Dr. Sólyom utolsó kívánsága

A repülőtéri hangosbeszélő bejelenti: Teherán tizenhét óra előtt nem fogad. Dr. Sólyom és örökös titkára, tolmácsa és kísérője belépnek a bárba. Halk zeneszó mellett, kényelmes fotelekben valamivel kellemesebb a várakozás. Noha a földtől mennyezetig érő ablakok kifogástalanul zárnak – ujjnyi vastag táblaüvegből készültek –, valahányszor elbődül egy-egy gép a kifutópályán, rejtett utakon ide is betör a kerozén szaga. Ez a szag nem kellemetlen, de mivel nem éppen azonos a tiszta levegővel, egyeseket talán émelyít. Dr. Sólyom is hessenti orra elől, és védekezésül elég oktalanul fölteszi hatalmas napszemüvegét.

A titkár a pultnál álldogál, kikér egy paradicsomlevet Dr. Sólyom számára, aztán hosszasan bámulja a majonézes salátákat, pástétomos, bogyókkal körülrakosgatott szendvicseket, ikrástálacskákat. Egy talpas fémedényben, fedő alatt főtt virsli úszkál. Amikor kilibbenő illata megérinti a titkár orrát, az sietve rendel magának két párat kijevi mustárral. Dr. Sólyom, ha úton van, csak paradicsomlevet iszik, néha elszív egy hosszú cigarillót.

Közelükben összetolt asztalkáknál taskenti szemorvosok ülnek; előttük kidugaszolt vodkásüvegek, kumisszal és kefirrel telt edények. Dr. Sólyom számára a látvány nem egyértelmű, meg is kérdezi titkárát: hogyan ülhetnek ennyire ellentétes ízlésű emberek közös asztalhoz. A titkár készségesen megmagyarázza: szó sincs itt az ízlések különbözőségéről, valamennyien vodkát isznak kumisszal meg kefirrel.

– Maga most vagy hazudik, Barnabás, vagy személyesen is próbálta ezt az összeállítást – mondja Dr. Sólyom szelíden.

– Természetesen hazudok, uram – mondja a titkár, és leszopja mustáros ujját. – Amellett szó, ami szó, magam is kipróbáltam az említett keveréket.

Szavaikból érződik, meghitt közöttük a viszony, nagyon is összeszokhattak már.

Dr. Sólyom a taskenti szemorvosok, a vodkás- és kumiszosüvegek között ellát a bejáratig. Onnan most egy kockás kosztümöt viselő nő közeledik. Nemsokára elhalad Dr. Sólyom asztala mellett, majd a pultnál egy adag ikrasalátát s egy bögre teát rendel. Közelükbe telepedik, tekintetét lassan végighordozza az asztalok fölött. Hatalmas a szeme, hatalmas konokul összecsukott, duzzadt szája. Fején sapkát visel, nem is valami divatos színekből: mintha sivatagi homokból és a ráboruló lila égből horgolták volna.

– Maga szerint kicsoda a hölgy? – kérdi Dr. Sólyom elfogódottan.

A titkár elmosolyodik:

– Magányos hölgyutas.

– Ki vele. Kicsoda a hölgy? – sürgeti Dr. Sólyom.

– Ő a Baba kisasszonyka. A Baba kisasszonyka a Fenékcsipkedészből.

Dr. Sólyom csak bámul a titkárra, lassan elvörösödik.

– Kérem, szedje össze magát. Miféle csipkedész?

– Az ön figyelmét eddig elkerülhette Mr. Kusvant Szingh munkássága. De mindent, ugye, még a tisztelt mester sem tudhat.

A mester hangja most kérlelő:

– Ha esetleg mögéje kerülne, leolvashatná kicsi bőröndjéről a nevét és a lakcímét. Kérem, Barnabás, tegyen egy kis sétát az asztalok között. Hamar.

A titkár fölkel és elsétál a pultig. Rendel Dr. Sólyomnak egy paradicsomlevet, megemeli a forró fémedény fedelét, és rámutat egy pár kövér virslire. Mellé kijevi mustárt kér.

– Nos? – kérdi Dr. Sólyom, amikor a titkár visszaül asztalához.

– Ezt előbb megeszem – mondja a titkár.

– Siessen – sóhajtja Dr. Sólyom. Aztán hirtelen ültében kiegyenesedik, egyszerre kap két kézzel a gyomorszájához és a torkához. Mintha egy égő húrt kívánna magából kitépni. El is ordítaná magát: MI EZ? De éppen hogy megnyílik a szája: – Megh, me, mm.

