Csomag nélkül

Göb fönn lakott a hegyoldalon egy kis keresztutcában, tőlem jó negyedórányira. A kapu még zárva volt, átmásztam a kerítésen, aztán föl a teraszra, s a nyitott ablakon bekönyökölve figyeltem egy darabig Göböt, ahogy alszik. Esténként ezen a fedett teraszon üldögéltünk, vodkát ittunk és néztük a várost.

– Hajnalban egy idegen ház teraszán? – szólított meg még csukott szemmel Göb.

– Öltözz fel – mondtam. – Utazzunk el valahova.

Amíg Göb öltözött, körülnéztem a kertben. A harmatos ágyások árkaiban, hullott gyümölcs és száraz kóró közt mocorogtak a csigák. Jó őszi szaga volt a levegőnek. Jó kis őszi reggel volt. Ilyenkor szokás elutazni, gondoltam. Göb később kiszólt a fürdőszoba ablakán, hogy tegyem oda a tejet főni. Négy liter tej járt Göbéknek. Tejet és vodkát ittak ebben a házban.

A konyhában reggeliztünk. Éreztem, hogy Juli, Göb felesége most nagyon utál, gyanakodva figyelt, nyitva hagyta a folyosóajtót s a gyerekek szobáját, ahonnan az alvó srácok szaga hullámzott kifelé. A nyitott ajtókat ébresztőnek szánta: „Apátok megint eltűnik valahová. Apátok maga is még gyermek.” Közben elmondtam, hogy érthető, hogy az embernek néha mozognia kell, meg kell járnia magát vidéken, ahonnan majd felfrissülve és friss tapasztalatokkal tér haza, és hogy egyáltalán, az embernek mozogni kell. De Julit ebben a kora reggeli órában ez a magyarázat nem tudta fölvidítani.

Zsebre dugott kézzel léptünk ki a kapun. Nem szerettünk csomaggal utazni.

– Te hogy állsz? – kérdezte Göb, amikor befordultunk a sarkon.

– Van nálam valamennyi.

– Hogy legalább szerdáig húzzuk ki valahogy. Úgy érzem, három napra van szükségem.

Hétfő reggel volt. Én nem gondoltam arra, meddig húzzuk ki, csak el akartam utazni.

– Brassóban is kapok még valamit – mondtam. – Azzal aztán biztos kihúzzuk.

– Mit csinálunk Brassóban?

– Semmit – mondtam.

Leereszkedtünk a városba, ittunk egy kávét az Orientben s vettünk cigarettát az útra.

– A félkilencessel megyünk? – kérdezte Göb.

– Azzal. A háromszázkettessel.

– Utálom a háromszázkettest.

– Jöhetsz lovon.

Egy darabig a Szamos-hídon álltunk, néztük ezt a szerény folyót, amely most épp egy rakomány tavalyi almát igyekezett a friss almatermés elől eltüntetni. A Malom utca felől egy undok gyerek bömbölt. Ott mindig történik valami.

– Megint bömböl valaki – mondta Göb.

– Valami megint fáj.

Göb mesélni kezdte, hogy a meztelen asszony is a Malom utcából indult az önkiszolgálóba, egy zivataros estén. Csak egy kosárka volt a karján, egyébként teljesen meztelen volt.

– Miféle meztelen nő? – kérdeztem. Annyi minden történt már velünk, és annyi minden nem történt meg soha, hogy már alig hittünk egymásnak.

– Talán a medvére gondolsz.

– Miféle medvére? – kérdezte Göb.

Közben tovább néztük városunk gyenge kis folyóvizét, mely szikkadt medrébe vájt kanyarral, mint a búcsú mozdulatával osont be a híd alá. Nyolckor zsebre dugott kézzel továbbindultunk az állomás felé. Fél kilenckor zsebre dugott kézzel felszálltunk a háromszázkettesre, a gyorsra, amit Göb annyira utált. Akkor húztuk ki a kezünket a zsebünkből, amikor leültünk. Csomag nélkül érdemes utazni.

