A Zangezur hegység

 

Krétaszag

Bundás Rekk lehunyt szemű házban lakik, utcára nyíló ablakát örökösen csukott zsalu takarja. Ajtaja az udvarra nyílik, poros lépcsők vezetnek a gádor fölött a ház elé. Udvara kicsi és kopár, nem terem meg rajta sem fű, sem egyéb hitvány virágot hozó gyom, mert Bundás Rekk tavasszal különféle oldatokkal öntözi a földet; így esőtlen nyári heteken, amikor csak a falak alatt kavargó forró szél szárítja, kiégett udvara olyan lesz, mint egy darab, kerítéssel védett sivatag.

Bundás Rekk, a csendes szomszéd, az utcán naponta kétszer látható, egyszer kora reggel, amikor kezében drótfogantyús, szutykos szatyorral indul valamerre, aztán estefelé, amikor szennyvizes vedrével lép ki a kapuján és beleönti az utcai lefolyóba. Ilyenkor vagy mindjárt visszatér sivatagos udvarára, vagy amúgy vedrestől elindul valamerre. Személye annyira közömbös szomszédai számára, hogy ritkán fordulnak utána.

Vele szemben Trenkó lakik népes családjával, szemben Bundás Rekk beszögezett zsalugáteres ablakával: a két öreg Trenkó, a három fiú, a két lány, a menyek és a vők. Ezek egész udvarukat befuttatták szőlővel, beültették dáliával, oroszlánszájjal, estikével, sóskával, kaporral, petrezselyemmel, a falak tövéből az ereszig mályvatövek ágaskodnak. Nagy közös asztalnál étkeznek az udvaron vagy a lugasban, olykor hiányos öltözékben, lenge alsókba, papucsokba bújva, gyakori vendégeik is ingujjra vetkőzötten forgolódnak közöttük, mint meghitt családtagok. Megszokták a szemközti ház száraz csöndjét, lehunyt szemét, megszokták, hogy udvarukba csak a nap süt be, nem szomszédjuk sárga tekintete. Bundás Rekkre sosem gondolnak.

Pedig Bundás Rekk – ha csak nem éppen hajnali szatyros portyáján, vagy esti szennyvizes-vedres sétáján tartózkodik házon kívül – egy magasított lábú széken ül a zsaluval lesötétített szobája ablakában. Ül egy lyuk előtt, amit azon a napon fúrt a zsalu deszkájába, amelyiken azt végképp be is szegezte. A lyuk alatt a deszka orra érintésétől már megzsírosodott, leheletétől szivacsossá korhadozott, s ha nem épp Bundás Rekk szagáról volna szó, ő maga is érezhetné, közelségétől már mennyire büdös a deszka.

De Bundás Rekk nem érez semmit, csak olthatatlan kíváncsiságot. Gyötrőbb lett ez a kíváncsiság egy napon, amikor Bundás Rekk krétaszagot érzett a lakásban. Ez az aránylag ritka szag nem az utcáról illant be a repedéseken, forrása itt van valahol a szobában, és Bundás Rekk csak úgy forgolódik maga körül, semmiképp nem bír szabadulni a szagtól. Mint valami pimasz légy üldözi őt a szag és rátelepedik az orra hegyére. Végre megpillantja magát a nyitott ablak homályos tükrében és látja: krétás az orra. Villanyt gyújt, s miközben letörli orrát, megpillantja a kémlelő nyílása alá írt üzenetet:

Krétás az orrod neked.

Döbbenetes. Aki ezt írta, igazat ír. Meg kell kapaszkodni valamiben. Igen, hisz attól a krétától lett krétás az orra, amivel egy ismeretlen valaki jóslatokat firkált a zsalu belsejére. Döbbenetes. Egy valaki. Egy illető. Egy egyén. Talán most is egy deszkába fúrt kicsi lyuk mögött kuporog a szekrényben.

Halk bemutatkozás

Bócz Péter nagy szobában lakott egy tornácos, régi házban. A kopott fal színe olyan lett az évek során, mint a fátyolos égé, az oszlopokról meg a zsalukról pikkelyekben hámlott a poros, szürke festék.

A kaputól a tornácról nyíló bejáratig homokkal hintett ösvény vezetett, s a nemrég átvonult zápor után jól látszott, hogy valaki, aki magas sarkú cipőt visel, végigment az udvaron és a bejárat előtt letörölte a lábát. Kifelé nem vezetett nyom. A ház mögötti keskeny kertben álltak Bócz Péter szilvafái, közöttük derékig ért a fű. Ilyenkor, eső után a levert fű és gyom illata néha megkerüli a falakat, ajtónyitáskor hirtelen átleng a szobákon. Bócz Pétert most egy vendég szaga várta az ajtóban, asszony ült a szobájában, hónalján és füle tövén idegen illatokkal.

– Hogy jött be ide? – kérdezte Bócz Péter.

Az asszony alacsony karosszékben ült, keresztbe vetett lábbal. Éppen csak fölpillantott Bócz Péterre.

– Nyitva volt az ajtó – mondta.

– Ide csak kulccsal lehet bejönni – mondta Bócz Péter, és megcsóválta a fejét.

Az idegen asszony nyugodtan ült Bócz karosszékében, állta a tekintetét. Árnyékolt szemű, telt volt és sima, telt és sima az egész asszony. Ha Bócz Péter ujjbegyével megérinti, biztos, meleg.

– Maga nem tudja, ki vagyok – mondta az asszony igen halkan. – Annyit mondhatok, Ojniczánénak hívnak.

Bócz biccentett, leereszkedett ő is egy alacsony székbe. Várta, hátha megmozdul az asszony keze, az is telt volt és fényes. De nem nyújtott kezet.

– A papa egészséges – mondta Ojniczáné.

– Honnan tudja? – kérdezte Bócz Péter.

– Az mindegy – mondta az asszony. – Főleg magának.

Bócz Péter fölkelt és kitárta az ablakot. A kert gőzölgött a meleg eső után, a zöld szilvaszemeken még ültek a kövér cseppek.

– Köszönöm – mondta. – Ha igaz, amit mondott.

– A vizsgálat véget ért – folytatta Ojniczáné. – A papa jól van. Kaphat vagy három évet.

Bócz Péter állva maradt, szemügyre vette ezt az asszonyt, aki ilyen híreket hozott. Nézte domború kézfejét, s azt a pontot, ahol melle fölött a ruha két szárnya találkozik.

– Csak? – kérdezte.

Ojniczáné bólintott:

– Kaphat ötöt is.

Bócz kiment a konyhába, kinyitotta a kamara ajtaját. Egy üveg szilvabefőttel tért vissza. Egészben ültek levükben a szilvaszemek. Letette Ojniczáné elé.

– Ezt tessék tőlem elfogadni – mondta.

Ojniczáné fölszegte a fejét, kicsit elmosolyodott.

– Nem tudom. Nem lenne az jó dolog. Mit mondjak, kitől kaptam?

– Igaz – mondta Bócz Péter. – Akkor tessék itt elfogyasztani. – Kiment a konyhába, egy pohár vizet és kiskanalat helyezett a szilvabefőtt mellé.

Ojniczáné fölemelte a pohár vizet, félig kiitta. Fölkelt, elindult az ajtó felé. Bócz Péter utána indult.

– És mivel fogják vádolni?

– Ha lesz még valami jó hírem – mondta Ojniczáné –, akkor majd újra eljövök. – Keze már a kilincsen volt.

– Köszönöm – mondta Bócz Péter, s kezét ő is a kilincsre tette.

Ojniczáné ekkor táskájából kicsi kulcsot húzott elő. Piros zsinegen fityegett, Bócz Péter a kulcs nyelvén látta, pontosan beletalál a zárba. Az asszony megrázta Bócz Péter orra előtt.

– Ezzel bejöhetek máskor is?

– Tessék – mondta Bócz Péter. – Tessék vele bejönni bármikor.

Az asszony elindult a csöpögő diófák alatt. Egyenes tartással lépkedett, cipősarka nyoma mélyen fúródott a sárba, illata foszlányokban maradozott el mögötte. Ojniczáné vagy két helyen is elvétette az utat, amíg eltalált a vasútállomásra. Bócz Péter megvárta, amíg betolják a szerelvényt, megvárta, amíg Ojniczáné elhelyezkedik az elsőosztályú teremben, amíg a forgalmista jelt ad az indulásra.

Szóval nem idevalósi asszony, gondolta Bócz Péter. Igen, sejthette volna.

Az ősz kezdete

Az ősz egy szeptemberi reggelen, nem éppen váratlanul, de minden átmenet nélkül érkezett. Egy langyos estét követő hajnalon sószínű dér takarta a háztetőket, a járdát s az úttestet fakózöld akáclevél borította; pirkadatkor sokan becsukták az ablakot.

Lamos is korán kelt, s amikor keskeny rést hagyva becsukta az ablakszárnyakat, orrát megérintette a levegő maró bürökszaga, amely a szobája nyugatra néző ablakai előtt szokott lengedezni nagy nyári zivatarok idején. Ezen a reggelen a szag merő véletlenség lehetett, a deres háztetők éppen szikkadtak az erős napsütésben, s a látóhatárt lezáró hegységig felhőtlen maradt az ég. Talán a hirtelen érkezett hideg csalta elő a mezei gyomból utoljára a szagát, vagy talán vegyszer került valahol a levegőbe.

Mire Lamos elindult kerékpárjával az Olajprés utcán, a bürökszag elillant, nyomába tódult a pékség felől a friss sütemény meleg illata.

Lamos hét óra előtt ért a peremkerületben fekvő kertészetbe. Kerékpárját előírás szerint a bejárat mellett, a támasztóban hagyta, és elindult a szerszámkiadó felé. Félútról hívta vissza a portás: mielőtt a központi parkok felé indulna, beszélnie kell a főkertésszel.

– Egy gyereket kért – mondta a főkertész mosolyogva. – Úgy tudom, ma délben át is veheti.

Lamos biccentett, aztán elment a szerszámkiadóba, majd újra kerékpárjára ült, és visszahajtott a belvárosba, a központot övező parkokba. Ez volt az év utolsó nyírása; Lamosnak szögletesre kellett nyírni a park gyepét őrző bokorsort, gömbölyűre a magányos bokrokat. Miközben nyírt, sosem távolodott el a bokortól, csak akkor, amikor már úgy érezte, hogy be is fejezte. Ilyenkor elsétált a bukszus mellett, vagy körbejárt egy-egy magányos, gömbölyűre nyírt bokrot, és szemügyre vette, mit végzett. Maga is láthatta, kitűnően nyírt, szögletesre és gömbölyűre egyaránt.

Tizenkettőkor elindult az árvaház felé, ahol tudomása szerint a gyámhatóság várta. Útközben ácsorgott egy darabig a vattacukor-készítők gépe mellett, hideg szél örvénylett az utcasarkon, szinte érezni lehetett, mint veszít ez a pókhálószerű, légies édesség illatából. Üres kézzel érkezett az árvaház irodájára. Miután nevét több kitöltött űrlapon aláírta, egy kövérkés, vörös hajú fiúgyerekkel az oldalán lépett ki az utcára.

– Nahát – mondta Lamos a kapu előtt. – Ez aztán igen. Akkor hát induljunk.

Megálltak a vattacukor-készítő ember forgó lavórja előtt, Lamos vett is egy adag vattacukrot, és a fapálcikánál fogva a gyermek kezébe adta.

– Úgy – mondta. – Ez aztán finom.

Kicsit megijedt Lamos, amikor látta, hogy csak a szél borzolja a vattacukrot, a gyerek nem harap a vattába, nem ízlelgeti idejében, az pedig közben elveszíti illatos melegét. De  nemsokára megörült, a gyermeknek orra tövéig maszatos volt az arca, lassan körülrágta a fapálcikát.

– Ha kérsz, szólj nyugodtan – mondta. – Akkor kapsz még ebből a finomságból. – Zsebéből pénzdarabot halászott elő. – Erre pedig vegyél magadnak, amit akarsz.

– Egy almát – mondta a kövérkés fiúgyermek.

– Az alma egészséges – mondta Lamos. – Mondd, hány éves vagy?

– Hat – mondta a kövérkés kisfiú.

– Hat? Hiszen ez nagyszerű.

Amikor a park bejáratához értek, egy utcai árustól egy kiló jonatán almát vásárolt. Aztán bevezette a gyermeket is a tiltott pázsitra.

– Megérkeztünk. Kérlek, foglalj helyet és figyeld meg jól, mit csinálok.

Lamos nyírta a bokrokat, kerékpárja lefektetve hevert a pázsiton. Elégedetten figyelte, hogy a gyerek egyenként előveszi az almákat a zacskóból és kifényesíti, maga elé sorakoztatja őket a pázsiton, aztán egy kivételével valamennyit visszateszi a zacskóba. Abba az egybe beleharapott, s csodálattal nézte ezt az új apát a gömb iránti bámulatos érzékenységével.

– Azt hiszem, megkapták a gyereket – súgta a szomszédné Lamosné ablaka alatt, amikor kerékpárját tolva, oldalán a kövérkés, vörös hajú gyerekkel Lamos föltűnt az Olajprés utca falai alatt.

Az utcából ekkorra végkép eltűnt az érthetetlen hajnali bürökszag, a péksütemény illata is, csendes, őszi levegő volt, amit néha megízesített az udvarokból kicsapó levesgőz.

Lamos is látta, többen lesik őket az ablakokból, ezért sietve megkérdezte:

– Mondd, kedvesem, eddig hogyan szólítottak?

Kutyakiállítás

Princz olvasta a vasárnapi újságban: aznap országos kutyakiállítás lesz a bőrgyári sporttelepen; a városi villamos- és autóbusz-közlekedést ellátó vállalat pedig üzemi pszichológust alkalmaz. Princzet mind a két értesülés elgondolkoztatta. Egyrészt nagyon szerette a kutyákat, foglalkozását tekintve pedig pszichológus volt. Elképzelte, esetleg munkahelyet változtat, otthagyja az értelmileg fogyatékos gyermekek otthonát, s csak utazik, utazik a városi villamos vonalain, tanulmányozza az utazóközönség kedélyállapotát, majd tapasztalatairól beszámol munkaadóinak.

Még el is mosolyodott, amikor később egy tömött villamoson utazva a bőrgyári sporttelep felé, azon kapta magát, hogy máris az elképzelt új munkakörben érzi magát és az utasok megannyi rezdülését figyeli. De sietve elhessegette gondolatait, és közönséges utasként kibámult az ablakon. A sporttelep felől már idehatolt a csaholás, a hangáradatot a villamos csörömpölése sem tudta elnyomni. Úgy látszik, a kiállított kutyák, amint megpillantják egymást, féltékenyen kerülik a barátkozást, s egy ilyen, az eddigi neveltetésüket igazoló díszszemle sajnálatos acsarkodássá fajul.

Princzet nem is az állandó és egyre fokozódó erővel megújuló csaholás, hanem a villamosokról lezúduló s a bejárat előtt tolongó tömeg látványa riasztotta el. Ezért nem is vegyült el a tömegben, nyugodtan tovább sétált egy kicsi rétségre, egyszerűen kisétált a városból. Nem túlságosan messzire, egy kisebb, fákkal tűzdelt halomra, ahonnan pontosan beláthatott a bőrgyári sporttelepre, a forrón ünnepelt kutyákra. Erről a helyről egyébként távcsővel akár labdarúgó mérkőzést is meg lehetett volna tekinteni, ráadásul a természet jótékony közelségében. Princz nem számított erre a kis sétára itt a dombtetőn, azért távcsövet sem hozott magával. Egyébként is: pedigrés kutyák távcsövön keresztül? Kissé lealázó. Talált viszont Princz maga előtt a fűben hat darab gyilkos galócát. Ezeket úgyszólván minden gondolkodás nélkül, bocskoruknál fogva kiemelte a fűből. Ha már így áll a dolog, s a véletlen erre vezérelte, ma nem kosztol vendéglőben, mint ahogy vasárnapokon tenni szokta, hanem kisüti ezeket a csiperkéket vagy mi a fenéket, esetleg üt rájuk egypár tojást. Utána egy kupa bor.

Ingét kihúzta nadrágszíja alól, csücskénél fogva megemelte, ide helyezte a gombákat, s mint valami szánalomra méltó házaló, indult lefelé a fákkal teletűzdelt dombról. A sporttelep közelében talált aztán bőven szélfújta újságpapírt, szakadt műanyag tasakot, ezekbe csomagolta a hat darab pompás gyilkos galócát.

Ezzel a csinos kis csomaggal a hóna alatt most már akár megtekinthetné a kutyákat is. De a tömeg csak nem ritkult. A hangosbeszélő időnként bemondta a díjnyertes kutyák nevét, pontos lakcímét; a bejárat előtt érkezők és távozók álltak csoportokba verődve, jutalomfalatokat tömködtek kedvenceik torkába, címeket cseréltek egymással, s különféle naptárakat böngészgettek: mikor tüzel egyik, mikor kívánna fedezni egy másik.

Úgy nézett ki, ezen a derűs vasárnapon itt van a város színe-java. „Engem kivéve”, gondolhatta Princz, s batyuba kötött kis elemózsiájával, készülő kis jutalomfalatjával továbbindult. Bizony, talán még a pecérek is eljöttek erre a fegyverszüneti napra, ünneplőbe öltözötten, szájuk körül bujkáló elnéző, ám csikorgó mosollyal, izzadt tenyerükben kardvirágcsokrokat szorongatva.

A villamoson már némileg változóban volt a hangulat. Többen – talán nem is véletlenül – ráléptek a díjnyertes ebek mancsára, a sértett gazdák pedig kivörösödve lobogtattak okleveleket és vendéglői belépésre jogosító igazolványokat. Princz a peronon utazott, az előtér jótékony szellője borzolta haját. Eszébe jutott a meghirdetett állás. Kellemetlen foglalkozás lehet, gondolta, újból és újból fölmérni ennyi ember kedélyállapotát. De hátha valaki épp ebben leli örömét. Ő mindenesetre továbbra is megmarad az értelmileg fogyatékos gyermekek mellett, velük néha kiutazik bérelt autóbuszon a közeli erdők egyikébe, fölhívja laza kis figyelmüket a vörösbegyekre, a galacsinhajtó bogarakra, virágokra meg erre-arra, ami még a fű között megterem – egyszóval a természet szépségeire.

A barátkozás lehetőségei

Emerik úr, háztulajdonos az Olajprés utcában, egy délelőtt megállt bérlője nyitott ablaka előtt. Amirás, a lakás bérlője varrógép mellett ült, szemben az ablakkal, Emerik úr árnyéka rávetült a gép fekete zománcára, ott tükröződött benne a háztulajdonos nyári vászonkalapja. Emerik úr várta, nézzen föl végre Amirás a varrógép mögül.

– Amirás – szólította meg. – Maga nekem minden hónap végén szótlanul leteszi azt a pénzt. Mintha mit tudom én, kicsoda lennék. Jöjjön, beszélgessünk.

Ez az Amirás valamikor lószerszámmal foglalkozott, de amióta a lovak kiveszőben vannak, inkább derékszíjat, táskát készít. Amikor Emerik úr megszólította, maga előtt egy befejezett női táskával éppen tétlenül könyökölt.

– Jó napot – mondta kissé félszegen és tartózkodóan. Fölkelt a varrógép mögül, kitárta az ajtót, és biccentett a háztulajdonosnak.

– Tegye be az ablakot, zárja be az ajtót – mondta Emerik úr. – Menjünk el valahová.

– Hová? – csodálkozott Amirás, közben az ablakra pillantott, amelyet nemsokára be kell csuknia, ha valóban Emerik úrral kell tartania.

– Eh. Majd meglátjuk. Elmegyünk valahová – mondta Emerik úr. – A fő, hogy kilépünk a kapun.

Amirás becsukta az ablakot, lakatot tett ajtajára, és Emerik úr után indult, aki már a kapualjban zörgette a slusszkulcsot. A Volkswagen a kapu előtt állt, Emerik beült és kibiztosította a másik ajtót is, hogy Amirás helyet foglalhasson. A biztonsági övet maga húzta át Amirás mellén, és bekapcsolta. Ennek Amirás láthatóan nem örült, szeme sarkából figyelte, amint Emerik saját magát is odakötözi a kocsi vázához.

Emerik a főutcáról hamarosan bekanyarodott a teherforgalom számára kijelölt terelőútra, úgy látszik, anélkül hogy végigsuhannának a forgalmas belvároson, mielőbb ki akar hajtani a városból.

– Milyen ma az idő? – kérdezte Emerik úr. – Ugye, elég meleg van?

– Meglehetősen – hagyta rá Amirás.

– Akkor egyszerű – folytatta Emerik úr. – Megyünk és fürdünk egyet.

– Én lehet, nem fogok – jegyezte meg Amirás. – Talán majd nézem Emerik urat.

– Dehogyis fog nézni – mondta Emerik. – Maga is fürödni fog.

– Nem tudok úszni – vallotta be Amirás.

– Ma meg fog tanulni.

Amirás ezen az útvonalon még nem hagyta el a várost. A táj errefelé elég riasztó volt, néhol hulladék lepte be a dimbes-dombos rétet, sehol egy fa, csak a kiégett nyári mező, távolabb kopár lejtő, fölötte a remegő forró levegővel.

Nemsokára elérték a fennsíkot, amelyet majdnem nyílegyenesen szelt át a műút. De csak igen rövid ideig haladtak ezen a kitűnő és a nyári időszakhoz képest gyér forgalmú úton. Emerik úr nemsokára letért jobbra, egy enyhén lejtő, hullámos dűlőútra, amely a fennsík egy alig észlelhető mélyedése felé vezetett. Itt állt a kápolna, amelyről Amirás is talán már hallott. Néhány elaggott szilfa és kemény levelű vadrózsa szomszédságában virítottak fehér pillérei; alacsony, vakolatlan kőfal kerítette, ami alig nyújthatott védelmet a máskor gáttalanul söprő szelekkel szemben. A szél ebben a kicsi mélyedésben minduntalan megsiklott, örvénylésében egyre vénítette a szilfákat, az elhagyott falakat. Emerik úr kikapcsolta a motort, kikapcsolta az Amirás melle fölött feszülő biztonsági övet, most már kiszállhattak. Amirás kapott Emerik úrtól egy fürdőruhát.

– Nahát – mosolygott Emerik. – Megérkeztünk.

A kápolna mögött a lomha vonalú fennsík képe – igaz, csak egészen kicsi területen – hirtelen megváltozott. Olyan volt, mondjuk, mint amikor a füzetlapon átdöfnek egy ceruzát. A fennsíkba ütött lyukban hol szürkés, hol barna víz csillogott tompán, kemény formájú, kemény élű halmok övezték. Az egész tó nem volt valami nagy, akkora lehetett, mint Emerik úr udvara az Olajprés utcában, ahol Amirás is lakott.

A tó egyik felén, a fehéres, sós rögök mögül szederbokrok cserjése vonult, a bokrok csak combig értek, ezért Amirás hátat fordított Emeriknek, amíg vetkőzött. Közben nézte, nézte ezt a némileg állatra emlékeztető növényt, olyanféle csodálkozás ült a tekintetében, mintha nem tudná eldönteni, látott-e életében eleven szedret. Közben talán megérezte azt a tulajdonságát is, hogy alattomban képes változtatni a táj hangulatán. Az egészen világos, hol sárgás, hol fehér talaj fölött, a kicsi levelű, vézna, szőrös indákon ültek a kövér, csillogó fekete szemek. Ezek a szederszemek hordozhatták ennek a kietlen fennsíknak minden rejtélyét; Amirásban kettős étvágyat ébresztettek.

– Akkor hát, előre – kiáltotta Emerik úr, és bevetette magát a vízbe. Kutya módra úszott a tavacska közepéig, és intett Amirásnak, hogy kövesse. Amirás utána is indult, és már kölcsönkapott fürdőnadrágja száráig ért a víz, amikor tétovázását meglátva Emerik biztatni kezdte: tessék, tessék, gyalogoljon csak bátran előre. Amikor Amirás már derékig belesétált a vízbe, érezte: teste megemelkedik. Lábai nem érték a tó fenekét, mégis lépegetve érkezett meg Emerik úr közelébe. Emerik mosolygott.

– Milyen nap van ma? – kérdezte.

– Azt hiszem, péntek – mondta Amirás a csodától elfogódott hangon.

– Na látja. Minden pénteken kijöhetnénk ide, ha maga is akarja.

Jó darabig lubickoltak, átadták magukat ennek a ritka érzésnek: csak lebegnek a vízben, anélkül hogy mozognának. Miután megszáradtak, leporolták magukról a sót.

– Nem tud barátkozni, Amirás – jegyezte meg Emerik úr. – Mondja, mi bántja?

– Nem tudom, Emerik úr. Nem tudom, mi van velem.

Már benn ültek a kocsiban, amikor Amirás hirtelen kiszállt, elrohant a kicsi tó széléig. Sebtiben szedett még egy marék szedret, két kezében tartva ült vissza nehézkesen a kocsiba, és tűrte, hogy Emerik úr becsatolja melle fölött a biztonsági övet. Aztán őt is megkínálta. Maga is belekóstolt, kissé türelmetlenül, hogy a fennsíkkal való találkozását teljessé tegye.

– Emerik úr akar tőlem valamit – mondta Amirás.

– Persze – mondta Emerik úr. – Azt akarom, hogy jól érezze magát.

Már beindította a motort, jobb kezével belenyúlt Amirás markába néhány szem szederért.

– Nekem van még a tavalyiból – mosolygott. – Persze, bor formájában. Mindjárt meg fogjuk kóstolni.

– Emerik úr nagyon kedves hozzám – mondta Amirás.

Emerik óvatosan tért rá a műútra. Ott aztán rákapcsolt.

– Előtte bekapunk egy kicsi töpörtyűt, vöröshagymával. Be ám!

– Ahogy Emerik úr kívánja.

