Plusz-mínusz egy nap

 

Milyen is egy hágó?

Bár emberi település nem volt sehol a közelben, pontosan a hágón, a két medencét összekötő országút mellett, egy piros-fehér csíkos vasrúdon, autóbusz-megálló kerek táblája himbálózott a szélben. Itt haladt keresztül naponta négy autóbusz, a reggeli és a délutáni járat.

A pózna tövében magányos lány üldögélt. Nem túl gondosan varrt, egyszerű barna köpenyt viselt, csupaszon hagyott lábán valami olcsóbb cipőt. Kezében háló lógott, eltenni való uborkával. A reggeli járattal érkezett dél felől, valahonnan, ahol megterem az uborka.

Egy ilyen hágó elég szeles hely, ezernégyszáz méter fölött elég szelesek a helyek, szép időben is lobog az ember ruhája szegélye. A lánynak is, bár hátát a martnak vetve ült, kicsit lobogott barna köpenye szegélye, fölötte nyikorgott a megállót jelző kerek tábla.

Tiszta idő volt. A két medencébe jól be lehetett látni, az északiba valamivel távolabbra, bár nyugatnak kanyarodó végét a párásságra hulló napfény elfehérítette. Nyugat és kelet felé erdős és kopár gerincek váltakoztak, a magasabb hegyhátakról hófoltok nyúltak egészen az erdőhatárig.

Valamivel a hágó alatt, egy kanyarban tejbegyűjtő volt. A magasabban fekvő esztenákból kis szekereken hordták ide le a tejet minden délelőtt. Az esővájta utacskák a hágón torkolltak az országútba, zötyögő kis szekerek mellett szaladtak a tehenészfiúk.

„Vigyünk-e lefele egy darabon?” – kiabálták a lánynak. A lány alig nézett feléjük. Csak fejével intette, hogy nem akarja.

Néhány teherautó is megállt a hágón. Amíg a motor hűlt, a sofőrök körülnéztek, lepillantottak mindkét oldalon a völgyekbe, ahol mélyen a fenyvesekből kifehérlett egy-egy kanyar. Ők is megkérdezték a lányt, vigyék-e valamerre egy darabon. De a lány nem akart menni sem délnek, sem északnak.

Ebédidő tájt, amikor a tehenészfiúk hazafelé igyekezve elhaladtak előtte, újra megkérdezték vinnék-e fölfelé egy darabon? De a lány fölfelé sem akart menni.

A pózna tövében üldögélt, és a távolba nézett. Csak nagy ritkán állott fel, ilyenkor megigazította a ruháját, átment az úton, s úgy tűnt, csak azt a helyet nézi, ahol az előbb üldögélt s a távolba révedt. Arcával mintha nem lett volna sehol, érdemes lett volna közelről szemébe nézni, de ettől aztán bizonyára megijed. Itt érte a délután is.

Oktalanul bár, de kicsit bánatos tud lenni egy ilyen havasi délután. Egy ilyen elhagyatott hágó, ahonnan északnak és délnek be lehet látni egy-egy délutánt. Egy ilyen lány, akit nem szabadna megijeszteni.

Estefelé, amikor jött a félhetes busz, felszállt és továbbutazott észak felé.

Kicsit városias, kicsit parasztos volt, kicsit bizonytalan, kicsit akaratos, délről érkezett, észak felé tartott uborkáival, és egy napot töltött a hágón.

Most már úgy tűnt, csak ezt a félhetes buszt várta reggel óta. Talán mégis valami egyebet; és talán hiába. Vagy talán csak tudni akarta: milyen is egy hágó?

Fülledt reggel

Megálltak még a város szélén egy sarki kocsma előtt. Varga a hátsó ülések felé nyúlt, kivett egy hálót, benne öt üres sörösüveggel, kiszállt, és elindult a bejárat felé. Vargáné lehúzta a maga felén az ablakot és kikönyökölt.

A bejárat körül, a kerítés mentén és a járdán is, kockás abroszokkal terített asztaloknál – reggeli után vagy reggeli helyett – sört ittak az emberek. Fülledt reggel volt.

A kocsihoz legközelebb eső asztalnál vidékiesen öltözött férfi ült egy zöld kötött ruhás nővel. A férfi, miközben beszélt, a kávéscsészéjébe nézett s egyik ujja érintette a nő esti öltözékéhez választott piros táskát. Távolról talán azt lehetett volna hinni, hogy a nő faluról messze szakadt rokona a férfinak.

De nem voltak rokonok:

 

A FÉRFI. … És esetleg megadhatnám a címemet is.

A NŐ. Mit csináljak vele? Csak nem ment a szívére?

A FÉRFI. Esetleg írhat majd nekem pár sort… Ha majd szüksége lenne valamire. Az ember nem tudhatja. Vagy ha meg akarna látogatni. Vagy ha…

A NŐ. Nahát. Már mindjárt délelőtt van és még mindig itt ülünk valahol. Azt sem tudom, hol. Nem járok ilyen helyekre.

A FÉRFI. Mégis, hátha meggondolná. A legjobb a reggeli busz, a félkilences. Negyed tízre kinn van az ember.

A NŐ. Negyed tízre kinn vagyok falun. Juj, ha ezt valaki hallaná.

A FÉRFI. Hova írhatom a címemet?

A NŐ. Hova? Hát tessék. Ide. Erre a gyufásdobozra.

A FÉRFI. Lehet, nem fog elférni rajta…

A NŐ. Adok még egyet. Írja két gyufásdobozra.

A FÉRFI. … Mert elég nagy betűkkel írok.

A NŐ. Az a nő a kocsiból fűzi magát. Nő kocsival. Nem érdekli?

A FÉRFI. Azt hiszem, nem fűz.

A NŐ. De fűzi. Nekem mondja?

A FÉRFI. Tessék a címem. Én tudom, jó az, ha az embernek vannak címei. Ha írhat, ha valami baja van.

A NŐ. Milyen baja van? Na micsoda?

A FÉRFI. Ha van egy helye, ahová elmehet. Magára van írva, hogy minden két hétben kiborul.

A NŐ. Ha rám van írva, akkor jó. Ha egyszer majd kiborulok, akkor majd kimegyek. Csak azért, hogy lássam, milyen pofát vág, ha meglát. És milyen pofákat fognak vágni az egyházközség kurátorai. Faluhelyen sok a kurátor meg egyéb ilyesmi, nem?