A szemközti ülésen egy úr felöltője gallérja mögött adventista daloskönyvet lapozgatott. Olyan igazi adventista arca volt. Gondoltam, meg is mondom Göbnek. De Göb másra gondolt.

– Emlékszel arra a filmre – kezdte –, ahol az a krampuszarcú madarakat visz a piacra?

– Ő az – mondtam.

A háromszázkettes az erősen megemelt töltésen úszott ki a városból az ingoványos lapos rétre, a libák közé, s a filmszínész itt összecsukta daloskönyvét és keresetlen mozdulattal kidobta az ablakon. Megkérdezte, hova utazunk. Miért, ő hova, kérdeztük mi is. Messze, mondta. Akkor jó, bólintottunk. Aztán jött a kalauz és miután átlyukasztotta a jegyeinket, alázatosan átnyújtotta őket a filmszínésznek, akinek ekkor már a kezében volt a piros ceruza, amivel láttamozni szokta őket. Röviden elköszönt és tovább járta a fülkéket a kalauzzal.

– Az ellenőrök a négyezerhármassal érkeznek és a háromszázkettessel utaznak tovább. Hülyék lennének, ha nem így csinálnák.

– Mit akarsz ezzel?– kérdezte Göb.

– Én semmit – mondtam.

A szerelvény kopár dombokra kaptatott, melyeket sohasem fogunk kiismerni, mert itt nem szoktunk kinézni az ablakon. Kevés szomorúbb dolog van egy szikes, kopár, lomha dombnál, az ember inkább az utasok arcát fürkészné, de mi ketten Göbbel elég gyatra látványt nyújthattunk egymásnak. A vonat aztán átdöcögött három alagúton és beereszkedett a kicsi gyárváros állomására, ahol rendszerint az iparosok távol élő szülei várakoznak megilletődve füstös vonatokra. A mi fülkénket két öregasszony és két öregember választotta, valami kedves nagyszülők. Két hálóban tyúkokat gyömöszöltek az ülés alá, egy aktatáskában galambok pihegtek.

– Te szeretsz szárnyasokkal egy társaságban utazni? – kérdezte Göb.

– Én nagyon szeretek – mondtam. – Hát te?

– Mert én is. És a szagukhoz mit szólsz?

– Az is egészen príma – mondtam.

– Akkor jó.

Az egyik kicsi nagytata megitatta az állatokat, aztán a következő csomóponton leszálltak. A legszerényebb utasok voltak, akikkel valaha utaztunk.

Mi is elcsendesültünk, csak néztünk kifelé az ablakon és szívtuk egyik cigarettát a másik után. Hallgattunk, mintha az utasok vénségéből ereszkedett volna ránk valami. Jó volt utazni, de ez már nem lehetett a régi.

Közben átrobogtunk a Maroson, a falvak egészen a töltés elé kúsztak, rozzant vécék és istállók mellett húzott el a háromszázkettes. Sorompók mögött tömött buszok és kukoricás szekerek várakoztak.

– Mégiscsak van valami egy ilyen vonatban – mondtam. – Akárhogy is.

– Micsoda?

– Máris itt robogunk a Maros partján.

– Ez a Küküllő.

– Akkor máris itt robogunk a Küküllő partján.

Aztán újra hallgattunk, mintha illő csendben várnánk, hogy valahová végre megérkezzünk. De mi nem indultunk sehová. Mi csak utazni akartunk.

Valahol, néhány gesztenyefa alatt, egy háztájnyi kis állomáson egyszerűen megállt a háromszázkettes, s hirtelen olyan csend lett, mint amikor a képhez nem jön be a hang.

– Le akarok szállni – mondta kis idő után Göb.

A réten bivalyok mellett fehér tehenek legelésztek, s távolabb, egy kis dombra fölfutó utacska mentén, mint protestáns parókiák, egy fürtben, kertek mélyén ültek a tornácos házak.