Prikulicsok

Csöngetnek. Az ajtó előtt két prikulics várakozik. Már találkoztunk, mondják, én is biccentek, és mások számára bizonyára érthetetlen előzékenységgel szélesre tárom előttük az ajtót. Ha valakinél prikulics csönget, az kivételes esemény, megtiszteltetés. Mialatt megfordítom a kulcsot a zárban, ezek máris berontanak a lakásba. Foglaljanak helyet, mondanám, illetve foglaljatok helyet, mivel prikulicsokat már termetüknél fogva is tegezni illik. De ezek eltűntek, máris elrejtőztek valahová: mégis minden ravaszságuk ellenére bosszantóan türelmetlenek. Nemsokára magától kinyílik egy fiók, s az egyik prikulics, név szerint Hlebena kidugja a fejét, s fél fülével hevesen integet a konyha felé. Ezzel a fiók magától becsukódik. Vagyis, ahogy egy közönséges halandó mondaná, a prikulics magára csukja a fiókot. A másik prikulics, név szerint Szemikurkán a konyhában tevékenykedik. Éppen egy kicsi zsírosbödönt vonszol elő a kamara legmélyéről, onnan, ahol a keményre fagyott zsírokat tartják. Szólj, ha éhes vagy, mondom, oszt keverek valamit. Oh, nem vagyok éhes, mondja Szemikurkán, viszont szeretném, ha kölcsönadnád nekem ezt a kicsi bödönt. A benne levő zsírt természetesen meghagyom. Jól van, mondom, a zsír marad, oszt viheted. Hlebena, a másik, a karosszékben ül átvetett lábbal. Egy könyvet lapozgat. Egész jó könyv, mondja, csak kár, hogy loptad. Vagy téged úgy hívnak, hogy Ref. Koll. Könyvtár? Kikölcsönöztem, mondom, oszt nem adtam vissza. Hlebena fölpattan a karfára. Csak vicceltem. Nem erről van szó. Van neked egy ócska, ócska vasalódeszkád. Rajzszögekkel ráerősített perzselt vászonnal. Van, mondom, oszt mi van vele? Nos, mondja Hlebena, ha levesszük róla azt a perzselt vásznat, hát mit látnak szemeink? Ott van Bélbor és környéke, egy a hetvenötezerhez. Elvinném kölcsönbe. Bélborba és környékére készülünk. Már kikérném magamnak, mondom, mi az, hogy Bélbor, mi az, hogy egy a hetvenötezerhez. Már kikérném magamnak, Hlebena úr. Közben a konyhából már árad az olvadó zsír szaga. Szemikurkán a gázlángon olvasztja a kicsi bödön zsírját, a bödön peremébe kapaszkodva várja az eredményt. Amint megpillant, a sülteskészlet háromágú villájával kiemel egy kicsi, hatlövetű forgótárcsás lőfegyvert, és körültekintően kivárja, amíg lecsepeg róla a zsír. És a töltények, kérdi, azok hol vannak? Mert azok biza nem lehetnek itt, te is jól tudod, azoknak megárt a meleg. Oszt miféle, miféle, akarom kiáltani, de nem jön ki hang a torkomon. Mint amikor jön az a nagy farkaskutya, futni kellene, de a lábam nem mozdul.

Csöngetnek. Összerezzenek és mezítláb rohanok az ajtóhoz. Ott áll unokaöcsém, a legkisebbik Svancz gyerek, behavazott korcsolyasapkával. Két hatalmas bőrönd pihen mellette, süvít befele a hajnali hideg.

Ó, ó, hát gyere. Gyere, mert rémlátomásaim vannak. Mindjárt bemutatom neked Szemikurkán és Hlebena urakat.

Itt hideg van, dörzsölgeti fagyott kezét a Svancz gyerek, csináljunk hamar egy kis meleget. Be is gyújtunk, előbb a konyhában, a nyílt gázláng hamar kimelegíti a helyiséget. Pihend ki magad, mondom, oszt falunk valamit. Oszt, tudod, van egy kicsi bödönke zsírom a kamrában, ott, ahol a fagyott zsírokat tartom. Ki fogjuk olvasztani. Szeretném, ha mellettem lennél.

Mindent elölről

Megérkezett a furgon, az ablakból integettem a sofőrnek: a kapu nyitva áll, faroljon be hát az udvarra. Egyszobás kis lakásban laktam a mai napig, az úttestig rúgó rozzant épületszárnyban. Holnap ezt a kiugró részt lebontják, helyében kikövezik a járdát. Az ittmaradó szomszédok, Bajzáth és Menyhért udvarra nyíló ajtóik előtt, a dáliák szárai között nézik, hogyan közelít a furgon a bejárat felé.

Aránylag kevés a holmim, elfért az egész egy fedeles ládában és két pántos bőröndben. A fedeles ládára, a lakat helyére csak fapálcikát dugtam, a pántos bőröndöket átkötöttem zsineggel. Ezekben van minden holmim, még a gyerekkori ingeim is, a kinőtt és kihízott nadrágaim, egy foltozott fenekű tiroli bőrnadrág, kisárgult függönyök, virágcserepek, párnák, pokrócok, kitömött madarak, falvédő-gyékények, törött hegyű ceruzák, egy távcső meg két táskarádió. Van ezenkívül egy ágykeretem a hozzá való deszkákkal, három foltos, kifoszlott matraccal, egy asztalkának használt konyhaszékem s egy valódi tonettszék üldögélésre, egy magas és keskeny szekrényem, internátusokban használnak ilyeneket, egy tanuló is elfér benne. Mindezt alig tíz perc alatt fölraktuk a furgonra.

Az elmozdított szekrény alatt most váratlanul vörös és fényes maradt a padló. A fölösleges folt közelében, falnak támasztva állt az aktatáskám, mellette egy újságból kivágott színes kép. Ezekért tértem vissza utoljára a szobába. A táska elég öblös, két rekesze is van. Egyikben van újságpapírba csomagolt házipapucsom, három kimosott blúz és egy gyapoting, amelyben néha aludni is szoktam. A másik rekeszben a borotvakészülékem, a fogkefém, fogpasztám és egy üveg áfonyaíz, amelyhez nagyon ragaszkodom. Valamint egy üveg rumkülönlegesség. A képnek kerete is van, fakó barnára pácolt. Maga a kép távoli várost ábrázol. Egy híd karfája látható, alatta sárga vizű folyó, fölötte hegyre fölfutó tornácos, erkélyes házak. Az égen tintával rajzolt fekete nyíl mutat ki a képből: „A fogolytábor felé. Tarisznyás Gábor tulajdona.”

Beülök a sofőr mellé. Lábamnál az aktatáska, ölemben a kép. Integetek Bajzáthnak és Menyhértnek, ők maradnak, én pedig költözöm új lakásba. Magyarázom az utat a sofőrnek: most egyenesen, aztán balra, balra, majd újra egyenesen. A sofőr többször felém sandít, jól értette-e. Pedig jó irányban haladunk. Kifelé tartunk a városból.

Fekete aktatáskám a lábamnál, a kép az ölemben. A híd korlátja kovácsoltvasból készült, alatta a Mtkvari folyó sárga tükre, fölötte ciprusok és pálmafák között kék erkélyek emelkednek a Rusztavelli sugárút platánjai fölé.

Intek a sofőrnek: térjen most ismét balra. És elindulunk egy hullámzó földúton az őszi rét mélyén emelkedő füstoszlopok felé. Az első szemétrakásnál megállunk. A sofőr morcosan bámul rám, ujjai zongoráznak a volánon. Kiugrom és fölkapaszkodom a raktérre. Legördítem az ágykeretet, a hozzávaló deszkákat messzire hajítom, kidobom az asztalkának használt konyhaszéket, a tonettszéket és a magas, keskeny szekrényt. Aztán a két zsineggel átkötött pántos bőröndöt, legvégül marad a láda. Ez valamivel nehezebb, éles reccsenéssel esik az élére, a csapolásoknál megrepedezik, fehér por emelkedik belőle, s megszólal benne a táskarádió. Angol nyelvlecke Malaysia számára. A sofőr köhint, haja belóg nedves homlokába. „A franc az ilyen fuvarba.” Aztán indulunk is vissza a városba, a lakótelep pereménél kiszállok.

Gyalog mászom föl a hetedik emeletre, kezemben a fekete aktatáska, hónom alatt egy híd a Mtkvari folyó fölött, amely a Rusztavelli sugárút platánjai felé vezet. Bezárom magam mögött a lakásajtót, a képet nekitámasztom az üres falnak, mellé az aktatáskát a meszes padlóra. Kinyitom, kiveszem belőle az áfonyaízt, az üveg rumkülönlegességet, kirakom őket az ablakpárkányra.

A Mtkvari folyó vize sárga, az erkélyek kékek, a platántörzsek szürkék. Itt nálunk most megy le a nap. Vörös és óriási. Tyűha! Ez aztán igen.

Várakozás

Reggel óta Ojniczánét várom, ha megérkezik, jó hírt hoz. De már ő maga is jóval több, mint a postás vagy valami egyszerű hírvivő; ha megérkezik a hírrel, nálam is tölti az éjszakát.

Nyár van, az ablak kitárva, innen átlátok a Mihálka fiúk kertjébe. Akkorára nőtt a fű, hogy jövő héten lesarlózzák az almafák, diófák és egresbokrok között az egészet, eljön a fűért egylovas szekerén Eugen Korbuly Jenő, és amúgy zölden elviszi a nyulaknak.

Alig tíz óra lehet, én már lesem a kertek fölött elrezzenő hangokat, várom közöttük a pályaudvar felől az érkező személyvonat fáradt csörömpölését. A pálya itt addig kaptat, amíg eléri a váltókat, ott a mozdonyvezetők hirtelen kieresztik a gőzt, s a szerelvények kimerülten gurulnak be a végállomásra.

Amint szemem megszokja a diófák, egresbokrok közötti meghitt homályt – ez már úgy déltájt lehet –, látom, a Mihálka fiúk tyúkóljában egy fiúcska kuksol. A ketrecajtón lakat is lóg. Az már nem látszik, mit csinál odabenn, nem mozog, csak a ketrec előtt a beérő fűszálak kalászai. Egy kicsi fogoly tölti büntetését a Mihálka fiúk kertjében.

Egy bögre savanyú tejet teszek az ablakpárkányra, kortyolgatok, s fiatal fokhagymazöldet, zsemlehéjat rágok melléje. Mögöttem halkan szól a rádió, és olykor bemondja a pontos időt. A Mihálka fiúk kertjében, az indák és a kalászt vető fűszálak mögött, seprűnyéllel a kezében egy fiúcska silbakol. Akkora lehet, mint a fogoly gyerek, és nagyon szigorú.

– Kérem – mondja kimérten –, lehetőleg kerüljön velem minden érintkezést.

– De Pityu – suttogja a fogoly gyerek –, én mindjárt összeszarom magam.

– Nem tudom, kit szólít Pityunak. Legjobban teszi, ha nem szólongat itt senkit.

Ide napközben csak két vonat érkezik. Egyik délelőtt, a másik az előbb érkezett. Most már szürkülödik, s látom, ez a nap elmúlt jó hír nélkül, egyetlen látogató nélkül. Vörös a könyököm az ablakpárkány nyomásától.

Kimászom az ablakon, átkúszom a Mihálka fiúk kertjébe, átgázolok a Korbuly számára fönntartott füvön a ketrec elé, s egy kővel ütögetni kezdem a lakatot. A gyermek meg sem mozdul, indulatosan csillogó szemmel tekint rám. Mellette egy tál cserebogár, s odébb a sarokban kicsi, bűzös, barna halom. Amikor már lenn van a lakat és kimászhatna, kiölti a nyelvét.

– Amíg ezt meg nem ettem, úgyse mehetek sehová – mutat a tál cserebogárra.

– Gyere hamar – mondom. – Ki fia borja vagy te?

– Semmi közöd hozzá – mondja a gyerek dühösen. – De ha beleütöd az orrodat a dolgunkba, te is ide kerülhetsz.

A gyermek ott marad a ketrecben, én pedig átgázolok a füvön a kerítésem felé. Visszamászom a hűvös szobába. Odabenn már este van.

Egye meg, gondolom. Egye meg, ha már olyan alázatos.

Tanúvallomás

Tompa színű ég alatt száraz széllel szokatlan meleg közeledett. Valahonnan, ahol a nagy száraz melegek készülnek. A kevés felhő között is szürke maradt az ég, a nap erőtlenül sütötte a Corso szálló előtt várakozó, Birkart, Zimm és Transcom feliratot viselő utánfutós kamionokat. Losteiner, bár nem sejtette előre a közeledő meleget, ezen a napon nyáriasan öltözött. Indigó színű, könnyű, bő szövetnadrágot, karcsúsított, kockás zakót, széles, piros nyakkendőt viselt. A szálloda lépcsőjén ereszkedett az úttest felé, éppen egy Muratti Ambassadort dugott a szájába, de rágyújtani csak valamivel távolabb, a kamionok szélárnyékában tudott. A folyóparton indult tovább, amerre a város belsejét sejtette. A Muratti Ambassador illata hamar föllebbent mögötte, s ha ekkor valaki véletlenül nyomába szegődik, Losteinerből csak a szállodai szappanszagot érzi.

A gyaloghíd korlátját óvodások rángatták, fejüket kidugták a rácsok között, köpködtek és köveket dobtak az árhullám után visszamaradt repedező iszapra, s a sütkérező patkányokra, amelyek a szokatlan meleg közeledtét jó előre megérezték. Két óvónő állt a híd végén, ők is a pihenő, majd olykor érthetetlenül megiramodó patkányokat bámulták. Losteiner tőlük tudakolta meg: merre van a bíróság?

A bíróságon, a második emeleten, a százhuszonnégyes terem előtt Losteiner délig sétálgatott. Muratti Ambassadort szívott, amíg az ajtó fölé szerelt hangszóróban meghallotta saját nevét: Losteiner.

Losteiner belépett a terembe, a bíró integetett neki, kerüljön csak beljebb, beljebb; elsétált egészen a korlátig.

– Losteiner? – kérdezték tőle.

– Losteiner – felelte Losteiner.

– Adalbert Béla?

– Adalbert Losteiner Béla – felelte Losteiner.

Aztán megesküdött: „csak az igazat, csakis az igazat, semmi mást, csak az igazat”.

Losteiner előtt két teljesen egyforma ember állt, egypetéjű ikrek lehettek. A kérdés az volt, Losteiner melyiket ismeri közülük. Losteiner erre azt felelte, ismeri mind a kettőt. Arra a kérdésre viszont, hogy találkozott-e velük egyszerre, vagy pedig minden alkalommal csak külön-külön, Losteiner azt felelte: csakis külön-külön, hol az egyikkel, hol a másikkal.

Ekkor a teremben többen nevetni kezdtek, az ikrek is egymásra néztek, az elnök pedig azt mondta:

– Köszönöm. A tanú eltávozhat.

Losteiner tenyerével néhányszor combjára ütött, talán magyarázatot szeretett volna fűzni kurta válaszához, de amint az elnökre pillantott, úgy látszik, megérezte, ilyen helyzetekben engedelmeskedni illik. Kiment a teremből.

Lement a lépcsőkön, elindult a szálloda felé. Közel a gyaloghídhoz, ahol reggel az óvodásokkal találkozott, egy bukszussal kerített teraszon, kávé, sör és üdítő mellett pihentek az emberek. Losteiner három gömb fagylaltot rendelt, arra kérte a pincért, tegye őket külön tányérra, nem bírja, ha az ízek keverednek. Miután elfogyasztotta, továbbment, visszatért a szállodába, kifizette a szoba bérét. Autóbuszra ült, és kiment a vasútállomásra.

– Ügyes volt, Losteiner – veregette meg valaki a vállát a peronon. Losteiner mögött az ikrek egyike állt. – Igen, ügyes volt, pontosan azt mondta, amit kellett.

Losteiner sietve körülnézett. Kereste ennek az ikernek a párját. Talán az járhatott a fejében: „Az ördögbe is, vagy egy emberből van kettő, vagy két ember egy és ugyanaz.”

– Magát nem akarom többet látni – mondta.

Dr. Sólyom utolsó kívánsága

A repülőtéri hangosbeszélő bejelenti: Teherán tizenhét óra előtt nem fogad. Dr. Sólyom és örökös titkára, tolmácsa és kísérője belépnek a bárba. Halk zeneszó mellett, kényelmes fotelekben valamivel kellemesebb a várakozás. Noha a földtől mennyezetig érő ablakok kifogástalanul zárnak – ujjnyi vastag táblaüvegből készültek –, valahányszor elbődül egy-egy gép a kifutópályán, rejtett utakon ide is betör a kerozén szaga. Ez a szag nem kellemetlen, de mivel nem éppen azonos a tiszta levegővel, egyeseket talán émelyít. Dr. Sólyom is hessenti orra elől, és védekezésül elég oktalanul fölteszi hatalmas napszemüvegét.

A titkár a pultnál álldogál, kikér egy paradicsomlevet Dr. Sólyom számára, aztán hosszasan bámulja a majonézes salátákat, pástétomos, bogyókkal körülrakosgatott szendvicseket, ikrástálacskákat. Egy talpas fémedényben, fedő alatt főtt virsli úszkál. Amikor kilibbenő illata megérinti a titkár orrát, az sietve rendel magának két párat kijevi mustárral. Dr. Sólyom, ha úton van, csak paradicsomlevet iszik, néha elszív egy hosszú cigarillót.

Közelükben összetolt asztalkáknál taskenti szemorvosok ülnek; előttük kidugaszolt vodkásüvegek, kumisszal és kefirrel telt edények. Dr. Sólyom számára a látvány nem egyértelmű, meg is kérdezi titkárát: hogyan ülhetnek ennyire ellentétes ízlésű emberek közös asztalhoz. A titkár készségesen megmagyarázza: szó sincs itt az ízlések különbözőségéről, valamennyien vodkát isznak kumisszal meg kefirrel.

– Maga most vagy hazudik, Barnabás, vagy személyesen is próbálta ezt az összeállítást – mondja Dr. Sólyom szelíden.

– Természetesen hazudok, uram – mondja a titkár, és leszopja mustáros ujját. – Amellett szó, ami szó, magam is kipróbáltam az említett keveréket.

Szavaikból érződik, meghitt közöttük a viszony, nagyon is összeszokhattak már.

Dr. Sólyom a taskenti szemorvosok, a vodkás- és kumiszosüvegek között ellát a bejáratig. Onnan most egy kockás kosztümöt viselő nő közeledik. Nemsokára elhalad Dr. Sólyom asztala mellett, majd a pultnál egy adag ikrasalátát s egy bögre teát rendel. Közelükbe telepedik, tekintetét lassan végighordozza az asztalok fölött. Hatalmas a szeme, hatalmas konokul összecsukott, duzzadt szája. Fején sapkát visel, nem is valami divatos színekből: mintha sivatagi homokból és a ráboruló lila égből horgolták volna.

– Maga szerint kicsoda a hölgy? – kérdi Dr. Sólyom elfogódottan.

A titkár elmosolyodik:

– Magányos hölgyutas.

– Ki vele. Kicsoda a hölgy? – sürgeti Dr. Sólyom.

– Ő a Baba kisasszonyka. A Baba kisasszonyka a Fenékcsipkedészből.

Dr. Sólyom csak bámul a titkárra, lassan elvörösödik.

– Kérem, szedje össze magát. Miféle csipkedész?

– Az ön figyelmét eddig elkerülhette Mr. Kusvant Szingh munkássága. De mindent, ugye, még a tisztelt mester sem tudhat.

A mester hangja most kérlelő:

– Ha esetleg mögéje kerülne, leolvashatná kicsi bőröndjéről a nevét és a lakcímét. Kérem, Barnabás, tegyen egy kis sétát az asztalok között. Hamar.

A titkár fölkel és elsétál a pultig. Rendel Dr. Sólyomnak egy paradicsomlevet, megemeli a forró fémedény fedelét, és rámutat egy pár kövér virslire. Mellé kijevi mustárt kér.

– Nos? – kérdi Dr. Sólyom, amikor a titkár visszaül asztalához.

– Ezt előbb megeszem – mondja a titkár.

– Siessen – sóhajtja Dr. Sólyom. Aztán hirtelen ültében kiegyenesedik, egyszerre kap két kézzel a gyomorszájához és a torkához. Mintha egy égő húrt kívánna magából kitépni. El is ordítaná magát: MI EZ? De éppen hogy megnyílik a szája: – Megh, me, mm.

Megcsillan előtte az asztallap, és növekvő gyorsasággal belecsapódik az arcába.

A taskenti szemorvosok máris föléje hajolnak. A titkár a körön kívül marad, a sivatag színeit viselő hölgy is. Néznek hosszasan egymás szemébe. Amikor az orvosok tehetetlenül kiegyenesednek, és csöndben visszaülnek üvegeik köré, a titkár a nőhöz lép, szelíden megérinti a karját.

– Your name, please!

– I don’t understand – feleli a nő. – De mondja meg szépen, miről volna szó.

– Ez jó – mondja a titkár. – A kedves nevét. A megboldogultnak ez volt az utolsó kívánsága.

– Otthon Baba kisasszonykának szólítanak – felelte a nő, utazótáskája után nyúlt, és lassú léptekkel a váróterem felé indult.

A titkár tekintetében mély szomorúsággal bámult utána, amíg bokája is eltűnt az ajtó mögött. Ettől kezdve nehéz pillanatok várnak rá. Nemsokára megérkezik a halottkém, aztán… aztán a követségek, többszörösen bélelt koporsó, fagyasztás. Jó lesz, ha máris ír pár sort Sólyomnénak.

 

„Asszonyom, ön tudja már a hírt. Utolsó perceiben is mellette álltam. A hangosbeszélő bejelentette, Teherán délután öt előtt nem fogad. Én javasoltam a megboldogultnak, térjünk be az utasellátó puha szőnyeggel, függönyökkel bélelt bárjába; elvégre ránk várnak az öblös fotelek. Megfigyeltem, hatalmas táblaüvegből készültek az ablakok, bizonyára kifogástalanul zárt valamennyi. Mégis, valahányszor egy-egy gép startolt odakünn, rejtett utakon betört a kerozén szaga. Tudjuk, a megboldogult mester életében nem pártolta ezt az illatot, most is émelyítette: föltette sötét szemüvegét.

Én paradicsomlevet rendeltem a mesternek, tudjuk, ha úton van, s ha csak kapható, ezt a folyadékot kívánja. Magamnak – bár ez nem lehet már fontos – főtt virslit kértem azzal a kiváló kijevi mustárral. A mester rágyújtott, mint rendszerint várakozásai idején, egy hosszú cigarillóra.

Közelünkben kedélyes, mosolygó szemű, középkorú férfiak iddogáltak. Megtudtam, taskenti szemorvosok; vodkát ittak kumisszal. A megboldogult nem értette a jelenséget: kérdezte, mi történik amott, mit művelnek azok a doktorok. Igyekeztem elhitetni vele, a vodka jól megfér egy edzett gyomorban kumisz meg kefir társaságában. Bár igaz, ezt magamon még nem próbáltam.

Tehát: a kerozénszag, a cigarilló s talán a távolabb fogyasztott furcsa egyveleg. A mester, tudjuk, érzékeny lény volt.

Végül még annyit, az ajtóban föltűnt egy olajbarna férfi. Szeme izzott az okosságtól, feje fedetlen volt, bár jól állt volna rajta egy lila-sárga turbán. Egy adag ikrát és egy bögre teát rendelt. A megboldogult ekkor hozzám fordult, megkérdezte, szerintem kicsoda lehet az egyén. Megnyugtattam, egyszerű férfiutas, aki egy késésben levő járatra vár. Válaszom a mestert nem elégítette ki, arra biztatott, lessem le az idegen bőröndje címkéjéről nevét, és ha lehet, a lakcímét. Indultam volna portyámra a székek között, amikor bekövetkezett a fájdalmas esemény. A mester torkához és a gyomrához kapott, majd az asztalra borult. A taskenti doktorok már csak a megmásíthatatlan fölött néztek össze szomorúan. Egyet tehettem: az igéző külsejű férfitól személyesen tudakoltam meg a nevét. Méltóságteljesen nyújtotta át névjegykártyáját. Valami Kush… vagy Kish, valami Szungh vagy Szingh, ez volt az illető neve. Már nem tudom, fejem fölött akkor összecsaptak a gondok. A névjegykártyát elveszítettem.”

 

– Barnabás – szólította meg fölépülése után Dr. Sólyom. – Jöjjön csak közelebb.

A titkár megállt a mester ágya mellett.

– Olvastam az irományát – mondta Dr. Sólyom. – Nagy marhaság, de nem kétlem, a jóindulat vezérelte. – Aztán suttogóra fogta a hangját: – Ki volt az? Ki volt a hölgy?

A titkár megkeményedett.

– Nem hölgy volt – mondta. – Férfi volt. Férfi. Eskü alatt is ezt állítom.

Múló rosszullét

Mielőtt négybe tépné, Bernát letörli a fényképről a port.

Aránylag fiatal, mégis hervadt arcú asszony ül egy padon, jobb keze gyomra tájéka felé közelít, talán remeg. Mellette borotvált arcú, állógalléros, nem túl megnyerő külsejű férfi, lapos, ránctalan homloka alól felszínes érdeklődéssel kíséri a mozdulatot. Mögöttük már elég életlenül, mégis kivehetően hatalmas, macska alakú fekete állat pihen egy lelógó fatörzsön. Régi, kibarnult tintával írták a kép sarkába: „Zsófika Bajza Vilmossal az állatkertben 1911-ben.”

Igen, gondolja Bernát, én pedig ezerkilencszáztizenkettőben születtem. Zsófika, ez a mamám, Bajza Vilmos, ki tudja, talán az apám, az a macskaszerű fekete állat pedig egy fekete párduc.

Igen, gondolja Bernát:

 

Bajza Vilmos egy délben, ahogy hazaért, borítékot talált a levélszekrényben. Egy krétapapírra nyomtatott meghívót. Szeretettel meghívjuk, satöbbi; műsoros délután a Skót kisasszonyok székházában. „Műsoros délután”, ismételte magában Bajza Vilmos. „Talán egy bál.” Vasalt inget vett, betűzte állógallérját, ránctalan homlokát, táskásodó szemét vizsgálgatta a tükörben. A meghívót zakója mellzsebébe tette, fehér zsebkendője mögé.

A Skót kisasszonyok székháza cirádás homlokzatú, egyemeletes épület volt, mély udvarral. Az emeletet erkély futotta körbe, innen nyílt a terem is, előtte a korláton már többen könyököltek. A termet öt óra előtt nyitották ki, Bajza Vilmos az ajtónyitogatót teremőrnek vélte, odasietett hozzá, mellzsebéből elővette a krétapapírra nyomtatott meghívóját. Az altiszt lassan kibetűzte, s csak vonogatta közben a vállát.