A FÉRFI. Róluk ne beszéljünk.

A NŐ. Maga véletlenül nem kurátor? Fogadjunk, maga se egyéb, mint egy kurátor.

A FÉRFI. Én be vagyok oltva az ilyen szövegekkel szemben. Én tudom a magamét. Én tudom, mit vegyek komolyan…

A NŐ. Nem kötelező meghallgatni. Maga mit gondol, én mikor unatkozom: amikor maga beszél vagy amikor én hallgatok? De nem is ezt akartam kérdezni. Mit gondol, ha holnap találkoznánk, megismerném-e?

A FÉRFI. Biztos.

A NŐ. Ez rendes volt. Ezt szeretem. Tényleg, lehet, egyszer kimegyek. Egyszer kiborulok falun is. Milyenek ott a viszonyok?

A FÉRFI. Őszinte leszek. Van egy tornác, egy kis szőlőlugas. Nem utolsó dolog ott egy terített asztal mellett elüldögélni. Egyszerű falusi reggeli: tej, tojás, füstölt sonka…

A NŐ. Ez komoly? Maga meg akar engem hízlalni. Tönkre akarja tenni az alakomat. Most jut eszembe, álmos vagyok.

A FÉRFI. Elférne magán pár kiló, pár napi pihenés… Anyám tyúkot is vágna.

A NŐ. … Anyám tyúkja… Él az édesanyja? Könyörgöm, igyunk valamit az egészségére.

 

Varga most előjött a kocsmából. De az üvegek nem voltak nála. Odament a kocsihoz és megérintette Vargáné karját.

– Adj csak még egy ötöst. Csak lengyel sörük van.

– Akkor vegyél csak négy üveggel – mondta Vargáné és nem nézett Vargára.

– Ötöt veszek. Hozzá fogok nyúlni a benzinpénzhez – mondta Varga és visszament a kocsmába.

 

A NŐ. Az autós férfi megnézett engem.

A FÉRFI. Kérek szépen egy fél konyakot.

A NŐ. Hohó! Hát egyedül iszom az édesanyja egészségére?

A FÉRFI. Akkor két fél konyakot. Jöjjön csak a fél konyak. Mondom, eléggé be vagyok oltva az ilyen vad szövegek ellen. Sokáig bírom. Na, szóval tudja, hogy érzi magát az ember, ha jó levegőt szív és rendes ételeket eszik?

A NŐ. Nem egészen értem, hogy is kezdtünk mi el magázódni. Ez nekem komplikált.

A FÉRFI. Egészségére.

A NŐ. Mégis, hogy is van ez?

A FÉRFI. Kezit csókolom. Most nem tudom másként.

A NŐ. Reggelre nem tudsz tegezni. Szóval nappal már nem. De jó levegőt szívsz és rendes ételeket eszel. Bravó.

A FÉRFI. Én megadom a tisztességet az embernek. Főleg ilyenkor… Egyébként tudja, hogy apám élete végéig magázta anyámat?

A NŐ. Jaj de szép. Szüleid a falvédőn magázódtak.

A FÉRFI. Ezt is ismerem, a falvédővel. Ismerem a mesét elejétől végig. Én be vagyok oltva a legvadabb dolgok ellen, engem nehéz dolog…

 

Varga most kijövet elhaladt a férfi és a nő asztala előtt. Kezében volt a háló az öt üveg lengyel sörrel. Kinyitotta a csomagtartót s az üvegeket úgy hálóstól beleállította egy lefektetett gumiabroncs közepébe.

– Na, tűnjünk el innen. Kezd meleg lenni – mondta.

– Várj még egy kicsit – mondta Vargáné.

Varga kinyitotta a kocsiajtót, és mielőtt beült volna a volán mellé, még körülnézett.

– Ja. Na húzd csak fel azt az ablakot. – Becsapta az ajtót, begyújtotta a motort. – Majd megállunk még valahol. Egy más helyen, egy másik terasz előtt. Egy másik asztal előtt. De lehetőleg árnyékban. Ott aztán…

A NŐ. És ezekre a gyufásdobozokra is mind ráírhatod a címedet, mind az egészre.

– Hallottad, mit mondtam? – kérdezte Varga, miközben a kocsival megfordult és elindultak a városból kivezető úton.

– Mesélj valamit – mondta Vargáné.

A kalauz és a barátja

– Szóval nincs jegye – mondta a kalauz az utasnak, aki az ülés sarkában gubbasztott magányosan.

Az utas a ráirányított elemlámpa fényében inkább mosolygósan, mint riadtan bólogatott.

– Baj – mondta a kalauz – Akkor le kell szállni. A következő állomáson le fog szállni.

Az utas bólintott. A kalauz behúzta maga mögött az ajtót és tovább járta a fülkéket. Az utolsóba aztán maga is beült. Itt még ketten voltak.

Az egyik utas megszólalt:

– Tromfolhatnánk egyet. De csak hárman vagyunk.

– Akkor nézünk kifelé az ablakon – mondta a kalauz. – Az is valami.

– Elég unalmas dolog – mondta a másik utas.

– Én hetente egyszer utazom – mondta az előbbi utas. – Minden szerdán. Kezdem utálni ezeket a szerdai éjszakákat.

– Én is hetente utazom, de nekem ez még nem alakult ki ennyire – mondta a másik.

A kalauz az ablaknak nyomta homlokát, úgy bámult kifelé.

– A végén majd kialakul.

A bepárásodott ablakon fények villantak. Állomáshoz közeledtek. A kalauz felállt s miután a vonat begördült az állomásra, leereszkedett a harmatos peronra. Nézte az érkező és induló utasokat, közben mélyeket szippantott az éjszaka hűvös levegőjéből. Amikor a mozdony füttyentett, visszasétált és végigjárta a fülkéket.

Az utas, akinek nem volt jegye, most is az ülés sarkában gubbasztott, s amikor a kalauz elemlámpájával rávilágított, kissé álmosan, de kedélyesen elmosolyodott.

– Itt volt az állomás – mondta a kalauz – Itt volt és maga nem szállt le.

Az utas most sem szólt egy szót sem, csak bólintott.

– Ha nem száll le, megbüntetem. Meg kell büntetnem.

Az utas újra csak bólintott, a kalauz pedig, miután végigjárta a többi fülkét, visszatért oda, ahol a másik két utassal ült.

