Egy olasz

Catone olasz volt, de nem nyelvórákból tartotta fenn magát valahol városon. Váltóőr volt a gyér forgalmú vádi állomáson. Elbeszélése szerint annak idején olasz páncélosokkal rekedt a Kárpátokban. Aztán, amikor már nem voltak olasz páncélosok, kapott egy lánytól egy fehér vászonruhát, amilyent errefele a férfiak viselnek, olasz páncélos egyenruháját elásta, s ott is maradt annál a lánynál. A hadifogságot is megúszta. Mindenesetre északolasz lehetett, láthatóan kedvelte a hegyvidéket, nem költözött el akkor sem, amikor az a bizonyos lány kimaradt az életéből, hatalmas sétákat tett a Muncel és a Cormaia között. Olyan jól érezte magát itt, hogy szabadsága idején sem utazott sehova, szerette ezt a kis hegyvidéki állomást, ahol a peron fehérlő kavicsa mellett a megye leggondozottabb ágyásai virítottak. Egy görbe csőből friss forrásvíz csorgott, Catone, mikor pihenni akart, itt üldögélt.

Egyszer egy favágót egy lezuhanó fa megütött, meg is halt. Catone tisztességből várt egy darabig, aztán odaköltözött az asszonyhoz, aki egyedül maradt három gyermekével. Aztán az asszony költözött más faluba, Catone megvonta vállát, s derűsen nézett a szekér után, amint elzötyögött az enciánnal benőtt hegyoldalak között.

Szerették ezt a Catonét, ezt az olaszt, s mosolyával együtt odaszánták valakinek, egy igen magányos nőnek, aki három állomással feljebb lakott.

„Hogy hívják?” kérdezte Catone. „Ilonának”, mondták, „de nem tudjuk, miféle Ilonának.” „Jó”, mondta Catone s szabadjegyével elutazott három állomással feljebb, a telepre, hogy megnézze annak az igen szomorú nőnek az otthonát.

A nő tényleg igen szomorú volt. Megmutatta az éléskamaráját, a befőtteket, a savanyúságokat, amiket csak úgy eltesz, de ő maga nem esz meg, aztán török módra eltett rózsaszirom-édességgel kínálta meg az olaszt. „Szólítson Nellinek”, mondta, „egyébként ipszilonnal írják.”

Catone elmesélte, hogy annak idején olasz páncélosokkal rekedt itt, s hogy mennyire kedvesek neki ezek az óriási hegyhátak, meg az a fehér kavicsú állomás a csorgóval. Elmesélt mindent, de úgy, hogy ne kelljen a nőt nevén szólítania. Aztán az esti járattal vissza is utazott. „Valami angol hölgy lehet”, gondolt vissza arra az ipszilonra.

Kérdezgették, hogy na, milyen volt, hát nem igaz, milyen egy finom, művelt, szomorú hölgy? „De igaz”, mondta Catone, „hát persze” – szóval, ami az övé, az az övé –, s átlódította a váltó nehezékét, hogy a 4322-es helyi járatot a harmadik vágányra terelje, ugyanis itt szokta bevárni a szigeti gyorsot.