Imola asszony megkísértése

Furcsa és rövid utcában lakott Imola asszony: csak a páratlan oldalon épültek házak, a páros oldalon a temető kőkerítése emelkedett kilazult kövekkel, arról magas lombú kőrisfák, juharfák hajoltak az út fölé.

Imola asszony szoborszerű, derék és sima bőrű nő volt, megedzette és megszépítette a magány, az örökös várakozás s az a végtelen türelem és ünnepélyesség, amellyel minden másnapra fölkészült. Nagy ritkán megjelent kapuja előtt egy-egy idegen férfi, rövid topogás után lenyomta a kilincset, aztán az előszobában ostobán, saját kabátja szegélyét markolászva magyarázkodott jövetele céljáról. Imola asszony ilyenkor látta, közönséges idegen érkezett a házba, aki valamilyen úton-módon kegyeibe szeretne férkőzni. Valahányszor ilyesmi előfordult, a férfit megkerülve, úgy hogy hozzá se érhessen, kisietett az udvarra, kitárta a kaput, és szótlanul várta, hogy az idegen eltávozzék.

A tél első igazán hidegebb napján, talán csak néhány héttel azt követően, hogy az említett módon eltávolított házából egy szomorú, beesett szemű és mindenáron asszonyi melegségre vágyó fiatalembert, aki magát kétségbeesésében Imola asszony macskájának, vagy tetszése szerint más alantasabb háziállatának, vagy családtagjának nevezte, újabb látogató érkezett. Némiképp emlékeztetett elődjére, tekintete ennek is szomorkás és beesett volt, sóvárgó és éhes, rövid kopogtatás után hívás nélkül lépett a házba.

Fekete zekés, orosz kucsmás, szőrös nyakú férfi volt, egyik kezét zsebében tartotta, a másikat csak úgy a levegőben összeszorítva. Ez nem nevezte magát sem macskának, sem kutyának, egyszerűen és őszintén állt meg az előszobában, és kivárta, amíg Imola asszony befejezi az ablakköz hidege elől a szekrény tetejére menekített cserepes virágok öntözését, akkor elébe állt, és tekintete előtt addig makacsul csukott tenyerét hirtelen kinyitotta. Nyitott tenyerében három kicsi kavics volt, szinte sugározták még a teste melegét.

– Né, mit találtam – mondta elfogódottságtól mentes, csöndes hangon. – Ezt találtam, asszonyom, a közeli tó vizében, és udvarolni szeretnék magának.

Az orosz kucsmás, szőrös nyakú idegen ekkor előadta: igen, a közeli tóparton halászott kicsi kavicsokra puszta kézzel. Mutatta keze fején a jegesen bőröző víz vonalát, ujjait mintha most is jeges gyűrűk égetnék, mintha most is valamiféle jeges kesztyűt viselne. Hogy érdemes volt? Bizonyságul egyenként megnyalta a kavicsokat, hogy jobban mutassanak. Vöröses, fehéres erezetű, egyszerű zöldesszürke kavicsok voltak.

Imola asszony talán fél lépést hátrált, előbb a fényüket hamar veszítő kavicsokra, aztán a látogató sóvárgó, hamvas szemére tekintett.

– De hát miféle tó vizében? – kérdezte.

– A Bordongó vizében – felelte az orosz kucsmás, szőrös nyakú fiatalember. – Ott találtam őket, tudván, hogy ott pihennek. Azt a helyet én szívesen megmutatom.

– De hát errefelé nincs semmiféle tó – próbált kitérni a meghívás elől az asszony. – Ha errefelé tavak lennének, úgy tudnék róluk.

– Ha elkísér, mindjárt meg is mutatom – mondta csöndesen a látogató. – Sétaidő ez, megfelelő óra az ismerkedésre. Terítsen kendőt panyókára, bújtassa lábát abba a mókuscipőbe, és máris indulhatunk.

Imola asszony bénult lassúsággal öltözködött. Előbb magára kerítette a kendőt, aztán meggondolva levetette, s előbb a lábát bújtatta a mókuscipőbe. Aztán arra kérte látogatóját, áztassa le langyos vízben fagyott kezéről a jeges kesztyűt, ujjairól az égető jeges gyűrűket, ha netalán újra kavicsokat pillantanának meg a Bordongó vizében.

– Bár én attól tartok, maga igen messziről érkezhetett – tette hozzá kissé bizalmatlanul.