– Ide nem köll meghívó, kérem – mondta –, ide akárki bejöhet.

Az ablakokat súlyos vörös plüssfüggöny takarta, a színpadon fekete pianínó állt. Matrózruhás gyerekek zeneszámokat adtak elő, ezalatt Bajza Vilmos körülhordozta tekintetét a széksorok felett. Kevesen ültek a teremben, többnyire éltes urak, korosodó asszonyok. Két sorral Bajza Vilmos előtt hervadt arcú, de aránylag fiatal nő ült, válláról fakó ezüstróka-farok lógott, derekán feszült a fényes, sötét ruha. Ölében muff.

A mamám volt az, Bajza Vilmos csak akkor ismerte fel, amikor szünetben a nézőtéren is kigyúlt a villany. Hátra-hátrapillantva közeledett a büfé felé, ahol szikvizet, limonádét, kekszet és piskótát árusítottak. Egy pohár limonádét ivott, szürcsölés közben lassan a teremőr felé indult, és elővette a meghívót:

– Ezzel máskor is eljöhetek?

Az altiszt most is csodálkozva betűzgette a meghívót:

– Eljöhet bármikor, amikor előadás van. Valaki, úgy látszik, nagyon akarja, hogy maga idejöjjön.

– Valaki? Kicsoda? – kérdezte Bajza Vilmos.

– Valaki – tárta szét karját az altiszt. – Nem tudom, ki. Ha még el méltóztatik fáradni, akkor talán kiderül.

Szünet után Bajza Vilmos két sorral előbb keresett magának helyet. A muff most a mamám jobb oldalán pihent, egy széken, Bajza Vilmos úgy telepedett oda, hogy egy széket szabadon hagyott. Erre helyezte a kalapját, hozzá is ért egy kicsit a muffhoz. Biccentett. A mamám elmosolyodott.

Most egy fehér köpenyes úr ült a színpadon, és a visszérbetegségekről beszélt. Bajza Vilmos gyakran morzsolgatta a szemét. Olykor mamám ölére vetett kutató pillantásokat. Amint az előadás véget ért, hogy az ismeretséget fölfrissítse, indítványozta, tegyenek kisebb sétát, még a sötétség beállta előtt. Induljanak talán az állatkert felé. Enyhe tavaszi este volt.

A macskafélék ketrecei előtt ültek, a fényképen szereplő padon, amikor a mamám, ki tudja, miért, talán az állatok szagló közelségétől vagy valami egyéb megmagyarázhatatlan ok miatt, megszédült, és kezével a gyomrához közelített. Talán a fényképész vagy a gép lencséje volt az, amitől kifehéredett. Amint a fényképész távozott, kezét elemelte gyomra tájékáról, és muffjába nyúlt. Bajza Vilmost megcsapta a zsebkendő illata.

– Bántana – kezdte a férfi –, ha javaslatom esetlennek bizonyult volna – mondta. – Nem számoltam azzal, hogy e hely s az ehhez fűződő emlékei esetleg földúlják.

– Oh, elmúlt – mondta a mamám. Fölkelt a padról, és elindult a kijárat felé. Bajza Vilmos alig bírta utolérni. Amikor a mamám végre megállt és zsebkendőjét elvette orra elől, és el is mosolyodott, Bajza Vilmos karját a mamám derekához érintette.

– Mire gondol? – kérdezte a mamám. – Miféle fájó emlékeim lehetnek az állatkertben?

Bajza Vilmos köhintett:

– Kissé ügyetlenül párosítom a szavakat. Olcsó, egyszersmind otromba is voltam. Majdhogy tolakodó.

– Azt már nem – felelte a mamám. – Tudtommal én helyeztem muffomat a jobb oldalamra, s számítottam rá, hogy az illendőség határain belül keresni fogja a közeledést egy régi ismerőshöz. Ez kalapja személyében be is következett.

Bajza Vilmos lehajtotta a fejét, kifogyott a szavakból. Hirtelen, talán zavarában lekapta fejéről a kalapot. Ugyanazzal a kalappal hadonászni kezdett, leintett egy elhaladó konflist. Amint helyet foglaltak a konflisban, csóválni kezdte a fejét:

– Belepirulok, hogy a kedves nagysád mennyire belém pillantott. Bízom abban, hogy gyengeségemet egyszer jóvátehetem.

– Hagyja – szakította félbe a mamám. – Mi nők is megérjük ám a pénzünket.

A mamámon a konflisban, talán a ló közelségétől, újra múló rosszullét vett erőt. Bajza Vilmos javaslata baráti és egyben célszerű is volt:

– Boldog lennék, ha felügyeletem alatt egy kissé erőre kapna.

A konflis nemsokára meg is állt a ház előtt, ahol Bajza Vilmos lakott, ajtaján a levélszekrénnyel, amelybe aznap reggel a mamám borítékot dobott.

– Én majd előremegyek, Zsófika kövessen – mondta Bajza Vilmos, és belépve a kapun, előresietett.

 

Talán az együtt töltött este után is tovább magázódtak. Több fénykép nem készült róluk.

 

Igen, gondolta Bernát, ez így eléggé valószínű. De mégis, ha hihetek előbbi mesémnek, akkor az ismétlődő rosszullétek inkább arra utalnak, hogy a mamám már terhesen ment föl a Bajza Vilmos lakására. Hát ezt nem. Akkor Bajza Vilmost most kizárjuk. Más nyomon kell elindulni. „Zsófika Bajza Vilmossal az állatkertben, 1911-ben.” Ezt most négybe téphetem.

Imola asszony megkísértése

Furcsa és rövid utcában lakott Imola asszony: csak a páratlan oldalon épültek házak, a páros oldalon a temető kőkerítése emelkedett kilazult kövekkel, arról magas lombú kőrisfák, juharfák hajoltak az út fölé.

Imola asszony szoborszerű, derék és sima bőrű nő volt, megedzette és megszépítette a magány, az örökös várakozás s az a végtelen türelem és ünnepélyesség, amellyel minden másnapra fölkészült. Nagy ritkán megjelent kapuja előtt egy-egy idegen férfi, rövid topogás után lenyomta a kilincset, aztán az előszobában ostobán, saját kabátja szegélyét markolászva magyarázkodott jövetele céljáról. Imola asszony ilyenkor látta, közönséges idegen érkezett a házba, aki valamilyen úton-módon kegyeibe szeretne férkőzni. Valahányszor ilyesmi előfordult, a férfit megkerülve, úgy hogy hozzá se érhessen, kisietett az udvarra, kitárta a kaput, és szótlanul várta, hogy az idegen eltávozzék.

A tél első igazán hidegebb napján, talán csak néhány héttel azt követően, hogy az említett módon eltávolított házából egy szomorú, beesett szemű és mindenáron asszonyi melegségre vágyó fiatalembert, aki magát kétségbeesésében Imola asszony macskájának, vagy tetszése szerint más alantasabb háziállatának, vagy családtagjának nevezte, újabb látogató érkezett. Némiképp emlékeztetett elődjére, tekintete ennek is szomorkás és beesett volt, sóvárgó és éhes, rövid kopogtatás után hívás nélkül lépett a házba.

Fekete zekés, orosz kucsmás, szőrös nyakú férfi volt, egyik kezét zsebében tartotta, a másikat csak úgy a levegőben összeszorítva. Ez nem nevezte magát sem macskának, sem kutyának, egyszerűen és őszintén állt meg az előszobában, és kivárta, amíg Imola asszony befejezi az ablakköz hidege elől a szekrény tetejére menekített cserepes virágok öntözését, akkor elébe állt, és tekintete előtt addig makacsul csukott tenyerét hirtelen kinyitotta. Nyitott tenyerében három kicsi kavics volt, szinte sugározták még a teste melegét.

– Né, mit találtam – mondta elfogódottságtól mentes, csöndes hangon. – Ezt találtam, asszonyom, a közeli tó vizében, és udvarolni szeretnék magának.

Az orosz kucsmás, szőrös nyakú idegen ekkor előadta: igen, a közeli tóparton halászott kicsi kavicsokra puszta kézzel. Mutatta keze fején a jegesen bőröző víz vonalát, ujjait mintha most is jeges gyűrűk égetnék, mintha most is valamiféle jeges kesztyűt viselne. Hogy érdemes volt? Bizonyságul egyenként megnyalta a kavicsokat, hogy jobban mutassanak. Vöröses, fehéres erezetű, egyszerű zöldesszürke kavicsok voltak.

Imola asszony talán fél lépést hátrált, előbb a fényüket hamar veszítő kavicsokra, aztán a látogató sóvárgó, hamvas szemére tekintett.

– De hát miféle tó vizében? – kérdezte.

– A Bordongó vizében – felelte az orosz kucsmás, szőrös nyakú fiatalember. – Ott találtam őket, tudván, hogy ott pihennek. Azt a helyet én szívesen megmutatom.

– De hát errefelé nincs semmiféle tó – próbált kitérni a meghívás elől az asszony. – Ha errefelé tavak lennének, úgy tudnék róluk.

– Ha elkísér, mindjárt meg is mutatom – mondta csöndesen a látogató. – Sétaidő ez, megfelelő óra az ismerkedésre. Terítsen kendőt panyókára, bújtassa lábát abba a mókuscipőbe, és máris indulhatunk.

Imola asszony bénult lassúsággal öltözködött. Előbb magára kerítette a kendőt, aztán meggondolva levetette, s előbb a lábát bújtatta a mókuscipőbe. Aztán arra kérte látogatóját, áztassa le langyos vízben fagyott kezéről a jeges kesztyűt, ujjairól az égető jeges gyűrűket, ha netalán újra kavicsokat pillantanának meg a Bordongó vizében.

– Bár én attól tartok, maga igen messziről érkezhetett – tette hozzá kissé bizalmatlanul.

Az út nem volt rövid, de különösebben hosszú sem. Imola asszony nemsokára rájött, a látogatónak talán igaza lehet, mert ha távoli tavak felé igyekeznének, a lehető legrövidebb úton elhagyták volna a várost. Így viszont hatalmas gyümölcsösök kerítései mellett, csupasz diófák, lombos lucfenyők alatt haladtak. Egy zsákutcában jártak térdig érő hóban, és mielőtt Imola asszony bármiféle aggodalmaskodó kérdéssel zavarta volna lépteik csendjét, az orosz kucsmás, szőrös nyakú fiatalember megállt egy kapu előtt. A zsebéből előhúzott kulcscsomó különböző kulcsaival elbabrált a zárakon, hamarosan kitárta az asszony előtt a kaput. Belülről aztán gondosan visszazárta.

A hó itt térden felül ért, nem is ösvényen haladtak, hanem a házigazda fiatalembernek előző lábnyomaiban, egymás mögött. Száraz, behavazott bokorsor súrolta őket jobb oldalon, bal oldalon törpefenyő ágai hajoltak a hóra. Imola asszony volt most a látogató, s a fiatalember készségesen mesélte, halkan és pontosan, milyen errefelé a nyár. A táj már a kaputól annyira elvadul, hogy az ember többször is megpihen a fű alatt búvó mohaszőnyegen, lábát gyalogszeder indái karcolják, s hogy milyen jó helyen jár, azt jelzi a lába nyomán fölcsapó, eltaposott ánizsgomba illata.

– Bár ami azt illeti, egyelőre még tél van – fejezte be mondanivalóját a fiatalember.

Haladtak egymás nyomában, s a leheletük mögöttük összekeveredett.

– Ez hát a Bordongó – mondta hirtelen a fiatalember, amikor a kert egy jelentéktelen kis magaslatára érkeztek, ahonnan a lábnyomok lefelé vezettek. Egy egészen kicsi, fele részén befagyott, fele részén halvány lepellel párálló és a fenyők közelségétől fekete vizű tóhoz.

A Bordongó nevű tavacskán, összetákolt gerendákon, tutajféleségen úszó szoba, szinte házikónak nevezhető építmény állt. Amikor a rávezető pallóra léptek, ringott egyet-egyet, s gerendáival odadörgölőzött a tó befagyott felének éles jegéhez.

A kicsi szoba érckályhája hideg volt, a fiatalember orosz kucsmáját levéve, kipirultan fújtatva hosszadalmasan élesztgette benne a tüzet, föl sem pillantott, amíg meg nem hallotta a forgács első pattogását. Az ágyat rongyszőnyeg takarta, s a falak között kifeszített zsinegeken a tó tulajdonosának ruhái száradtak, vállfákon az ingek, a zoknik meg csak úgy magukra.

Imola asszony a rongyszőnyeggel letakart ágyra ereszkedett, ott szürcsölte nemsokára a forró mentateát: a legjobb volt erre a különös alkalomra, hűsített s egyben melegített is. A ház és a tó tulajdonosa az érckályha mellett, fekete báránybőrrel bevont kicsi zsámolyon ült, két lábát kinyújtva pihentette.

– Ez az én képzelődőhelyem – mutatott maga alá, az ülő alkalmatosságra. – Amit elképzelek magamnak, az enyém lesz.

Valahol, érthetetlen közelségben vonat robogott, nemsokára ráfutott egy vashídra, és zakatolása lassan ült el. Az ajtó üvegén át csak a fenyők sötétlettek.

– És hogyan kíván nekem udvarolni? – kérdezte Imola asszony.

A zsámolyon ülő fiatalember végre elmosolyodott.

– Rendszeresen haza fogom kísérni innen – ismerte be nyíltan.

Hazafelé menet Imola asszony haladt elől, a fiatalember követte. Ilyenkor télen látszik a levegőben, milyen utat választ magának az ember lehelete. Ha az ember kedvét leli benne, az előtte haladóét könnyen bekaphatja. Megtehetik ezt teljesen idegen emberek egymással, jó ismerősök vagy egyszerűen azok, akik maguk előtt is tisztázatlan okból a közeledésnek ezt a módját választották.

– Megpróbálok majd ellentállni magának – mondta Imola asszony, amikor furcsa, rövid utcácskájában kapuja elé értek. És mutatóujját a tó tulajdonosa orrához érintette. – Vesse minden erejét latba.

A fiatalember biccentett:

– Azt fogom tenni, amire maga kér.

A Zangezur hegység

Két kutya közeledett a Vorotán vize felől, név szerint Szuren és Hagop. A partmenti szürke ágú gyér cserjésből léptek elő, bundájukat meglegyintette az a szellő, amely napszálltakor indul a sivatagos lejtő kövei közül Karen Akopján háza felé. Termetre majdnem egyformák voltak, ábrázatuk is hasonlított, éles tekintetük, széles, tömör koponyájuk volt, mint a tibeti kutyáknak. Szuren medveszínű volt, Hagop fakófehér, farkát alacsonyan hordta, mint a farkas. Itt születtek valamelyik szomszédos tanyán a Vorotán völgyében.

Karen Akopján cserjével kerített háza magányosan állt, nem túlságosan messze a folyótól, mégis annyira távol, hogy udvarán már örökös aszály porlasztotta a vörös, néhol zöldesfeketén erezett földet, sárga fűszálak zizegtek a falak alatt, s esténként, ha beállt a felföld hideg csöndje, a csukott ablakon át is behallatszott a hamar kihűlő kövek pattogása. A falak sápadt téglaszínű tufából, zöldesszürke bazaltból épültek, csak a ház tornáca készült fából, a gerendákon megtekeredett az elpusztult szőlőtőke. A napszítta fehér gerendák, a széltől simára kopott szőlőtőkék között ki lehetett látni a Vorotán vizét takaró gyér cserjésre, a napszállta fényében oroszlánszínű Zangezur hegységre, a pusztaság vörös és kovaszínű köveire.

A két kutya egykedvűen haladt el a becsukott tornácajtó előtt, a veteményeshez vezető frissen ásott csatorna mentén, egy ingó falú cserény felé, s már majdnem el is tűntek a sivatag peremét jelző, őrszemként sorakozó kövek között, amikor Szuren hegyezni kezdte a fülét, Hagop is fölkapta porban pihenő farkát. Megfordultak és halkan szűkölve, lábukat sebesen kapkodva visszatértek a folyó cserjése mellé.

A ház elé szürke terepjáró kanyarodott. Elsőnek Karen Akopján szállt ki, utána Metaksza, végül Zoltán Mazakján. A hátsó ülésekről cementeszsákokat emeltek le, és egymásra rakták őket az eresz alatt.

A nap már a Zangezur ormát, a hegy fehérre fagyott homlokát sütötte, Zoltán Mazakján a tornácon üldögélve leste, mint huny ki lassan távoli csillogása.

– Tisztelt rokon – mondta Metaksza halkan és mély hangon. Megállt a bejárat gerendájának támaszkodva.

Zoltán Mazakján belépett a konyhába. Mögötte hűvösen örvénylett az esti levegő. Amíg Karen Akopján beindította az áramfejlesztőt, csak süllögő, görcsös, kemény fadarabok világítottak az alacsony tűzhelyről. Amint lassan remegve kigyúlt a fény, asztalhoz ültek. Disznófősajtot, fokhagymás kecsketúrót, babsalátát ettek, petrezselyemlevelet, retket, uborkát rágtak hozzá. Karen Akopján kesely orrát tenyerébe fúrta, a frissen ásott csatornáról beszélt. Azt mondta, most már elkészülnek vele, tavasszal aztán bevetheti az egész veteményest Dagesztánból kapott magokkal.

Zoltán Mazakján a ház keleti felében aludt, résre nyitott ablakkal, kitárt zsalugáterrel. Ablaka a Zangezur hegységre nyílt, ahonnan kora reggel forrón és fehéren tűz be a nap. Most holdtalan, üres éjszaka volt; lassanként megtelt a kutyák csaholásával. Szuren mély bömbölése a folyóparti cserjésben visszhangzott, Hagop ingerült vinnyogó morgással távolodott a pusztaság őrszem-kövei között. Hajnal felé, mintha ezek a kövek fegyverezték volna le őket, elcsendesedtek.

 

– Nem, dehogy – legyintett reggel Karen Akopján, és magyarázni kezdett Zoltán Mazakjánnak. – Nem jár itt senki éjnek idején. Még nappal is csak nagy ritkán vetődik errefelé valaki. A kutyák megszokásból mindent megugatnak, a megrezzenő cserjést, a kivájt köveken megsikló szél huhogását, s talán a régi idők párducait is. Valamikor erre vezetett a csapásuk, éjszakánként errefelé jártak le inni a Vorotán vizére. Valami hordozza még itt az emléküket, s mivel Szuren és Hagop idevaló kutyák, hát érzik éjjelente a vadállatok egykori lopakodását, s talán megbirizgálja orrukat is egy-egy ilyen párducbundából való szőrszál, amit a szél évek óta kerget a Zangezur kövei között. De hol vannak már azok a párducok.

Karen Akopján reggeli után beült szürke terepjárójába, elhajtott Kadzsaránba.

Zoltán Mazakján délelőtt zsinórral mérte ki a csatorna hosszát, a Vorotántól a veteményes végében roskadozó cserényig, később a zsinórt a nyakába akasztva döngölni kezdte a kiásott árok fenekét. Szuren és Hagop ülve bámulták, ahogy haladt, fejüket lassan utána fordították. Metaksza zöldséget hámozott a tornác oszlopa mellett, sűrűn pillantott kifelé. Zoltán Mazakján látta a tornácon az asszonyt, s a kutyákat, amint olykor hegyesedő füllel emelkednek föl az udvar vöröses porából, hogy kicsivel odébb üljenek. Hirtelen kiegyenesedett.

– Miféle párducok? – kérdezte. – Miféle párducokról beszélt Karen Akopján?

Metaksza mozdulatlanul ült most, arca is rezzenetlen maradt, csak kipillantott a csatorna felé, nem válaszolt. Zoltán Mazakján azt gondolhatta, hangját bizonyára elkapta a szél, besodorhatta az őrszem-kövek közé.

– Egy pohár savót innék – kiabálta később valamivel hangosabban Zoltán Mazakján, holott az árok döngölése közben már a tornáccal egy vonalba került.

Metaksza megingatta fejét, hámozókését letette maga elé.

– Most nem lehet. Majd ha maga is bejön.

– Ejnye. Egy pohár savót, Metaksza asszony – kiabálta Zoltán Mazakján mosolyogva.

– Most nem lehet. Amíg bemegyek érte, ezek széttépik.

– Micsoda?

– Ez a kettő.

A zöldséges edény mellett tányéron ott állt még a reggeli maradéka. Fokhagymás kecsketúró  retekkel. Zoltán Mazakján mutatóujjával kente szájába a maradékot, s szopogatta a hasábokra szelt retkeket.

– Jól hallotta – mondta Metaksza –, amíg errefele párducok éltek, itt jártak le a folyóra. De most nincsenek párducok. Nincs errefelé semmiféle állat, csak ez a két kutya. A medveszínű meg a másik.

– A végén ezek is megesznek – morogta Zoltán Mazakján.

 

Délelőtt megérkezett Karen Akopján a terepjáróval. Egy kicsi teherautó követte. Két betonozó munkást hozott, zsalukkal, betonkeverővel. Nyomban nekifogtak a munkának, pihenés nélkül dolgoztak Zoltán Mazakjánnal együtt. Metaksza barna korsókban vitte ki a savót, tálcákon a forró káposztás meg túrós palacsintát. Szuren és Hagop a terepjáró alatt hűsölt, gyanakodva pislogtak a burrogó betonkeverő felé. Nagy volt a forróság, szeptember végén nincs felhő az égen.

Alkonyattájt, amint elérték a cserény falát s egyben a veteményes végét, bevonultak a tornácra. Hideg babsalátát ettek, fanyar vörös bort kortyolgattak. Sötétedéskor a betonozók összeszedték a zsalukat, s a betonkeverővel együtt fölrakták a kicsi teherautóra. Visszatértek Kadzsaránba.

Zoltán Mazakján lefekvés előtt kinyitotta az ablakot. Könyökölve bámult kifelé, várta, mikor állítja le Karen Akopján az áramfejlesztőt, hogy szeme mielőbb megszokja a kinti sötétséget. Jó ideig a kutyákat, főleg a fakó Hagopot kereste, de odakünn nem mozdult semmi, csak a Zangezur sivatagos lejtőin leomló esti szél. Később álmában hallotta Szuren mély bömbölését, Hagop ingerült, vinnyogó morgását. Kikelt az ágyból, és becsukta az ablakot.

 

– Jöjjön, rokon, segítsen nekem egy kicsit – mondta Karen Akopján a Zoltán Mazakján szobája előtt. Zoltán Mazakján fölkelt az ágyból, kinyitotta az ajtót.

– Jöjjön hamar – mondta Karen Akopján. Kezében baltát, vésőt tartott. – Jöjjön velem, fönn van már a nap. Mindjárt megköt a beton.

– Megyek, megyek – mondta Zoltán Mazakján, és öltözködni kezdett.

– Így, ahogy van – kérte Karen Akopján. – Jöjjön így lengében, máris nagy a meleg.

Elindultak a Vorotán felé. Karen Akopján kezében a szerszámokkal, Zoltán Mazakján amúgy pizsamásan, mezítlábra húzott papucsában. Zoltán Mazakján félúton körülnézett, a melegtől már égtek a ház körüli kövek, érezte a vörös por érintését a papucs talpán át. Metaksza asszony kőszerű mozdulatlanságban állt a tornác oszlopa mellett.

– Kiveszünk egy darabot a betonból – magyarázta Karen Akopján. – Kivesszük, majd megszárad nekünk odabenn a tornácon. – Keselyűorra alatt még el is mosolyodott, s futólag a tornác felé pillantott. Mielőtt elérték volna a folyóparti cserjést, előresietett.

– Mi van a kutyákkal? – kiabált utána Zoltán Mazakján.

– Künn vannak a cserényben – mondta előreszegzett fejjel Karen Akopján. – Még hajnalban betereltem őket.

Karen Akopján lehajolt, aztán letérdelt az aszott fűbe, a forró, repedezett kövekre, a csatorna frissen öntött pereme elé. A vésővel két téglalap alakú részt rajzolt a betonba. Még nem kötött meg egészen, a szerszám éle belemélyedt a szürke anyagba.

– Az egészet már nem lehet – mutatott le a csatornába. – De legalább ezt a kettőt szépen kivesszük. Ha maga is segít nekem egy kicsit.

Két kerek talp nyomata mélyedezett a körülrajzolt betonban. Két tenyérnyi lábnyom nesztelen, puha járásra valló talpaktól.

– S csak most el ne repedjen nekem – morogta Karen Akopján. – Talán nem is fog elrepedni. – Aztán a balta élével benyúlt a kirajzolt darab alá, úgy hogy egy darab földet is hagyjon alatta, és Zoltán Mazakján segítségével, aki a kivágott rész peremét tartotta, óvatosan kiemelte.

– Ez az enyém – mondta. Aztán a másikat is körülvágta vésővel, és a balta élével kiemelte. – Ezt pedig tartsa meg maga.

– Ez meg miféle, mi a csoda? – kérdezte Zoltán Mazakján.

– Hogyhogy miféle? Két lábnyom. A többi ott vezet le a folyóra. De nem a Szurené. Nem a Hagopé.

Metaksza a tornácon állt, Karen Akopján és Zoltán Mazakján mint valami ünnepi tálcákat vitték a betondarabokat. Letették őket a tornác párkányára, az árnyékba.

– Egyenek – mondta Metaksza.

Dinnye, túró és palacsinta állt az asztalon. Mivel Metaksza nem ült asztalhoz, állva kezdtek falatozni. Zoltán Mazakján csak dinnyét evett, szája elé tartott egy cikket és végigrágta. Hagyta, hogy pizsamájára csorogjon a leve.

– Egyszer jártam Dzsalilabad fölött – mondta Karen Akopján. – A Sirván fölötti erdőségekben. Nagy, sűrű erdőségek azok. De hát Sirván és a Zangezur az kettő.

– Ezt minek mondja nekem? – kérdezte Metaksza.

– Így volt – mondta Karen Akopján. – Vad helyek azok. De elég messze vannak.

– Maga nem mindig mond igazat – sóhajtott Metaksza.

Karen Akopján elkomorodott. Megvonta a vállát, aztán két ujjal fogott meg egy palacsintát, s lassan becsúsztatta a szájába.