– Mégis verhetnénk egyet – mondta az egyik utas. – Egy huszonegyest.

– Verjünk – mondta a másik.

– Verjenek ketten – mondta a kalauz. – Én élvezek kinézni a sötétbe.

Az egyik utas elővette a kártyát és játszani kezdtek. A kalauz a töltés alatt húzódó keskeny szántásokra bámult, a szurkos barázdákra, melyeken ugrálva vonult el a kivilágított ablakok fénye. A vonat itt lassan haladt, emelkedett a pálya.

– Hány óra lehet? – kérdezte az egyik utas játék közben.

– Megkérdezzük a kalauz urat – mondta a másik.

– Negyed három – mondta a kalauz.

– Kezdem most már nagyon utálni ezeket a szerdákat – mondta az utas, aki minden szerda éjjel utazott.

– Kér még lapot? – kérdezte a másik.

– A következőre lehet én is beszállok – mondta a kalauz. – Majd az állomás után.

A kalauz, ahogy a vonat befutott az állomásra, leugrott, elsétált a kútig, ivott, figyelte, hogy vesz vizet a mozdony, aztán amikor indított, visszasétált és végigjárta a fülkéket. A fülkék most is jobbára üresek voltak, csak az az utas, akinek nem volt jegye, az gubbasztott most is az ülés sarkában.

A kalauz eloltotta az elemlámpáját és fölkapcsolta a villanyt.

– Nem szállt le – mondta. – Ez baj.

Az utas bólintott.

– A kővetkezőn most már le fog szállni. Jöjjön, menjünk.

A potyautas most is mosolygósan nézett a kalauzra, leakasztotta oldaltáskáját és fejébe nyomta kucsmáját.

– Jöjjön. – A kalauz az ajtóban várta.

Kilépett a folyosóra, a kalauz vállára tette a kezét és elvezette a fülkéig, ahol azelőtt a másik kettővel ült.

– Ide bemegyünk – mondta a kalauz.

– Tud kártyázni? – kérdezte az egyik utas, amikor látta, hogy most már négyen vannak.

A potyautas bólintott.

– Üljön oda a kalauz úr mellé – mondta a másik utas és máris osztani kezdett.

A kalauz az ablak mellett ült. Lejátszottak egypár partit, de a kalauz játék közben is inkább kifelé bámult.

– Ki nyer? – kérdezte egy kis idő után.

– A kalauz úr és én nyerünk – mondta az egyik utas.

– A kalauz úr barátja és én egyáltalán nem nyerünk – mondta a másik. – Nem jár a lap.

– Szóval így állunk – mondta a kalauz.

Még játszottak egy darabig. Aztán a kalauz felállt, megérintette a potyautas vállát. A potyautas felállt, rámosolygott az utasokra és bólintott. Kimentek a folyosóra.

– Leszállunk – mondta a kalauz. – Le kell szállnunk.

Amikor a vonat megállt, mindketten leereszkedtek a sötét peronra.

– Nem volt jegye. Meg kellett volna büntetnem – A kalauz majdnem a kijáratig kísérte az utast. – Na, minden jót, és kérem, ne haragudjék.

A potyautas megállt, most sem szólt egy szót sem, csak búcsúzkodón bólintott és rámosolygott a kalauzra.

– Leolthatnánk azt a villanyt – mondta a kalauz, amikor visszatért a fülkébe.

– Vacak kis helyen szállt le a barátja – mondta az egyik utas a kalauznak.

– Mindenki ott száll le, ahol dolga van – mondta a kalauz.

– Elég furcsa kis embernek nézett ki – mondta a másik.

– Az ember, ha utazik, mindenféle alakot megismer, ugye?

– Úgy, úgy – mondta a kalauz, közben csak bámult kifelé a sötétbe.

– Mert kártyázni, azt nem tudott – mondta a másik. – Nem tudott, mégis leült és verte a lapokat.

– Furcsa – mondta a kalauz. – Akkor ezen most gondolkozzunk.

Moldovánné

– Csak Moldovánné jönne már – topogott az egyik kicsi kőnyvelőnő, miközben a fiatalember fölsegítette utazótáskáját a csomagtartóba.

– Még van majdnem egy negyedóra – mondta a fiatalember. Csak most érkezett, nem tudta, ki az a Moldovánné.

– Én majd figyelem az ablakból – mondta a másik kicsi könyvelőnő. Feje búbjáig ért a lehúzott vonatablak.

– Bocsáss meg – mondta az előbbi könyvelőnő és a fiatalemberre mutatott. – Nem ismered: a központtól, a könyvelőségről.

A fiatalember bemutatkozott, a könyvelőnő pedig tovább figyelte a peront, mikor tűnik fel Moldovánné, hogy integessen neki. Egy fülkébe szólt a jegyük. A fiatalember közben nézte őket, arra gondolhatott, hogyan lehetséges, hogy két könyvelőnő ennyire egyforma legyen.

Aztán megérkezett még egy kicsi könyvelőnő, ennek is bemutatták a fiatalembert:

– A központtól, a könyvelőségről.

Az újonnan érkezett könyvelőnő is nagyon megörült, amikor meghallotta, hogy Moldovánné ismét velük lesz. Elmesélték a fiatalembernek, hogy már a tavaly is együtt mentek revízióra, és olyan volt az egész, mint egy nyaralás. Moldovánné, akit majd mindjárt megismer, nagy termetű, telt, vidám és jóságos. Mindig tudja, hogyan kell hangulatot teremteni, s az, hogy most ők, a hunyadiak, a désiek és a tordaiak ennyire várták ezt a revíziót, az Moldovánnénak köszönhető.

– Nem látsz semmit? – kérdezték az ablakban őrt álló könyvelőnőt.

– Nem, nem.

Kiderült még, hogy Moldovánnénak az a szokása, hogy az útra alaposan felpakol, és a férje soha el nem engedi egy demizson bor nélkül. Így volt ez a múltkor is. Esténként friss szentgyörgyi vízzel keverték a bort, malmoztak és heteseztek, szóval úgy sikerült a négynapos revízió, mint egy kisebbfajta nyaralás.

A fiatalember nem lelkesedett túlságosan. Nem látott még együtt három ilyen kicsi könyvelőnőt, ilyen soványakat, ennyire sóvárgókat.

– A szentgyörgyi víz nem az esetem – mondta tapintatosan. – Kissé sós, kissé kénes. Kissé büdös.

