A barátkozás lehetőségei

Emerik úr, háztulajdonos az Olajprés utcában, egy délelőtt megállt bérlője nyitott ablaka előtt. Amirás, a lakás bérlője varrógép mellett ült, szemben az ablakkal, Emerik úr árnyéka rávetült a gép fekete zománcára, ott tükröződött benne a háztulajdonos nyári vászonkalapja. Emerik úr várta, nézzen föl végre Amirás a varrógép mögül.

– Amirás – szólította meg. – Maga nekem minden hónap végén szótlanul leteszi azt a pénzt. Mintha mit tudom én, kicsoda lennék. Jöjjön, beszélgessünk.

Ez az Amirás valamikor lószerszámmal foglalkozott, de amióta a lovak kiveszőben vannak, inkább derékszíjat, táskát készít. Amikor Emerik úr megszólította, maga előtt egy befejezett női táskával éppen tétlenül könyökölt.

– Jó napot – mondta kissé félszegen és tartózkodóan. Fölkelt a varrógép mögül, kitárta az ajtót, és biccentett a háztulajdonosnak.

– Tegye be az ablakot, zárja be az ajtót – mondta Emerik úr. – Menjünk el valahová.

– Hová? – csodálkozott Amirás, közben az ablakra pillantott, amelyet nemsokára be kell csuknia, ha valóban Emerik úrral kell tartania.

– Eh. Majd meglátjuk. Elmegyünk valahová – mondta Emerik úr. – A fő, hogy kilépünk a kapun.

Amirás becsukta az ablakot, lakatot tett ajtajára, és Emerik úr után indult, aki már a kapualjban zörgette a slusszkulcsot. A Volkswagen a kapu előtt állt, Emerik beült és kibiztosította a másik ajtót is, hogy Amirás helyet foglalhasson. A biztonsági övet maga húzta át Amirás mellén, és bekapcsolta. Ennek Amirás láthatóan nem örült, szeme sarkából figyelte, amint Emerik saját magát is odakötözi a kocsi vázához.

Emerik a főutcáról hamarosan bekanyarodott a teherforgalom számára kijelölt terelőútra, úgy látszik, anélkül hogy végigsuhannának a forgalmas belvároson, mielőbb ki akar hajtani a városból.

– Milyen ma az idő? – kérdezte Emerik úr. – Ugye, elég meleg van?

– Meglehetősen – hagyta rá Amirás.

– Akkor egyszerű – folytatta Emerik úr. – Megyünk és fürdünk egyet.

– Én lehet, nem fogok – jegyezte meg Amirás. – Talán majd nézem Emerik urat.

– Dehogyis fog nézni – mondta Emerik. – Maga is fürödni fog.

– Nem tudok úszni – vallotta be Amirás.

– Ma meg fog tanulni.

Amirás ezen az útvonalon még nem hagyta el a várost. A táj errefelé elég riasztó volt, néhol hulladék lepte be a dimbes-dombos rétet, sehol egy fa, csak a kiégett nyári mező, távolabb kopár lejtő, fölötte a remegő forró levegővel.

Nemsokára elérték a fennsíkot, amelyet majdnem nyílegyenesen szelt át a műút. De csak igen rövid ideig haladtak ezen a kitűnő és a nyári időszakhoz képest gyér forgalmú úton. Emerik úr nemsokára letért jobbra, egy enyhén lejtő, hullámos dűlőútra, amely a fennsík egy alig észlelhető mélyedése felé vezetett. Itt állt a kápolna, amelyről Amirás is talán már hallott. Néhány elaggott szilfa és kemény levelű vadrózsa szomszédságában virítottak fehér pillérei; alacsony, vakolatlan kőfal kerítette, ami alig nyújthatott védelmet a máskor gáttalanul söprő szelekkel szemben. A szél ebben a kicsi mélyedésben minduntalan megsiklott, örvénylésében egyre vénítette a szilfákat, az elhagyott falakat. Emerik úr kikapcsolta a motort, kikapcsolta az Amirás melle fölött feszülő biztonsági övet, most már kiszállhattak. Amirás kapott Emerik úrtól egy fürdőruhát.