– Így van ez. Eszembe jutottak – azok a távoli helyek.

Elindult a cserény felé, és kiengedte a kutyákat. Szuren és Hagop a csatorna mentén fölborzolt bundával rohant a folyópart felé. Metaksza komoran bámult utánuk.

– Ez nem tiszta beszéd. – Nézte a kutyákat.

Karen Akopján visszatért a házba, bevonult a szobájába, és magára csukta a zsalugátereket.

Délután Metaksza megkérte Zoltán Mazakjánt, hozzanak föl pár veder vizet a Vorotánról. Lassan kullogtak egymás mellett, mögöttük a két kutya.

– Nem nézi meg? – kérdezte Zoltán Mazakján, amikor arra a helyre értek, ahol kora reggel kivágták a lábnyomokat a betonból. A többi talpnyom keményre száradva vonult a csatorna fenekén.

– Nem – mondta Metaksza. – Karen Akopján kerüli most a tiszta beszédet. Mindig is tudta, hogy ide járnak inni.

Ötször fordultak, amíg a tartályt megtöltötték. Karen Akopján most bőrzekébe öltözötten sétálgatott a csatorna mentén, pálcával szurkálta a szikkadt betont. Később hurmát rágcsálva kémlelte az eget. A nap már lement, lila ég alatt barnultak az oroszlánszínű lejtők.

Amikor kigyúltak az első csillagok, Karen Akopján indította a terepjárót. Nem szólt Metakszához, nem szólt Zoltán Mazakjánhoz sem. Szurent és Hagopot szólította, maga mellé ültette őket és elhajtott. Nem az úton, hanem a cserény mögötti őrszem-köveket kerülgetve indult a pusztaság sűrűsödő sötétségébe.

– Hova jár ilyenkor Karen Akopján? – kérdezte Zoltán Mazakján a sötét konyhában.

– Valahova, ahol szüksége van a kutyákra – mondta Metaksza.

Karen Akopján házát hamarosan körülvette a Zangezur hidege. Görcsös, kemény fák süllögtek a tűzön, a kemenceajtó három kerek szellőzője világított a szobában. Metaksza a csukott ajtó üvege előtt állt, mozdulatlanul meredt kifelé a sötétségbe. Nemsokára Zoltán Mazakján is mögéje került, ketten bámultak a holdtalan éjszakába. Parázsló szempárakat lestek, de a közelségüktől hamar bepárásodó ablaküvegen csak a kemenceajtó három piros szeme pislákolt.

Később a Zangezur sivatagos lejtői felől két fénypászta villant, s nemsokára ráhullott az ablaküvegre. Akkor látta Zoltán Mazakján, hogy nagy mozdulatlanságukban, lélegzésétől Metaksza haja beleragadt a párába.

Karen Akopján behúzott terepjárójával a fal mellé, és kiengedte a kutyákat. Belépett a konyhába, és gyertyát gyújtott. Behozta a tornácról a két betondarabot, maga elé helyezte őket az asztalra. Rágyújtott egy Kozmoszra, és belehamuzott a párnás talpak kemény nyomába.

– Láttam őket – mondta. – Ketten vannak.

– Nem mindegy? – morogta Metaksza.

Zoltán Mazakján hallgatott.

Kikötő, este

Menyhárt doktor, ami nevét illeti, lehet orvos, lehet jogászdoktor, mindenesetre egy hajón teljesít szolgálatot. Azzal, hogy nevét elárultuk, kissé elébe vágtunk az eseményeknek, neve ugyanis a történet vége felé magától kiderül: ráért volna akkor megtudni.

A hajó délután negyed ötkor kötött ki, Menyhárt doktor este negyed nyolckor hagyta el a fedélzetet, kezében egy kék farmeranyagból varrt üres szatyorral. Hajadonfőtt, föltűrt gallérral indult el a rakparton, s derékban kissé meghajolva védekezett az eső ellen, amely itt porszerűen lebeg a levegőben és beeszi magát a bajusz és a szemöldök tövéig. A rakpart néptelen volt, Menyhárt doktor sem időzött ott sokáig, alig távolodott el a tengertől, máris betért egy boltba. Gyéren világított kirakatán látszott, sapkát árulnak itt mindenféle színben és méretben. Ez az egy kirakat volt csak világos az egész soron, közelében a Napfényhez címzett fogadó és jó hírű csapszék nedves ablakai is sötéten csillogtak. A bejáratot széles, lakattal ellátott vaspánt zárta le, előtte a kövezeten gödröket mosott magának a lyukas ereszből lecsorgó esővíz.

Menyhárt doktor nemsokára elhagyta a sapkaboltot, átbaktatott a keskeny úttesten, megállt a tócsa szélén, és betekintett a csapszék egyik ablakán. Bámulta alakját a nedves, fekete üvegen. Bal kezében a kék farmeranyagból varrt szatyrot tartotta, most tele volt kínai zöldbab-konzervvel. Jobb kezével egy sapka ellenzőjét igazította ázott szemöldöke fölött. Úgy látszik, sapkát vásárolt magának. Fekete ellenzős tengerészsapka volt, civilek is viselnek ilyeneket Lübecktől Puckig, s még a szárazföld belsejében is sokan, akik valamilyen oknál fogva vállalják a tenger rokonságát.

A bezárt fogadó elől Menyhárt doktor kényelmes léptekkel visszakanyarodott a kikötő felé. Itt beállt a szűnni nem akaró, ködlő eső elől egy mindkét végén nyitott folyosóra, amely elválasztotta a jegypénztár és az utasellátó közös épületét. Az egyik ablaknál menettérti jegyeket árusítottak az utolsó járatra, a sziget felé, a másiknál emléknek való egydecis vodkásüvegeket, sört és mustáros kolbászt. Menyhárt doktor kolbászt rendelt magának, s amíg harapdálta, a szatyrot nem tette le bal kezéből.

Egy közeli ház első emeletén, nagy, fehér ablakkeretben göndör vörös hajú asszony könyökölt. Mögötte a légvonattól világoskék függöny lebegett, s valahányszor a szoba fénye áttűzött a mintázaton, az asszony haja izzásba jött. Arra az ablakra bámult Menyhárt doktor tele szájjal és kissé szórakozottan.

Egyéb látnivaló most már nemigen akadt. Kutyának való idő volt. Egy ember sem iramlott az ereszek alatt, senki sem várakozott a kapualjak nedves homályában, a szél taszításában csak az eső sepert olykor végig a kövezeten. Mire Menyhárt doktor megette a kolbászt, bezárt a jegypénztár, bezárt az utasellátó.

Váratlanul egy kicsi, csontszínű villamos tűnt fel a kikötői fasor alól, elgurult keskeny vágányain, teljesen üresen. Képtelenség volna egy ilyen kisebb villamoskocsi és egy kutya közös vonásait kimutatni, ezzel jobb nem is próbálkozni; mégis, ezen az estén, a ködlő esőtől áztatott néptelen utcán, ez a villamos ázott, kullogó kutyára emlékeztetett, s lassan múló szorongást, enyhe bánatot hagyott maga után. Talán Menyhárt doktor melle tájékán is, mert amint a villamos nyikorgása elült, lehajtott fővel indult a rakpart felé.

A Fritz Wickert nevű gőzös közelében járt, amikor hátulról megszólították:

– Menyhárt doktor!

Menyhárt doktor megfordult és azt mondta:

– Tessék! – Tehát Menyhárt doktornak hívták.

Két férfi állt most vele szemben. Egyetlen mozdulattal a hóna alá nyúltak, kitartották a Fritz Wickert oldalát löcsbölő fekete víz fölé és elengedték. Menyhárt doktor elmerült, de még el sem ült azon a helyen a víz pezsgése, valamivel távolabb máris fürge csapásokkal szelte a vizet a hajó hídlépcsője felé. Kikapaszkodott, és futólépésben indult a hajója felé. Hűvös este volt.

Nem volt a fején a fekete ellenzős tengerészsapka, nem volt kezében a kék farmeranyagból varrt szatyor, tele kínai zöldbab-konzervvel.

Bosszúságunkra a történet itt véget ér. Bizony, szó, ami szó, nem egészen értjük, mi is történt. Menyhárt doktor és a két idegen talán többet tudnának mondani, de ők elmentek dolgukra. A magyarázat ott lebeg valahol a sapkabolt mélyén, vagy ami még valószínűbb, biztos helyen pihen örök titokként, egyszerű konzervesdobozokban a tenger fenekén.

Csendes lebukás

Ülök az állomáson, egy üres villamos targoncán, és várom, mikor gurul be fáradtan a távolsági személyvonat. Délben sürgönyt kaptam Ojniczánétól: nagyon jó hírei vannak, estére számíthatok rá. Úgy néz ki tehát, be fogunk zárkózni a kertre nyíló, tésztaszagú szobába.

A másodosztályú vagonból bő szoknyás asszonyok szállnak le málnával telt faedényekkel, vesszőkosarakkal, mögöttük katonák, fadöntők és sárga mellényes pályamunkások. Ojniczáné nem száll le ezen a délutánon a távolsági személyvonatról, de leszáll egy fehér arcú, szőke férfi. Bizony, azt hiszem, ez Ojnicza ezredes. Magas, erősen szőke és derék, mint egy medve. Egy nagy, szőke medve. Elnéz az utasok feje fölött, a peronra ügyet sem vet, átvág a sínpárokon, s mint aki ismeri az utat, elindul a rövidítéseken a kertek alatt a Szamóca utca felé, ahol én lakom.

Fölkelek a targoncáról, én is hazaindulok, ilyenkor otthon a helyem. Ojnicza ott megy előttem, olykor bepillant a kertekbe, a sötétzöld fű között feketére ázott padokra, görbe lapú asztalokra, ilyen esti üldögélésre való helyekre. Benéz az én udvaromra is, rápillant a házszámra, s kutyától nem tartva nyugodtan besétál a tornácra. Kétszer megrázza a csengőt. Mivel még nem vagyok otthon, nincs ki ajtót nyisson neki. Ojnicza lassan kisétál az utcára, rám ügyet sem vet, leül szemben a kapuval egy kőkerítés párkányára.

Amint a kulcsot a zárba illesztem, érzem az ajtó előtt ennek a hatalmas embernek megrekedt melegét, érzem keményen kopogó tekintetét a tarkómon. Magam mögött sietve bezárom az ajtót, mindjárt megrázza kétszer a csengőt. Ha azt mondaná: „most széttépem magát”, azt fogom válaszolni: „nem, nem tehet ilyet”.

Kétszer meghúzzák a csengőt. Ott áll nagy, világos testének nyomasztó melegével. A válláig érek.

– Bejöhetek? – kérdi.

– Tessék – mondom.

– Bemutatkozzam?

– Ne – mondom.

Ojnicza bent van a szobában, amely most délután zöldesen dereng a kert lombjától, elsétál az ablakig és becsukja. Látom a vattát a fülében.

– Huzat van – mondja, hogy értsek a szóból.

Látom, nagyon kicsi neki a szék, de nem mondhatom: parancsoljon még egyet. Csak ül ott fél fenékkel, fejét körbeforgatja, maga mögött is szemügyre veszi a szobát. Láthatja, eléggé keskeny az ágyam.

– Maga mivel foglalkozik? – kérdi.

– Kottamásoló vagyok – mondom.

– Az meg micsoda?

– Valaki ül és másolja a kottát – magyarázom.

Ojnicza elhallgat, csak néz, néz az arcomba. Talán meg kellene ismételnem: „Valaki ül és másolja a kottát.” De hallgatok. Ojnicza legyint egyet. Keze feje fehér, vörösesbarna szeplőkkel, kemény, vörös szőrrel.

– Én ezredes vagyok – mondja.

– Szóval őrnagy – mondom készségesen.

– Nem – mondja Ojnicza ezredes. – Nem őrnagy. Ezredes. – Aztán megintcsak legyint egyet.

– Egy teát – mondom, és kisietek a konyhába. Odateszem a teavizet, lesem alatta a kék gázlángot, lesem az első buborékokat. Ojnicza meg se moccan, ül fél fenékkel azon a kicsi széken. Leszűröm két csészébe a teát, tálcára teszem és beviszem az asztalra. Magamnak beleteszek egy kockacukrot. Ojnicza most is az arcomba néz, én a csészébe. Egyszer csak feláll.

– Na mindegy – mondja, és legyint egyet. Kimegy az előszobába, és várja, nyissam ki előtte az ajtót. – Szóval nem kell bemutatkoznom. Ugye?

– Nem.

– Akkor jó – mondja és elindul. Kilép a kapun, elindul jobbra, a rövidítéseken az állomás felé.

Kettétörök egy kockacukrot, beleteszem az Ojnicza ezredes érintetlen teájába. Előveszek a szekrényből egy kicsi üveget, egy keveset a kisüstiből, és töltök belőle a csésze karimájáig. Mindjárt megiszom.

A magány rejtett küszöbe

– Te jó ég – hördült föl Boncz, amikor meghallotta saját hangját az üres szobában. – Én magamban beszélek! Miért?

Künn a befagyott meder jegén földrész alakú sötétkék, gőzölgő folt: ezen át lélegzik a folyó. Fekete tollú madarak csapnak le rá, alig érintik, máris elsuhannak párállásából; annyira egykedvűen emelkednek a szél csak általuk ismert hullámain, hogy nem érdemes őket követni.

Boncz egyedül áll a szoba közepén, homlokát törülgeti. Ott a folyómederben az a sötétkék folt, azon innen a lila és hamvas hókupacok, a levéltelen szilvafák kusza rácsozata, aztán a külső hideg ablaküveg, az ablakköz téli, pókhálót rezgető levegője, aztán a belső ablak, onnan kezdve pedig – már benn a szobában – faltól falig, padlótól mennyezetig mindent elborítanak a kitömött madarak.

Sok év munkája, a korszerű madártömés diadala ez. Egy keskeny kéz nem fér el a tollak között, hogy bár egyetlen ujjbegy megérinthesse a falat. Kedves és melegítő kép; ami mégis bántó, az talán az a megkülönböztetés, amit bárkinek éreznie kell, ha a befagyott folyómeder fölé lecsapó fekete madarakat is keresné. Ez az aránylag könnyen hozzáférhető, erdőn, mezőn és városon egyaránt honos madár valami érthetetlen és bizonyára elfogult rangsorolás miatt távol maradt.

Ez talán a Boncz vétke, aki a madár külleme vagy vélt tulajdonságai, vagy talán saját maga előtt be nem vallott egyéb okok miatt ezt a madarat legeslegutoljára hagyta. Majd, amikor már a struccokkal is végzett. Talán a Boncz vétke a varjúfélék kivettetése, vagy talán a feleségéé, aki hetek óta eltávozott a lakásból minden cókmókjával, kivéve egyetlen hajkefét, amelyet a fürdőszobában felejtett, benne pimaszul kunkorodó szürke hajszálakkal; lemondó és sértő emlékeztetőül egy másik okra: Boncz reggelente irtózattal meredt a párnáján maradt szürke göndör hajszálakra.  Az asszony keze lenne a dologban? Tiltotta-e valamilyen formában a hollóktól, varjaktól és csókáktól: „Jézusom, egy holló. Elájulok.” Vagy pedig: „Amíg én élek, hollóra, kedvesem, te ne is gondolj!” Nem, ilyesmit az eltávozott asszony talán mégsem mondott. De az is igaz, mennyire igaz, hogy erről a madárról, amellyel a mindennapos találkozás úgyszólván elkerülhetetlen, az ex-Bonczné egy szóval sem nyilatkozott, sem így, sem úgy. Nemhogy nem dicsérte, de azt sem kérdezte, micsoda az a fejünk fölött néha elhúzó koromfeketeség, amely időnként úgy csinál: krak-krak – holott férje világéletében madarakkal foglalkozó egyén volt. Úgy néz ki tehát, hogy ez a sunyi hallgatás, ez a makacs tagadás, ez a bűnös mellőzés elég volt ahhoz, hogy Bonz ne tudja meg saját tapasztalatából, hogyan viselik a varjúfélék a korszerű madártömést.

Tehát íme: a befagyott folyómeder sötétkék foltja, a fölötte keringő fekete madarak és a fürdőszobában felejtett hajkefe körül dongtak Boncz gondolatai, amikor hangosan így szólt:

– Jó lenne most egy kutya.

Ekkor – mint már tudjuk –, hangosan fel is hördült:

– Te jó ég. Én magamban beszélek! Miért?

Tényleg, miért? És miért kutya? Boncz, miközben egymagában állt szobája közepén, egyszerre két kérdéssel találta szemben magát. Az első az megmagyarázhatatlan tény, és a bosszantó apróságok közé tartozik. A másik az képzelet dolga. A kutya az, mondjuk, barna, mondjuk, sima szőrű, alacsony növésű, karcsú és meleg. Csak mélyen lecsüngő füle hűvös és főleg az orra, amivel – ha kileste a ritka pillanatot – elérheti az ember lábán a zokni és a nadrág között fedetlenül maradt bőrt. Ilyenkor az ember lehajol, és álla alatt megsimogatja.

Mozgólépcső

Manyevuc, Manyevuc – ez a név járt Lamos fejében, miközben a metró mozgólépcsőjén állva a kijárat felé közeledett. Reggel, ébredése pillanatában költözött bele ez a név, és azóta képtelen szabadulni tőle. Manyevuc vagy Manyevutz: többféleképpen is le lehet írni a nevet. Hangzása kicsit örményes, bizonyára a vuc vagy vutz végződés miatt, s ezzel a közismert Issekutz családnévre emlékeztet. Ám az is igaz, laikus ember számára a Manye valamivel örményesebb, mint az Isse. Bár, tudja a fene. Tehát: Manyevuc.

Lamos közben felületesen belebámult a párhuzamos mozgólépcsőn lefelé ereszkedők arcába. Ostoba, megalázó helyzet ez, amolyan kényszerű szemle. Az út felénél tartott, amikor a lefelé ereszkedők között megpillantott egy arcot. Rövidesen egyvonalba kerültek egymással, ekkor Lamos áthajolt a korláton és fölkiáltott: – Sorbán!

A mozgólépcsőn ellentétes irányban közlekedő egyén hirtelen fölkapta fejét, és megütközve meredt Lamosra. Ő talán nem ismerte föl azonnal, de amikor látta, hogy Lamos utána veti magát, azaz: az utasokat félrelökdösve, a lépcsőfokokat kettesével véve sietve kezd kapaszkodni fölfelé, hogy valamilyen úton-módon utolérje, maga is tolakodva sietett lefelé. Nem állhatott jól a szénája Lamosnál.

Amikor Lamos végre fölért a csarnokba, gondolkodás nélkül átlépte az érkezőket az indulóktól elválasztó zsinórt, és hiába kiabáltak utána az ellenőrök az üvegkalitkából, hogy érme bedobása nélkül, szabályellenesen akarja igénybe venni a közszállítást, ő a megrökönyödött utasok között furakodva, eszeveszetten igyekezett lefelé. Akárhogyan is vesszük, annak a Sorbánnak, aki ugyancsak szedte a lábát, egy teljes mozgólépcső-hossz előnye volt. Mire Lamos leért a peronokra és végigsisonkázott a sima márványpadlón, a jobb oldalon egy szerelvény ajtaja éppen csukódott. A bal oldali peron várakozó utasai között senki még csak nem is hasonlított ahhoz, akit keresett. Lamos lekapta fejéről a kalapot, és bosszúsan összegyűrte. Aztán végigsimított a homlokán. Beismerhette: meggondolatlanul járt el, amikor olyan harsány módon hívta föl magára a figyelmet; mennyire célszerűbb lett volna bizonyos kockázatot vállalva csöndben utána lopakodni, akkor talán most itt találta volna a bal oldali peron várakozó utasai között. Így viszont ez a Sorbán, valószínűleg úti céljától függetlenül beugrott az első érkező szerelvény ajtaján, állát gallérjába dugva elbújt a prémes utasok között, s eltűnt, talán örökre. A csirkefogó.

Lamos megforgatta kezében a kalapot, majd belülről fricskázni kezdte, hogy visszanyerje eredeti alakját. Aztán fejére tette, és elindult a mozgólépcső felé. Tényleg nem volt mit tennie. – A kutyafáját – mormogta foga között.

Alig ment egy keveset, máris eszébe jutott Manyevuc. Ez is még egy átkozott dolog. Történhet közben bármi, most is például ez a bal kimenetelű Sorbán-ügy, az a belső hang szíve dobbanásával ismétli: Manyevuc, Manyevuc. Vagy Manyevutz. Attól függ, ki hogyan kívánja írni.

Sorok a liftben rekedt asszonyhoz

Asszonyom, midőn e sorokat írom, önre gondolok. Hallom visítozását, a vészcsengő hiábavaló, szüntelen berregését, a súlyos bádogajtó döndülését öklei alatt. El tudom képzelni, nem könnyű dolog kijutni onnan. Ott maradni sem könnyű egy ilyen bárki számára méltatlan helyen: a hetedik és a nyolcadik emelet között. Hogy úgy mondjam: éppen sehol. Látom, a fülke áramszolgáltatása zavartalan, ezért gondoltam, küldök önnek egy kis olvasnivalót.

Amikor meghallja lépteimet, többször is elkiáltja magát: „Hé, uram, uram. Jóasszonyok, emberek! Hallják, amit mondok? Én vagyok – és ekkor megmondja a nevét –, igen, én vagyok. Nyissák ki azonnal! Tegyenek tüstént valamit!” Ilyesmiket fog kiabálni, vagy ehhez hasonló hülyeségeket. De én nem állok meg, nem is szólok önhöz, mivel ott lesz a kezemben ez a kizárólag az ön számára készült kis olvasnivaló, amit majd oda fogok hullatni a nyolcadik emeleti folyosó kövére, cipőm orrával oda pöccintem, közel ahhoz a kicsi, háromszög alakú lyukhoz, amelyet egy tiltott módon fölszállított bútor sarka ütött az aknaajtó hullámos üvegén, tehát az ön orrával egy magasságba, ahonnan aztán ön majd minden leleményességét latba vetve, a retiküljéből való körömvágó ollókkal, csipeszei, hajtűi, hajszálai és hosszú körmei, valamint fogai segítségével – és természetesen kellő kitartással – megkaparinthat, hogy aztán olvassa, olvassa, olvassa. Én közben a hetedik emeletről vállam fölött még futólag fölpillantok a fejem magasságában remegő bokája képére, amint áttetszik a homályos üvegen, és egyre csak távolodom, mivel nem én vagyok a felvonó kezelője, nem én vagyok a felvonó biztonságos működéséért és a bennrekedt személyek kimentéséért felelős férfi, nem nálam van az a kulcs, amelynek segítségével egyetlen mozdulattal megszakíthatom az áramkört, nem nálam van az a kulcs, amellyel kinyithatom a már áramtalanított lift ajtaját, hogy ön a karjaimba omoljon.

Ne vádoljon tehát oktalanul közönnyel, én csak mint egyszerű bérlő legyalogolok sok emeletet, s a földszinten majd kisétálok az utcára, ahol most süt a nap, olvadozik a hetek óta kemény, sáros kupacokba fagyott hó, szellőtől bodrozó barna erecskékben mozdul a lefolyók felé. Ott lenn majd szerteágaznak a gondolataim apró-cseprő, csip-csup ügyeimre, hagyom, ragadja el őket a tavaszias szellő. Elbandukolok valamerre: amerre éppen kedvem tartja.

Mennyire mulandó lesz számomra ez a délelőtt, mennyire mulandó az a kicsi szellő, az ön fülkéje szélcsendjéhez képest. Vajon megnyílik a liftkezelő füle egy pillanatra, hogy jelzései valamelyikét befogadja? Igen, nem. Igen. Nem. Ki tudja?

Mégis azt ajánlom: ön csak visítson, ön csak toporzékoljon, ön csak dörömböljön, ön csak nyomja a vészcsengő gombját. Talán kap majd másoktól is vigasztaló sorokat.

Régi vendég

Serfőző a konyhában üldögélt Bócz Verával. Serfőző ingujjban, jéger alsóban, Bócz Vera egy kifeslett, rövid pongyolában, meztelen lábfejét maga alá húzva. Este volt, ezek mégis úgy néztek ki, mintha nemrég ébredtek volna, lehajtott fővel, kelletlenül hunyorogtak. A lámpa fénye kimártott tányérokba hullott, Serfőző fehér tarkójára, Bócz Vera kemény, dúcos nyakára. A korai vacsora útját egyengették, nagy csöndben, amikor csöngettek. Serfőző kórházi köpenyt terített a vállára, és lassan indult az előszoba felé.

– Vigyázzon, kit enged be – szólt utána Bócz Vera. – Nincs kedvem felöltözni.

Serfőző hamarosan visszatért a szobába. Közel hajolt Bócz Vera füléhez.

– Szegény Harkályt keresik – mondta szomorúan és tanácstalanul.

– De hát – suttogta Bócz Vera –,  maga,  remélem,  megmondta, mi van vele.

Serfőző szomorúan ingatta a fejét, zavartan igazgatta vállán a köpenyt.

– Én nem mondtam semmit. Mondja meg maga, Vera, ha szeret ilyesmiről beszélgetni.

Bócz Vera mezítlábasan elsétált az előszobaajtóig, és résre nyitotta. Egy férfit látott ott, kalapját kezében, könnyű felöltőjét karján tartotta. Az asszony épp csak kinézett, máris visszaült a székére.

– Hívja be – mondta Serfőzőnek.

Serfőző kitárta az ajtót. Biccentett az idegennek.

– Tessék bejönni.

Bócz Vera mezítlábasan, maga alá húzott lábfejjel ült székén, térde fölött igazgatta rövid pongyoláját.

– Nem haragszik – mondta –, amint látja, háziruhában vagyok.

Az idegen kalapjával elhárító mozdulatot tett.

– Milyen ügyben? – lépett hozzá Serfőző, és székét a vendég mögé tolta.

– Itt szoktam aludni – felelte az enyhe fejbólintással. – A kétnapos ünnepeket rendszerint együtt töltjük.

Bócz Vera végigmérte a férfit. Sötét szeme, sima haja volt, a kalap csíkot hagyott homlokán. Serfőző a kimártott tányérok után nyúlt, aztán az abroszt is leszedte és az öblítőkagyló alá rázta.

– Az igazság az – mondta, és úgy maradt a vendégnek hátat fordítva –, hogy Harkály nincs itthon.

