Várakozás

Reggel óta Ojniczánét várom, ha megérkezik, jó hírt hoz. De már ő maga is jóval több, mint a postás vagy valami egyszerű hírvivő; ha megérkezik a hírrel, nálam is tölti az éjszakát.

Nyár van, az ablak kitárva, innen átlátok a Mihálka fiúk kertjébe. Akkorára nőtt a fű, hogy jövő héten lesarlózzák az almafák, diófák és egresbokrok között az egészet, eljön a fűért egylovas szekerén Eugen Korbuly Jenő, és amúgy zölden elviszi a nyulaknak.

Alig tíz óra lehet, én már lesem a kertek fölött elrezzenő hangokat, várom közöttük a pályaudvar felől az érkező személyvonat fáradt csörömpölését. A pálya itt addig kaptat, amíg eléri a váltókat, ott a mozdonyvezetők hirtelen kieresztik a gőzt, s a szerelvények kimerülten gurulnak be a végállomásra.

Amint szemem megszokja a diófák, egresbokrok közötti meghitt homályt – ez már úgy déltájt lehet –, látom, a Mihálka fiúk tyúkóljában egy fiúcska kuksol. A ketrecajtón lakat is lóg. Az már nem látszik, mit csinál odabenn, nem mozog, csak a ketrec előtt a beérő fűszálak kalászai. Egy kicsi fogoly tölti büntetését a Mihálka fiúk kertjében.

Egy bögre savanyú tejet teszek az ablakpárkányra, kortyolgatok, s fiatal fokhagymazöldet, zsemlehéjat rágok melléje. Mögöttem halkan szól a rádió, és olykor bemondja a pontos időt. A Mihálka fiúk kertjében, az indák és a kalászt vető fűszálak mögött, seprűnyéllel a kezében egy fiúcska silbakol. Akkora lehet, mint a fogoly gyerek, és nagyon szigorú.

– Kérem – mondja kimérten –, lehetőleg kerüljön velem minden érintkezést.

– De Pityu – suttogja a fogoly gyerek –, én mindjárt összeszarom magam.

– Nem tudom, kit szólít Pityunak. Legjobban teszi, ha nem szólongat itt senkit.

Ide napközben csak két vonat érkezik. Egyik délelőtt, a másik az előbb érkezett. Most már szürkülödik, s látom, ez a nap elmúlt jó hír nélkül, egyetlen látogató nélkül. Vörös a könyököm az ablakpárkány nyomásától.

Kimászom az ablakon, átkúszom a Mihálka fiúk kertjébe, átgázolok a Korbuly számára fönntartott füvön a ketrec elé, s egy kővel ütögetni kezdem a lakatot. A gyermek meg sem mozdul, indulatosan csillogó szemmel tekint rám. Mellette egy tál cserebogár, s odébb a sarokban kicsi, bűzös, barna halom. Amikor már lenn van a lakat és kimászhatna, kiölti a nyelvét.

– Amíg ezt meg nem ettem, úgyse mehetek sehová – mutat a tál cserebogárra.

– Gyere hamar – mondom. – Ki fia borja vagy te?

– Semmi közöd hozzá – mondja a gyerek dühösen. – De ha beleütöd az orrodat a dolgunkba, te is ide kerülhetsz.

A gyermek ott marad a ketrecben, én pedig átgázolok a füvön a kerítésem felé. Visszamászom a hűvös szobába. Odabenn már este van.

Egye meg, gondolom. Egye meg, ha már olyan alázatos.