Múló rosszullét

Mielőtt négybe tépné, Bernát letörli a fényképről a port.

Aránylag fiatal, mégis hervadt arcú asszony ül egy padon, jobb keze gyomra tájéka felé közelít, talán remeg. Mellette borotvált arcú, állógalléros, nem túl megnyerő külsejű férfi, lapos, ránctalan homloka alól felszínes érdeklődéssel kíséri a mozdulatot. Mögöttük már elég életlenül, mégis kivehetően hatalmas, macska alakú fekete állat pihen egy lelógó fatörzsön. Régi, kibarnult tintával írták a kép sarkába: „Zsófika Bajza Vilmossal az állatkertben 1911-ben.”

Igen, gondolja Bernát, én pedig ezerkilencszáztizenkettőben születtem. Zsófika, ez a mamám, Bajza Vilmos, ki tudja, talán az apám, az a macskaszerű fekete állat pedig egy fekete párduc.

Igen, gondolja Bernát:

 

Bajza Vilmos egy délben, ahogy hazaért, borítékot talált a levélszekrényben. Egy krétapapírra nyomtatott meghívót. Szeretettel meghívjuk, satöbbi; műsoros délután a Skót kisasszonyok székházában. „Műsoros délután”, ismételte magában Bajza Vilmos. „Talán egy bál.” Vasalt inget vett, betűzte állógallérját, ránctalan homlokát, táskásodó szemét vizsgálgatta a tükörben. A meghívót zakója mellzsebébe tette, fehér zsebkendője mögé.

A Skót kisasszonyok székháza cirádás homlokzatú, egyemeletes épület volt, mély udvarral. Az emeletet erkély futotta körbe, innen nyílt a terem is, előtte a korláton már többen könyököltek. A termet öt óra előtt nyitották ki, Bajza Vilmos az ajtónyitogatót teremőrnek vélte, odasietett hozzá, mellzsebéből elővette a krétapapírra nyomtatott meghívóját. Az altiszt lassan kibetűzte, s csak vonogatta közben a vállát.

– Ide nem köll meghívó, kérem – mondta –, ide akárki bejöhet.

Az ablakokat súlyos vörös plüssfüggöny takarta, a színpadon fekete pianínó állt. Matrózruhás gyerekek zeneszámokat adtak elő, ezalatt Bajza Vilmos körülhordozta tekintetét a széksorok felett. Kevesen ültek a teremben, többnyire éltes urak, korosodó asszonyok. Két sorral Bajza Vilmos előtt hervadt arcú, de aránylag fiatal nő ült, válláról fakó ezüstróka-farok lógott, derekán feszült a fényes, sötét ruha. Ölében muff.

A mamám volt az, Bajza Vilmos csak akkor ismerte fel, amikor szünetben a nézőtéren is kigyúlt a villany. Hátra-hátrapillantva közeledett a büfé felé, ahol szikvizet, limonádét, kekszet és piskótát árusítottak. Egy pohár limonádét ivott, szürcsölés közben lassan a teremőr felé indult, és elővette a meghívót:

– Ezzel máskor is eljöhetek?

Az altiszt most is csodálkozva betűzgette a meghívót:

– Eljöhet bármikor, amikor előadás van. Valaki, úgy látszik, nagyon akarja, hogy maga idejöjjön.

– Valaki? Kicsoda? – kérdezte Bajza Vilmos.

– Valaki – tárta szét karját az altiszt. – Nem tudom, ki. Ha még el méltóztatik fáradni, akkor talán kiderül.

Szünet után Bajza Vilmos két sorral előbb keresett magának helyet. A muff most a mamám jobb oldalán pihent, egy széken, Bajza Vilmos úgy telepedett oda, hogy egy széket szabadon hagyott. Erre helyezte a kalapját, hozzá is ért egy kicsit a muffhoz. Biccentett. A mamám elmosolyodott.

Most egy fehér köpenyes úr ült a színpadon, és a visszérbetegségekről beszélt. Bajza Vilmos gyakran morzsolgatta a szemét. Olykor mamám ölére vetett kutató pillantásokat. Amint az előadás véget ért, hogy az ismeretséget fölfrissítse, indítványozta, tegyenek kisebb sétát, még a sötétség beállta előtt. Induljanak talán az állatkert felé. Enyhe tavaszi este volt.

A macskafélék ketrecei előtt ültek, a fényképen szereplő padon, amikor a mamám, ki tudja, miért, talán az állatok szagló közelségétől vagy valami egyéb megmagyarázhatatlan ok miatt, megszédült, és kezével a gyomrához közelített. Talán a fényképész vagy a gép lencséje volt az, amitől kifehéredett. Amint a fényképész távozott, kezét elemelte gyomra tájékáról, és muffjába nyúlt. Bajza Vilmost megcsapta a zsebkendő illata.

– Bántana – kezdte a férfi –, ha javaslatom esetlennek bizonyult volna – mondta. – Nem számoltam azzal, hogy e hely s az ehhez fűződő emlékei esetleg földúlják.

– Oh, elmúlt – mondta a mamám. Fölkelt a padról, és elindult a kijárat felé. Bajza Vilmos alig bírta utolérni. Amikor a mamám végre megállt és zsebkendőjét elvette orra elől, és el is mosolyodott, Bajza Vilmos karját a mamám derekához érintette.

– Mire gondol? – kérdezte a mamám. – Miféle fájó emlékeim lehetnek az állatkertben?

Bajza Vilmos köhintett:

– Kissé ügyetlenül párosítom a szavakat. Olcsó, egyszersmind otromba is voltam. Majdhogy tolakodó.

– Azt már nem – felelte a mamám. – Tudtommal én helyeztem muffomat a jobb oldalamra, s számítottam rá, hogy az illendőség határain belül keresni fogja a közeledést egy régi ismerőshöz. Ez kalapja személyében be is következett.

Bajza Vilmos lehajtotta a fejét, kifogyott a szavakból. Hirtelen, talán zavarában lekapta fejéről a kalapot. Ugyanazzal a kalappal hadonászni kezdett, leintett egy elhaladó konflist. Amint helyet foglaltak a konflisban, csóválni kezdte a fejét:

– Belepirulok, hogy a kedves nagysád mennyire belém pillantott. Bízom abban, hogy gyengeségemet egyszer jóvátehetem.

– Hagyja – szakította félbe a mamám. – Mi nők is megérjük ám a pénzünket.

A mamámon a konflisban, talán a ló közelségétől, újra múló rosszullét vett erőt. Bajza Vilmos javaslata baráti és egyben célszerű is volt:

– Boldog lennék, ha felügyeletem alatt egy kissé erőre kapna.

A konflis nemsokára meg is állt a ház előtt, ahol Bajza Vilmos lakott, ajtaján a levélszekrénnyel, amelybe aznap reggel a mamám borítékot dobott.

– Én majd előremegyek, Zsófika kövessen – mondta Bajza Vilmos, és belépve a kapun, előresietett.

 

Talán az együtt töltött este után is tovább magázódtak. Több fénykép nem készült róluk.

 

Igen, gondolta Bernát, ez így eléggé valószínű. De mégis, ha hihetek előbbi mesémnek, akkor az ismétlődő rosszullétek inkább arra utalnak, hogy a mamám már terhesen ment föl a Bajza Vilmos lakására. Hát ezt nem. Akkor Bajza Vilmost most kizárjuk. Más nyomon kell elindulni. „Zsófika Bajza Vilmossal az állatkertben, 1911-ben.” Ezt most négybe téphetem.