– Majd megjön – jegyezte meg mosolyogva a vendég.

Serfőző összefogta az abroszt, betette az asztal fiókjába.

– Aligha – ejtette ki halkan. – Mint említettem, Harkály távol van.

– Értem – bólogatott a vendég. – A szobája ezek szerint üres.

Bócz Vera közelebb hajolt a vendéghez.

– Nem éppen – mondta –, mivel jelenleg mi is benne vagyunk abban a szobában.

– Szóval önök is – bólogatott derűsen a vendég. – Akkor rendben. Én itt régi vendég vagyok. Étkezni a városban szoktam, de kérni fogok egy lakáskulcsot.

Bócz Vera meztelen lábával Serfőző lábikrája felé közeledett, két lábujjával átfogta a jéger alsó szárát. De Serfőző fél lábát hátrahagyva is elérte fogason lógó zakóját, kivette zsebéből a kapukulcsot. Meghimbálta a vendég orra előtt.

– Tessék parancsolni.

– Ejnye! – mondta Bócz Vera, miután a vendég kilépett az ajtón. – Magának aztán komoly gátlásai vannak.

– Legyünk egészen őszinték – mondta Serfőző. – Maga hívta be, Vera.

– Nem azért, hogy itt aludjék nekünk.

Miközben az ágyat vetették, a szoba megtelt a napon, szélben száradt ágynemű illatával. A Harkály ágyneműje volt.

– El fog ez jönni máskor is – mondta Bócz Vera. – Máskor is, amikor kétnapos ünnepek vannak.

– Az lehet – hagyta rá Serfőző. – Úgy néz ki, fog ez még itt aludni. Majd közelebbről is megismerjük.

– Jó lesz, ha megtudakolja a nevét. Kiféle,  miféle,  ki fia,  borja.

– Maga olyan, hogy magának majd biztos kikotyogja – mondta Serfőző.

Aztán kendőt terítettek az éjjeli lámpára és lefeküdtek.

– A kocsmák már rég bezártak – suttogta Serfőző éjféltájt. – Maga mit gondol, Vera? Mit csinál majd az az egyén a kulccsal?

– Vagy kinyitja vele az ajtót, vagy becsúsztatja a lábtörlő alá.

Másnap

Bubenkó egy kiáltásra ébredt. Olyan ez a kiáltás, mint amikor valaki minden erejét összeszedve elereszti a hangját, s egyúttal kileheli páráját. Bubenkó riadtan ül fel az ágyban, aztán, mint akinek megártott a mozdulat hevessége, visszaereszkedik. Lassan, óvatosan ül fel újra, kimászik az ágyból, és lassú, imbolygó mozdulatokkal elvánszorog az ablakig. Megkapaszkodik a kitárt ablakszárnyakba. Forró délelőtt van, egy teljesen ismeretlen bérház udvarába betűző napfényben cikáznak a legyek. Öklét halántékához szorítja, megtörli gyöngyöző homlokát. Aztán megvonja a vállát: „biztos ásítottam álmomban”.

Ruhája ott hever egy széken elomolva, a földúlt ágyban két párna, két paplan. Látszik, nemcsak ő aludt itt. Az asztalon kitépett kockás füzetlap hever a következő sorokkal: „Fel a fejjel. Kapj be valamit. Tizenegykor a Café Grand előtt. Barna.” Barna?? Tizenegy óra elmúlt. Bubenkó két mutatóujját halántékába mélyeszti. Megvizsgálja az előszoba zárját, csapódásra csukódik, bármikor elmehet. Fölkattintja a villanyt a fürdőszobában, bámulja magát a tükörben, résre szűkült szemét, penészsápadt arcát, az állára alattomban kiütköző borostát. Megereszti a csapot, csorgatja a csuklójára, a halántékára. Aztán kétszer egymás után körbejárja a lakást, benéz a szekrények mögé, a székek alá. Vonogatja a vállát; tegnap ebben a városban harmincéves érettségi találkozó volt, elhúzódott. Meddig?

Az éléskamrában talál egy üveg megcukrosodott mézet. Kiskanállal kiás belőle egy fél csészényit, meghinti citromsóval, meleg vizet enged rá a csapból, megissza. Felöltözik, zakóját vállára veti, és kilép az ajtón. Miután maga mögött becsapta, látja a házigazda nevét: Bajnesz Barna. Tehát Bajnesznál aludt. Arcán zavart mosoly: valami rémlik, vagy mégsem.

Az utcán vakítóan színes, fényes az ősz. Igazi szeptemberi délelőtt. Jól fogna most egy napszemüveg.

– Merre van a Café Grand? – kérdi az utcán valakitől.

– Ez itt, né – mondják neki.

Bubenkó körülnéz, ott helyben megáll, és közönyösen nekitámaszkodik a buszmegálló oszlopának. Nemsokára egy kétrét hajtott képes újsággal megveregetik a vállát.

– Te rosszcsont – mondják neki. – Te rosszaság.

Bubenkó megfordul és elmosolyodik. Egy nő áll vele szemben, föltornyozott vörös hajjal a fején, dorgáló tartásban.

– Semolina – mondja Bubenkó és mosolyog.

– Te rosszcsont. Gyere, mert elkésünk.

– Honnan? – kérdi Bubenkó.

– Gyere, gyere, te rosszaság. – A nő belekarol, és elindulnak, átvágnak az úttesten a villamosmegálló felé.

– A te neved Semolina – mondja Bubenkó. – Semolina Pilchard. Angol nő.

– Honnan szeded a neveidet?

Bubenkó nem válaszol. – Szép idő van – mondja később, a villamos peronján állva, de nem az elvonuló napsütötte falakat, hanem a poros padlót nézi. Semolina Pilchard belékarol.

– Mindenből van kiút – mondja. – Éjjel még gondolkoztam. Van és van. Ha te is akarod.

– Miért? – kérdi Bubenkó. – Mi történt? – Sűrű pislogás alá rejti kialvatlan szemét.

– Gondolkoztam. Csak rajtunk múlik.

– Rendeződni fognak a dolgok – mondja Bubenkó minden meggyőződés nélkül.

Semolina Pilchard szorosabban simul Bubenkó mellé, igyekszik elfogni a tekintetét.

– Először is veszek neked egy tisztességes pár cipőt, ha megmondod, hányas a lábad. És cipőkeféket, cipőkrémeket több színben. Máskor magaddal viszed őket egy kicsi zacskóban, valahányszor elutazol.

– A keféket – morogja Bubenkó. – Hova?

– Egy kicsit ráncba szedlek. Ne járj nekem ilyen lábbelivel.

– A cipőmet utcai tócsákban pucolom – mondja Bubenkó álmodozó hangon. – Kijövök a kapun és belesétálok.

Semolina Pilchard rosszallóan mosolyog. Csóválja a fejét.

– Képzelem, micsoda képtelenség lehet nálad. Kész farkastanya vagy valami ehhez hasonló.

A végállomáson leszállnak. A fedett uszoda kupolás épülete felé közelednek. A bejáratnál ma a volt osztálytársak őrködnek, erre a délelőttre kibérelték az uszodát. Bubenkó csak áll előttük, nem köszön. – Nézd, a Bubenkó – mondja az egyik. – Adjátok már oda neki a gatyáját.

Bubenkó vadonatúj fehér vászon fürdőnadrágot kap, rajta gombostűvel odatűzve a névjegye. És egy fehér úszósapkát.

Semolina Pilchard hamar elkészül, fürdőruhára vetkezetten egy padon ülve lesi Bubenkót. Bubenkó későre lép ki az öltözőből, egy vállas férfi oldalán. Piros fürdőnadrág van rajta, a másikon fehér, nevetgélnek, méregetik egymást. Bubenkó leül a medence szélére, a másik beleereszkedik a vízbe.

– Te nem fehér nadrágot kaptál? – kérdi Semolina Pilchard. – És vedd már le róla a cédulát.

– Minek? – vonja meg vállát Bubenkó. – Kit zavar?

– Belemegy a gombostű a fenekedbe. Ez a Bágyuj Péter fürdőnadrágja.

– Úgy hívják? Cseréltünk.

Semolina Pilchard karon fogja Bubenkót, elvezeti egy padhoz, s amikor leülnek, lábát szorosan Bubenkóé mellé teszi.

– Negyvenkettes a lábad – mondja. – Mert az enyém harminchetes.

Bubenkó is nézi az egymáshoz simuló két lábfejet.

– Látszik – bólint. – Tényleg. Az enyém nyolccal nagyobb.

– Csak öttel.

– Nem tudom, hányas lábam van – morogja Bubenkó.

A medence mellett megjelenik egy kövér, ősz és borzas hajú férfi. Többször belefúj a sípjába. Az öregfiúk vízilabdázni fognak. Bubenkó is elindul a medence felé, ahol a többiek gyülekeznek. Beáll az egyik csoportba. A mellette álló férfi vagy kétszer oldalba löki.

– Rajtad miért van fehér sapka?

– Hát rajtad miért van piros?

Az a Bágyuj Péter nevű férfi már közeledik a másik csapatból, hozza Bubenkó fejére a piros sapkát.

– Most rajtam is piros sapka van – mondja Bubenkó a mellette álló férfinak. Aztán a vízbe ereszkednek. Bubenkó csak úszkál a medencében, látszik rajta, nem kíván a labdához érni. Néha ott ring a labda előtte a hullámokon, de nem nyúl hozzá. Egyszer aztán, amikor egyik játékos már majdnem eléri, hanyatt veti magát, és lábbal fölrúgja a levegőbe. Aztán fájdalmasan lehunyja  szemét, és kiúszik a medence szélére. Kikecmereg, letérdel, csöpög róla a víz. Kínosan lépegetve eltotyog a mozgóbüféig.

– Egy fröccsöt – mondja az elárusító lánynak.

– Itt nincs fröccs.

– Hát mi van?

– Keksz. Piskóta.

– Ha-ha-ha.

Bubenkó betotyog a férfiöltöző ajtaján. Odabenn egy padon tömött hajú, ősz férfi ül ruhástól. Két kézzel markolássza a haját. Bubenkó kicsit lehajol, az arcélét vizsgálgatja, úgy tetszik, fölismerte. Hogy meggyőződjék, valóban az-e, akire gondol, dúdolászni kezd: „Kaliger, Kaliger, mért hagytál te itten, amikor én benned annyira hittem.”

– Mi van? – kérdi Kaliger.

– Te most hány éves vagy?

Kaliger elengedi tömött, ősz haját, riadtan tekint Bubenkóra.

– Annyi, amennyi te – mondja.

– Nem ez a lényeg – legyint Bubenkó. – Nem láttál valahol egy elhagyott, árva, bús aktatáskát?

– Nem – mondja Kaliger. – Miféle táskát?

– Volt benne egy pizsama, törülköző, valami kicsi holmik borotválkozásra. Szeretnék megborotválkozni.

– Nem láttam – mondja Kaliger.

– Az enyém volt – mondja Bubenkó.

Miután Bubenkó is felöltözött, együtt indulnak kifelé az uszodából, a többi egykori osztálytárs között. Bubenkó, vállára vetett zakójával, Kaliger oldalán legelől menetel. Semolina Pilchard alig bírja utolérni. Bubenkó előbb csodálkozva tekint rá, aztán elmosolyodik.

– Ismeritek egymást? Ez Kaliger. Ez Semolina Pilchard.

– Ne hozz kínos helyzetbe – morogja Kaliger. – Erre az egyre érzékeny vagyok.

– Talán följelentettétek egymást.

A Vadászkert kisvendéglő felé tartanak, flekkensütés lesz a kerthelyiségben. Búcsúebéd a szabad ég alatt, aztán ki-ki hazautazhat.

– Valaki tökön rúgott – mondja Bubenkó egy kicsi italmérés előtt. – Igaz, elmúlt, de kapjunk be hamar valami erőset.

Előresiet, rendel három féldeci barackpálinkát, remegő ujjakkal rendezgeti őket a vizes pulton.

– Kaliger hol van? – kérdi.

– Elment – mondja Semolina Pilchard.

– Látod. Biztos feljelentetted.

– Kérlek – mondja Semolina Pilchard. – Nagyon kérlek.

– Ez Angliában nem szokás?

– Egy régi ügy. Nagyon ciki.

– Aha. Szex – bólint Bubenkó. – Engem ma tökön rúgtak a víz alatt. – Kaliger érintetlen poharát ügyetlen mozdulatokkal osztogatja kettejük között. Könyököl a vizes pulton.

A Vadászkert kisvendéglő lugasában összetolt, megterített asztaloknál ülnek. Az előétel már tálalva van, majonézes saláta meg ikra, citrom, kapribogyó. És természetesen különféle italok.

– Az rúgott hasba – mondja Bubenkó. – Az ott.

– Az Ivanov Petya – mondja Semolina Pilchard. Vízibolhával foglalkozott. Tele volt pénzzel.

– Ivanov Petya tökön rúgott – morogja Bubenkó.

– Te rosszcsont – súgja Semolina Pilchard. – Ne igyál többet.

Bubenkó elégedetten dől hátra a széken, jobb kezét a zsebébe mélyeszti. Nem egyszerre, két kisebb részletben. Amikor félig van a keze a zsebében, úgy tűnik, szívesen visszahúzná, de nem meri, vagy valamiért nem lehet. Ezért aztán lenyomja a zseb fenekéig. Arca gondterheltté válik, bal kezével is a zsebébe nyúl, és némi önkéntelen tétovázás után azt is elsüllyeszti. Így marad. Semolina Pilchard türelmetlenül kocogtatja a Bubenkó poharát, koccintani szeretne. De Bubenkó nem mozdul. Keze a zsebében. Nagy későre aztán odasandít Semolina Pilchardra.

– Jobb, ha megmondom, mire gyanakszom – mondja mosolyogva. – Azt hiszem, szar van a zsebemben.

– Micsoda?

– Szar – bólint Bubenkó tárgyilagosan. – Álljunk fel. Te majd nyitogatod előttem az ajtókat.

Zsebre dugott kézzel kel fel az asztal mellől, furcsán feszítve halad végig az udvaron. A Vadászkert vendéglő mosdójában aztán kihúzza két kezét a zsebéből. Csuklóig mustárosak. Bubenkó hangtalanul nevet, egész háta remeg.

– Van egy ollód? – kérdezi.

– Egy görbe körömolló – mondja Semolina Pilchard.

– Na, hozd hamar.

Bubenkó szeme előtt mozgatja mustáros ujjait, aztán odaírja a falra: „Unom”. Aláírja: „Öcsi”. Megereszti a csapot, hagyja, csorogjon jó bőven kezére a víz. Később csöpögő ujjakkal veszi el Semolina Pilchardtól az ollót, és kinyisziteli a két zsebet a zakóból. A két mustárral telt zacskót meglóbálja és beledobja a kagylóba.

– Kimostam volna – toppant Semolina Pilchard. – Ez prédaság. – Aztán felsóhajt: – És ezeknek érettségijük van. Ezek felnőtt emberek. Malacok.

Amint visszaül az asztalhoz, Bubenkó nagyobb adag majonézes salátát vesz a tányérjára. Csorog le a karimáján. Most épp föl kell állni: el fogják énekelni azt, hogy „Éljen sokáig, éljen sokáig”. Bubenkó ülve marad. Kinyitja Semolina Pilchardnak a széktámláról lelógó táskáját, és tányérjáról a majonézes salátát lassú, körültekintő mozdulatokkal besöpri. Visszacsukja a táskát és föláll.

– Ez a tied – súgja Semolina Pilchard fülébe.

– Tessék?

– Mindjárt jövök – súgja Bubenkó. És amíg a többiek énekelnek, zakójával a vállán kisétál a Vadászkert vendéglő kapuján, elindul gyalogosan az állomás felé. Erősen süt még a nap, vakítóak a falak. Hirtelen csodálkozva emeli kezét az orra elé, morzsolgatja szemzugát, orrtövét. Egész nedves lesz a keze. Nincs zsebkendője, zsebe sincsen. Az állomáson kitölti szabadjegyét, nem érvényesítteti, előbb a peron csurgójánál löcsbölgeti az arcát. Minden mindegy, az igaz, de azért bőgve nem illik a jegypénztár elé állni.

Amikor nincs szoba

Az állomás volt az utolsó nagyobb épület, a város nem terjeszkedett túl a vasút vonalán, mivel a keskeny vágányú sínpárok mögött emeletmagasságú, tömör sziklatömbök sora húzódott. Mintegy kerítette ezen a felén a várost, és a közelében tartózkodók elől elvette a hegységre nyíló kilátást. Az érkező utas, akit eddig lekötött a medence mélyéből kiugró hegység egyedülálló képe, amint a döcögő vagonnal beért a sziklatömbök alá, most már a város felé fordulhatott, a zajtalan utcákra tekintő sárga és vörös homlokzatok ragyogtak a napsütésben.

Adorján nem ütődött meg, hogy ugyanazokat a sárga konflisokat találja itt, mint régente, távozása idején, ezeket a kicsi, fényesre kefélt lovakat, kövér, piros bojtokkal a fülük alatt. Adorján könnyű válltáskával érkezett, mint valami örökös átutazó, egykedvűen helyet foglalt az első várakozó konflisban. A kocsis csak bámult, amikor másfél perc múlva, alighogy legurultak a térségről levezető kockaköves úton, utasa máris megállította. A Hotel Laurentzi egyemeletes barna épülete előtt.

A bejárati ajtó zárva volt, küszöbe beporosodott, az ablakköz pókhálós zugaiban meggyűlt mindenféle elhullott légy meg apró bogár. A kilincs fölött kézzel írott táblácska lógott: „A WC nem használható. Bejárás a vendéglőn keresztül.” Adorján ezért megkerülte az épületet, a vendéglő előterében próbálkozott, ahonnan füstös mennyezet alatt keskeny, létraszerűen meredek lépcső vezetett az emeletre. Egyenesen neki egy keskeny szoba nyitott ajtajának.

Idős, testes asszony ült az ablak közelében, a felhőkről behulló egyenletes fény terében, rézágya szélén, süppedő, vastag ágyneműn. Ült egy szál hálóingben, és csipkét horgolt. Olykor kipillantott az üveg elé szegzett gézfüggöny fölött, nem a szemben levő ablakokra, az elhúzó madarakra, hanem a távoli Gerlachovskyra; úgy tűnt, úgyszólván egész nap kézimunkázik, pillantásait megosztja babráló ujjai és a távoli Gerlachovsky hol szürke, hol kék, hol felhőbe vonult kúpja között. Ilyenkor néha annyira elréved, hogy a csipke mintája sárgán rávetül az ablaküvegre, máskor a hegy mozdul el, olykor rátapad az ablaküvegre, s akad pillanat, amikor már ott fürdik a függönyön belül, a szoba örökös árnyékában és édeskés levegőjében, amit az asszony annyira megszokott, s csak kényesebb szimatú látogatóit üti olykor orrba.

Adorján most a lépcső tetején állt, egyetlen lépés választotta el a szobától, hirtelen orron legyintette az érkezésétől megrezzent levegő, amelytől hosszadalmas távolléte alatt alaposan elszokott. Az asszony hallotta a talpak alatt elpihenő lépcső recsegését, érezte odakünn a várakozás reménykedő csendjét, s anélkül hogy fölpillantott volna, keményen kiszólt:

– Nincs szoba.

Adorján azt mondta:

– Megérkeztem, anyám.

Az idősebb Adorjánné ekkor futó pillantást küldött a tárt ajtó felé, valamivel rövidebbet, mint amennyit a Gerlachovsky felé szokott, és megismételte:

– Nincs szoba, fiam.

Adorján megragadta válltáskája szíját, mintha puskát igazgatna a vállán, megfordult és leereszkedett a poros mennyezet alatt az udvarra. Nővére a cementezett udvar közepén szállodai lepedőket mosott hurrogó mosógéppel, mellette ott sorakoztak öblítővízzel a kivénhedt fakádak, amelyekben az egykori fogadó, később a Hotel Laurentzi futóvendégei leáztatták magukról az ilyen kisvárosok kétes emlékeit.

– Megérkeztem, Vilma – mondta Adorján a mosószertől habos tócsák között  állva, de ez a konok nővér alig emelte meg tekintetét, máris visszaejtette dagadt, vörös ujjai fölé.

– Nincs kiadó szobánk – mondta Adorján Vilma. Adorján, aki értett a szóból, elindult a kijárat felé.

Az utcán Irina Habinakova várt rá. Látta betérni ide, tudta, nemsokára újra az utcán lesz. Integetni kezdett neki.

– Újabban kiadom a szobámat mindenféle embernek, aki errefele utazik, lengyelek, szlovákok, románok, csehek és magyarok, még németek is alusznak nálam. Én a konyhában alszom, a szoba üres, tiszta az ágynemű benne. Én megyek előre, maga jön szépen utánam.

Adorján nemsokára ott állt egy alagsori kicsi szobában, ablaka dohányvirágok tövére, kapirgáló tyúkokra nyílt. Válltáskáját egy szék karfájára akasztotta.

– Kicsit ismerem én magát, Adorján – folytatta Irina Habinakova –, de kérem szépen ide az úti könyvecskéjét, az utazólevelecskét, hogy maradjon nálam. Azért is, mert odafönn csendőr urak laknak. Bizony, Adorján úr, kicsit ismerem én magát, azért mondom, ha már egyszer messzire elment, nem kell ide visszajönni.

Adorján elővette belső zsebéből az útlevelét, válltáskájából Rexona és Lux szappanokat tett az asztalra, Tobbler csokoládét, Zöldalma hajsampont meg néhány Kolynos fogkrémet. Irina Habinakova az útlevelet köténye zsebébe tette, a többit kötényébe seperte.

– Érezze jól magát – mondta.

– Végre itthon vagyok – bólintott Adorján.

Figyelmes hajóskapitány

Egy Petke nevű, igen alacsony növésű fiú, pár nappal sikeres érettségije után hajóra szállt. Rokona volt a kapitány, aki úgymond jutalomútnak szánta ezt a kirándulást. Ez a jutalomút Petke számára többféle előnnyel járt: alacsony termetét a kellemetlen bámészkodók elől elmenekíthette a szárazföldről; kedvére fuvolázhatott saját kabinjában a kiterjedt folyóvíz fölött, közben beláthatott a part menti nádasokba, a települések fehér falaira, vámhivatalokra és hajózási irodákra, barna ajtókeretek tövében kuporgó tányérsapkás rakodómunkásokra, kövér kikötői macskákra. És egyáltalán, megismerkedhetett ezzel a vénséges vízi járművel s azzal a lassan oldódó szorongással, ami erőt vesz az emberen, amikor imbolygó vizekre száll.

Teherhajó volt, így berendezéséből elmaradtak azok a kellékek, amelyek az első-, másod- és harmadosztályú utasok időtöltését a leírásokból ismert módon változatossá teszik. A fuvolázó Petkét ez nem zavarta, megelégedett a szutykos hajókötéllel, a horkoló matrózokkal s rokon kapitányával, akit a szárazföldön teljesen megszokott, semleges bajusza itt a parancsnoki hídon amolyan vén folyami mackóvá tett. Petkét csak az bántotta, hogy megállás nélkül siklanak el a part menti látványosságok előtt, s már-már úgy tűnt: csak a hal- és iszapszaggal belengett városok elmaradozó képeivel marad.

Mégis, egy reggel Petke arra ébredt: a hajó áll. Most egészen közelről látott egy hajózási irodát, egy vámhivatalt, egy kövér kikötői macskát. És egy lapos, földszintes épületet, málladozó homlokzatán ezzel a kopott felirattal: „Krompor & Talp”. Fura nevek voltak, két fura nevű ember társult egymással valamikor régen. Az épület bejárata előtt tányérsapkás rakodómunkás üldögélt, és fehérre festett tonettszéken egy egészen négeresen göndörített hajú lány, keze ügyében falnak támasztott gitártokkal. Az egykori Krompor & Talp cég kapuján most egy pianínót toltak kifelé, golyóscsapágyakon gördülő kicsi szekéren taszította két tányérsapkás munkás, s miután elhaladtak mellette, a göndörített hajú lány is felállt, és a gitártokot átkarolva utánuk indult. Petke jól látta, amikor leugrott a székről, alacsonyabb maradt, mint a szék támlája, alig nagyobb a lány, mint a gitártok, amelyiket két kézzel átkarolva cipelt.

A hajót nemsokára eloldották a parttól, Petke tudta, a lány a fedélzeten maradt. Először látott hozzá hasonló termetű embert, először látott ekkora lányt. A kabinablakból még rálátott az elmozduló homlokzatra: Krompor & Talp. Ez hát a Krompor & Talp-féle lány, itt a hajón. Aztán rokonát kereste a parancsnoki hídon, a gépházban és a konyhán. A rokon kapitány már az étkezőben ült, a szokottnál díszesebben terített asztal mellett, jobbján a göndörített hajú lánnyal. Már csak Petkére vártak.

A kapitány finom mosollyal mutatta be őket egymásnak. A lány, mint mondta, nemrég érettségizett, jutalomútja ez neki. A Krompor & Talp-féle lány közben fesztelenül nevetett és Petke termetét méregette kissé szánakozó tekintettel, nyilván mulatságosnak találta. Petke is kicsinylő mosollyal kutatott az abrosz alatt, meddig lóghat ennek a fura szerzet lánynak a lába.

Később egy Petke számára eddig ismeretlen kabinban üldögéltek. Itt állt a pianínó, amelyet reggel befuvaroztak, ott hevert a Krompor & Talp-féle lány gitárja, a falon majdnem életnagyságú képen maga Elton John tekintett rájuk piros szemüvege mögül, sárga overallban, fekete pelerinben, ezüst cilinderben, üvegtalpú cipőben. Magnetofonról fülledt remegéssel tört elő a „High-flying bird” dallama. Bizonyára a rokon kapitány figyelmessége lehetett, aki remélte, hogy a zongora-lovag bűvölete enyhíteni fog majd a jutalomutasok tartózkodásán. Figyelmességéhez tartozott, hogy néha kopogtatás után lábujjhegyen lépegetve rájuk nyitott, rumos kávét vagy Steinburger sört hozott. Közben megjegyezte, nem árt, ha betanulnak néhány kedves zeneszámot, nem árt, ha késedelem nélkül próbálni kezdenek. Nincs ennél hasznosabb időtöltés. Petke fuvolázott, a Krompor & Talp-féle lány gitározott, zongorázni mindketten tudtak. Az első próba befejeztével Petke, amikor az ajtóban udvariasan előreengedte a lányt, hogy előzékenységének nyomatékot adjon, tenyerével a derekához ért. – Közöttünk nem lehet szó semmiről – mondta hirtelen a lány, anélkül hogy Petkére pillantott volna. Petke nem hitt a fülének.

