Vacsora előtt

A fennsíkot övező, babérfákkal benőtt magaslatokról az utak kacskaringósan vezettek a város felé, az öbölbe. Az egyik ilyen út, miközben átszelte a fennsíkot, elhaladt egy omladék mellett. Csak egy fal volt az egész, a végéből ügyetlenül kimeredő félhold, meg egy ablak vonala után ítélve valami keleti szentélyféleség maradványa lehetett. Pedig távol volt ide Kelet, távol azok, akik építették.

– Ott majd leülünk – mondta egy férfi a társának, amint az omladék felé közeledtek. – Elszívunk egy cigarettát.

Nyáriasan voltak öltözve: szandál, rövidnadrág. Egyikük sárga blúzt, a másik csak trikót viselt. És a nyakukba akasztott szíjon ott lógtak a súlyos fényképezőgépek. Még mielőtt elérték volna az omladékot, ami itt puha színeivel megtörte a fennsík erős zöldjét, a keresőn figyelték, mennyit képes befogni a tájból a gép.

– Te – szólalt meg a sárga blúzos. – Figyeled?

És ott, ahova mutatott, leterített szőnyegen egy alakot láttak leborulva arccal Kelet felé. Napnyugta felé járt az idő.

Ezek ketten épp akkor értek a közelébe, amikor szertartásosan fölemelkedett. Szürke, városi szabású öltönyt és turbánt viselt. Amikor megpillantotta a két férfit, kezükben fényképezőgépekke1, kissé zavartan úgy maradt térden állva.

A trikós feléje fordult a teleobjektívvel.

– Uram – kiáltotta. – Még egy kicsit.

– Csak egy pillanat – mondta a másik.

Mutogatták is neki, szeretnék, ha úgy maradna még leborulva.

A turbános férfi tenyerét kifordítva halkan mondott valamit. Ezt mondhatta: „befejeztem”.

– Én kézből próbálom – mondta a sárga blúzos, amikor látta, hogy társa kihúzogatja a könnyű fémállvány lábait.

– Én szeretem megkomponálni a dolgokat – mondta a másik.

– Ez egy olyan keleti tárgyú dolog – mondta a sárga blúzos, közben bemérte a távolságot. – Tulajdonképpen hogyan is kerül ez ide?

– Tényleg – mondta a trikós. – Fura, nem?

– Mi volt a mai napra beírva?

– Csak ennyi: „vacsora”.

– Az nem lehet.

– Egész jól emlékszem: „vacsora az öbölben”.

A teleobjektív torka úgy meredt a turbános férfi felé, mint egy ágyúcső. Nagyon magányosan térdelt itt, a késő délután gyérülő fényeiben. És egy szívességre kérték.

– Te mennyit exponálsz?

– Ötegészhatot ötvennel.

– Nem lesz az kevés?

– Van még egy falás napunk.

Megkerülték a leborult alakot, azon iparkodtak, hogy a képbe lehetőleg belekerüljön valami a sötétlő babérerdőkből, a lila égből. Színessel dolgoztak.

– Talán az öböl neve lesz az, hogy „Vacsora” – mondta a trikós. – Erre nem gondoltál?

– Hogy „Vacsora-öböl”?

– Miért ne? Azért mégis megmondhatnák az embernek, hogy éppen hol tartózkodik.

A turbános férfi újra térden állva várta, hogy megmondják neki, hogy most már kész. Azok ketten rámosolyogtak, de nem tudta viszonozni.

– Helló – érkezett egy harmadik is, ugyanolyan nyárias öltözékben. Cingár, fürge kis ember volt. Oldaláról hatalmas filmezőgép lógott, mellette még külön egy táska. Mögötte a lejtőn kis csoport közeledett. A csoport megtekintette az erődítményt, ahonnan egykor kifüstölték a béget. Vagy százötven éve.

Ezek ketten nézegették a válláról lógó komoly szereléket.

– Szinkronnal vagy?

– Miért? Csak nem énekel?

– Nem, de a szél, ahogy fütyül a repedések között.