– Akkor szálljunk le – mondtam.

A harmadik vágányon rövid tehervonat vesztegelt, átmásztunk a fékezőfülkén s leugrottunk a rétre.

– Hol lehetünk? – kérdeztem, miközben a lucskos fűcsomók között az út felé baktattunk.

– Te se nézted meg?

– Akkor lehet, most már nem derül ki soha.

– De nekem ismerős valahonnan.

– Valamire hasonlít. Egy másik falura.

– Dragománfalvára hasonlít.

– De hát Dragománfalva nem lehet.

– Nem Dragománfalva, az biztos.

– Ha mégis Dragománfalva lenne, akkor elájulnál.

– De nem az. A falvak nem költöznek.

– Mint a madarak.

– A falvak nem madarak.

– Hát akkor micsodák?

Megkerültünk egy vörösfenyő ligetet, amely alatt méhkaptárok sorakoztak a déli napsütésben, s kimásztunk a lapos tetőre. Onnan láttuk a háromszázkettes barna füstjét, amint árnyékával végigvonul a völgy fehér tehenein.

– Micsodák a falvak? – motyogta Göb és arca egészen elszomorodott.

– Együnk valamit.

A lugasok között beláttunk a görbe falusi utcára, ahol egy bejárat fölött ismerős szabványú, kopottas piros cégtábla függött. Vettünk egy húskonzervet, aminek a rendes neve az volt, hogy „Disznóhús babbal”, négy zsemlét, három üveg sört s ezzel visszaültünk a tetőre. Megettük a konzervet, utána sört ittunk, és füstöltünk az őszi napfényben.

– Van egy kitűnő dolog – morogta Göb.

– Az micsoda?

– Ha az emberhez nem szól senki.

– Néha igen.

– Hát néha.

Délután ötig sütött minket a nap, aztán elvonult egy kormos domboldal mögé, mintha beleült volna a kapusi koromgyárba. Ötig ültünk ezen a csupasz kis dombtetőn, amit elnevezhettünk volna valahogy, ha eszünkbe jutott volna ide öregkorunkban visszatérni, ha komolyan hittük volna, hogy megérjük az öregkort.

Lesétáltunk a piros cégtáblájú kocsma elé, megvártunk egy sofőrt, míg odabenn végez, aztán felültünk a kicsi teherkocsira. Paradicsomot szállított. Nem kérdeztük, merre megy.

Fél hétkor a teherkocsi megállt egy fehér épület előtt. A sofőr közölte velünk, hogy ez az a hely, ahova mindennap szállítja a zöldséget.

– A medgyesi kórház – mondta Göb, és leszálltunk.

– Viszlát – mondtuk a sofőrnek.

Ott álltunk egy medgyesi utcán, amit Déva utcának hívtak, épp csak le kellett porolnunk magunkat. A következő a Torda utca volt, találtunk egy kávézót, török sapkás kislányokkal.

– Ez volt tehát a medgyesi halpiac – jegyezte meg Göb csendesen, miközben alkonyattájt a korzón át az enyhe emelkedőn az állomás felé igyekeztünk.

– Illik ilyenkor már vacsorázni? – kérdezte, miután egy darabig a peronon sétáltunk.

Hamar megittunk egy-egy deci vodkát, aztán Göb rostélyost rendelt, én pedig velőt tojással. A nagyobb falatok között néha szünetet tartottunk s kibámultunk az üveg mögött tolató olajos mozdonyokra, mint valami gondterhelt ügynökök, akik csak azért esznek, hogy a szervezetüket táplálják. De a „Disznóhús babbal” című konzerv óta csak a lötty kis kávé járta meg a gyomrunkat, amit a Torda utcában ittunk.

– Hogy jutott eszedbe elindulni? – kérdezte Göb, és közben a gőzölgő tolattyúkat nézte.