Petke ezután sokáig ácsorgott a parancsnoki híd közelében, leste a kapitányt, hogy sürgősen megmagyarázza viselkedését. Mozdulatát udvariasságnak szánta, nem történt kísérlet a testi közeledésre. Közben azt is látta, a korlátnak támaszkodva a Krompor & Talp-féle lány kuncogva nevet, rázkódik fején göndörített haja. Ez Petkét bosszantotta, de egyszersmind meg is nyugtatta: a lány büszke, de nem haragtartó. Amikor megérkezett hídjára a kapitány, Petke nem is adta elő panaszát.

Egy másik reggelen a hajó megint állt. Mélyéből ládákat emeltek ki a partra. A kapitány aznap Petke és a Krompor & Talp-féle lány társaságában a rakpart közelében, egy piactéri kerthelyiségben reggelizett. Ikrát ettek, közben sört kortyolgattak. Végig lehetett látni az egész déli rakparton: majdnem teljesen elborította a fejeskáposzta és a görögdinnye. A káposzta állt magasabb halmokban, vonulatai a környező lacikonyhák ereszéig emelkedtek, s onnan, ahol lankái végre elültek, időnként egy-egy fő kilépve társai közül, egymagában gurult a keskeny vágányú villamos sínei felé. Ott a kerekek vagdalékká szelték őket. A káposztások szikár, vászonruhás emberek voltak, bolgárok, mert Petkónak szólították egymást. Mázsás mérlegek mellett árultak, kizárólag nagy tételekben, darabonként nem adtak, taligával, teherautóval érkező vevőre vártak, s csak nevettek a sínek között készülő vagdalékon. Úgy látszott, van pezsgés ebben a városban.

Petke és a Krompor & Talp-féle lány is a káposztahalmokat, az olykor elguruló fejeket nézték, csak nagy ritkán pillantottak a kerthelyiség szomszédságában álló vándorcirkusz ponyvájára, a tákolmány oldalán lógó nagy betűs feliratra: „Hangszerismerő férfi és női törpét próbaidőre fölveszünk.” Ilyenkor elvörösödtek, lopva pillantottak egymásra a cinkosság villogó színei nélkül, mélységes szánakozással. A kapitány bal tenyere Petke jobb kezén, jobb tenyere a Krompor & Talp-féle lány bal kezén pihent.

– Ez rengeteg pénzt jelenthet – mondta mély rokoni hangján. – Szerencsés véletlen. Pusztán érettségivel ma nem sokra mégy.

A Krompor & Talp-féle lány reménytelenül fölnevetett. Petke komor volt, szabadon maradt kezével az abroszt gyűrögette.

– A mama tudja? – kérdezte halkan.

A hajóskapitány bólintott:

– A mama boldog – mondta.

Beavatás egy szakmába

– Ezt tudnia kell – mondta a csatornamester, amikor kinyitotta a folyóra nyíló főcsatorna alagútját elzáró rácsot. – Ezt alaposan jegyezze meg magának. Idegeneknek ide tilos a bemenet. Holmi jöttment alak ide nem teheti be a lábát.

Vencel ott állt a folyóparton, egy talpalatnyi helyen, egy darab fűcsomón, mialatt a csatornamester gumicsizmájával begázolt a csatorna hol habos, hol egyszerűen szürke, lepedékes vizébe, és a boltozat alatti homályból eloldott egy csónakot. Orrát kitolta a partig, hogy Vencel száraz lábbal beleléphessen, aztán megfordította, és maga is belelépett.

– Erre gondja legyen – folytatta a csatornamester –, ebből ki tudja, milyen bajok származhatnak. Tehát így! – Ezzel a csatornamester belakatolta maguk mögött a folyóvízre nyíló csatorna vasrácsát, bekapcsolta a csónak orrára és a két oldalára szerelt lámpákat. Amikor látta, hogy Vencel elhelyezkedik, a csónak orrába állt és evezni kezdett.

– Az evezésbe hamar belejön. Az itt egyébként sem különös művészet. Bár arra ügyelnie kell, ha a lapát a falakat érinti, fölösleges a mozdulat, s talán még egyensúlyát is vesztheti. Szóval csak megfontoltan.

Vencel orra előtt zsebkendőt tartott, azon át vette a  levegőt, s amikor válaszolt, hogy: „értem”, a csatornamester csak annyit hallott:

– Ühtüm. – Vagy: – Öhtöm.

Vencel nemsokára fújni kezdte az orrát, ám hamarosan rájött, jobb, ha hagyja, hogy szimatolójáratai megteljenek folyadékkal. Mire a zsebkendőt először elvette orra elől, már elmerültek a sötétségben. A távoli folyópart zöld derengése villózott a nedves falakon.

– Mindjárt meg fog ismerkedni valakivel – mondta a csatornamester egykedvűen evezve.

– Itt? – kérdezte Vencel, és amíg a szót kiejtette, elvette a zsebkendőt az orra elől. Kissé megijedt, mint öblösödik hangja a boltozaton.

– Valahol errefelé – folytatta a csatornamester. – Valahol errefelé találkozni fogunk vele. Puha, ez a neve.

Vencel hol a csatornamester szétvetett lába között, hol térde mellett nézett előre, a csillogó falakra, egy-egy sebesen közeledő hullám színtelen tarajára, amely aztán nemsokára meg is emelte alattuk a csónakot. A csatorna hamarosan járatokra szakadozott, egy-egy ilyen oldalágból csermelyszerű harsogással zubogott feléjük a fekete, habos lé.

– Tulajdonképpen, hogy az igazságnál maradjunk, nem is Puhának hívják – mondta a csatornamester. – Van neki rendes neve. Csak én nevezem így, Puhának. Szeretek különböző neveket adni embereknek. Elnevezek valakit így vagy úgy.

Vencel közben hangosan szörtyögött, a csatornamester ilyenkor szótlanul hátrapillantott, óvatos mozdulatokkal tartotta a csónak egyensúlyát.

– Fújja ki az orrát – mondta. – Fújja, ahova akarja. Itt nem látja senki. Én se nézek oda.

– Eh – mondta Vencel. – Azt hiszem, meghűltem.

– Odabenn melegebb van – mondta a csatornamester. – Vannak helyek, kórházak és vendéglők alatt, ahol egész meleg van. Ahol sokat csorog a meleg víz. De nem ajánlom, hogy majd nekivetkőzzék.

– Azt hiszem, nem jól öltöztem. Nem jó itt szvetterben – mondta Vencel. – Ma szvetterben jöttem, de hát nem tudtam.

– Holnap majd kap rendes ruhát. Úgy fog öltözni, ahogy én öltözöm – mondta a csatornamester. – Meg ahogy Puha. Az alá nem kell se szvetter, se tornaing. Csak ha nagyon ragaszkodik hozzá.

– Valahol majd jó volna megmelegedni – jegyezte meg erre Vencel. Kezét néha összedörzsölte, aztán újra orra elé emelte.

– Valahol – ismételte a csatornamester. – Mit gondol, most hol vagyunk?

– Azt nem tudom – mondta Vencel.

– De mégis.

– Nem, hát nem tudom, igazán nem – mondta Vencel. – De gondolom, már jó messze lehetünk.

– Ezt majd tudnia kell – mondta a csatornamester. – Néha csak úgy magától kialszik a lámpa.

Bár a boltozat alacsonyabb lett, a csatornamester most sem ült le, görnyedten evezett tovább. A víziút némileg keskenyedett is, Vencel látta, valóban milyen fölöslegesek azok az elhibázott mozdulatok, amikor az evező a nyálkás partot érinti.

– Most a piaristák alatt vagyunk – mondta egyszer a csatornamester. – Tudja, hol vannak a piaristák, nem? Vagy maga milyen vallású?

– Vidéken jártam iskolába – mondta Vencel. – Faluhelyen, népiskolában.

– Na – folytatta a csatornamester. – Ha majd megszokja, hallani is fogja: néha orgonálnak.

– Mikor? Most is?

A csatornamester lassan, óvatos mozdulatokkal megállította a csónakot.

– Most? – kapta föl a fejét. – Hát nem akarok hazudni. Füleljen maga is jó erősen.

Csendben ültek pár pillanatig. Vencel csak a csatornavizet hallotta, amint a csónak és a csillogó falak között néha megloccsan, a föld alatti szél egyhangú búgását a járatok vizei fölött.

– Nos? Hallja-e? – kérdezte a csatornamester.

– Nem – felelte Vencel.

A csatornamester hangtalanul kacagott. Vencel a csónak ringásából érezte, s a hangjából, amely most lágyabban visszhangzott a falakon.

– Ezt meg kell tanulnia – mondta a csatornamester. – Ez fontos. Ha tudja, hogy templom alatt van éppen, akkor hallhatja is az orgonaszót.

Vencel többnyire hallgatott, néha szörtyögött egy keveset, a csatornamester nem fordult hátra, hirtelen letérdelt az elülső ülésre. Letette az evezőket, s két tenyerét szája elé tartva elkiáltotta magát:

– Puha!

A hang elindult a járatokon és a mellékágakon, s a néha hullámokban érkező csatornavízzel, csendesedő üvöltéssel tört vissza rájuk. A csatornamester felállt, kezébe vette az evezőket.

– Tudja – mondta –, ez a Puha a főcsatornamester. Eltűnt. Ma nincs sehol. Vagy ki tudja.

Két tágasabb meder összefolyásánál tartottak, amikor Vencel megkérdezte:

– Most hol vagyunk?

– Na, na – mondta a csatornamester. – Mindent azért én se mondhatok meg. De meglátja, pár év alatt maga is beletanul. Olyan füle lesz, mint egy nyuszinak.

A mester magabiztosan, csendesen, dúdolászva evezett a nedves boltozat alatt.

– Na, szóljon hozzá. Eltűnt. Ilyenek ezek a főnökök.

– Az a Puha? – kérdezte Vencel.

– Az hát. A főmester. Bár lehetséges, végig a nyomunkban volt.

– Akkor láttuk volna – morogta Vencel. – Talán utol is ért volna.

– Azt már nem – mondta határozottan a csatornamester, és fölnevetett. – A főnök nem használ lámpát. Csak akkor gyújtja meg, ha bajt észlel. Azért Puha. Olyan, mint a sötétség.

A csatorna végében most a folyópart zöld derengése világított, a nyílás rácsos mintájával egyre nagyobbodott. A csatornamester nemsokára levette a lakatot a rácsról, kinyitotta, és kievezett annyira, hogy Vencel száraz lábbal kiléphessen arra a talpalatnyi helyre, arra a darab fűre. Vencel hamar továbblépett, leült a gazzal telehordott fűbe, és nagyokat szippantott a levegőből. Aztán beszagolt szvettere alá.

– Nem vészes – mondta a csatornamester. – Mégis, nem árt, ha tudja, ilyen ruhával nem szabad villamosra ülni.

Törlesztés

Bajkó egy reggel, amikor kilépett ágyából, meztelen talpa alatt kicsi kavicsok nyomását érezte. Látta, a padló s valamennyi repedése tele van szétgurult babszemekkel. A polc alatt a padló sárga és fehér volt a kiömlött cukortól s málétól. A tornácra nyíló ajtó előtt jó ökölnyi részen hiányzott a padlódeszka, körülötte apró halmokban állt a kirágott korhadék, s a zsámolyon nem volt ott a kitömött fajdkakas, csak egy halom fűrészpor és barna madártoll. Az éjjel megérkeztek a földikutyák.

Bajkó háza magasan a város fölött állt, egy nagyon zöld ribizlibokroktól övezett kert mélyében. Alapját csillámpalából rakták, a kőzet itt a hegyoldalban is előfordul, sok helyütt nagy, éles darabokban bújt ki a fű közül. A kerti kamara oldalát is csillámpala-lapok erősítették, s itt a közelükben talált először Bajkó földbe ásott kicsi üregeket, ezeket időről időre betömködte, vagy kissé játékosan letört faágakat dugott beléjük.

Egy tavaszi, kései hóhullás után látta Bajkó, hogy a kamarától a házig a hó egyébként sima felületét egy türemlés vonala bodrozza, mintha az éjszakai szél vetett volna rá hullámot. Hó alatti friss alagút volt, helyenként kicsi szellőzőkkel, ahol a titkos érkező, mint a víz alól kibukkanó úszó, lélegzetet vett. De aztán kisütött a nap, a hó elolvadt, és ez az éjszakainak szánt útvonal is nyomtalanul eltűnt.

Bajkó vette a seprűt, a szemes babot, a cukrot, a málét, a madártollat, a fűrészport és a korhadékot különböző adagokban lapátra seperte, és a kamara mögötti szemetes gödörbe ürítette. Aztán a kerítések mentén kanyargó ösvényen legyalogolt a városba, és becsöngetett Spelunka főorvos rácsos kapuján. Leszegett fővel követte a fehér lábú szobalányt a rendelőbe. Sokáig várakozott a többi beteg között, amíg Spelunka doktor kisietett és türelmetlen ábrázattal megállt előtte.

– Ígértem valamit a doktor úrnak.

– Igen, igen. Nos? Nem felejtettem el.

– Becsületszavamra, meg is volt. De sajnos, nincs már meg.

– Nos. Mi az, hogy sajnos. Mondja, fiam, mi történt.

– Megették a földikutyák – mondta Bajkó őszintén. – Nem maradt belőle csak kevés fűrészpor meg két üvegszem.

Spelunka doktor széttárta karját:

– Föl-di-ku-tyák? – Aztán legyintett. – A maga baja, Bajkó. Tisztára a maga baja. Akkor fizessen készpénzben. De mit mondjak, minél előbb.

– Igenis. – Bajkó kissé elvörösödött. Leszegett fővel követte a szobalányt a kapuig. Amikor köszönt, a szobalány fölényesen elmosolyodott. Spelunka doktor az egyik ablakban állt, s amikor Bajkó majdnem eltűnt a kerítés végénél, utánakiáltott:

– Mondja csak, fiam, micsoda az a földikutya?

Bajkó megállt, egy pillanatig gondolkozott.

– Én azt pontosan nem tudom – mondta.

– Ejnye. Nem is tudom, mit higgyek magáról. – Spelunka doktor becsukta az ablakot.

Bajkó délután almát szedett, kosarakba mérte tízkilós adagokban, és várta Korbuly Jenő szekerét, hogy elszállítsa a Nopritzék pincéjébe. Korbuly későn érkezett, a kert végébe vezető dűlőút felől ereszkedett be a ház elé. Borzderes kicsi lova, amíg az almát fölrakták, a kert füvét kóstolgatta.

– Ez meg micsoda? – kérdezte Korbuly Jenő, amikor a ház előtti padon üldögélve kifújták magukat.

– Micsoda hogy lenne? – kérdezte Bajkó.

– Mintha egy ijedt anya csitítaná a gyermekét. Itt alattunk. – Korbuly Jenő dobbantott egyet. – Ne mondja, Bajkó, hogy maga nem hallja.

– Nem hallok semmit – mondta Bajkó.

– Pocegér van a ház alatt – mondta Korbuly Jenő.

Bajkó ekkor kerítése tövében, a kert végében megpillantotta a Spelunka-féle szobalányt. Lába bosszantóan távol világított a ribizlibokrok között. Már indult is volna Bajkó elébe, amikor a kaptatótól pihegve kockás sapkás, térdnadrágos fiatalember érkezett a ház elé. Lábikráján a harisnya tele volt fűmaggal meg virágszirommal.

Azt mondta, a főorvos úr azt üzeni, a szétrágott madár helyett tíz darab földikutyát kér. Természetesen, csak a bőrüket. Legyen tisztességes, finom munka, karcolás se essék rajtuk. Bajkó értsen a szóból, legjobb, ha puszta kézzel ejti el őket.

Bajkó csak bámult utána, míg a szobalánnyal együtt el nem tűntek a kertek alatt kanyargó ösvényen. Miután Korbuly Jenő is elhajtott szekerével, s Bajkó bereteszelte mögötte a kaput, kis kerülőt téve a kerti kamara felé tért vissza a házhoz. Ekkor pillantott meg maga előtt az ösvényen egy szürke állatot. Ott állt vele szemben, meg sem moccant. Lehetett vagy másfél kiló, akkora, mint egy macska. Bajkó előrelendült, térdre vágódott, jobb kezével rácsapott a szürke bundára, jól földhöz szorította, jól megmarkolta, addig nyomta, amíg érezte, hogy elernyed alatta. Fölállt, az állat nyaka fölött fogta át a bőrt, s a tornác elé dobta.

– Egy – morogta félhangosan.

Jobb keze pár helyütt vérzett, lemosta bő kútvízzel, a karcolások helyére kevés mézet csurgatott, majd zsebkendőbe csavarta. Később a zsebkendőre kétujjú kesztyűt húzott, a kikorhadt padló ürege elé kevés málélisztet meg cukrot hintett. Várta, hogy besötétedjék.

Olajlerakat

Boncz pár napot falun töltött, a szülői házban. Esőtlen, poros, tikkasztó nyárutó volt. A komp megfeneklett a kiszáradt folyómederben, körülötte megrepedezett az iszap. Boncz azért délelőttönként beérte ezzel a vigasztalan látvánnyal, egymaga ült a parton egy nyárfa törzsének vetett háttal, bámulta az apadó folyót, bámult maga elé. Anyja néha egy kifakult napernyő alatt kisietett hozzá, kosárkában hozott neki ezt-azt, termoszban forró teát vagy hideg kútvizet, kicsi kóstolót az aznapi ebédből. Boncz ilyenkor hűvösen megköszönte anyja figyelmességét, a teát vagy a hideg vizet rendszerint megitta, a húsokat odavetette az elhaladó kutyáknak meg a folyó iszapjára ereszkedő dolmányos varjaknak. Zárkózott, elmélkedő ember volt.

– Holnap születésnapod van – szólította meg anyja egy ilyen délelőtt, amikor kisétált hozzá a nyárfa árnyékába.

– Igen – bólintott Boncz egykedvűen. – Még ma hazamegyek.

Délután személygépkocsi érkezett utána, zsíros képű, szőrös ábrázatú sofőrrel. Boncz útravalóul két sárgadinnyét kapott anyjától.

– Elég taplósak – mondta az asszony –, de hát te is tudod, nem esett eleget.

– Hála istennek – mondta Boncz.

Hazafelé menet két útvonal között választhattak. Boncz megvonta vállát, egyben megnyugtatta a sofőrt, a maga részéről rábízza magát, döntse el, merre menjenek. A sofőr jobb keze fején tetovált lóhere volt, abból is kunkori fekete szőrök nőttek. Bonczot riasztotta a lila folt a sofőr keze fején, jobb felé fordulva kinézett a kocsiajtó ablakán. Kisvároshoz közeledtek, fölötte kitárt szárnyú ragadozómadár körözött. Errefelé ritka látvány az ilyesmi, ezek a nagy madarak sűrű erdőségekből csapnak le a közeli rétekre, de ennek körözésén, kitartó szemléjén meglátszott, igazi ragadozómadár. Már benn jártak az alacsony házsorral szegélyezett főutcán, amikor a fenyegető madár közelségétől megriadt galambsereg hullámzott el alacsonyan az út fölött. Egyiküket a kocsi utolérte, nemsokára ott vergődött Boncz ölében, ruhája is tele lett a törött szélvédő üvegkásájával. Boncz kidobta a galambot, a sofőr kiseperte a kocsi padlóját, megtisztította az üléseket.

– Mi a fenének jöttünk errefelé – bosszankodott Boncz, amikor fölismerte a kisváros főterét. – Csak éppen ide ne jöttünk volna.

– A doktor úr mondta – szabadkozott a sofőr. – Arra jöjjek, amerre én gondolom.

– Persze – legyintett Boncz. – Persze hogy én mondtam. Ha már itt vagyok, egy kicsit körülnézek. Maga addig szerezzen szélvédőt az orrunk elé.

Ezzel Boncz elindult. A kisváros idegenek számára is áttekinthető volt: széles utcákat keskenyebb mellékutcák metszettek, ezek két vége felé egyszerűen elfogyott a város, fáradt zöld színben kandikáltak be a rétek. Kivéve egyetlen ilyen utcácskát, ennek végében magányos és a városka méreteihez képest hatalmas, tömör épület sötétlett. A házak tövében már szürkülödött, Boncz inkább a járdát, az első hulló leveleket nézte, talán azért, hogy a maga számára is megőrizze annak a pillanatnak az érintetlenségét, amikor majd megáll szemben azzal az épülettel és ráemeli tekintetét. Ezek az első hulló levelek platánfákról vitorláztak a járda felé, Boncz annyira nézte őket, mint aki hamarosan enged a kísértésnek, és lehajol egy ilyen levélért. De mindannyiszor megtorpant: minek?

Az épületet, amelyet lehajtott fővel megközelített, fallal vették körül, szögesdrót is feszült tetején, és álltak még az őrtornyok. Az ablakok tömör rácsozata megmaradt, mögöttük piszkos meszelésre vetült a csupasz villanykörték fénye. A vaskapu kitárva, roggyanva pihent egy olajos tócsában. Közel a kapuhoz, a fal tövében szurkos katlan állt, alatta kihunyóban volt a tűz. Két ingujjra vetkőzött férfi és egy csupasz karú, kövér asszony ülte körül. Kormos drótokra tűzött avas zsiradékot pirítottak.

„Én belga nyulakat tenyésztettem – mondta az egyik férfi. – Úgy nyolckilós korukban eladtam őket.”

„Én magának mindent elhiszek” – mondta az asszony.

„Aztán galambokkal próbálkoztam. De a galamb nem olyan, mint a nyúl.”

Boncz most belépett a kapun, megállt a kapusfülke előtt. Valami lerakat vagy raktár kapusfülkéje előtt. Szürke köpenyes fiatalember ült az üvegablak mögött. Boncz várakozott, amíg észreveszi, aztán orrát bedugva a tolóablakon, beköszönt.

– Fölmennék az emeletre – mondta. – Éppen csak bekukkantok valahova.

– Nem lehet, kérem. Meg aztán minek is – mondta a kapus. – Tessék szépen elmenni.

– Mondtam: éppen csak bekukkantok. – Boncz betolta névjegyét az ablakon.

– Kérem, doktor úr – mondta a kapus. – Természetesen. Tessék parancsolni. – Kilépett a fülkéből, elindult a bejárat felé.

A homályos lépcsőházban avas szag terjengett. A lépcsőkre hosszant deszkákat fektettek, alattuk a kiömlött olajtól síkos volt a kő, s a léptek kongását megtompította.

– Tessék parancsolni – mondta a kapus, amint fölértek az emeletre. – Mit parancsol látni?

– A hetvenhatost – mondta Boncz, és nézegetni kezdte az egymást sűrűn követő vasazott ajtók fölötti számokat. – Aztán meg egy olyan helyiséget is, aminek nincsen ablaka.

– A hetvenhatost – mondta a kapus. – Hogyne. Azonnal. De olyan helyiségünk, sajnos, nincs, amelynek ne lenne ablaka. Olyan nekünk nincs, nem is tudnánk használni. Nálunk a szellőzés elég lényeges.

A hetvenhatos kimélyült padlója is olajos volt, négy olajoshordó állt rajta, ennyi fért el a helyiségben. Olajos volt a fal is derékmagasságig, avas olajszag terjengett a helyiségben, bár a kitört ablakszemeken pókhálót rezegtetve cserélődött a levegő. Boncz az ablakhoz lépett, álláig ért a párkány. A városban kigyúltak a fények, elterültek a lombokon s a levelekkel teleszórt háztetőkön.

– Ez nem a hetvenhatos – mondta Boncz csöndesen. Az ajtót vizsgálgatta, becsukta, majd újra kinyitotta. – Nem. Ez nem a hetvenhatos.

– Pedig az – mondta a kapus. – Nemrég kaptunk új számtáblát az ajtók fölé.

Boncz kisietett a kicsi helyiségből a folyosóra, és sorra nyitogatta az ajtókat. Mindenik mögött négy hordó volt, derékmagasságig olajos volt a fal, olajos a kimélyült padló. A törött ablaküvegeken villóztak a város fényei.

– Köszönöm – mondta Boncz. Elindult lefele a síkos lépcsőkön.

– Tessék eljönni holnap – mondta mögötte a kapus. – Nappal mégiscsak többet lehet látni.

– Köszönöm – mondta Boncz.

Már künn állt a kapu előtt. Itt is érződött az olajszag. Visszanézett, a tetőzetből karcsú kémények vetültek a felhőkre, a város visszfényére.

A két férfi a szurkos katlan mellett közben vattakabátba bújt, vattakabátot viselt az asszony is, most kapcát tekert bokájára.

„Ha a földgolyó üvegből volna – mondta –, én csak mezítláb járnék.”

„Tudjuk, maga nagy dáma – mondta az egyik férfi. – Magának semmi sem jó.”

Boncz sietős léptekkel tért vissza a kisváros főterére.

– Sajnos nem kaptam szélvédőt – mondta a sofőr. – De még elég meleg van.

– Nem baj. Hála istennek – legyintett Boncz. – Csak menjünk. Menjünk innen.

Tapasztalatcsere

A mikrobusz tágas, kiégett völgyben gurult, amelyet töredezett peremű fennsík szegélyezett fátlan, meredeken leszakadó, meszes oldalakkal. Egyhangú, vigasztalan vidék volt. Három óra elmúlt, most volt a legmelegebb. Losteiner, akit felettesei váratlanul magukkal vittek tapasztalatcserére, olyan szomjasan bámult kifelé, mintha éppen a kiégett táj elvonuló látványa enyhítene valamit a rekkenőségen. Odakünn csak az autóbusz légörvényei libbentették meg a fáradt lombokat.

Az út nemsokára elmerült egy távolról még oázisnak tűnő gyér akácosban, a sofőr lehúzott az útpadkára, és kikapcsolta a motort. Mindenki fölébredt.

