Harmadika és szerda

Egy este a belvárosban kanyarodás közben kioldódott egy teherautó retesze, s a rakterületről kongó robajjal egy csomó hordó, az egész rakomány szertegurult a járdán, az utcákon. Úgy imbolyogtak az aszfalt biztonságához szokott, megrémült emberek között, mint leszámolásra érkezett angyalok. Ide-oda tántorogtak, egy-egy a lendülettől majdnem talpára állt. Egy kavics, kis utcai szemét változtatott irányukon. Olyan volt az egész, mintha nem akarna véget érni.

Az egyik úgy tört be egy kirakatot, hogy maga előtt egy embert is betaszított. Nem lehetett tudni, a kardszerű üvegcikkek ütötte mély sebek vagy a zúzódások ölték meg. Mindegy volt. Ott hevert a könyvesbolt kirakatában, fél keze úgyszólván szét volt kenve a papírok között. És még valami: látszott, hogy férfinemű ember.

A hordó visszazöttyent a járdára, kacsázva elgördült, s egy hirdetőoszlop tövében állott meg. Az oszlop mellett leányka imádkozott. Még kisgyermekben sem látott eddig férfit.

– Vegyék be hamar a könyveket – mondta az üzletfelelős az elárusítónőknek.

Az egyik neki is fogott, bevett vagy két könyvet, ami keze ügyébe esett. Nem tudta, mihez ér kezével, lassan nyúlt utánuk, mintha simogatni készülne.

– Mindjárt – mondta a másik elárusítónő. – Mindjárt, most még nem tudom. – Közben mégis az elkent kezű férfit nézte.

A betört kirakaton át hullámzott befelé a kemény februári levegő.

– Hamar – mondta a felelős. – Hamar. Megfázunk, ha sokat tökölődünk.

A nyitott kirakaton át jól lehetett érteni, mit beszélnek. Szemben ezzel a nyitott kirakattal, a bámészkodók között egy nő állott, csakhogy háttal. Hosszú sima hajával elfüggönyözött szemébe néha egy férfi próbált tekinteni, várta, hogy indulhassanak valamerre. Időnként könnyen vállára tette a kezét, de a nő egy finom, előkészített mozdulattal mindig lelökte magáról.

– Előbb bevesszük a könyveket, aztán meglátjuk – hallatszott az üzletfelelős hangja. – Aztán majd gondolkozunk. A tönkrement könyveket is tessék bevenni. A véreseket is. Az egészet.

A másik elárusítónő még mindig nem nyúlt semmihez. A halott férfit nézte.

– Takarják már le valamivel – kiabálta be kicsit türelmetlenül a férfi, aki a járda szélén álló nőre várt. Aztán a hosszú, sima tincsekhez hajolt: – Már le is takarták. Mehetünk.

A felelős megállt az elárusítónő háta mögött.

– Még mindig nem tud nekifogni? – Lemutatott a kirakatba. – Talán ismerős?

– Látom, itt percek óta nem dolgoznak – mondta finoman mosolyogva egy vevő. – Áll a munka.

– Épp zárás előtt voltunk – bólintott feléje a felelős –, és akkor… – Hangjából érződött, régi vevővel beszél.

– Ma aligha vásárolok – folytatta a régi vevő ugyanazzal a finom mosollyal –, bár láttam valami érdekeset a kirakatban.

Az egyik elárusítónő most már szabályosan sírt. A másik is küszködött magával. Látszott rajtuk, szerették volna bevenni a könyveket, de most már nem tudják.

– A fenébe is – mondta a felelős, – A könyvekkel el kell számolni.

A régi vevő a finom mosolyával már a kijáratnál tartott. Egy elárusító, aki kikísérte, bezárt utána, kiakasztotta a „Leltár” feliratú táblát, és két préselt lemezt cipelve tért vissza.

– Most már befejezheti – mondta a felelősnek. – Most már csak arra legyen gondja, hogy én hallgassak. – Aztán a lemezeket, ahogy lehetett, a hiányzó üveglap helyére igyekezett illeszteni.

A kislány, aki imádkozott, mert ennyire elkent férfit még nem látott, most befejezte és elmozdult a hirdetőoszlop és a hordó mellől. De jó páran ácsorogtak még a járdán, a kirakat előtt. Várták a mentőket. A könnyű sebesülteket a járda szélére ültették.

A hosszú hajú nő, aki végig háttal a kirakatnak állt, s nem akart beszélni a férfival, most végre lelépett a járdáról. A férfi utánaindult, lassan átmentek az úttesten, átvágtak a téren, aztán a másik úttesten. Akkor jöttek szembe a mentőautók. Három mentőautót küldtek ki erre az alkalomra.

A térről keskeny utcába fordultak, ahol éppen szünetelt a világítás. Lehet rövidzárlat, vagy egyszerűen csak parittyakő. De ez most éppen jól jött. Egy igen nagy, nyaranta bizonyára dús lombozatú fa koronája hajolt az utca fölé. Álltak, nézték a fát, s a fa mögött az eget. Tél volt, az igen nagy fa kopasz volt, az ég fekete, mert este volt. Minden ágvégződésre jutott egy csillag.

– Nézd, minden ágvégződésre jut egy csillag – mondta a férfi egész közelről a nőnek.

Nézték a csillagokat. Fényük a könnyű párában, a nedves rügyeken mintha megkettőződött volna.

– Nézd, fényük a könnyű párában, a nedves rügyeken mintha megkettőződnék.

A keskeny utca fő utcába torkollott, s ez a folyópart felé vezetett. A fényes falakra nyíló kilátást félig takarták egy templom kiálló pillérei, melyeket lassú járással illett kerülgetni. Ha csak a keskeny utcákat vesszük, a városban ez volt a legnagyabb templom. Ívei, mint konok hatalmasságok felé meredt kezek, dermedten törtek meg a csúcsban. Hűvös tövét a vidám éjszakai utasok köpködései elől gótikusan fűzött szögesdrót védte.

Aztán a folyóparton is megálltak. A hidak alá is jártak éjszakai utasok köpködni. Mások csak töprengeni, mint régen a templomokba. A férfi a ködlő sötétségbe szimatolt, nem volt valami jó a levegő. A nő viszont talált egy fát s arrafelé vonta. Fiatal, nyeszlett akác volt, frissen nyesett ágakkal. A város ilyenkor februárban nyeseti az akácokat.

Közben mellettük a hídon szirénázva húzott el a három mentőautó.

– Vajon kicsi lapátjuk volt-e? – kérdezte a férfi, de kissé meg is bánta.

„Ha nem volt kicsi lapátjuk”, gondolta tovább a férfi, „akkor teljesen hiába mentek.” Közben látta, hogy a nő az ágakat nézi, a végükön gubbasztó csillagokkal.

– Hol voltál eddig? Hogyan kerültél olyan ügyesen a pici ágak végére?

És mohón összeütötték fejüket, átkeltek a hídon, balra tértek és bementek egy házba, ahova a férfinak kapukulcsa volt.

A mentőautók most fordultak másodszor. Ezek szerint aznap három mentőautó állott a mentők rendelkezésére.

Közben bizonyára a könyveket is bevehették. Bizonyára a hordókat is összeszedhették, s talán a hordós gépkocsi vezetője is hazamehetett. Ha mégis nem mehetett haza, s aznap este valaki hiába várta, megjegyezhette: február volt, harmadika és szerda.