– Ó, csak az első napom.

– Kissé gyomorbajos hangulata van a dolognak – folytatta a fiatalember a központtól, de aztán abbahagyta. Nem akarta megbántani a beteges, éhes szemű könyvelőnőket. Csak most ismerte meg ugyan őket, de hát mégiscsak a kollégái voltak.

– Nem jön, nem jön – mondta az őrt álló könyvelőnő az ablakból.

– Nem jön, nem biza – morogta a fiatalember, aztán beharapta az ajkát.

A másik kettő is odaállt az ablakba, kényelmesen elfértek hárman. Várták Moldovánnét és a revíziós szentgyörgyi estéket.

A fiatalember a központtól az ülés sarkába húzódott, nézegette a három megyei könyvelőnőt. Gondolta, csak kibírja majd azt a négy napot. Moldovánnéval pedig bizonyára ki lehet majd jönni.

A három kicsi könyvelőnő feje a vágyakozástól egyre mélyebben csüngött ki az ablakon, s csak akkor hajoltak vissza döbbenten, amikor alattuk visszafelé mozdult a peron. Nem akarták elhinni.

– Menetrend szerint indultunk – jegyezte meg a fiatalember a központtól.

– Lekéste – mondta egyikük megtörten.

– Maradunk a gyomorbajos vízzel – tette hozzá tettetett keserűséggel a fiatalember.

A könyvelőnők újra az ablakhoz simultak, rövid hajuk rezgett a szélben. Sóvárogva és reménykedve nézegettek visszafelé, bár előbbi leírásukból nehezen volt elképzelhető, hogy Moldovánné utolérhetné a vonatot.

Még mindig ott álltak, amikor kinyílt a fülkeajtó és egy kicsi idősebb asszonyka lépett be. Körülnézett, és leült az ablak melletti helyre, mivel oda szólt a jegye.

– Szintén a revíziótól? – kérdezte a többieket, amikor azok kényszeredetten megfordultak, majd bemutatkozott: – Moldovánné a megyétől.

Nem volt mit tenniük, egy darabig dermedten szorongatták egymás kezét. A végén a fiatalembert is bemutatták, bár ekkor már nagyon utálták.

– A központtól, a könyvelőségről.

A fiatalember a sarokba mélyülve bóbiskolt. A maga részéről teljesen megnyugodott.

Ez a kicsi Moldovánné szerény volt, igen finom és hallgatag. Szürke huzatos utazótáskája könnyű volt, tiszta, és mindvégig zárva maradt. Elemózsiát nem hozott, mint mondotta, orvosa napi kétszeri étkezést ajánlott, könnyű kosztot és szentgyöngyi gyógyvizet.

Állatkert

A gépkocsiból hárman szálltak ki: Kovács Wladimir, szőke kefefrizurás, zakóban, nyakkendősen, ötvenen valamivel felül, Kovács Vili, szőke, sima hajú, vászonnadrágban és tornaingben, ötvenen valamivel felül, és a Kovács Wladimir felesége. A kocsi, amely farán EU jelzést viselt, ott maradt mögöttük a parkolóhelyen.

Elhaladtak egy sövény mellett, ami mögül sörösüvegek koccanása hallatszott, majd betértek a fák közé, ahol az avaros térség sétánnyá keskenyedett egy nyíl alakú zöld tábla alatt, amire ez volt kiírva: „Az állatkert felé.”

Kovács Vili Kovács Wladimir mellett haladt, és halkan azt mondta: „Elég lett volna, ha csak ketten jövünk.”

„Nyugodt lehetsz”, mondta Kovács Wladimir jó hangosan „egy vak hangot sem ért, és nem teszi magát. Ugye?” Kovács Wladimir felesége elmosolyodott, amivel azt kellett hogy jelezze, hogy tényleg nem ért semmit.

„Mert egyáltalán nem valami hangulatos dolog”, mondta Kovács Vili.

„Kellemes kis erdő”, mondta Kovács Wladimir, mint aki fölfedez valamit. „Kellemes kis erdő, liget, népliget, kis pagony, de esküszöm, nem emlékszem rá. Te emlékszel arra, hogy itt fák voltak, mert én nem, egyáltalán.”

„Emlékszem”, mondta Kovács Vili.

„Az utcára sem emlékszem, a restire sem. Semmire.”

„Én nagyon is jól emlékszem”, mondta Kovács Vili.

„Egészen egy bájos, csinos, kedves, nyugodt kis hely, egészen sikerült kicsi dolog.” A kapu elé értek. „Ó, én majd fizetek.”

„Tessék”, mondta Kovács Vili, és előreengedte a sógornőjét. „Miért vagy ideges?”, kérdezte Kovács Wladimir. „Na menjünk”, mondta Kovács Vili. „Miért vagy te ideges egy ilyen nyugodt helyen?” „Azért”, mondta Kovács Vili, „mert amikor idejövök, egyből elfog az idegesség, és nagyon jól tudom, hogy mitől van.” „Merre megyünk?”

„Arra”, mondta Kovács Vili, és elhaladtak a tengerimalacok, a fülesbaglyok, a mosómedvék és a réti sasok ketrecei előtt.

A dingókutyáknál Kovács Wladimir megállt. „Egy ilyet elfogadnék”; mondta, „de azt hiszem, ezekkel foglalkozni kell, másként teljesen elvadulnak. És meg kellene szokni azt a vadszagukat is. Nekem pedig nem nagyon van időm. Érzed ezt a szagot?” „Na gyere, most már mindjárt ott vagyunk.” „Egészen kellemes kis hely”, mondta Kovács Wladimir. „Azt majd, meglátod”, mondta Kovács Vili.

„Érzelmes kis kölyök voltál te mindig. Kicsi érzelmes takonypóc, dilisen érzelmes.” „Dilisen, igen?” Kovács Vili egy lépéssel járt bátyja előtt, aki mögött felesége is lemaradt kissé.

„Na nézz csak oda”, mondta egyszer csak Kovács Vili, és előremutatott, ahol három sétány találkozásánál kialakult az állatkert főhelye. Magas, hegyesen végződő vasrudakból szerkesztett kerítés mögött keleti stílusban épített, csempézett falú épület állott, egy-ötven magas, egy-ötven széles bejárattal. Kívül a felirat: Leo leo. Oroszlán. „Na látod?”