– Azt majd hozzákeverem – mondta a másik a felvevőgéppel. – A szél, az a legkevesebb.

– Hányra jön értünk a busz?

– Már jönnie kell.

– Te tudod, mi ennek a helynek a neve?

– Nem – mondta a felvevőgépes. – Mára csak annyi volt beírva, hogy „vacsora”.

– Na látod – mondta a trikós.

– Kellene nekem egy kis mozgás – mondta a cingár felvevőgépes. – Mondjuk, ahogy ez idekocog és lefekszik.

– Beszéld meg vele – mondta a trikós, és leült távolabb egy kőre. A sárga blúzos is melléje telepedett, rágyújtottak.

– Van még filmed? – kérdezte a sárga blúzos.

– Csak 16 DIN-es.

– Az ilyenkor kutyagumi.

A turbános férfi most a fal mellett állt. El kellett volna indulnia, hogy a másik lefilmezze. Ő egyedül volt, ezek pedig akárhogyan is, de már hárman. A tető felől pedig zajosan közeledett a csoport: a többiek.

– Igyekezz! – kiáltotta a trikós a felvevőgépesnek, aki ráérősen hordozta körül az objektívet a táj fölött.

Be is fogott egy lovast, amint az úton poroszkálva közeledett.

– Nekem meg nincs több filmem – mondta a sárga blúzos, és a lovas felé mutatott.

– Ha neked a tizenhatos nem jó.

– Az nem is.

Közelükbe érve a lovas lelassított.

– Hé, Musztafa! – kiáltott a turbános férfinak. És még mondott valamit, kissé hadarva. Valami olyasmi lehetett, például, hogy „nem jössz le egyet kuglizni?”

Musztafa nem válaszolt semmit, erre a lovas komoran tovább ügetett a város felé.

– Musztafa – suttogta a sárga blúzos.

– Magadtól is kitalálhattad volna.

Megérkeztek a többiek is. Az egész csoport miután megtekintette az erődítményt. Volt, akinek két fényképezőgép is lógott a válláról.

– Vidd onnan a lábad. Benne vagy a képben.

– Vinnéd talán te azt a bestelen nagy árnyékodat már valamerre.

– Musz-ta-fa, Musz-ta-fa!

– Musztafa Musztafovics Muszta.

– Fa. Tafa.

– Na nézd, most nekiállt az orrát fújni.

– Vagy az orrát fújja, vagy imádkozik? Hogy van ez?

– Ez itt csak trombitál, nekem közben lemegy a nap.

– Lemegy hát, lemegy, az úristenit neki.

Ilyesmiket mondogattak ott egymásnak. A nap közben már egy fátyolfelhő mögül permetezte fényét, s közeledett a fennsík pereme felé.

– Az ott kicsoda? – kérdezte a sárga blúzos, és egy nagy, testes szőke férfira mutatott. Ez beszélt a legtöbbet, ennek is felvevőgépe volt. A turbános Musztafa vállát veregette.

– Én nem ismerem – mondta a trikós. – Dög nagy ember, de mostanig nem láttam.

A turbános férfi a fal mellett állt, mintha épp rájuk tekintett volna.

– Kellene adni neki valamit – mondta a sárga blúzos.

– Adjuk meg neki a címünket.

– Akkor inkább menjünk.

– Ezt most már én se szeretem.

El is indultak. Amikor az út elhagyva a fennsík peremét bekanyarodott az első házak közé, találkoztak a lovassal, aki nem olyan rég elhaladt az omladék mellett. Most már visszafelé igyekezett. Aztán valamivel lejjebb a kicsi autóbusz kaptatott fölfelé, ment a csoport után. Integettek a sofőrnek, hogy ők, amint látja, gyalogosan ereszkednek be a városba.

Hamarosan le is értek a kis térségre, ahol gyülekezniük kellett. A járdán színes ernyők alatt jeges kávét és szörpöt ittak ez emberek.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte a trikós, aki itt a városban is trikóban maradt.

– Valami hideg most jólesne.