– Nem tudom – mondta. – Nem lehet örökösen a teraszon vodkázni. Mozogni is kell egy kicsit.

– Ez most már komoly mozgás.

– Majd egyszer elviszlek Boraborába vagy Ua Hukába. Elviszlek egyszer Polinéziába.

– Maupiti, Vanikoro. Ezek a kedvenc helyeid.

– Malekula, Hiva Oa.

– Puka Puka, Napuka és Vatuki.

– Reka Reka, Pago Pago, Nengonengo.

– Nengonengóba nem megyek – mondta Göb. – Oda a lábamat be nem teszem.

– Megtiltotta valaki. A pap megtiltotta neked: „Nengonengóba pedig fiam, ne menj. Eredj inkább a búsba.”

– Kérünk még valamit?

Éjjel fél kettőkor ültünk fel a háromezerkettesre. A távolsági személlyel népes családok utaztak nagy kosarakkal délre. A csomagtartóban gyerekek aludtak, s amikor a házaspároknak álmos szóra nyílt a szájuk, könnyű fokhagymás fuvallat illant ki az ajtók résein át a folyosóra. Körülöttünk vodkaszag lengett, mint valami bűnös szenvedély zászlója, pedig utoljára rizlinget ittunk.

Az éjszakában mint fekete pokróc alatt szunnyadoztak a házak. Egy kis istállószag, tejszag és asszonyszag reked meg mély álomban a durván ácsolt üreg bútorok között, s a szalmazsák zizzen megránduló testünk alatt. Így kívánkoztunk a csöndes, sötét falak közé, amelyekre mint kényszerű éber pillantás, menetrendszerűen hull éjjelente a fülkék fénye.

Reggel zsebre dugott kézzel leszálltunk a háromezerkettesről, és elindultunk tejet inni. Elővettem a noteszemet, hogy kit kellene meglátogatni. Először a rokonokat vettük, de kiderült, hogy egyikünk sem kívánja meglátogatni a rokonait.

– Te mégis kihez mennél? – kérdezte Göb, amikor az ismerősökre került a sor.

– Miért, te kihez?

– Hát – mondta Göb –, én most nem nagyon vagyok kíváncsi senkire.

– Akkor talán máskor. Talán este. Talán majd egyszer.

Gyalogoltunk egy keveset, aztán felültünk a kilences trolira, és kimentünk vele a végállomásig. Jó friss reggeli szélben elindultunk az országúton kelet felé. Egy fekete kabátos, szürke hajú asszony mohón szívta a cigarettáját, haja a füsttel elkeveredve mint szürke kendő lobogott a szélben. Itt ácsorognak azok, akik autóstoppal készülnek vidékre.

Gyalogoltunk egypár kilométert, jólesett, de aztán amikor megállt mellettünk egy Moszkvics, hogy na merre? – szótlanul beültünk a hátsó ülésekre. Ügynökös arccal tekintettünk ki a kisváros sárral fröcskölt falaira, ahol megállás nélkül áthaladtunk. Vagy negyven kilométer után, egy kis erdő alatt Göb azt mondta, itt megállunk, valamit odanyomott a sofőrnek és elindultunk a borvízforrások felé. A mindenes boltban vásároltunk egy üveg bort és két poharat. Délig hosszú fröccsöket ittunk, ültünk újra az őszi napfényben, s figyeltük az illegő dolmányos varjakat.

Délben megfésülködtünk és hátratett kezekkel besétáltunk az országúton a tíz kilométerre fekvő kisvárosba. Itt megszólított egy fogorvos, egy ismerős.

– Szervusz, fiú – azt mondta.

És még azt mondta, hogy neki egyáltalán nem tetszik, hogy hol hátratett, hol zsebre dugott kézzel lófrálunk itt, már hosszabb idő óta figyel.

– Csomag nélkül utazunk – mondtam.