Az út nem volt rövid, de különösebben hosszú sem. Imola asszony nemsokára rájött, a látogatónak talán igaza lehet, mert ha távoli tavak felé igyekeznének, a lehető legrövidebb úton elhagyták volna a várost. Így viszont hatalmas gyümölcsösök kerítései mellett, csupasz diófák, lombos lucfenyők alatt haladtak. Egy zsákutcában jártak térdig érő hóban, és mielőtt Imola asszony bármiféle aggodalmaskodó kérdéssel zavarta volna lépteik csendjét, az orosz kucsmás, szőrös nyakú fiatalember megállt egy kapu előtt. A zsebéből előhúzott kulcscsomó különböző kulcsaival elbabrált a zárakon, hamarosan kitárta az asszony előtt a kaput. Belülről aztán gondosan visszazárta.

A hó itt térden felül ért, nem is ösvényen haladtak, hanem a házigazda fiatalembernek előző lábnyomaiban, egymás mögött. Száraz, behavazott bokorsor súrolta őket jobb oldalon, bal oldalon törpefenyő ágai hajoltak a hóra. Imola asszony volt most a látogató, s a fiatalember készségesen mesélte, halkan és pontosan, milyen errefelé a nyár. A táj már a kaputól annyira elvadul, hogy az ember többször is megpihen a fű alatt búvó mohaszőnyegen, lábát gyalogszeder indái karcolják, s hogy milyen jó helyen jár, azt jelzi a lába nyomán fölcsapó, eltaposott ánizsgomba illata.

– Bár ami azt illeti, egyelőre még tél van – fejezte be mondanivalóját a fiatalember.

Haladtak egymás nyomában, s a leheletük mögöttük összekeveredett.

– Ez hát a Bordongó – mondta hirtelen a fiatalember, amikor a kert egy jelentéktelen kis magaslatára érkeztek, ahonnan a lábnyomok lefelé vezettek. Egy egészen kicsi, fele részén befagyott, fele részén halvány lepellel párálló és a fenyők közelségétől fekete vizű tóhoz.

A Bordongó nevű tavacskán, összetákolt gerendákon, tutajféleségen úszó szoba, szinte házikónak nevezhető építmény állt. Amikor a rávezető pallóra léptek, ringott egyet-egyet, s gerendáival odadörgölőzött a tó befagyott felének éles jegéhez.

A kicsi szoba érckályhája hideg volt, a fiatalember orosz kucsmáját levéve, kipirultan fújtatva hosszadalmasan élesztgette benne a tüzet, föl sem pillantott, amíg meg nem hallotta a forgács első pattogását. Az ágyat rongyszőnyeg takarta, s a falak között kifeszített zsinegeken a tó tulajdonosának ruhái száradtak, vállfákon az ingek, a zoknik meg csak úgy magukra.

Imola asszony a rongyszőnyeggel letakart ágyra ereszkedett, ott szürcsölte nemsokára a forró mentateát: a legjobb volt erre a különös alkalomra, hűsített s egyben melegített is. A ház és a tó tulajdonosa az érckályha mellett, fekete báránybőrrel bevont kicsi zsámolyon ült, két lábát kinyújtva pihentette.

– Ez az én képzelődőhelyem – mutatott maga alá, az ülő alkalmatosságra. – Amit elképzelek magamnak, az enyém lesz.

Valahol, érthetetlen közelségben vonat robogott, nemsokára ráfutott egy vashídra, és zakatolása lassan ült el. Az ajtó üvegén át csak a fenyők sötétlettek.

– És hogyan kíván nekem udvarolni? – kérdezte Imola asszony.

A zsámolyon ülő fiatalember végre elmosolyodott.

– Rendszeresen haza fogom kísérni innen – ismerte be nyíltan.

Hazafelé menet Imola asszony haladt elől, a fiatalember követte. Ilyenkor télen látszik a levegőben, milyen utat választ magának az ember lehelete. Ha az ember kedvét leli benne, az előtte haladóét könnyen bekaphatja. Megtehetik ezt teljesen idegen emberek egymással, jó ismerősök vagy egyszerűen azok, akik maguk előtt is tisztázatlan okból a közeledésnek ezt a módját választották.

– Megpróbálok majd ellentállni magának – mondta Imola asszony, amikor furcsa, rövid utcácskájában kapuja elé értek. És mutatóujját a tó tulajdonosa orrához érintette. – Vesse minden erejét latba.

A fiatalember biccentett:

– Azt fogom tenni, amire maga kér.