Kovács Wladimir az oroszlánt figyelte, amely kissé félretartott, meg-megránduló fejjel, hátsó lábát fájósan húzva sétált körbe a kerítés mentén.

A fűben ülő férfit akkor pillantotta meg, amikor sétája közben az oroszlán egy vonalba került vele. Hófehér, válig érő haja volt, egyszerűen a fűben ült a kerítés mellett és a sétáló oroszlánt nézte. „Szabad a fűben ülni?” Ennyi szaladt ki a Kovács Wladimir száján. Aztán Kovács Vili felé fordult: „Elég gethes állat. Elég trampli. Ezt nézi? Ezzel tölti az idejét naphosszat?”

„Na látod?”, mondta Kovács Vili. „Csak ül és nézi és nem csinál semmi egyebet.”

Kovács Wladimir elment a kerítésig, ott állt egy darabig. „Mibe kerül nálatok egy ilyen állat? Gondolom, elkérnek érte vagy negyven ezrest, még ha ilyen idegbajos is.” Kovács Vili fagyott mosollyal nézett Kovács Wladimir arcába. „Nem eladó”, mondta.

„Ha megfordul, odamegyek”, mondta gyorsan Kovács Wladimir, „mit mondjak neki?”

„Nem fordul meg.”

„Miért nem fordul meg?”

„Mert nem szokott.”

„És mit mondok neki? Hogy apu, hát ez és ez.”

„Kovács úr. Azt mondod.”

„És ő erre mit fog mondani?”

„Nem fog mondani semmit.”

Kovács Vili most hirtelen megfordult, szemöldöke, mint egy elérzékenyült gyermeknek, megrándult, kezével simította ki elboruló arcát. „Gyere”, mondta és belekarolt a sógornőjébe, elcipelte egy padig, és leültek. „Gyere, beszélgessünk.” Kovács Wiadimir felesége elmosolyodott. Kovács Vili is elmosolyodott, szárazon és fenyegetően és azt mondta: „Utállak.” Az asszony újra elmosolyodott, és bólintott. „Utállak. Mindkettőtöket utállak.” Aztán kimerülten elhallgatott.

„Egészen furcsa, milyen csend van, hogy itt micsoda nyugalom honol”, mondta Kovács Wiadimir, miközben melléjük telepedett. „Ilyet már rég nem éreztem. Hol kap az ember manapság ennyi csendet és ilyen jó levegőt. Mit kutyagol az ember, hogy találkozzék egy kicsit a természettel. És ez az oroszlán. Végül is egy oroszlán az egy oroszlán, nem kutyagumi, nem bizony. És ki tudja? Ki tudja, ha időm és lehetőségem lenne, talán elüldögélnék én is itt békésen… De nekem semmire sincs időm.”

Kovács Vili felállt. „Nekem kezd beleköltözni az a dolog a lábizmaimba”, mondta csendesen, „ilyenkor mennem kell.”

„Nem volt lelkem megzavarni”, mondta Kovács Wladimir, „esküszöm, nem tudtam, na.”

„Ennyi volt”, mondta Kovács Vili, amikor a többiek is felálltak, fél arcával rámosolygott a sógornőjére, majd hirtelen átnyúlt előtte és lerántotta Kovács Wladimir karját a fényképezőgéppel. „Az oroszlánt fényképezem”, mondta Kovács Wladimir, „a srácoknak, mert ennél gethesebb, tramplibb oroszlánt biztos nem láttak.”

„Kezdek lassan kihűlni”, morogta magában Kovács Vili, amikor visszafelé menet utolérték.

„A dingókutyákat még egyszer látni szeretném”, mondta Kovács Wladimir. „Jártál már Ausztráliában? Itt azt írja, odavalósiak ezek a kutyák. Ott mindenféle furcsaság megterem, emlős madarak, mindenféle kenguruk, egyebek.” „Nem jártam Ausztráliában”, mondta Kovács Vili, „bizony isten.”

„És amikor lehull a hó, hova lesz az oroszlán?”, kérdezte Kovács Wladimir, amikor már a kerthelyiség sövénye mögött itták a sörüket. „Mi lesz, ha lehull a hó?”

„Utállak”, mondta Kovács Vili. „A feleségedet is utálom. Szerencsétlenségünkben csak utálni tudlak.”

„A feleségemet én is utálom”, mondta Kovács Wladimir; amikor felálltak az asztaltól, és mosolygósan és kérdőn hátba veregette az asszonyt.

„Es war ganz nett”, felelte Kovács Wladimir felesége, amin körülbelül azt érthette, hogy a délutánt sikerült kedvesen eltölteni.

Egy róka

Egy estefelé, úgy fél hét tájt, a központi nagy önkiszolgáló üzlet előtt egy férfi egyszer csak előtört két asszony közül, akikkel a bejárat felé tartott, és fölkiáltott:

„Róka vagyok!”

Aztán még többször egymásután elismételte, megcsukló hangjában a felismerés öröme és kétségbeesése csengett.

Egy központi önkiszolgáló bolt ilyenkor, fél hét tájt, elég komoly forgalmat bonyolít le, s a túlsó oldalról is sokan átsiettek, hogy lássák, mi is történik.

Így külsőre semmi rókás nem volt benne. Sápadt, puha arca, széles orra, fekete haja és sötét szeme volt. Fedetlen fővel járt és könnyű tavaszi felöltőt viselt.

A két asszony, akinek a társaságából az imént oly eltökélten tépte ki magát, kinyújtott karokkal szaladt utána. Utolérték, belekapaszkodtak és könyörgőn tekintettek a sötét szempárba, amely nem akarta többé ismerni őket.

Nyilvánvaló, hogy nem egyszerűen egy Róka nevű emberről volt szó, aki most szokatlan hevességgel az utca és az önkiszolgáló közönsége előtt bemutatkozik. Nem erről lehetett szó, mert erőteljes, riadt, menekülő mozdulatokkal újra kitépte magát az asszonyok közül, osonó léptekkel az utca közepére, a járművek közé rohant, és gyorsan vetkőzni kezdett. Ruhadarabjait messze hajította magától, a robogó autókra, a huszonötös és harmincas trolira. A végén már egy szál rózsaszínű műszálas ingben állt az úttest két sávját elválasztó csíkon.

A két asszony, akinek a tömeg közben előzékenyen a járda szélén biztosított helyet, egymásba kapaszkodva támolygott, és nevén igyekezett szólítani:

„Benedek!”