Hogy ez nem helyes, mert a kéznek úgymond funkciója van, mindig tenni kell valamit, csomag nélküli utazás meg nincs, mert az embernek mindig kell hogy valami batyuja legyen, amit az életen át cipel, és amit ő most a részünkről tapasztalt, az nem helyes emberi magatartás. Szóval kár értünk.

– Ó, nem kár, fiú – mondtam és beültünk a teraszra.

– Én rántott karajt ennék – mondta Göb.

– Én pedig pirított borjúmájat.

Jött két lány, azt mondták, hogy „szervusztok”. Mi is azt mondtuk nekik, hogy „szervusztok”, erre leültek az asztalunkhoz, hogy „mi újság?”. Valahol már láttuk őket, lehet, ahogy találkoztunk is, de vidéken ezzel sose lehetünk tisztában. Lehet, ők is csak azt hitték, hogy ismernek, közben csak láthattak valahol. Egyiknek halarca, a másiknak madárarca volt, de elég ügyesek voltak. Kolbászt kértek rizzsel és káposztával. „És veletek mi a helyzet?” – kérdezte Göb, s aztán elbeszélgettünk. Fizikatanárnők voltak.

– Ismertél te valaha fizikatanárnőt? – kérdezte Göb, amikor elindultunk az állomás felé.

– Én egyet se – mondtam.

– Mert ezeket sem ismertük, az biztos.

– Kizárt – mondtam én is.

Felültünk a délutáni négyezerötvenhármas helyi járatra, hogy bemenjünk vele a városba. Újra elővettem a noteszemet, és Göb orra alá dugtam:

– Kihez megyünk ma este?

– Te kihez mennél?

– Na jól van – mondtam. – Ezt elintéztük.

Az állomáson föltárcsáztam egy számot.

– Én vagyok – mondtam. – Hogyne? Igen? Sajnos? Hát akkor… Pénz nincs – fordultam Göb felé. – Este nem vesznek ki pénzeket a bankból.

Elindultunk a tömbházak között, amíg egy gesztenyefa alatt találtunk egy padot. Fölöttünk egy ablakban egy gyerek üres vizeskancsóba trombitálta a „Go down, Moses”-t.

– Sajnos – mondta Göb.

– Sajnos – mondtam én is.

– Sajnos itt ülünk egy padon, egy gesztenyefa alatt. Ennyi és semmi több.

Hallgattam. Tudtam én is, hogy itt ülünk egy padon, egy gesztenyefa alatt, és semmi több. Csak az a gyerek bömbölt az ablakban: „let my people go…”

– Szívódjunk fel innen – mondtam, és elindultunk a játszótereken, a porolóhelyeken és a parkolóhelyeken keresztül valamilyen normális utca felé.

A buszmegállónál piros hajú lány állt.

– A Varga – mondta Göb. – A Varga volt.

– Hányasra vársz? – kérdeztem, mire nagyon megörült.

– Nahát! – mondta.

– Hányasra vársz? – kérdezte Göb is.

– A négyesre – mondta a Varga, közben beállt a kettes.

– Mi a kettesre – mondta Göb, és hamar felszálltunk.

– Meddig maradtok? – kiabált utánunk a Varga.

– Nem tudjuk – suttogta Göb kifelé az üvegen.

– Egy-két évet – suttogtam én is.

A kettes a Prahova nevű bisztró előtt állt meg.

– Négy deci vodkát – mondta Göb a pult előtt.

– Üveg van?

– Nem hordok magamnál üveget – mondta Göb. – Két vizespohárba kérem.

Elővettem a noteszemet.

– Valakit esetleg még fölhívhatunk – mondtam. Göb közben nézte a neveket és a telefonszámokat.

– Ki az az Incze? – kérdezte. – Azt például fölhívnám.

– Incze? Azt nem tudom – mondtam. – Talán a laptól van. Talán a menetjegyirodától.

– Valamikor tudtad.

– Valamikor igen.

– Hát ez az, látod.