Az alacsony martból, egy tömör szürke betonlapból kajla vascső nyúlt az árok mélyedése fölé. Még magasról tűzött rá a nap, szinte látszott, mennyire langyos a végéből lomha lökésekben előbugyborékoló víz, mégis többen körbeállták. Losteiner megöntözte arcát, a szájába is vett a vízből, de nyomban kiköpte. A lepedékkel bevont árok szikkadó szegélye egészen fehér volt.

Losteiner után mindjárt felettese, Borza ivott. Amint a cső fölé hajolt, hátán fölcsúszott az ing, kibuggyanó fehér derekát máris körüldongta néhány vörös testű szúnyog. Borza esetlenül kiegyenesedett, lenyelte a vizet, s homályos tekintettel, mutatóujját fölemelve elindult Losteiner felé.

– Kiköpte – mondta neki.

– Sós – dünnyögte Losteiner. – Sós, mint a fene.

– Én megittam – mondta Borza. – Ha akarja, iszom belőle még egyszer.

– Én nem szeretem – motyogta Losteiner.

Borza most ott állt előtte, kicsit ingadozott, mintha berúgott volna a melegtől. Kezét atyai mozdulattal Losteiner vállára eresztette.

– Tudja, miért hoztuk magunkkal – mondta egészen halkan. – Remélem, kitalálja.

Losteiner fáradtan és kissé csodálkozva bámult felettesére, egészen ráragadt tekintetével.

– Valamilyen okból? – kérdezte megütődve.

– Maga rászolgált a bizalmunkra – bólintott Borza.

Losteiner biccentett. – Köszönöm – mondta, és elindult a kocsi felé. Borza utánasietett, és melléje ült. Néha mosolyogva ránézett.

Amint elhagyták az akácost, fölöttük még inkább megtompult az ég, a levegőben forró szürkeség lebegett, a homályos ablakon át úgy tűnt, szinte ragad tőle a táj.

– Mondom, rászolgált a bizalmunkra – folytatta Borza. – Elhoztuk ide körülnézni. Kedves vidék, amellett megindult valami kis mozgás errefelé.

Losteiner kifelé bámult az ablakon, néha megingatta a fejét.

– A kutyafáját neki – mondta.

– Elhoztuk ide körülnézni – folytatta Borza. – Ősztől kirendeltségünk lesz a városban.

– Kirendeltség – dünnyögte Losteiner közömbösen.

– Itt fog maga is dolgozni – mosolygott Borza. – Maga lesz a mi itteni emberünk.

Losteiner megrázta a fejét.

– Azt nem. Mégis, ha nem muszáj, nem szeretném.

– Az ivóvíz nem minden – mondta Borza. Átölelte Losteiner vállát, jó ideig szorongatta. Losteiner közben kinézett az ablakon. A kopár dombok sora mögött homorú ívben vastag, fehér füstoszlopok terültek az égre. Mintha ott a dombok mögött készülne ennek az egész napnak, ennek az egész nyárnak a melege. Arra lehetett a város.

 

A szálláshelyen, a zuhanyozó fejmagasságában levő ablakokból ugyanezekre a gomolygó fehér oszlopokra lehetett kilátni, persze sokkal közelebbről. Bár a víz fröcskölése elnyomta hangjukat, a levegő remegett a feltörő füst és gőz dohogásától.

A zuhanyozó cementpadlója pereme felé hamarabb száradt, ott fehér csipkékben ütött ki rajta a só. Losteiner éppen köpködött a rázúduló víz alatt, amikor Borza is megjelent mellette meztelenül és fehéren, és megeresztette a csapot. Zöld, fenyőillatú kocsonyával kenegette magát, Losteinert is megkínálta.

– Estefele majd kisétálunk – jegyezte meg. – Meglátja, egészen csinos kis fészek.

– Tessék? – kiabálta Losteiner, közben füléből rázogatta a vizet.

– Estefelé majd kisétálunk – mondta Borza valamivel hangosabban. – Meglátja, egészen csinos kis fészek.

–Tessék? – ordította Losteiner. – Nem értem.

– Mi bízunk magában – ordította Borza. – Mi megbízunk magában. Rászolgált a bizalmunkra.

Losteiner végre kiállt a zuhany rózsája alól, tovább köpködött, füléből rázogatta a vizet.

– Lenyeltem egy hajszálat – morogta. – Hogy a fene enné meg.

– Ejnye – nevetett Borza vidáman. – Az velem is előfordult már. Tényleg kellemetlen dolog.

Losteiner alsónadrágot húzott, bebújt papucsába, és kicsoszogott a folyosóra.

– Estére a szobámba várom – szólt utána Borza.

Losteiner a munkásszállás egyik emeleti ablakán nézett kifelé. Törülközője a repedezett, zsírfoltos ablakpárkányon száradt. Valahol az épület mögött, egy kürtőből gőzfelhő tört fel, átbukott a háztetőn, s függönyökben hullott Losteiner ablaka előtt az udvarra. Néha váratlanul föllebbent, vagy egy-egy légvonat magával szívta az utcára, s ilyenkor messzire lehetett látni a kémények között. A porral lepett, majdnem deresnek tűnő háztetők fölött tetőablakok csillogtak a tompa délutáni fényben, a madártalan, egyszínű ég alatt. Losteiner könyökölt vizes törülközőjén, leste az estét, a közeledtét jelző szellőt.

Kopogtattak az ajtaján, valaki nemsokára le is nyomta a kilincset.

– Jöjjön, Losteiner. Jöjjön, tekeregjünk egyet.

Losteiner az ablakban könyökölt és hallgatott.

– Magára zárta az ajtót. Kérem, nyissa ki, Losteiner. Jöjjön, nyissa ki azonnal.

Losteiner kiegyenesedett, megfordult és kinyitotta az ajtót. Meghajolt Borza előtt.

– Köszönöm, hogy rám gondoltak – mondta. – Ősztől én leszek vállalatunk itteni embere.

 

Az alkonyat érkezésével egyidőben hirtelen teljesen beborult, így minden átmenet nélkül, egyszerre ereszkedett a városra a sötétség. A házak falán maradt némi fény, a távozó nap senyvedő színei átütöttek a felhők domborulatain, és megcsillantak az emeleti ablakokon. Losteiner, akit rendszerint megkapott ennek a mindennapos kicsi változásnak múló varázsa, most is várakozással leste az alkonyatot, leste, mikor oldódik el végre a fellegek alól a szél, mikor mozdul a levegő az első súlyos cseppekkel. De hamarosan kigyúltak az utcai lámpák, ettől az ég egyszerűen fekete lett, s a rövid látványosság véget ért.

Hóna alatt összegyűrt, olcsó esőköpennyel baktatott az utcán, és nemsokára betért egy trafikba. Losteiner nem a várost ábrázoló képeslapok között válogatott, hanem a fővárosi állatkert állományát bemutató színes képekből kért kettőt, megíratlanul zsebre tette őket. Fiatal, orvos külsejű férfi volt az elárusító, fehér köpenyt viselt, s a finomságtól fényes, babráló ujjakkal seperte be az aprópénzt a fiókba. Látta, Losteiner még nem távozik, ezért újra fölpillantott. Losteiner kicsit előrehajolt, és megkérdezte, merre van itt a folyó. A kérdés kissé meglepte a fiatal trafikost, arcán mintha egy pillanatig ott maradt volna a szó: a folyó. Aztán mégis elmagyarázta. A folyó itt tulajdonképpen megkerüli a várost, éppen hogy érinti, sebaj: jelentéktelen víz ez. Mégis, akit érdekelne, a közeli utcasarokról indul a villamos – egyetlen sínpár kígyózik végig a városon az állomás és az egykori téglavető között –, a végállomáson kell leszállni. Ott a folyó.

Losteiner villamosra ült, Borza is föllépett a hátsó peronra. Épp idejében, mert eleredt az eső. A járda kövezete, mintha az utóbbi hetek fülledt melege vonta volna be viaszos lepedékével, visszadobta az első kövér cseppeket, porosan pattantak és gurultak ide-oda, míg aztán kicsi erekben találkozva elborították a kövezetet. A végállomásnál minden szurkosan csillogott a friss nedvesség alatt.

A térséget, ahol a villamos megfordult, földszintes házak övezték; utcára nyíló, kiakasztható szárnyas ajtóikkal régi piactéri bolthelyiségekre emlékeztettek. Losteiner egy ilyen ház eresze alatt terítette magára olcsó esőköpenyét, majd a folyó iránti kíváncsiságával továbbindult az esőben.

Borzának nem volt esőköpenye, ernyője sem, zakója gallérját tűrte fel, közben ázott a gyér füvű réten át, ami az utolsó házsor és a folyó közötti térséget kitöltötte. Innen döngölt út vezetett egy keskeny fahídra. Nem is híd volt az, látta később Losteiner, csak amolyan rozzant bürü. Alatta csillogott a folyó. Keskenyebb volt egy pataknál, de mély, fekete és néma. Lassan egymásba áramló körök úsztak kifelé a távolról érkező fény érintéséből, mintha igen nagy mélységben, a meder iszapos ágyában szendergő halak pihegése hozta volna mozgásba őket. Losteiner mint örökös úti cél előtt állt a hídon, nem gyújtott rá, hagyta, szeme szokja meg a homályt.

Nemsokára már egészen jól látta Borza korlátnak támaszkodó alakját.

– Mit kíván még? – kérdezte halkan.

– Hogy végighallgasson – mondta Borza szinte suttogva.

A híd alatt neszelő esőben, elveszett, titkos csobbanások között jól értették egymást.

Konyhatitok

– Szóval ez a konyha – morogta egy Max nevű férfi, és csendesen betette maga mögött az ajtót. A konyhaajtón tálalónyílás is volt, tolóablakát Max bereteszelte, egyúttal elzárta a kilátást az étkező felé.

A kifőzde a kisebbek közül való volt, mindössze nyolc asztallal fogadott, jobbára törzsvendégek étkeztek itt, akik megszokott időben érkeztek, kedvenc asztaluknál vártak sorukra – ehhez mérten a konyha is elég kicsi volt.

– A konyha – morogta Max; aktatáskáját a húsaprító tönk fölé emelte, de nem tette rá, továbblépett, és az ablak kilincsére akasztotta.

– Konyha, konyha – ismételte rosszallóan a szakácsnő. – Persze hogy konyha. Tessék a teremben helyet foglalni.

Max ügyet sem vetett rá, körülnézett, a mennyezetet is szemügyre vette alaposan; a gőz útvonala mentén eléggé megsötétült.

A tálalóasztal mellett két pincérnő dolgozott. Értetlenül bámulták a bereteszelt tálalóablakot. Max kivárta, amíg rakott tálcáikkal kisétálnak a terembe, aztán az étlap után nyúlt. Lefricskázta róla a rizsszemeket, és végigolvasta.

– Kérem kifáradni a terembe – mondta a szakácsnő. – Itt nem lehet ácsorogni. Mondtam már, tessék odakünn helyet foglalni.

– Dehogy megyek – mondta Max. Letette az étlapot, nem is fordult a szakácsnő felé. A kályhához lépett, megemelte sorra a fedőket, fejét kissé félrehajtotta, hogy a gőz ne csapjon a szemébe. Belenézett a lábasokba, a fazekakba és serpenyőkbe. Legvégül a kemence tetején levő tepsibe.

– Ez micsoda? – kérdezte halkan.

– Vargabéles – felelte a szakácsnő.

– Hm. Látom, a mazsola kigurult belőle. Vagy az talán nem mazsola?

A szakácsnő készségesen odasietett. Belenézett ő is a tepsibe.

– Kigurult? Tényleg. Nem is értem. Vissza fogom tenni őket.

A szakácsnő orra még egész közel volt a tepsihez, Max máris visszatette a fedőt. Elsétált az ablakig, táskájából papírt, indigót vett elő.

– Ellenőrzés – súgta oda a szakácsnő, amikor az egyik pincérnő visszatért a tálalóasztal mellé. Magas, férfias alkatú asszony volt, a kanalakat köténye zsebében tartotta. Max kezében két papírlappal odasétált melléje, kiemelt egy kanalat a zsebéből, és arcához érintette.

– Meleg – jegyezte meg.

– Igen. Ha a zsebemben tartom, a vendég melegen kapja – mondta a pincérnő. Szája két oldalán két fehér folt ütött ki, homloka kivörösödött.

– A villát nem – mondta Max csöndesen.

– A villa szúr – vallotta be a pincérnő. Max elnézően bólintott.

– Hányan esznek most odakünn?

– Heten. Ha közben nem érkezett új vendég.

Max indigót helyezett a két papírlap közé, s az ételfoltos konyhaasztal hullámzó bádoglapján odaírta: MEGSZŰNT.

– Tűzze ezt ki, kérem, a bejáratra – mondta a pincérnőnek, aki most lépett be a konyhába. – Egyiket kívülről, a másikat belülről.

– De miért? – A pincérnő dermedten bámult a feliratra. A másik is már mögötte állt, egyre csak olvasta a nyomtatott betűkkel írt egyetlen szót.

– Azért, hogy aki bejönne, az maradjon künn, aki pedig távozik, az ne jöjjön többet – mondta Max.

– De miért?

– Az utolsó vendég után aztán zárja is be az ajtót. – Max ezzel máris elfordult tőle. A szakácsnő közelében állt, az ő arcán nem látszott semmiféle döbbenet, semmiféle megütközés, csak annyi, hogy igenis olvasta a feliratot, igenis megértette. Megértette, hogy ennek itt vége. Mégis, egész gyermekien ezt kérdezte:

– Egészen?

Max erre is csak bólintott, és leemelte a tepsiről a fedőt.

– Adjon nekem is egy ilyen vargabélest, ahogy maga nevezi. Életemben nem ettem még ilyesmit.

A szakácsnő széles pengéjű késsel jókora adagot kanyarított egy meleg tányérra, a mazsolaszemeket visszabökdöste a főtt tésztába, külön meghintette az egészet cukorporral. Villát, szalvétát vett elő, és odakészítette Maxnak a hullámos bádoggal fedett asztalra.

– Valami nagyon komoly az ok? – kérdezte illedelmesen.

Max lekaparta a cukorport a vargabélesről, kezéről is lefújta, villájára emelt egy tetszetős adagot és befalta. Még a szájában volt a falat, amikor megfordult, vállát kissé megemelte, a kést s a villát tányérja mellé tette, hogy tenyerét tehetetlenül kifordíthassa.

– Nem tudom – mondta. – Csak én jöttem megmondani.

Érzékeny búcsú

Ojniczáné ma elutazik. Pár napja érkezett jó hírrel. Ilyenkor mindig befogadom, bezárkózva ülünk a rám maradt régi, nagy lakás homályos szobáiban, levetett lábbelivel, hogy ezt a kis együttlétet fölösleges zajok ne kísérjék. Bár távolról sem valami könnyű, légies nő, sőt nagy, barna és meleg, ha itt van, olyan tud lenni, mint az átnyitott szobák között megmozduló szellő, enyhíteni tud a tikkasztó napokon.

Most már komoran készülődik, szedegeti maga mögött minden nyomát képzelt látogatóim elől. Hol a ruhaszárító kötél pendül a konyhában, hol kicsi ollók, csipeszek csörrennek a fürdőszoba tükre alatt. Háttal ennek a készülődésnek, az ablakban ülök mogorván, hadd maradjon magára most látogatóm, távozása minden bűnével. Pedig úgy ülök itt az ablakban, mint amikor a szárnyvasút vén gőzmozdonyát lesem, amint a kaptató után, a váltók fölé érkezve hirtelen elcsendesedik és szuszogva bevontatja azt a vonatot, amelyből pontosan Ojniczáné szokott kiszállni. Mintha éppen őt várnám, aki most elutazik.

Az állomás nincs távol, a vonal végét jelző fölkunkorodó sínek a rozsdás ütközőkkel, a gyommal benőtt salakos halmok között a kertekig nyúlnak.

– Karoljon belém, itt úgysem látnak – suttogja Ojniczáné, amint a sikátoron át a sínek felé tartunk. – Markoljon meg még utoljára, maga kicsi fiú.

– Nem – mondom. – Most nem jön nekem. Úgyis elutazik.

– Érjen valamiféleképpen hozzám – mondja Ojniczáné. – Tegye rám az ujja hegyét és nyomja meg.

– Én nem szeretem magát – mondom.

Ott járunk már a salak halmai között. A közelben, az egyik mellékvágányon magányos tehervagon áll, a szárnyvasút vén gőzmozdonya közelít feléje, óvatosan ráilleszkedik. Mégis, amint kissé megdöccentve hozzáér, odabenn elbődül valami állat. Nem is egy. Kettő vagy három. Három oroszlán lehet, olyan a hangjuk, mint amikor óriási lefolyókat kezdenek kidugaszolni.

– Igaz, amiket itt nekem mondogat? – kérdi Ojniczáné.

– Igaz – mondom –, én nem szeretem magát.

– Akkor meg minek járunk magánál lábbeli nélkül. Úgy lépegetünk, mint valami cicák.

– Nekem az kellemes – mondom. – Hogy maga ott ül valahol, én pedig nyugodtan megközelíthetem. Bármikor hozzáérhetek, az olyasmit szeretem.

Az első osztályú vagon előtt járunk, Ojniczáné hirtelen belém karol:

– Ha még eljövök, apró bűnjeleket fogok hagyni magánál. Azokat úgysem látja meg senki, csak akinek olyan orra van, mint nekem.

– Ha újra eljön, az jó lesz – mondom.

Az a tehervagon az oroszlánokkal nem a szerelvény végére kerül, hanem ide, előre az első osztályú vagon és a mozdony közé. Az állatok nem kedvelik az utazást, ott dorombolnak a sötétben. Rég benn lehetnek, levük lassan csöpög a peron kavicsára.

– Na, most elmegyek – monda Ojniczáné.

– Várni fogok magára – mondom.

– Üljön az ablakban, könyökölje csak vörösre a könyökét – mondja az asszony a vonatablakból.

Aztán azok a nagy macskák is elhallgatnak, a váltók fölött még az oroszlánok is megnyugszanak, elhelyezkednek menetirányba.

B. R. megdicsőülése

Petke tizenegy esztendős volt, de növésre csak ötnek tetszett. Szüleinek elfelhősödött a tekintete, valahányszor az ajtófélfa elé állították és a festésen ceruzával húzott vonalakon lesték, nő-e a gyermek. Nem, nem nőtt. Az utóbbi időben nem nőtt már semmit. Látnivaló volt, a gyermek alighanem törpe marad. A távoli, bizonytalan jövőre gondoltak a szülők, amikor hangszert adtak a kezébe. Petke egy fuvolát kapott, fekete bársonnyal bélelt tokban, hetenként háromszor járt órára egy tűzoltóhoz. A gyermek már ebben a korban megérezte, sorsa mennyire különbözik termetesebb társaiétól, titkolt bánatát reménytelenül elnyújtott, panaszos dallamokba öntötte.

Egy délelőtt a vásártéren Petkét egyik szomszéd szólította meg. Ennek rendes nevére már senki nem emlékezett, mindenki Bundás Rekk néven ismerte a környéken. Savanyúcukorral telt zacskót zörgetett meg Petke orra előtt:

– Te Pityke vagy Potyka. Hogy is hívnak? Gyere velem kirándulni.

Petke hallott már egyet-mást az ilyen ténfergő, gyanús öltözetű vénemberekről, az ilyen csalogató zacskókkal őgyelgő, izzó tekintetű, kivetett egyénekről; idegentől semmiképpen nem fogadott volna el édességet. De ez a Bundás Rekk velük szemben lakott, nap mint nap látta, amint kilép szennyvizes vedrével, amint odaköszön a szomszédoknak. Most meg itt találkozik vele a vásártéren, és őt, a kicsi Petkét figyelemre méltatja. Az igaz, nem volt éppen megnyerő külsejű ember, kopasz koponyája alól sárga macskaszemek villogtak; fura öltözete sem tűnt föl Petkének ezen a délelőttön, Bundás Rekk sosem a divat szerint öltözködött. Most zsákruhát és mezítlábra húzott bőrsarut viselt. Fölszabdalt jutazsákokat varrhatott össze spárgával, valami ócska talpféleségre meg szíjakat erősített.

Közelükben, egy várakozó szekér árnyékában, mint odavetett szürke, egyforma krumpliszsákok, mozdulatlanul hevertek a Brezló ikrek. A zakó nyílásán látszott, derékszíj helyett bicikliláncot tartanak a derekukon.

Petke föltekintett az égre. Itt a vásárteret meleg szélcsend ülte meg, odafönn valami nagyon hajtotta a felhőket.

– És hova megyünk? – érdeklődött.

– Leülünk a fűbe – mondta Bundás Rekk. – Amíg te dúdolászol nekem azzal a mifélével, én majd a levegőbe emelkedem.

Petke, hóna alatt a hangszertokkal, szinte vidáman indult el Bundás Rekk oldalán. A Brezló ikrek is fölemelkedtek, rákönyököltek a szekéroldalra, úgy bámultak utánuk. A vásárteret szegélyező régi magtárak, lerakatok mögött vonultak az iparvasút keskeny vágányai, Bundás Rekk és Petke arrafelé igyekeztek. Megvárták, amíg Haller úr, a cipszer gépész hasábfával befűti kicsi mozdonyát. Ócska, kiszolgált jószág volt, hatalmas, tölcsér alakú kéménye fölött hol kék, hol barna füst kavargott. Amikor a szerelvény elindult, akkor kapaszkodtak fel sietve az utolsó tehervagonra.

Távol a várostól, egy másik rönktéren állt meg a vonat. Ide egy patakmederbe épített facsúsztatón, magukból röpködő szilánkokat vetve siklottak le a kivágott fatörzsek. Bundás Rekk és Petke a rönktérig lenyúló hegyláb felé indultak. Haller úr, a mozdonyvezető pontos ember volt, szerette, ha ismeri utasait, egy ilyen rönkszállító szerelvényen nem veszélytelen az utazás, ha csak tehette, erre mindenkit figyelmeztetett. Bundás Rekket és Petkét csak akkor vette észre, amikor ott, leghátul leszálltak és ingerült hangon szólt utánuk: miféle dolog ez, csak úgy fölkapaszkodnak egy vagonra, utaznak egyet, s azzal kész. És egyébként is, merre tart ez a remete külsejű egyén, oldalán a pöttöm gyermekkel.

Bundás Rekk megfordult, és szelíd hangon megmagyarázta:

– Kedvesem – mondta –, ez egy kirándulás. A gyermeknek levegőznie kell.

– Levegőzni – ismételte a német ajkú mozdonyvezető. – Ach so. Értem. Az más. Akkor kellemes időtöltést. – Föltekintett a borongó égre, és megcsóválta a fejét.

A Brezló ikrek a mozdony mögött igazgattak valamit a derekukon, aztán ők is elindultak az erdő felé.

Bundás Rekk, oldalán Petkével déltájt érkezett a Szikárló lapos, borókával benőtt tetejére. A felhők itt alacsonyan jártak, néha végigseperték a szélben hajladozó törpefenyőt. Foszlányaik után Petke is el-elszaladt volna, olyan kézzelfogható közelségben suhantak itt mellette, hogy úgy tűnt, kabátkája alatt megőrizhet egyet. De Bundás Rekk szigorú hangon mindig visszaparancsolta.

– Nagyon kevés az időm nekem – mondta. – Légy kellő figyelemmel. Ha valakit közeledni látsz, tüstént adj jelt. Szedd elő azt a mifélét és fújjad.

Petkének le kellett ülnie egy a felhők közelségétől mindig nedves mohakupac tövébe. Bundás Rekk távolabb választott magának helyet, úgy kőhajításnyira, két mohapárna mögött egy mélyedésben. Minden oldalról eltakarta a fenyőbozót.

– Nemsokára a magasba fogok emelkedni – hallotta Petke Bundás Rekk hangját. – Ha, mondjuk, valaki erre járna, mondd azt, hogy egy ilyen és ilyen kinézetű ember most nemrég a levegőbe emelkedett. Ha ez megtörtént, hazamehetsz.

Ezzel Bundás Rekk hanyatt dőlt, Petke meg előszedte hangszerét, és fuvolázni kezdett. Mintha ő csalogatta volna elő a felhőkből: apró szúrós szemekkel esni kezdett. Petkét még saját játéka is elbódította, most is addig fuvolázgatott, amíg a billentyűk lucskosan csattogtak, amíg megrettent, micsoda szörtyögő hangok távoznak a hangszer nyílásain.

A tisztáson átballagott egy macska. Nem vadmacska volt, hanem egyszerű elbitangolt házimacska, kerülgette a borókafenyőket, s nemsokára leült Petke közelében és nyávogni kezdett. Petke savanyúcukrot vetett oda neki, maga is szopogatni kezdett.

– Egy macska – kiáltotta figyelmeztetően. Bundás Rekk a mohakupacok között pihent hátravetett fővel, égnek szegzett állal, mint egy zöld koporsóban.

Petke az eső elől egy törpefenyő alacsony lombja alá húzódott, hátát egy mohos kőnek vetette. Ott kuporgott ázott hangszere mellett, cukrot szopogatott. A bozót közt átlátott Bundás Rekk állára, kampós orrára.

A macska elballagott, nem mozdult semmi a közelben, csak a vízcseppekkel rakott borókaágak meg fűszálak. Egyenletesen fújt a szél a tetőn és hangtalanul, lassan fújta az ember szemhéját a szemére. Petke megriadt az álom közelségétől, és fölkiáltott:

– Rekk bácsi! Megáztunk. Menjünk haza.

A zsákruhás vénember nem válaszolt. Ázhatott már álla, ázhattak a saruból kikunkorodó lábujjai.

– Rekk bácsi! Hahó! Nagyon megáztunk, menjünk hát haza.

Petke szeme is lassan elnedvesedett, csöndes szipogás közepette szopogatta a cukrokat. A zacskó elázott, a cukorkák áttetszően olvadtak egymásba. Bundás Rekk ekkor a fűszálak magasságában lebegett. Mégis, ahányszor Petke tágra nyitotta szemét, visszaesett zöld koporsójába. Petke ezért hagyta, lucskosodjék el egészen a tekintete; Bundás Rekk akkor már a fenyőcsúcsok magasságában lebegett. Ázott csuhájából is víz csöpögött. Aztán mégsem történt semmi. Aznap, mint borús időben mindig, korán szállt le az este, s a bozót mögött elnyelte Bundás Rekket.