Az, hogy e névvel valaha is találkozott, nem látszott rajta. Nem látszott rajta, hogy valamikor Benedeknek hívták, hogy egyáltalán hívták valahogy. Már az ingét kezdte kigombolni.

– Nem is olyan csúnya.

– Nem, nem.

– Nem szőrös.

– Nem vörös.

– Nem kék.

– Nem ezüst.

– Nem ravasz.

– Nem lompos.

A tömeg, mivel itt kifogyott érveiből, az elveszett felé keskeny folyosót hagyva, a két lesújtott asszony felé fordult.

– Biztos rokonok.

– Egyikük Benedekné lesz.

– Ha nem mind a kettő…

– A másik csak sógornő.

– A komájuk lesz.

– Éppen az. Koma.

– Betegnyugdíjat fognak kapni utána.

Kétséggel és részvéttel teli percek voltak.

– Hazaviszik.

– Beviszik.

– Beviszik a sürgősségire.

– Beviszik a rendőrségre.

– Beviszik a diliházba.

– Beviszik az állatkertbe.

Aztán tényleg el is vitték. Közönséges fehér mentőkocsi érkezett, szokatlanul nagy személyzettel. Magas, köpenyes inasok fogták körül hirtelen, aztán a többit nem lehetett látni, mert egyszerre fölébe hajoltak. Bár öltöztetésre nemigen volt idő, mindenét összeszedték. Amikor az autó elment, nem maradt semmi utána.

Később az utca és az önkiszolgáló közönsége is kicserélődött, de még zárás körül is sok szó esett a rókáról. Mindenki emlékezetében kutatott, s így sok minden kiderült.

Hogy például egyszer valaki négykézlábra ereszkedett és megugatta tulajdon gyermekeit, a többiről már nem is jó beszélni, mégis, ha olykor belepumpáltak valamit, az orvostudománynak sikerült bizonyos időszakokra az apát visszaadni gyermekeinek. Hogy másvalaki, egy étkezde régi vendége, szokásos szerdai vargabélese helyett az utolsó szerdáján a szerdai teknősbékáját kérte, aztán a panaszkönyvet, s afölött tehetetlenül sírva fakadt: volt egy bátyja, kivitte magához Amerikába. Hogy egy osztály legjobb tanulója egyszer, miután házi feladatát elvégezte, esernyővel kiugrott a hetedik emeletről; jobb is, hogy nem valamikor később történt ez vele. És így tovább. És hogy a legérthetetlenebb, hogy ezek a dolgok csak úgy egyik pillanatról a másikra jönnek, és végül is, ki honnan tudhatná, micsoda lakozik az agyában, hát nem igaz?

– De hogy éppen róka – mondta valaki enyhén rosszallóan. – Azt azért nem értem. Hogy én az ő helyében…? Hát nem is tudom.

Az biztos, az ilyesmit nem könnyű eldönteni. Az esemény tanúi, ha hirtelen kutatgatni is kezdtek önmagukban, meggyőződéseiket titokban tartották.

Jóval ezután hallani lehetett, hogy a róka-ügy nem is ebben a városban történt, hanem más városokban. Mindenesetre egy központi önkiszolgáló üzlet előtt. Sokan, akik épp átutazóban voltak, saját szemükkel látták: amikor levetkőzött, szőrös volt, vörös, lompos és ravasz. Nem volt könnyű dolog megfogni, de a végén csak sikerült. Bárki megtekintheti, ott van benn az állatkertben, ketrecére ez van kiírva: „Róka.”

Vigécek

Bócz három pisztrángot fogott, aztán visszatekerte a zsineget. A túlsó parton, a lekaszált keskeny réten egy göndör fejű férfi állt. Bócz nem szerette, ha nézik, visszaindult a ház felé. Kicsi falusi házat béreltek a patak partján.

– Ott áll a túlsó parton – mondta a feleségének.

Bócz felesége kiment a ház elé, átnézett a túlsó partra, aztán visszajött.

– Nem látok senkit – mondta.

Három pisztráng, az elég kevés. Krumplit főztek, nagy kormos kövek között megsütötték a halakat, s a ház előtt, egy vackorfa alatt ebédeltek.

Bócz délután újra kiment, horgait megsétáltatta a gübbenők és zubogók fölött. Fél hétig kilenc halat fogott. Mögötte, pár fenyővel odébb a göndör fejű állt a réten. Bócz visszatekerte a zsineget, összeszedte a halakat és bement a házba.

– Ismeri azt az embert? – kérdezte Linát, az asszonyt, akitől a házat bérelték.

Lina kinézett a nyitott ajtón.

– Nem ismerem – mondta. – Még sose láttam.

– Mi történt? – kérdezte Bócz felesége.

– Mind itt ücsörög – mondta Bócz. – Mi az istent mind ücsörög nekem itt?

– Valami vigéc lesz – mondta Bóczné, s a kilenc halat kivitte a vackorfa alá, a kőre.

Megtisztították a pisztrángokat s a nagy kormos kövek között megsütötték őket.

– Nézd csak – szólt Bócz a feleségéhez, miközben ettek. Már szürkülődött s a göndör fejű egy másik vackorfa mellett mint távoli kődarab készült beleolvadni a tájba. Amikor besötétedett, a ház fala mellett cigarettavég parázslott.

– Odamegyek és megverem – mondta Bócz.

– Ne verd meg – kérte a felesége. – Félek.

– Én is félek – mondta Bócz. – Megverem.

Lina házában nagy kettős ágyban feküdtek közös paplan alatt, s látták a göndör fejű árnyát, amint a mélyen ülő kicsi ablakokra vetül.

Reggel Bócz felesége Linával ruhát sulykolt, s amikor hónuk alatt fonott kosarakkal megérkeztek a tiszta fehérneművel, Bócz is elindult, és megröptette műlegyeit a gübbenőkön és a zubogókon. Két halat fogott s ezzel haza is indult.

A göndör fejű a ház tornácáról lépett le. Lassú, kényelmes járású ember volt, nem is ment messzire, leült a közelben a réten. A háznak nem volt udvara, a ház is a réten állott, a keskeny út mentén, magányosan.

– Mit akart? – kérdezte Bócz a feleségét.

– Nem akart semmit – mondta Bócz felesége.

– Mit mondott?

