Tanúvallomás

Tompa színű ég alatt száraz széllel szokatlan meleg közeledett. Valahonnan, ahol a nagy száraz melegek készülnek. A kevés felhő között is szürke maradt az ég, a nap erőtlenül sütötte a Corso szálló előtt várakozó, Birkart, Zimm és Transcom feliratot viselő utánfutós kamionokat. Losteiner, bár nem sejtette előre a közeledő meleget, ezen a napon nyáriasan öltözött. Indigó színű, könnyű, bő szövetnadrágot, karcsúsított, kockás zakót, széles, piros nyakkendőt viselt. A szálloda lépcsőjén ereszkedett az úttest felé, éppen egy Muratti Ambassadort dugott a szájába, de rágyújtani csak valamivel távolabb, a kamionok szélárnyékában tudott. A folyóparton indult tovább, amerre a város belsejét sejtette. A Muratti Ambassador illata hamar föllebbent mögötte, s ha ekkor valaki véletlenül nyomába szegődik, Losteinerből csak a szállodai szappanszagot érzi.

A gyaloghíd korlátját óvodások rángatták, fejüket kidugták a rácsok között, köpködtek és köveket dobtak az árhullám után visszamaradt repedező iszapra, s a sütkérező patkányokra, amelyek a szokatlan meleg közeledtét jó előre megérezték. Két óvónő állt a híd végén, ők is a pihenő, majd olykor érthetetlenül megiramodó patkányokat bámulták. Losteiner tőlük tudakolta meg: merre van a bíróság?

A bíróságon, a második emeleten, a százhuszonnégyes terem előtt Losteiner délig sétálgatott. Muratti Ambassadort szívott, amíg az ajtó fölé szerelt hangszóróban meghallotta saját nevét: Losteiner.

Losteiner belépett a terembe, a bíró integetett neki, kerüljön csak beljebb, beljebb; elsétált egészen a korlátig.

– Losteiner? – kérdezték tőle.

– Losteiner – felelte Losteiner.

– Adalbert Béla?

– Adalbert Losteiner Béla – felelte Losteiner.

Aztán megesküdött: „csak az igazat, csakis az igazat, semmi mást, csak az igazat”.

Losteiner előtt két teljesen egyforma ember állt, egypetéjű ikrek lehettek. A kérdés az volt, Losteiner melyiket ismeri közülük. Losteiner erre azt felelte, ismeri mind a kettőt. Arra a kérdésre viszont, hogy találkozott-e velük egyszerre, vagy pedig minden alkalommal csak külön-külön, Losteiner azt felelte: csakis külön-külön, hol az egyikkel, hol a másikkal.

Ekkor a teremben többen nevetni kezdtek, az ikrek is egymásra néztek, az elnök pedig azt mondta:

– Köszönöm. A tanú eltávozhat.

Losteiner tenyerével néhányszor combjára ütött, talán magyarázatot szeretett volna fűzni kurta válaszához, de amint az elnökre pillantott, úgy látszik, megérezte, ilyen helyzetekben engedelmeskedni illik. Kiment a teremből.

Lement a lépcsőkön, elindult a szálloda felé. Közel a gyaloghídhoz, ahol reggel az óvodásokkal találkozott, egy bukszussal kerített teraszon, kávé, sör és üdítő mellett pihentek az emberek. Losteiner három gömb fagylaltot rendelt, arra kérte a pincért, tegye őket külön tányérra, nem bírja, ha az ízek keverednek. Miután elfogyasztotta, továbbment, visszatért a szállodába, kifizette a szoba bérét. Autóbuszra ült, és kiment a vasútállomásra.

– Ügyes volt, Losteiner – veregette meg valaki a vállát a peronon. Losteiner mögött az ikrek egyike állt. – Igen, ügyes volt, pontosan azt mondta, amit kellett.

Losteiner sietve körülnézett. Kereste ennek az ikernek a párját. Talán az járhatott a fejében: „Az ördögbe is, vagy egy emberből van kettő, vagy két ember egy és ugyanaz.”

– Magát nem akarom többet látni – mondta.