Az ősz kezdete

Az ősz egy szeptemberi reggelen, nem éppen váratlanul, de minden átmenet nélkül érkezett. Egy langyos estét követő hajnalon sószínű dér takarta a háztetőket, a járdát s az úttestet fakózöld akáclevél borította; pirkadatkor sokan becsukták az ablakot.

Lamos is korán kelt, s amikor keskeny rést hagyva becsukta az ablakszárnyakat, orrát megérintette a levegő maró bürökszaga, amely a szobája nyugatra néző ablakai előtt szokott lengedezni nagy nyári zivatarok idején. Ezen a reggelen a szag merő véletlenség lehetett, a deres háztetők éppen szikkadtak az erős napsütésben, s a látóhatárt lezáró hegységig felhőtlen maradt az ég. Talán a hirtelen érkezett hideg csalta elő a mezei gyomból utoljára a szagát, vagy talán vegyszer került valahol a levegőbe.

Mire Lamos elindult kerékpárjával az Olajprés utcán, a bürökszag elillant, nyomába tódult a pékség felől a friss sütemény meleg illata.

Lamos hét óra előtt ért a peremkerületben fekvő kertészetbe. Kerékpárját előírás szerint a bejárat mellett, a támasztóban hagyta, és elindult a szerszámkiadó felé. Félútról hívta vissza a portás: mielőtt a központi parkok felé indulna, beszélnie kell a főkertésszel.

– Egy gyereket kért – mondta a főkertész mosolyogva. – Úgy tudom, ma délben át is veheti.

Lamos biccentett, aztán elment a szerszámkiadóba, majd újra kerékpárjára ült, és visszahajtott a belvárosba, a központot övező parkokba. Ez volt az év utolsó nyírása; Lamosnak szögletesre kellett nyírni a park gyepét őrző bokorsort, gömbölyűre a magányos bokrokat. Miközben nyírt, sosem távolodott el a bokortól, csak akkor, amikor már úgy érezte, hogy be is fejezte. Ilyenkor elsétált a bukszus mellett, vagy körbejárt egy-egy magányos, gömbölyűre nyírt bokrot, és szemügyre vette, mit végzett. Maga is láthatta, kitűnően nyírt, szögletesre és gömbölyűre egyaránt.

Tizenkettőkor elindult az árvaház felé, ahol tudomása szerint a gyámhatóság várta. Útközben ácsorgott egy darabig a vattacukor-készítők gépe mellett, hideg szél örvénylett az utcasarkon, szinte érezni lehetett, mint veszít ez a pókhálószerű, légies édesség illatából. Üres kézzel érkezett az árvaház irodájára. Miután nevét több kitöltött űrlapon aláírta, egy kövérkés, vörös hajú fiúgyerekkel az oldalán lépett ki az utcára.

– Nahát – mondta Lamos a kapu előtt. – Ez aztán igen. Akkor hát induljunk.

Megálltak a vattacukor-készítő ember forgó lavórja előtt, Lamos vett is egy adag vattacukrot, és a fapálcikánál fogva a gyermek kezébe adta.

– Úgy – mondta. – Ez aztán finom.

Kicsit megijedt Lamos, amikor látta, hogy csak a szél borzolja a vattacukrot, a gyerek nem harap a vattába, nem ízlelgeti idejében, az pedig közben elveszíti illatos melegét. De  nemsokára megörült, a gyermeknek orra tövéig maszatos volt az arca, lassan körülrágta a fapálcikát.

– Ha kérsz, szólj nyugodtan – mondta. – Akkor kapsz még ebből a finomságból. – Zsebéből pénzdarabot halászott elő. – Erre pedig vegyél magadnak, amit akarsz.

– Egy almát – mondta a kövérkés fiúgyermek.

– Az alma egészséges – mondta Lamos. – Mondd, hány éves vagy?

– Hat – mondta a kövérkés kisfiú.

– Hat? Hiszen ez nagyszerű.

Amikor a park bejáratához értek, egy utcai árustól egy kiló jonatán almát vásárolt. Aztán bevezette a gyermeket is a tiltott pázsitra.

– Megérkeztünk. Kérlek, foglalj helyet és figyeld meg jól, mit csinálok.

Lamos nyírta a bokrokat, kerékpárja lefektetve hevert a pázsiton. Elégedetten figyelte, hogy a gyerek egyenként előveszi az almákat a zacskóból és kifényesíti, maga elé sorakoztatja őket a pázsiton, aztán egy kivételével valamennyit visszateszi a zacskóba. Abba az egybe beleharapott, s csodálattal nézte ezt az új apát a gömb iránti bámulatos érzékenységével.

– Azt hiszem, megkapták a gyereket – súgta a szomszédné Lamosné ablaka alatt, amikor kerékpárját tolva, oldalán a kövérkés, vörös hajú gyerekkel Lamos föltűnt az Olajprés utca falai alatt.

Az utcából ekkorra végkép eltűnt az érthetetlen hajnali bürökszag, a péksütemény illata is, csendes, őszi levegő volt, amit néha megízesített az udvarokból kicsapó levesgőz.

Lamos is látta, többen lesik őket az ablakokból, ezért sietve megkérdezte:

– Mondd, kedvesem, eddig hogyan szólítottak?