Csendes esőben gyalogoltunk ki az állomásra. Megvettem a jegyeket, maradt még két százasunk. Egy százast és az egyik jegyet odaadtam Göbnek.

– Tedd el. A mi korunkban már akármikor elpatkolhat az ember.

– Helyjegy nincs?

A négyszázhuszonötös alvó utasokkal érkezett, de fölszívta magába az észak felé utazó vándorokat is. Mint egy foszforeszkáló hernyó mászott ki a peronok alól a nedves sötétségbe. Ott álltunk a távolsági gyorsvonat második vagonjában; a folyosón, a második ablaknál, egymásra rakott bőröndök és egy himlőhelyes sorsjegyárus között. Göb a függönyön hagyott keskeny résen meredt egy fülkébe, ahol egy rövid szoknya alól kidomborodó combra gondolt párnaként. Én homlokommal egy zöldre festett utazóládának támaszkodtam. S egy ugyanolyan színű nyolcötvenes Fiatot mutogattam Göbnek valahol, egy utcán, hogy épp most vettem kétezerháromszázért egy olasztól. „Nem láttad, hogy olajfestékkel van bemázolva, te barom”, mondja nekem álmomban Göb, mire én ráordítottam, hogy „nem igaz”. Erre felébredtünk és sajnálkozva bámultunk egymásra. Fél három volt, lehúztam az ablakot, szomjasan ittuk a becsapódó levegőt, a langyos, ázott föld illatával. Már nem esett, távoli városok visszfényén fenyők csúcsai feketélltek.

– Bírod errefelé? – kérdezte Göb.

– Kedves – mondtam.

– Akkor gyere – mondta igen csendesen és megfontoltam Göb. Átmásztunk a sorsjegyáruson, a felhalmozott csomagokon, ki az előtérbe. Göb a támaszkodó utasok feje fölött egy fogantyút keresett, aztán megtalálta, lassan ráereszkedett, csavart egyet rajta, miközben én sietve kinyitottam az ajtót.

– Leszállunk – magyarázta Göb az utasoknak, s mire a négyszázhuszonötös fékezve, csikorogva megállt, már ott szaladtunk az illatos, puha réten s egyszerre értünk ki a kiabálók és a vonat fényeinek köréből.

Vagy tíz percnyit szaladhattunk, könnyen, ruganyosan, mintha valami edzésen lennénk. A végén megálltunk egy sövény előtt, levágott fenyőgallyból fonták. Odabenn megbontottunk egy szénaboglyát és beleültünk. Hajnalig bámultunk a sötétbe, már nem tudtunk elaludni.

– Én arra megyek – mondta Göb szürkületkor, és délnek mutatott.

– Én meg arra. Találkozunk a négyezerötösön, az első osztályon.

Göb Szenttamáson szállt fel, én Marosfőn, és Vasláb fele találkoztunk az első osztályon.

Szerda volt, estére hazaértünk. Vacsora előtt Göb fedett teraszán ültünk. Vodkát ittunk és néztük a várost.

– Megint vodkát isztok? – kérdezte Göb kisfia, és beleszagolt a poharakba.

– Na, tűnés innen – mondta Göb sápadtan, aztán rám meredt: – Most talán kiöntsem?

Aztán odajött az én kisfiam is, és ő is belészagolt a poharakba. Nem mondott semmit, csak szigorúan megcsóválta a fejét, és kérdőn tekintett rám, mint aki magyarázatot vár.

Csend lett, mint azon a kis állomáson, ahol nem jött be a képhez a hang, ahol leszálltunk, anélkül, hogy tudtuk volna, hol szállunk le.

– Ez egy kicsit borzasztó volt – mondta Göb.

– Légy erős – mondtam.

Aztán kibékültünk szigorú gyermekeinkkel, a kis krapekokkal, akik minket is krapekoknak szólítanak, ha jól viseljük magunkat.

És megvacsoráztunk. Tejet ittunk vajas pirítóssal.