Megcsillan előtte az asztallap, és növekvő gyorsasággal belecsapódik az arcába.

A taskenti szemorvosok máris föléje hajolnak. A titkár a körön kívül marad, a sivatag színeit viselő hölgy is. Néznek hosszasan egymás szemébe. Amikor az orvosok tehetetlenül kiegyenesednek, és csöndben visszaülnek üvegeik köré, a titkár a nőhöz lép, szelíden megérinti a karját.

– Your name, please!

– I don’t understand – feleli a nő. – De mondja meg szépen, miről volna szó.

– Ez jó – mondja a titkár. – A kedves nevét. A megboldogultnak ez volt az utolsó kívánsága.

– Otthon Baba kisasszonykának szólítanak – felelte a nő, utazótáskája után nyúlt, és lassú léptekkel a váróterem felé indult.

A titkár tekintetében mély szomorúsággal bámult utána, amíg bokája is eltűnt az ajtó mögött. Ettől kezdve nehéz pillanatok várnak rá. Nemsokára megérkezik a halottkém, aztán… aztán a követségek, többszörösen bélelt koporsó, fagyasztás. Jó lesz, ha máris ír pár sort Sólyomnénak.

 

„Asszonyom, ön tudja már a hírt. Utolsó perceiben is mellette álltam. A hangosbeszélő bejelentette, Teherán délután öt előtt nem fogad. Én javasoltam a megboldogultnak, térjünk be az utasellátó puha szőnyeggel, függönyökkel bélelt bárjába; elvégre ránk várnak az öblös fotelek. Megfigyeltem, hatalmas táblaüvegből készültek az ablakok, bizonyára kifogástalanul zárt valamennyi. Mégis, valahányszor egy-egy gép startolt odakünn, rejtett utakon betört a kerozén szaga. Tudjuk, a megboldogult mester életében nem pártolta ezt az illatot, most is émelyítette: föltette sötét szemüvegét.

Én paradicsomlevet rendeltem a mesternek, tudjuk, ha úton van, s ha csak kapható, ezt a folyadékot kívánja. Magamnak – bár ez nem lehet már fontos – főtt virslit kértem azzal a kiváló kijevi mustárral. A mester rágyújtott, mint rendszerint várakozásai idején, egy hosszú cigarillóra.

Közelünkben kedélyes, mosolygó szemű, középkorú férfiak iddogáltak. Megtudtam, taskenti szemorvosok; vodkát ittak kumisszal. A megboldogult nem értette a jelenséget: kérdezte, mi történik amott, mit művelnek azok a doktorok. Igyekeztem elhitetni vele, a vodka jól megfér egy edzett gyomorban kumisz meg kefir társaságában. Bár igaz, ezt magamon még nem próbáltam.

Tehát: a kerozénszag, a cigarilló s talán a távolabb fogyasztott furcsa egyveleg. A mester, tudjuk, érzékeny lény volt.

Végül még annyit, az ajtóban föltűnt egy olajbarna férfi. Szeme izzott az okosságtól, feje fedetlen volt, bár jól állt volna rajta egy lila-sárga turbán. Egy adag ikrát és egy bögre teát rendelt. A megboldogult ekkor hozzám fordult, megkérdezte, szerintem kicsoda lehet az egyén. Megnyugtattam, egyszerű férfiutas, aki egy késésben levő járatra vár. Válaszom a mestert nem elégítette ki, arra biztatott, lessem le az idegen bőröndje címkéjéről nevét, és ha lehet, a lakcímét. Indultam volna portyámra a székek között, amikor bekövetkezett a fájdalmas esemény. A mester torkához és a gyomrához kapott, majd az asztalra borult. A taskenti doktorok már csak a megmásíthatatlan fölött néztek össze szomorúan. Egyet tehettem: az igéző külsejű férfitól személyesen tudakoltam meg a nevét. Méltóságteljesen nyújtotta át névjegykártyáját. Valami Kush… vagy Kish, valami Szungh vagy Szingh, ez volt az illető neve. Már nem tudom, fejem fölött akkor összecsaptak a gondok. A névjegykártyát elveszítettem.”

 

– Barnabás – szólította meg fölépülése után Dr. Sólyom. – Jöjjön csak közelebb.

A titkár megállt a mester ágya mellett.

– Olvastam az irományát – mondta Dr. Sólyom. – Nagy marhaság, de nem kétlem, a jóindulat vezérelte. – Aztán suttogóra fogta a hangját: – Ki volt az? Ki volt a hölgy?

A titkár megkeményedett.

– Nem hölgy volt – mondta. – Férfi volt. Férfi. Eskü alatt is ezt állítom.