Prikulicsok

Csöngetnek. Az ajtó előtt két prikulics várakozik. Már találkoztunk, mondják, én is biccentek, és mások számára bizonyára érthetetlen előzékenységgel szélesre tárom előttük az ajtót. Ha valakinél prikulics csönget, az kivételes esemény, megtiszteltetés. Mialatt megfordítom a kulcsot a zárban, ezek máris berontanak a lakásba. Foglaljanak helyet, mondanám, illetve foglaljatok helyet, mivel prikulicsokat már termetüknél fogva is tegezni illik. De ezek eltűntek, máris elrejtőztek valahová: mégis minden ravaszságuk ellenére bosszantóan türelmetlenek. Nemsokára magától kinyílik egy fiók, s az egyik prikulics, név szerint Hlebena kidugja a fejét, s fél fülével hevesen integet a konyha felé. Ezzel a fiók magától becsukódik. Vagyis, ahogy egy közönséges halandó mondaná, a prikulics magára csukja a fiókot. A másik prikulics, név szerint Szemikurkán a konyhában tevékenykedik. Éppen egy kicsi zsírosbödönt vonszol elő a kamara legmélyéről, onnan, ahol a keményre fagyott zsírokat tartják. Szólj, ha éhes vagy, mondom, oszt keverek valamit. Oh, nem vagyok éhes, mondja Szemikurkán, viszont szeretném, ha kölcsönadnád nekem ezt a kicsi bödönt. A benne levő zsírt természetesen meghagyom. Jól van, mondom, a zsír marad, oszt viheted. Hlebena, a másik, a karosszékben ül átvetett lábbal. Egy könyvet lapozgat. Egész jó könyv, mondja, csak kár, hogy loptad. Vagy téged úgy hívnak, hogy Ref. Koll. Könyvtár? Kikölcsönöztem, mondom, oszt nem adtam vissza. Hlebena fölpattan a karfára. Csak vicceltem. Nem erről van szó. Van neked egy ócska, ócska vasalódeszkád. Rajzszögekkel ráerősített perzselt vászonnal. Van, mondom, oszt mi van vele? Nos, mondja Hlebena, ha levesszük róla azt a perzselt vásznat, hát mit látnak szemeink? Ott van Bélbor és környéke, egy a hetvenötezerhez. Elvinném kölcsönbe. Bélborba és környékére készülünk. Már kikérném magamnak, mondom, mi az, hogy Bélbor, mi az, hogy egy a hetvenötezerhez. Már kikérném magamnak, Hlebena úr. Közben a konyhából már árad az olvadó zsír szaga. Szemikurkán a gázlángon olvasztja a kicsi bödön zsírját, a bödön peremébe kapaszkodva várja az eredményt. Amint megpillant, a sülteskészlet háromágú villájával kiemel egy kicsi, hatlövetű forgótárcsás lőfegyvert, és körültekintően kivárja, amíg lecsepeg róla a zsír. És a töltények, kérdi, azok hol vannak? Mert azok biza nem lehetnek itt, te is jól tudod, azoknak megárt a meleg. Oszt miféle, miféle, akarom kiáltani, de nem jön ki hang a torkomon. Mint amikor jön az a nagy farkaskutya, futni kellene, de a lábam nem mozdul.

Csöngetnek. Összerezzenek és mezítláb rohanok az ajtóhoz. Ott áll unokaöcsém, a legkisebbik Svancz gyerek, behavazott korcsolyasapkával. Két hatalmas bőrönd pihen mellette, süvít befele a hajnali hideg.

Ó, ó, hát gyere. Gyere, mert rémlátomásaim vannak. Mindjárt bemutatom neked Szemikurkán és Hlebena urakat.

Itt hideg van, dörzsölgeti fagyott kezét a Svancz gyerek, csináljunk hamar egy kis meleget. Be is gyújtunk, előbb a konyhában, a nyílt gázláng hamar kimelegíti a helyiséget. Pihend ki magad, mondom, oszt falunk valamit. Oszt, tudod, van egy kicsi bödönke zsírom a kamrában, ott, ahol a fagyott zsírokat tartom. Ki fogjuk olvasztani. Szeretném, ha mellettem lennél.