– Csak állt. Nem mondott semmit.

Ebédre krumplilevest főztek és belevágták a két halat. Ahol a leves gőze átvonult az út fölött, ott állt a göndör fejű.

– Én odamegyek – mondta Bócz.

– Ne menj.

Délután Bócz a ház mögötti zubogók fölött sétáltatta horgait, mögötte állt a göndör fejű s a táska mellett kiteregetett horgokra, műlegyekre bámult. Szőkés, göndör haja, malacosan rózsaszínű arca volt.

– Tessék – mondta Bócz.

A férfi csak fölhúzta vállát s csodálkozva rázta meg a fejét, hogy nem akar semmit.

Bócz nem fogott halat, hamar visszatekerte a zsinegét, összeszedte horgait és bement a házba. Estére megszáradt a kiterített ruha, sietve becsomagoltak és leszaladtak az országútra, hogy elérjék a negyednyolcas buszt. A göndör fejű is a busz mellett állt, s amikor begyújtották a motort, ő is elindult gyalogosan az úton.

Bóczékkal szemben világos hajú, sápadt, merev arcú férfi ült. Bócznak nem tetszett. Mondani akart valamit, de a felesége meglökte, hogy most már hallgasson. De hogy a férfi őket nézi, azt Bóczné is látta.

Később a férfi csíptetővel összefogott jegyeket tartott Bóczék orra alá.

– Háromba darabja, hatért párja.

Bóczné hamar megvett két jegyet.

– Mondom én, valami vigécek – mondta, amikor leszálltak. – Csak egy kicsit gyámoltalanok.

– Sorsjegyek azok, vagy micsodák? – kérdezte Bócz.

– Nem is tudom – mondta Bóczné.

– Valami alapítvány, vagy teadélután, vagy miféle?

Bóczné megnézte a jegyeket.

– Belépőjegyek – mondta.

– De hová szólnak?

– Az nem áll rajta – mondta Bóczné.

Bócz megállt, megnézte ő is a jegyeket.

– Nem szólnak sehová – mondta –, hisz látod, nem áll rajta csak ennyi: belépőjegy.

Sírfelirat helyett

Vasile Ureche, miután leszerelt a katonaságtól, fenn a hegyoldalon, a Köves útnak nevezett vízmosás mentén, nem messze szüleitől, fenyőgerendából házat ácsolt magának. Mint errefelé általában, ez is hegyi stílusban épült, zsindelytetős, tornácos kicsi ház volt, a Pietrosz felé menet mindenki elhaladt előtte. Néhány fenyő tartozott a telekhez, alattuk burgonyát termesztett, feljebb, az erdő alatt volt még egy keskeny zabvetése. A havason juhokat meg marhát tartott, otthon vajat köpült, s hetente egyszer bevitte a visói piacra. Ha megszorult, a bányában dolgozott vagy a fakitermelésnél. Volt éjjeliőr is.

A felesége kicsi tömzsi asszony volt, Ioanának hívták. Ha tehette, mindenüvé elkísérte. Aki vajért igyekezett hozzájuk, előbb benézett a Köves út alatti kicsi ivóba, ahol gyakran lehetett őket látni, amint háttal a bejáratnak, egymás mellett állva isszák a korsó sörüket.

Három fia volt, eleinte elkísérték fáért az erdőbe, télen ő is bevitte őket szánon Visóra, de aztán hamar elkerültek otthonról különböző iskolákba. Ezek néha kölcsönkértek tőle, aztán megadták, aztán ő kért kölcsön a gyerekektől és megadta nekik. Néhány levél és néhány pénzesutalvány.

A temetésre aztán autókon érkezett a rokonság Bukarestből, Nagybányáról és Orsováról. Temetés után a három mérnök fiú hazautazott Bukarestbe, Nagybányára és Orsovára. Hívták az anyjukat, de nem ment velük. Otthon maradt, s aki rendszeresen benézett a Köves úti kicsi ivóba, láthatta, amint háttal a bejáratnak, állva issza a korsó sörét. Látni lehetett hetente egyszer a visói piacon, amint vajat árul.

Errefelé sokan járnak idegenek is, mindenki, aki a Pietrosz felé kapaszkodik, elhalad a fenyőgerendákból ácsolt kicsi ház előtt, de senkinek nem jut eszébe megkérdezni, vajon kicsoda is lakhatott benne.

Vasile Ureche egyszerű ember volt, egyszerűen élt, és egyszerű a sírja a borsai temetőben. A környező hantok alatt pihenők kegyeletteljes rokonai nem panaszkodhatnak, hogy letapossák a törpe árvácskát, ami itt vadon megterem, vagy fölrúgják a konzervesdobozokban virító oroszlánszájat meg a nefelejcset, mert Vasile Ureche híre alig-alig jutott túl faluja határán, s így sírjához sem rendeznek csoportos kirándulásokat.

Egy olasz

Catone olasz volt, de nem nyelvórákból tartotta fenn magát valahol városon. Váltóőr volt a gyér forgalmú vádi állomáson. Elbeszélése szerint annak idején olasz páncélosokkal rekedt a Kárpátokban. Aztán, amikor már nem voltak olasz páncélosok, kapott egy lánytól egy fehér vászonruhát, amilyent errefele a férfiak viselnek, olasz páncélos egyenruháját elásta, s ott is maradt annál a lánynál. A hadifogságot is megúszta. Mindenesetre északolasz lehetett, láthatóan kedvelte a hegyvidéket, nem költözött el akkor sem, amikor az a bizonyos lány kimaradt az életéből, hatalmas sétákat tett a Muncel és a Cormaia között. Olyan jól érezte magát itt, hogy szabadsága idején sem utazott sehova, szerette ezt a kis hegyvidéki állomást, ahol a peron fehérlő kavicsa mellett a megye leggondozottabb ágyásai virítottak. Egy görbe csőből friss forrásvíz csorgott, Catone, mikor pihenni akart, itt üldögélt.

Egyszer egy favágót egy lezuhanó fa megütött, meg is halt. Catone tisztességből várt egy darabig, aztán odaköltözött az asszonyhoz, aki egyedül maradt három gyermekével. Aztán az asszony költözött más faluba, Catone megvonta vállát, s derűsen nézett a szekér után, amint elzötyögött az enciánnal benőtt hegyoldalak között.

Szerették ezt a Catonét, ezt az olaszt, s mosolyával együtt odaszánták valakinek, egy igen magányos nőnek, aki három állomással feljebb lakott.

