Halk bemutatkozás

Bócz Péter nagy szobában lakott egy tornácos, régi házban. A kopott fal színe olyan lett az évek során, mint a fátyolos égé, az oszlopokról meg a zsalukról pikkelyekben hámlott a poros, szürke festék.

A kaputól a tornácról nyíló bejáratig homokkal hintett ösvény vezetett, s a nemrég átvonult zápor után jól látszott, hogy valaki, aki magas sarkú cipőt visel, végigment az udvaron és a bejárat előtt letörölte a lábát. Kifelé nem vezetett nyom. A ház mögötti keskeny kertben álltak Bócz Péter szilvafái, közöttük derékig ért a fű. Ilyenkor, eső után a levert fű és gyom illata néha megkerüli a falakat, ajtónyitáskor hirtelen átleng a szobákon. Bócz Pétert most egy vendég szaga várta az ajtóban, asszony ült a szobájában, hónalján és füle tövén idegen illatokkal.

– Hogy jött be ide? – kérdezte Bócz Péter.

Az asszony alacsony karosszékben ült, keresztbe vetett lábbal. Éppen csak fölpillantott Bócz Péterre.

– Nyitva volt az ajtó – mondta.

– Ide csak kulccsal lehet bejönni – mondta Bócz Péter, és megcsóválta a fejét.

Az idegen asszony nyugodtan ült Bócz karosszékében, állta a tekintetét. Árnyékolt szemű, telt volt és sima, telt és sima az egész asszony. Ha Bócz Péter ujjbegyével megérinti, biztos, meleg.

– Maga nem tudja, ki vagyok – mondta az asszony igen halkan. – Annyit mondhatok, Ojniczánénak hívnak.

Bócz biccentett, leereszkedett ő is egy alacsony székbe. Várta, hátha megmozdul az asszony keze, az is telt volt és fényes. De nem nyújtott kezet.

– A papa egészséges – mondta Ojniczáné.

– Honnan tudja? – kérdezte Bócz Péter.

– Az mindegy – mondta az asszony. – Főleg magának.

Bócz Péter fölkelt és kitárta az ablakot. A kert gőzölgött a meleg eső után, a zöld szilvaszemeken még ültek a kövér cseppek.

– Köszönöm – mondta. – Ha igaz, amit mondott.

– A vizsgálat véget ért – folytatta Ojniczáné. – A papa jól van. Kaphat vagy három évet.

Bócz Péter állva maradt, szemügyre vette ezt az asszonyt, aki ilyen híreket hozott. Nézte domború kézfejét, s azt a pontot, ahol melle fölött a ruha két szárnya találkozik.

– Csak? – kérdezte.

Ojniczáné bólintott:

– Kaphat ötöt is.

Bócz kiment a konyhába, kinyitotta a kamara ajtaját. Egy üveg szilvabefőttel tért vissza. Egészben ültek levükben a szilvaszemek. Letette Ojniczáné elé.

– Ezt tessék tőlem elfogadni – mondta.

Ojniczáné fölszegte a fejét, kicsit elmosolyodott.

– Nem tudom. Nem lenne az jó dolog. Mit mondjak, kitől kaptam?

– Igaz – mondta Bócz Péter. – Akkor tessék itt elfogyasztani. – Kiment a konyhába, egy pohár vizet és kiskanalat helyezett a szilvabefőtt mellé.

Ojniczáné fölemelte a pohár vizet, félig kiitta. Fölkelt, elindult az ajtó felé. Bócz Péter utána indult.

– És mivel fogják vádolni?

– Ha lesz még valami jó hírem – mondta Ojniczáné –, akkor majd újra eljövök. – Keze már a kilincsen volt.

– Köszönöm – mondta Bócz Péter, s kezét ő is a kilincsre tette.

Ojniczáné ekkor táskájából kicsi kulcsot húzott elő. Piros zsinegen fityegett, Bócz Péter a kulcs nyelvén látta, pontosan beletalál a zárba. Az asszony megrázta Bócz Péter orra előtt.

– Ezzel bejöhetek máskor is?

– Tessék – mondta Bócz Péter. – Tessék vele bejönni bármikor.

Az asszony elindult a csöpögő diófák alatt. Egyenes tartással lépkedett, cipősarka nyoma mélyen fúródott a sárba, illata foszlányokban maradozott el mögötte. Ojniczáné vagy két helyen is elvétette az utat, amíg eltalált a vasútállomásra. Bócz Péter megvárta, amíg betolják a szerelvényt, megvárta, amíg Ojniczáné elhelyezkedik az elsőosztályú teremben, amíg a forgalmista jelt ad az indulásra.

Szóval nem idevalósi asszony, gondolta Bócz Péter. Igen, sejthette volna.