– Nahát – mosolygott Emerik. – Megérkeztünk.

A kápolna mögött a lomha vonalú fennsík képe – igaz, csak egészen kicsi területen – hirtelen megváltozott. Olyan volt, mondjuk, mint amikor a füzetlapon átdöfnek egy ceruzát. A fennsíkba ütött lyukban hol szürkés, hol barna víz csillogott tompán, kemény formájú, kemény élű halmok övezték. Az egész tó nem volt valami nagy, akkora lehetett, mint Emerik úr udvara az Olajprés utcában, ahol Amirás is lakott.

A tó egyik felén, a fehéres, sós rögök mögül szederbokrok cserjése vonult, a bokrok csak combig értek, ezért Amirás hátat fordított Emeriknek, amíg vetkőzött. Közben nézte, nézte ezt a némileg állatra emlékeztető növényt, olyanféle csodálkozás ült a tekintetében, mintha nem tudná eldönteni, látott-e életében eleven szedret. Közben talán megérezte azt a tulajdonságát is, hogy alattomban képes változtatni a táj hangulatán. Az egészen világos, hol sárgás, hol fehér talaj fölött, a kicsi levelű, vézna, szőrös indákon ültek a kövér, csillogó fekete szemek. Ezek a szederszemek hordozhatták ennek a kietlen fennsíknak minden rejtélyét; Amirásban kettős étvágyat ébresztettek.

– Akkor hát, előre – kiáltotta Emerik úr, és bevetette magát a vízbe. Kutya módra úszott a tavacska közepéig, és intett Amirásnak, hogy kövesse. Amirás utána is indult, és már kölcsönkapott fürdőnadrágja száráig ért a víz, amikor tétovázását meglátva Emerik biztatni kezdte: tessék, tessék, gyalogoljon csak bátran előre. Amikor Amirás már derékig belesétált a vízbe, érezte: teste megemelkedik. Lábai nem érték a tó fenekét, mégis lépegetve érkezett meg Emerik úr közelébe. Emerik mosolygott.

– Milyen nap van ma? – kérdezte.

– Azt hiszem, péntek – mondta Amirás a csodától elfogódott hangon.

– Na látja. Minden pénteken kijöhetnénk ide, ha maga is akarja.

Jó darabig lubickoltak, átadták magukat ennek a ritka érzésnek: csak lebegnek a vízben, anélkül hogy mozognának. Miután megszáradtak, leporolták magukról a sót.

– Nem tud barátkozni, Amirás – jegyezte meg Emerik úr. – Mondja, mi bántja?

– Nem tudom, Emerik úr. Nem tudom, mi van velem.

Már benn ültek a kocsiban, amikor Amirás hirtelen kiszállt, elrohant a kicsi tó széléig. Sebtiben szedett még egy marék szedret, két kezében tartva ült vissza nehézkesen a kocsiba, és tűrte, hogy Emerik úr becsatolja melle fölött a biztonsági övet. Aztán őt is megkínálta. Maga is belekóstolt, kissé türelmetlenül, hogy a fennsíkkal való találkozását teljessé tegye.

– Emerik úr akar tőlem valamit – mondta Amirás.

– Persze – mondta Emerik úr. – Azt akarom, hogy jól érezze magát.

Már beindította a motort, jobb kezével belenyúlt Amirás markába néhány szem szederért.

– Nekem van még a tavalyiból – mosolygott. – Persze, bor formájában. Mindjárt meg fogjuk kóstolni.

– Emerik úr nagyon kedves hozzám – mondta Amirás.

Emerik óvatosan tért rá a műútra. Ott aztán rákapcsolt.

– Előtte bekapunk egy kicsi töpörtyűt, vöröshagymával. Be ám!

– Ahogy Emerik úr kívánja.