Vigécek

Bócz három pisztrángot fogott, aztán visszatekerte a zsineget. A túlsó parton, a lekaszált keskeny réten egy göndör fejű férfi állt. Bócz nem szerette, ha nézik, visszaindult a ház felé. Kicsi falusi házat béreltek a patak partján.

– Ott áll a túlsó parton – mondta a feleségének.

Bócz felesége kiment a ház elé, átnézett a túlsó partra, aztán visszajött.

– Nem látok senkit – mondta.

Három pisztráng, az elég kevés. Krumplit főztek, nagy kormos kövek között megsütötték a halakat, s a ház előtt, egy vackorfa alatt ebédeltek.

Bócz délután újra kiment, horgait megsétáltatta a gübbenők és zubogók fölött. Fél hétig kilenc halat fogott. Mögötte, pár fenyővel odébb a göndör fejű állt a réten. Bócz visszatekerte a zsineget, összeszedte a halakat és bement a házba.

– Ismeri azt az embert? – kérdezte Linát, az asszonyt, akitől a házat bérelték.

Lina kinézett a nyitott ajtón.

– Nem ismerem – mondta. – Még sose láttam.

– Mi történt? – kérdezte Bócz felesége.

– Mind itt ücsörög – mondta Bócz. – Mi az istent mind ücsörög nekem itt?

– Valami vigéc lesz – mondta Bóczné, s a kilenc halat kivitte a vackorfa alá, a kőre.

Megtisztították a pisztrángokat s a nagy kormos kövek között megsütötték őket.

– Nézd csak – szólt Bócz a feleségéhez, miközben ettek. Már szürkülődött s a göndör fejű egy másik vackorfa mellett mint távoli kődarab készült beleolvadni a tájba. Amikor besötétedett, a ház fala mellett cigarettavég parázslott.

– Odamegyek és megverem – mondta Bócz.

– Ne verd meg – kérte a felesége. – Félek.

– Én is félek – mondta Bócz. – Megverem.

Lina házában nagy kettős ágyban feküdtek közös paplan alatt, s látták a göndör fejű árnyát, amint a mélyen ülő kicsi ablakokra vetül.

Reggel Bócz felesége Linával ruhát sulykolt, s amikor hónuk alatt fonott kosarakkal megérkeztek a tiszta fehérneművel, Bócz is elindult, és megröptette műlegyeit a gübbenőkön és a zubogókon. Két halat fogott s ezzel haza is indult.

A göndör fejű a ház tornácáról lépett le. Lassú, kényelmes járású ember volt, nem is ment messzire, leült a közelben a réten. A háznak nem volt udvara, a ház is a réten állott, a keskeny út mentén, magányosan.

– Mit akart? – kérdezte Bócz a feleségét.

– Nem akart semmit – mondta Bócz felesége.

– Mit mondott?

– Csak állt. Nem mondott semmit.

Ebédre krumplilevest főztek és belevágták a két halat. Ahol a leves gőze átvonult az út fölött, ott állt a göndör fejű.

– Én odamegyek – mondta Bócz.

– Ne menj.

Délután Bócz a ház mögötti zubogók fölött sétáltatta horgait, mögötte állt a göndör fejű s a táska mellett kiteregetett horgokra, műlegyekre bámult. Szőkés, göndör haja, malacosan rózsaszínű arca volt.

– Tessék – mondta Bócz.

A férfi csak fölhúzta vállát s csodálkozva rázta meg a fejét, hogy nem akar semmit.

Bócz nem fogott halat, hamar visszatekerte a zsinegét, összeszedte horgait és bement a házba. Estére megszáradt a kiterített ruha, sietve becsomagoltak és leszaladtak az országútra, hogy elérjék a negyednyolcas buszt. A göndör fejű is a busz mellett állt, s amikor begyújtották a motort, ő is elindult gyalogosan az úton.

Bóczékkal szemben világos hajú, sápadt, merev arcú férfi ült. Bócznak nem tetszett. Mondani akart valamit, de a felesége meglökte, hogy most már hallgasson. De hogy a férfi őket nézi, azt Bóczné is látta.

Később a férfi csíptetővel összefogott jegyeket tartott Bóczék orra alá.

– Háromba darabja, hatért párja.

Bóczné hamar megvett két jegyet.

– Mondom én, valami vigécek – mondta, amikor leszálltak. – Csak egy kicsit gyámoltalanok.

– Sorsjegyek azok, vagy micsodák? – kérdezte Bócz.

– Nem is tudom – mondta Bóczné.

– Valami alapítvány, vagy teadélután, vagy miféle?

Bóczné megnézte a jegyeket.

– Belépőjegyek – mondta.

– De hová szólnak?

– Az nem áll rajta – mondta Bóczné.

Bócz megállt, megnézte ő is a jegyeket.

– Nem szólnak sehová – mondta –, hisz látod, nem áll rajta csak ennyi: belépőjegy.