Jeges kávét iszogattak, közben nézték a lányokat. Hosszú lábú, meleg-barna szemű lányok sétáltak el az asztalok előtt.

– Nem nagyon tetszettünk így rövidnadrágosan.

– Csak nem akarsz most átöltözni?

– Vacsorához muszáj lesz.

Már kigyúltak a lámpák, amikor a kicsi busz megérkezett. A csoport tagjai az első ajtón szálltak ki, a sofőr mellett, holott a hátsó sokkal kényelmesebb lett volna. Igen komorak voltak és mintha fáztak volna, pedig a városban este is meleg volt. A sofőr ott maradt a volán mellett.

Ezek ketten integettek az asztal mellől, de a többiek hamar szétszéledtek. Az a testes szőke nem volt közöttük.

– Valamiért zabosak – mondta a trikós, miközben utánuk nézett.

– Te is zabos vagy? – kérdezte a sárga blúzos a cingár felvevőgépestől.

Az közelebb jött és megállt az asztaluk mellett. Ő is elég komor volt.

– Nézzetek csak be a busz ablakán – mondta. – De az ajtót ki ne nyissátok, kérlek.

– Dehogy nézünk. Mi van odabenn?

– Az a magas pofa, a másik, akinek felvevőgépe volt.

– Mit csinál ott?

– Nem csinál semmit.

– Ide nem látszik – mondta a sárga blúzos.

– Nem is – mondta a felvevőgépes. – Nem, mert aztán visszatért az a lovas, tudjátok. S amint elhaladt az úton, hadarva odamondott valamit Musztafának. Valami nagyon fontosat. Valami egészen borzalmasat, mert amint a másik meghallotta, rögtön leborult, pedig addig akárhogy kérleltük, sehogy sem akart.

– Musztafa.

– Ő. És ott volt a másik pofa, a felvevőgéppel. Én mind néztem, hogy ez nem is a mi csoportunkból való. Csak úgy becsempészte magát oda közénk.

– Az látni való volt rajta, hogy valaki más – mondta a sárga blúzos. – Épp mondtam.

– Az valami profi lehetett – mondta a trikós.

– Meg is szólítottam – folytatta a felvevőgépes a járda széléről. – Hogy, mondja csak, hol tanulta maga ezt, hogy csak úgy oda dugja az orrát, ahova nem kellene, hogy dugja egyáltalán.

– Amilyen dög nagy ember, erre a zsebébe dugott, mi?

– Nem is figyelt rám. Kevés volt már a fény és sietett. Ideges is lett, kiabálni kezdett, hogy ő mind csak a fenekét fogja filmezni, és még meddig. Erre valaki azt mondja, hogy ez azért van, mert pont a hátsó fele az, ami a legtöbb fényt kapja. Erre megint: hogy akkor meg kell fordítani. Szóval akkor ketten megfordították szőnyegestől. A lenyugvó nap felé.

– Kellemetlen – mondta a trikós.

– Éreztem is, jobb, ha nem vagyunk ott – mondta a sárga blúzos.

– Jobb is volt – mondta a cingár felvevőgépes. – Mert azzal aztán egy pillanat alatt készen is volt a testes.

– Készen?

– Nézzetek csak be a busz ablakán. – A cingár férfi ezzel tovább is indult. – De az ajtót nehogy kinyissátok.

Hamar rendeltek egy-egy pohárka rumot, és beletöltötték a jeges kávéba.

– Hiába, nekünk még szívességből megtette. De ezeknek…

– Mégsem kellett volna hozzányúlni. Már ott megmondtam.

– Nem mondtál te semmit. De az igaz, az ember nem szereti, ha hozzányúlnak. Ha neked például egy vadidegen csak úgy a képedbe világít, nem törölsz be neki hamar egyet? Persze hogy betörölsz.

– Az nem vitás.

Miután fizettek, a trikós a busz felé mutatott.

– Megnézzük?

A sárga blúzos kivárt, aztán megingatta a fejét.

– Inkább vacsora után.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]