Hajnaltájt, a derengésben Petke alig pár karnyújtásnyira vaddisznókat pillantott meg. A szürkületben még egészen feketének tűntek, halkan röfögtek, és értelmetlen tekintettel bámultak rá. A távolabb pihenő vénembert eltakarta a bozót s a mohakupacok vonulatai. Agyaruk világított, még csöpögött róluk a dagonya híg sara.

Petke háta közepén csípős erekben csorgott a víz, ázott térde alatt átkulcsolta karját, vacogott. Megvárta, amíg a vaddisznók elvonulnak, aztán négykézlábra ereszkedett és elindult.

Bundás Rekk helye üres volt, a lenyomott fű mutatta, hol pihent. Petke kiegyenesedett, visszatért előbbi helyére, hóna alá vette a hangszertokot és elindult.

Ott, ahol a borókás erdővé sűrűsödött, ott pillantotta meg a Brezló ikreket. Egymás mellett osontak, szürke zakójuk nedvesen fénylett, az ázott avar alatt ritkán reccsent egy-egy ág.

Odébb, amerre a vaddisznók elvonultak, a hasán feküdt Bundás Rekk, nyakát villa alakú faág szorította a dagonya sarába. Csak kajla füle állt künn a barna, remegő pocsolyából.

Petke, hóna alatt az ázott hangszertokkal, legyalogolt a rönktérre. A Brezló ikreket többet nem látta. Ott lenn, a Haller úr befűtött mozdonya mellett megszárítkozott, valami jólelkű asszonyok megitatták áfonyás tejjel, amitől hamarosan erőre kapott.

Komolyabb baja Petkének nem történt. Időről időre meglátogatta egy szürke öltönyös, aktatáskás férfi, és a kirándulás részletei felől faggatta.

Petke egyre csak hajtogatta:

– Úgy volt, ahogy mondtam. Nem láttam senkit, csak egy elkóborolt kismacskát. És a vaddisznókat, tiszta feketék voltak.

Fagyosszentek

Ötvenkettő tavaszán gyakran és kiadósan esett. Néha valamerről váratlanul fojtó meleg érkezett, az ég kifakult, aztán barna fényű zivatar tört a városra. A párolgó melegben a falak tövéből, a vakolat repedéseiből gyorsan hajtó kövér indák sarjadtak a járda fölé. Estére aztán, amint elült a szél, csípős hideg ülte meg az utcákat.

Bócz Péter ezen a tavaszon Sivárral barátkozott. És egypár esős napon át Rabuzin Jóskával. Rabuzin gőgös, zárkózott fiú volt, feszes tartással, komor képpel járta a környék utcáit. Mégis ő szólította meg Bócz Pétert egy délután a Füzes-patak partján. Bócz Péter a sekély, lomha folyású patakban pecázott, pár kicsi hal hevert már mellette a kopoltyún s a szájon bedugott hosszú fűszálra fűzve. Rabuzin Jóska megállt mögötte, és türelmesen várakozott.

– Van egy áramfejlesztőm – mondta váratlanul. – Egészen kicsi. Ha eljössz, megmutatom.

Bócz Péter megvonta a vállát. Egykedvűen dobta vissza horgát, mindig ugyanarra a lepedőnyi, homályosan csillogó felületre, ahol a víz lomha kóválygásnak indult. Amikor a fűszál megtelt a ráfűzött halakkal, kelletlenül, komoran indult Rabuzin után a Kalauz utcába. Rabuzin Jóska otthon elővette egy dobozból az áramfejlesztőt, és kitette az asztalra. Tényleg, egészen kicsi volt. Mint egy komolyabb játékszer.

– Tessék.

– Indítsd be – mondta Bócz Péter.

– Nem megy – felelte Rabuzin Jóska. – Szívesen beindítanám, de nem működik.

– Akkor meg mi van?

– Hát semmi. Csak meg akartam mutatni.

Egy másik napon Rabuzin Jóska a Tik-Tak előtt álldogált, a sarkon. Ácsorgott, háttal a kocsmabűznek, szemben a Légszesz utcával, mintha pontosan a közeledő Bócz Péterre várna. De csak véletlen lehetett az egész. Rabuzin Jóska Bócz Péter elé lépett, és finoman fölvonta egyik szemöldökét.

– Megyek a fogászhoz. Ha elkísérsz, kiviszlek a Malombércre. Mutatok valamit.

Bócz Péter megvonta a vállát. Hallgatott. Éppen hogy megállt ő is a Tik-Tak előtt.

– Ha meglátod, magad alá piszkolsz – folytatta Rabuzin Jóska.

A fogászati rendelő a közelben volt. Bócz Péter a szemközti kerítésnek támaszkodva, fél lábát maga alá húzva várakozott. Belátott a nyitott ablakon a fehér köpenyes fogászra, aki addig igazította a tükrös lámpát, amíg éles fénye behullott Rabuzin Jóska szájába. A teremből csak a fém koccanása hallatszott, amint hozzáér a porcelán tálhoz, néha fölvijjogott a turbina. Rabuzin Jóska némán ült a székben, nemsokára kisétált a kapun, megállt Bócz Péter előtt, és kitátotta a száját. Mutatta a próbatömést az egyik bal alsó őrlőben.

Elindulhattak a Malombérc felé. Mire kiértek a Túzokmálra, eleredt az eső. Egy juharfa alatt ültek, s tavalyi, odasodort száraz diófalevelet szívtak. Ezen a délutánon a felhőkben volt valami reménykeltő; áttetsző, sárga foszlányokból esett. Mégis, amikor már a legalsó ágak is csöpögni kezdtek, Rabuzin Jóska felállt.

– Akkor menjünk haza – mondta. – Így kutyagumit ér az egész.

 

Bundás Rekk akkor lépett ki kapuján szennyvizes vedrével, amikor Bócz Péter hazaérkezett. Az öreg szomszéd bokáig érő, kincstári szabású hálóingben volt, mezítlábra húzott, kitaposott félcipőt viselt. Bundás Rekk bürökszagút izzadt, szélcsendes időben szaga ott maradt egy ideig az utcán, ahol éppen elhaladt. Most vedrét a lefolyóba ürítette, kiegyenesedett, és végignézte Bócz Péter hazatérését. Bócz Péter átvágott az udvaron a tornác felé, ahonnan a bejárat nyílt. Kulcsát a zárba illesztette, kitárta az ajtót, és belépett. Nemsokára sietve kinyitotta szobája mindkét ablakát. Kesernyés bürökszag állt a szoba levegőjében, makacsul megragadt a bútorok között, alig akart elillanni. Bundás Rekk közben ott állt szemben a járda szélén, nyálkás szennyvizes vedre mellett, sárga szemével Bócz Péter ablakára meredve.

 

Nopritz Andrea a kenyérbolt előtt ásítozott. Halszemű, begyes lány volt, kinőtt kabátját nem lehetett végig begombolni. A sorban a bejárónő állt, a lány összecsukott ernyőt és üres szatyrot lóbált kezében az eresz alatt. Esett az eső.

Bócz Péter megpillantotta, és átvágott az úttesten a kenyérbolt felé.

– Lenn jártam a folyónál – kezdte. – Tele a meder, olyan, mint a trágyalé.

– Gyere moziba – mondta Nopritz Andrea. – Ott meleg van.

– Látom, van ernyőd – mondta Bócz Péter. – Menjünk, nézzük meg a vizet.

– Máskor – felelte Nopritz Andrea. – Egyszer beveszlek ide magam mellé, az ernyőm alá.

Estefele volt, a szürke felhők közeljártak a tornyokhoz, a falak tövében már megült a hideg. Pocsolyákban hólyagzott az eső, és hamar leverte a kenyérbolt melegét.

 

Bócz Péter a kertben guggolt, árnyékos félhomályban, az elhagyott tyúkketrec előtt. A megkövesedett tyúkpiszokban egy cirmos macska üldögélt fölgömbölyített háttal, barátságtalan ábrázattal, morcosan bámult kifelé. Sivár belökte a kertkaput. Bócz Péter éppen hogy megfordult.

– Van egy eladó macskám – mondta. – Kijön belőle vagy tíz mozijegy.

– Kivel járkálsz te moziban? – kérdezte Sivár komoran.

– Nopritz Andreával – mondta Bócz Péter. – Ha úgy adódik, Rabuzin Jóskával – tette hozzá.

– Vele nem – mondta Sivár.

– Ha hívom, velem jön.

– Nem megy sehova. Rabuzint elvitték.

– He? Micsoda? Hova? – Bócz Péter fölállt.

– Hűvösön van. Biztos belekeverték valamibe.

Bócz Péter egy csonka seprűnyél végébe egy U-szeget vert. Keresztülvezetett rajta egy zsineget, hurkot kötött a végére, majd kesztyűt húzott.

– Belekeverték – morogta. – Hát mibe? – A seprűnyéllel benyúlt a ketrecbe, és kevés bajlódás után a hurkot ráillesztette a macska nyakára.

– Csak mondtam – morogta Sivár. – A te apád sincsen itthon. Nem?

Kihúzták a macskát, és belegyömöszölték egy piros bútorszövetből házilag varrt szatyorba. Behúzták fölötte a villámzárat, és elindultak.

– Van egy macskám – mondta Bócz Péter a gyógyszergyár kapujában.

Elküldték jó messzire, az udvarok végébe, a lerakat felé. Ketrecekben szutykos, girhes macskák ültek megtörten, egykedvűen pihentek saját bűzükben. A raktárnok megemelte az egyik ilyen ketrec fedelét, Bócz Péternek be kellett dobnia a macskát. Amikor ráhuppant a többire, azok meg se mozdultak, csak a szemüket tartották nyitva. – Agyő, cicamica – mondta Bócz Péter. Tizenöt lejt kapott érte.

 

Az elhagyott szeszgyár hatalmas tűzfala értelmetlen szürke foltként emelkedett a barna háztetők fölött. Zárt kőfallal kerített négyszögletes gyárudvarra nézett. A kovácsoltvas pántokkal erősített tölgyfa kapu évek óta zárva volt, de repedésein be lehetett látni: elvadult növényzet alatt szunnyadt az elhagyott ipar. Az udvart borító kőlapok is repedeztek a közéjük telepedett gyom feszítésétől. A fal mentén málnabokrok sora vadult, majdnem elborítottak egy kicsi villamost. Egészen kicsi és nagyon régi villamoskocsi állt ott, a legelsők közül való lehetett, amelyeket a városban használtak. Oldalát tompabarnára mosta a rozsda lecsorgó leve. Síneken állt, de a sínek már nem vezettek ki az udvarból. Kitört ablakokon át, az alagsor ürülékkel, korhadt deszkával, szennyes rongyokkal telerakott folyosóján lehetett bejutni az udvarra.

– Volt egy barátom – mondta Sivár. – Harkálynak hívták.

– És mi van vele? – kérdezte Bócz Péter.

– Semmi. Csak eszembe jutott. Ő mondta egyszer, a málna jót tesz a csontoknak.

Bemásztak a villamos belsejébe. Inogva guggoltak a kocsi közepén. Az ülések lécei korhadtan fityegtek a rozsdás szegeken. A kitörött ablakokon betévedt egy-egy kósza málnainda, s a mennyezet alatt áttetsző, sápadt leveleket eresztett. Guggoltak a kocsi közepén, és Olt cigarettát szívtak.

– Próbatömés van a fogában – mondta Bócz Péter.

– Kinek?

– Rabuzin Jóskának – mondta Bócz Péter. – Mutatta.

– Nem tudom, mi az.

– Láttam. Benne volt a fogában.

Sivár a villamos csengőjét ütögette; rekedten ketyegett, a gombról kicsi lemezekben vált le a rozsda. Hirtelen kisütött a nap, most érkezett el a kőkerítés pereméig. Ugyanakkor a régi szeszgyár udvarán elült a szél. Bócz Péter füstje ott maradt kéken az utolsó sugárban, és alig mozdult.

– Nem értek semmit – mondta Sivár. – Nem értem, mi történik.

Amint a nap becsúszott a kőkerítés mögé, a kitört ablakokon, a rongyokkal, ürülékkel, deszkákkal rakott alagsori folyosón át kikerültek az utcára, és leporolták magukat. A fűszerüzlet előtt Nopritz Andrea ácsorgott. Rövid vászonzekét viselt, a nap áttűzött a szoknyáján.

 

– Ott megy Bundás Rekk – mondta Sivár egy estefelé. Kicsi karosszékben ült Bócz Péternél, kinézett az ablakon, néha Bócz Péterre pillantott, aki a dalosegylet számára kottát másolt.

– Nem megy – nézett fel Bócz Péter. – Jön.

Bundás Rekk elsétált a rácsos kerítés előtt, amint a végére ért, megfordult. Jött, ment. Most valami háziruhaféleség volt rajta, a gallér helyéről kámzsa lógott a hátára. Kopasz fejét fedetlenül hagyta, kampós orra hegyén az esti hűvösségtől egy csepp csillogott.

Bócz Péter a sötétítővel letakarta az ablakot, villanyt gyújtott. Az asztal sarkán kicsi lábasban sóskaleves állt, mellette egy csomag, a szalvétán átütött a zsiradék. Az asztal többi részét elborította a teleírt kottapapír. Sivár most is az ablakra meredt, egy helyen, ahol a sötétítő nem takart, kiláthatott az utcára. Közben cigarettáztak.

– Azt mondják, brómozzák – mondta Bócz Péter.

– Micsodát?

– Az Oltot – mondta Bócz Péter.

– Na. Hát azt minek? – morgott Sivár.

– Hogy ne legyünk idegesek.

Sivár legyintett. Bócz Péter megpihent, letette a tollszárat, és maga elé vonta a lábost a sóskalevessel. Szép lassan amúgy hidegen kikanalazta.

– Nincs valami jó szaga – jegyezte meg Sivár.

– Lehet, a zsírtól – morogta Bócz Péter, s vállat vont.

Sivár fölkelt, kinézett az ablakon, aztán rámutatott a kis csomagra.

– Ezt a mamám küldi. Edd meg.

 

Bócz Péter délelőtt ott kaptatott a Túzokmál oldalában a Malombérc felé. Elhaladt a juharfa mellett, amely alatt Rabuzin Jóskával száraz leveleket füstöltek egy délutáni esőben. Innen lankás gerinc vezetett a Malombérc omladékos ormai felé. A zöldülő bokrok között sokhelyütt sárgás agyagos árkokban bukkant ki az ázott föld. Nem járt erre senki ezen a délelőttön, csak szökdöső legyek kavarogtak a vakondtúrások fölött, Bócz Péter közeledtére egy pillanatra ellebbentek.

Bócz Péter fönn állt a Malombércen, nem látott egyebet, csak mélyen maga alatt zümmögő várost, közelében a zümmögő legyeket. Ennek a hegynek nem volt túloldala, ingoványos fennsíkban folytatódott laposan, amelyet sávokban csenevész fűzfacserjés szelt keresztül-kasul. Bócz Péter elsétált egy közeli cserjés szélcsöndes öblébe, levetette zakóját, aztán ingét is, hogy érje bőrét a felhők közül betűző nap. Leült a fűbe, és megadóan nézett maga elé. Aligha járhatott a fejében valami, ha talán mégis, az Rabuzin Jóska lehetett. Egy idő után megfordult, hogy hátát is érje a nap. A cserjés ágai között most beláthatott az ingoványos fennsíkra.

Ott a zsombékok között, a mocsár csillogó, égre nyitott szemei fölött pillantott meg egy fekete bokrot. A bokor mozgott, mintha csak a száraz szellő borzolná, lombja fekete varjakból állt. Amikor Bócz Péter meglepetésében fölállt, hogy ezt a tüneményt szemügyre vegye, a bokor fekete lombja is föllebbent. Alatta ott maradt egy nagy állat teteme, égnek meredő rozsdaszínű, börzsönyös bordákkal. A varjak az ég felé örvénylettek, egyre fönnebb köröztek, aztán pásztázó őrszemeket hagyva maguk után, elhúztak napnyugta irányába.

Egy ló teteme volt, látta Bócz Péter, valaki idevonszolta, talán éppen egy élő ló segítségével, hogy belevesszen a Malombérc ingoványába. De a varjak korán érkeztek, s a tetem oly hamar veszített a súlyából, hogy végül képtelen volt elmerülni. Ott lebegett a zsombéknak támaszkodó gerinccel, égnek meredő, lerágott bordákkal.

Bócz Péter hazafelé menet csak zakóját vette csupasz bőrére, ingét teleszedte vadsóskával.

Nopritzék kapuját és a kerítést hullámbádog borította, az udvarra ritkán látott be valaki. Amikor Bócz Péter arra haladt, kitárva állt a kapu. Korbuly Jenő szekere állt az udvaron. Mögötte Nopritz Andrea alsószoknyában, hóna alatt jókora fűcsomóval, álmos léptekkel baktatott a nyúlketrecek felé. Korbulynak kétlovas szekere volt, de most a kocsirúd jobb oldalán csak egy gesztenyeszínű ló rezegtette bőrét. A másik hámfának még fényes volt a helye.

Bócz Péter bekönyökölt Sivár ablakán. Sivár odacammogott, és kérdőn vonta meg a vállát.

– Adj valamit – mondta Bócz Péter. – Adj egy kicsi kekszet.

Sivár kiment a szobából, aztán egy kenyérkenésnyi idő elteltével a kapu felől közeledett. Egy karéj zsíros kenyérrel.

– Házi zsír – mondta. – Ezt nyugodtan megeheted.

– Hány lova van Korbulynak? – kérdezte Bócz Péter. Beleharapott a zsíros kenyérbe.

– Kettő – mondta Sivár.

– Én azt hiszem, hogy csak egy – mondta Bócz Péter.

– Jó. Most mit csináljak.

– Egyszer kisétáltunk Rabuzin Jóskával a Túzokmálra. – Bócz Péter itt szünetet tartott, s újra harapott a kenyeréből. Megrágta és lenyelte. – De aztán nem mentünk tovább. Ültünk egy juharfa alatt.

– És? – Sivár rágyújtott, és türelmetlenül fújta a füstöt Bócz Péter szemébe.

– Semmi. Eleredt az eső. – Bócz Péter konokul elhallgatott.

 

Szervác napján, a második fagyosszent hajnalán jeges eső sepert végig a városon, nyomában jeges szél zúdult le a Malombérc oldalán, és megüvegesítette a pocsolyákat.

– Öltözz fel jó melegen és gyere velem – súgta Bócz Péter Nopritz Andreának a híradó mozi előtt. – Mutatok valamit.

– Eh. Mi a csodát – ásítozott Nopritz Andrea.

– Ha meglátod, magad alá piszkolsz.

– El akarsz velem kódorogni. – Nopritz Andrea leeresztette szemhéját. – Hova?

– Csak ide. A Korbuly kertje fölé, a Malombércre.

A Malombérc gerincét alacsonyan sodródó felhők rojtjai takarták, ha néha föllebbentek, látni lehetett, az omladékos ormok közé visszatért a tél. Hótól fényesen világítottak a szürke foszlányok alatt.

Nopritz Andrea hócipőt, télikabátot vett magára, Bócz Péteren zöld szélkabát, piros-kék korcsolyasapka volt. A Malombérc tetején egyenletesen fújt a szél, nagy hópelyheket hajtott a fennsík fölött, költöztette a hajnali havat. Szótlanul, lábujjhegyen közelítették meg a ritkás fűzfacserjést.

Bócz Péter hirtelen megállt.

– Ez a Rabuzin Jóska helye – mondta.

– Mi? Micsoda?

– Ez. A Rabuziné – suttogta Bócz Péter.

Nopritz Andrea csak vonogatta a vállát. Aztán, amikor megpillantotta a cserjés rácsozatán át a költöző hó fölött remegő fekete bokrot, amikor meghallotta, hogyan kopog a madarak csőre a kemény csontokon, tágra nyitotta szemét.

– Na jó – mondta beleegyezőleg. Átkulcsolta Bócz Péter nyakát, szájára is rátapadt keményen. Közben Bócz Péter füle mögé lógó haja, a szélkabát zöld gallérja fölött bámulta a lakmározó varjakat. Bócz Péter megérzett valamit annak a furcsa láznak a melegéből, amely most Nopritz Andreát átjárta, amely átsütött kinőtt télikabátján. Engedelmesen tartotta rajta a kezét, egyiket a lapockáján, másikat a feneke fölött. Nopritz Andrea csak falta Bócz Pétert, közben a hollókat is nézte. Hamar kifogyott belőle a levegő. Hirtelen, szinte följajdulva kapott lélegzetért és az arca előtt elvonuló hópelyhek után. Lihegése szél ellenében is elhatolt a varjakig, azok egyetlen felhőként, puha mozdulattal szökkentek a levegőbe. Alattuk ott ágaskodtak a fagyott, börzsönyös bordák.

– Kész – mondta Nopritz Andrea. – Elég volt. – Megtörölte a száját, aztán kesztyűs kezét a zsebébe mélyesztette. A szél Bócz Péter szélkabátja gallérja alá kapott, s egy darabig a tarkóját csapkodta vele. Ahogy elindultak, a varjak zuhanórepülésben tértek vissza a fűzfacserjés mögé.

– Ne érj hozzám – mondta Nopritz Andrea, amikor Bócz Péter útközben a lány csuklóját keresve a télikabát zsebébe próbálta dugni a kezét. – Ne merj a bőrömhöz  közeledni.

Bócz Péter a tornác tövében, a lépcsősor aljában megpillantotta Bundás Rekk szennyvizes vedrét. A tornácról nyíló ajtó is nyitva volt, kulcs állt a zárban. Bócz Péter kivette és megnézte. Szabályosan bereszelt rézkulcs volt. Az a bürökre emlékeztető kesernyés, a ruhákban már régóta pihenő bűz ott lebegett ajtaja előtt. A szobában nem égett a villany, az ereszkedő homályban Bundás Rekk görnyedt Bócz Péter asztala fölé. Sötét, kámzsás pongyoláját, mezítlábra húzott, kitaposott félcipőjét viselte.

– Maga itthon van? – kérdezte alig megütődve, amikor Bócz Péter megállt mellette.

– Igen – mondta Bócz Péter. – Most jöttem haza.

– Láttam, nem ég a villany. Gondoltam, bejövök egy kicsit. Mondja, mik ezek?

– Hangjegyek – mondta Bócz Péter.

– Aha. Aha. Nem tudtam. A magáé?

– A dalosegyleté.

 

Végre enyhe szél szárította az utcákat, érintetlen kék volt az ég, a falak színesen világítottak. Az elhagyott szeszgyár udvarán kék füst illant ki a villamos törött ablakain.

– Nem egészen értem – ingatta fejét Sivár. – De ha már így van, akkor folytatni kell.

– Igaz, nem tartott sokáig – mondta Bócz Péter. – Öt percig. Vagy kettőig. Amíg elmentek a madarak.

– Levadult, aztán elmúlt neki – mondta Sivár. – Próbáld meg folytatni. Hívd meg magadhoz, apád úgyse jön meg egyhamar.

Bócz Péter elgondolkozott. Lehajtotta a fejét.

– Nem lehet. Bundás Rekk bejár a lakásba.

– Mit? Micsoda? – Sivár összeráncolta a homlokát. – Bejár? Az nem lehet. Tegyél valamit. Tegyél az ajtód elé egy kutyát.

– Akkor jön be, amikor akar. Kulcsa van. Nincs mit tenni vele.

– Nem értem – legyintett Sivár. – Én nem értem, mi történik.

A nap elérte a kőkerítés peremét, a szeszgyár gyommal benőtt udvarán hirtelen elült a szél. Bócz Péter füstje ott kéklett az utolsó sugárban, és nem mozdult.

– Tiszta hiába. Nincs mit tenni.

 

Nopritz Andrea a kenyeresbolt előtt ásítozott. Asszonyok és gyerekek ácsorogtak még ott, várták a friss kenyeret. Sivár is odaállt, bámulta a tiszta égen szaladó barna szélű felhőket. Szaladtak, mintha hazafelé sietnének.

– Szerinted mennyit tart egy próbatömés? – kérdezte Nopritz Andreától.

– Tudom én? Eh! Amíg ki nem esik.

– Próbatömés van a fogában.

– Kinek?

– Rabuzin Jóskának.

– Nem ismerem. Nem tudom, kiről van szó.

Sivár csak bámulta az eget. Barna szélű felhők siettek a mélykék égen, és kenyérszaguk volt. Onnan fentről érkezett a kenyér illata, kilengett valahol a kenyeresszekér ponyvája alól, és átlibbent a háztetők fölött.

Nopritz Andrea nemsokára kijött a boltból, a szatyor egyik karikáját Sivár felé nyújtotta. Elindultak, közöttük himbálózott a forró kenyér.

– Tudok egy helyet – suttogta Nopritz Andrea.

– Mit? Hol? – Sivár a siető felhőket nézte, hirtelen kapta le tekintetét Nopritz Andrea blúzára.

– Megmutatom. Ha meglátod, magad alá piszkolsz.

– Aha. Na jó. Szeretném látni.

Sivár az Olajprés utca sarkán hirtelen lecövekelt. Állt mereven a járda szélén, mint fülelő kutya. Nopritz Andrea csak rángatta a szatyor fülét, hogy már induljanak. De Sivár megkutyálta magát. Le nem vette a tekintetét Bundás Rekkről.

Bundás Rekk kezében a szennyvizes vederrel közeledett Bócz Péter háza felől. Most is kámzsás fekete pongyoláját, mezítlábra húzott kitaposott félcipőjét viselte. Léptei ütemére ingott kezében a szennyvizes veder. Meg volt jól rakva teleírt kottapapírral. Egy egész köteggel, amennyi csak belefért. Vitte valahová.

– Mindenesetre – mondta Sivár. – Akkor majd egyszer.

Sivár szaladni kezdett fölfelé az Olajprés utcán. Futott valaki elől vagy futott valaki után – aki ekkor látja, nehezen tudja eldönteni. Egy pillanatra még megállt, és integetni kezdett Nopritz Andrea felé. Legyintett: ó, nem. Nem, semmi. Valami ilyesmit jelenthetett. Nopritz Andrea bosszúsan tekintett utána, lábikrájához ért a szatyor átforrósodott szövete. Sivár még egyszer megfordult, és odakiáltott:

– Semmi. Nem, semmi.