Mindent elölről

Megérkezett a furgon, az ablakból integettem a sofőrnek: a kapu nyitva áll, faroljon be hát az udvarra. Egyszobás kis lakásban laktam a mai napig, az úttestig rúgó rozzant épületszárnyban. Holnap ezt a kiugró részt lebontják, helyében kikövezik a járdát. Az ittmaradó szomszédok, Bajzáth és Menyhért udvarra nyíló ajtóik előtt, a dáliák szárai között nézik, hogyan közelít a furgon a bejárat felé.

Aránylag kevés a holmim, elfért az egész egy fedeles ládában és két pántos bőröndben. A fedeles ládára, a lakat helyére csak fapálcikát dugtam, a pántos bőröndöket átkötöttem zsineggel. Ezekben van minden holmim, még a gyerekkori ingeim is, a kinőtt és kihízott nadrágaim, egy foltozott fenekű tiroli bőrnadrág, kisárgult függönyök, virágcserepek, párnák, pokrócok, kitömött madarak, falvédő-gyékények, törött hegyű ceruzák, egy távcső meg két táskarádió. Van ezenkívül egy ágykeretem a hozzá való deszkákkal, három foltos, kifoszlott matraccal, egy asztalkának használt konyhaszékem s egy valódi tonettszék üldögélésre, egy magas és keskeny szekrényem, internátusokban használnak ilyeneket, egy tanuló is elfér benne. Mindezt alig tíz perc alatt fölraktuk a furgonra.

Az elmozdított szekrény alatt most váratlanul vörös és fényes maradt a padló. A fölösleges folt közelében, falnak támasztva állt az aktatáskám, mellette egy újságból kivágott színes kép. Ezekért tértem vissza utoljára a szobába. A táska elég öblös, két rekesze is van. Egyikben van újságpapírba csomagolt házipapucsom, három kimosott blúz és egy gyapoting, amelyben néha aludni is szoktam. A másik rekeszben a borotvakészülékem, a fogkefém, fogpasztám és egy üveg áfonyaíz, amelyhez nagyon ragaszkodom. Valamint egy üveg rumkülönlegesség. A képnek kerete is van, fakó barnára pácolt. Maga a kép távoli várost ábrázol. Egy híd karfája látható, alatta sárga vizű folyó, fölötte hegyre fölfutó tornácos, erkélyes házak. Az égen tintával rajzolt fekete nyíl mutat ki a képből: „A fogolytábor felé. Tarisznyás Gábor tulajdona.”

Beülök a sofőr mellé. Lábamnál az aktatáska, ölemben a kép. Integetek Bajzáthnak és Menyhértnek, ők maradnak, én pedig költözöm új lakásba. Magyarázom az utat a sofőrnek: most egyenesen, aztán balra, balra, majd újra egyenesen. A sofőr többször felém sandít, jól értette-e. Pedig jó irányban haladunk. Kifelé tartunk a városból.

Fekete aktatáskám a lábamnál, a kép az ölemben. A híd korlátja kovácsoltvasból készült, alatta a Mtkvari folyó sárga tükre, fölötte ciprusok és pálmafák között kék erkélyek emelkednek a Rusztavelli sugárút platánjai fölé.

Intek a sofőrnek: térjen most ismét balra. És elindulunk egy hullámzó földúton az őszi rét mélyén emelkedő füstoszlopok felé. Az első szemétrakásnál megállunk. A sofőr morcosan bámul rám, ujjai zongoráznak a volánon. Kiugrom és fölkapaszkodom a raktérre. Legördítem az ágykeretet, a hozzávaló deszkákat messzire hajítom, kidobom az asztalkának használt konyhaszéket, a tonettszéket és a magas, keskeny szekrényt. Aztán a két zsineggel átkötött pántos bőröndöt, legvégül marad a láda. Ez valamivel nehezebb, éles reccsenéssel esik az élére, a csapolásoknál megrepedezik, fehér por emelkedik belőle, s megszólal benne a táskarádió. Angol nyelvlecke Malaysia számára. A sofőr köhint, haja belóg nedves homlokába. „A franc az ilyen fuvarba.” Aztán indulunk is vissza a városba, a lakótelep pereménél kiszállok.

Gyalog mászom föl a hetedik emeletre, kezemben a fekete aktatáska, hónom alatt egy híd a Mtkvari folyó fölött, amely a Rusztavelli sugárút platánjai felé vezet. Bezárom magam mögött a lakásajtót, a képet nekitámasztom az üres falnak, mellé az aktatáskát a meszes padlóra. Kinyitom, kiveszem belőle az áfonyaízt, az üveg rumkülönlegességet, kirakom őket az ablakpárkányra.

A Mtkvari folyó vize sárga, az erkélyek kékek, a platántörzsek szürkék. Itt nálunk most megy le a nap. Vörös és óriási. Tyűha! Ez aztán igen.