„Hogy hívják?” kérdezte Catone. „Ilonának”, mondták, „de nem tudjuk, miféle Ilonának.” „Jó”, mondta Catone s szabadjegyével elutazott három állomással feljebb, a telepre, hogy megnézze annak az igen szomorú nőnek az otthonát.

A nő tényleg igen szomorú volt. Megmutatta az éléskamaráját, a befőtteket, a savanyúságokat, amiket csak úgy eltesz, de ő maga nem esz meg, aztán török módra eltett rózsaszirom-édességgel kínálta meg az olaszt. „Szólítson Nellinek”, mondta, „egyébként ipszilonnal írják.”

Catone elmesélte, hogy annak idején olasz páncélosokkal rekedt itt, s hogy mennyire kedvesek neki ezek az óriási hegyhátak, meg az a fehér kavicsú állomás a csorgóval. Elmesélt mindent, de úgy, hogy ne kelljen a nőt nevén szólítania. Aztán az esti járattal vissza is utazott. „Valami angol hölgy lehet”, gondolt vissza arra az ipszilonra.

Kérdezgették, hogy na, milyen volt, hát nem igaz, milyen egy finom, művelt, szomorú hölgy? „De igaz”, mondta Catone, „hát persze” – szóval, ami az övé, az az övé –, s átlódította a váltó nehezékét, hogy a 4322-es helyi járatot a harmadik vágányra terelje, ugyanis itt szokta bevárni a szigeti gyorsot.

Kivágott filmkocka

A pincér, tálcáján egy adag marhabélszínnel és uborkasalátával, már majdnem magányos vendége asztalához ért, hogy az ételt elébe helyezze, amikor minden előkészület nélkül, hirtelen megállt. Úgy nézett ki, mint akit mentében lefényképeztek. Mint egy kivágott filmkocka.

Félbeszakadt mozdulatában a tálca arcához közel maradt: fejét oldalra hajtva bámult a két tányérra. Rendesen kisütött marhabélszín volt, rendesen kimért körítéssel, szabályosan tálalt uborkasalátával. Mégis azt nézte.

De az egész nem tartott sokáig, talán öt másodpercnyit, aztán a pincér megtette még azt a három lépést, ami a vendég asztalától elválasztotta. Kidugaszolt egy üveg sört, és töltött. Amikor üres tálcájával visszaindult a konyha felé, éreznie kellett, hogy az a pár másodperc arcát több vendég emlékezetébe véste.

– Volt valami a hússal? – kérdezte egy másik pincér, aki a konyha bejáratánál utolérte.

– Semmi – mondta a pincér.

– Mért nézed. Vagy nem azt nézted?

– A húst néztem, de nem volt vele semmi.

Amikor ismét elhaladt magányosan ülő vendége asztala előtt, az odaintette.

– Mondja, van ezzel valami?

– Nincs, kérem. Abszolút semmi.

– De valamit nézett rajta, nem?

– Néztem, de nem volt vele semmi.

– Nem szeretném, ha mégis lenne vele valami – mondta a vendég inkább óvakodva, mint haragosan. – Csak azért mondom.

– Kérem. Jó étvágyat.

Ezzel a pincér továbbment, hogy egy másik asztalnál vegye fel a rendelést.

– A vendég még mindig nem eszik – mondta a másik pincér a konyhaajtóban. – Úgy álltál ott, mintha vissza akarnád vinni. Mi jutott eszedbe?

– Valami eszembe jutott. De nem tudom, mi.

Később, amikor két, rizzsel és zöldborsóval körített karajt vitt egy másik asztalhoz, látta, hogy vendége most már lassan enni kezd.

– Úgy látszik, megeszi – mondta a másik pincér.

– Persze hogy megeszi. Miért ne enné meg?

– Az ember félti a gyomrát, ezt tudhatod.

A másik pincér a konyha függönye mögül figyelte a vendéget, aztán amikor az befejezte, azt mondta: – Megette.

Amikor a vendég fizetett, elég kedvtelennek látszott, pedig megette az egészet.

– Magát hogy hívják? – kérdezte a pincért.

– Dunyha Jánosnak – mondta a pincér, miközben tárcájába helyezte a pénzt. – Kedves egészségére.

A vendég kimenet egy másik pincért is megkérdezett.

– Dunyha Jánosnak hívják – mondta a másik pincér.

Dunyha Jánosnak hívták. Ebben a városban több Dunyha nevű pincér volt, rokonok voltak. Ennek a Dunyha Jánosnak például az apja meg a nagyapja is pincér volt, és azokat is Jánosnak hívták. A mindenkori törzsvendégek a maguk idején „János bátyám”-nak szólították a nagyapát, az apát és most a legifjabbat is. De ő is már tulajdonképpen ötvenéves elmúlt, harmincöt éve dolgozott a szakmában. Szolgált a Bagolyvárban, a Savoyban, a Tivoliban és a Lidóban.

Megtorpanása, mellyel vendége előtt az ételt gyanússá tette, s arcát megjegyeztette a többi vendéggel, szakmájában valóban szokatlan, de úgy látszik, igen nagy szüksége lehetett rá. Hirtelen megijedhetett, hogy leejti a húst, esetleg eldobja, vagy tartott magától, hogy beleharap. Talán meg sem riadt, csak épp eszébe jutott valami. Mondjuk, csak annyi, hogy harmincöt éve szolgál a szakmában, most éppen a Lidóban, és tálcáján roston sült marhabélszínnel és uborkasalátával vendége asztalához igyekszik.

Az albérlő

A csónak nem fért be a kapun, ezért a bizottság combig érő vízben, gyalogosan gázolt be az udvarra. A jól megépített betonház és az alacsony nyári konyha között, mint valami kis szorosban, hordók és ládák rekedtek meg.

– Konzervgyári hordók – mondta az egyik bizottsági tag.

– Nézzünk csak körül – mondta a másik.

A betonház falán az ablakok szintjén húzódott a barna iszapos csík, hajnalban még ott locsogott a folyó vize. De a nyári konyha rojtos kátránypapír fedele az ablakok magasságában végződött. A nyári konyha horpadt fala egészen barna volt, a nyári konyha falán nem volt iszapos csík.

A házigazda, amikor meglátta, hogy bizottság van az udvarán, alsónadrágban legázolt közéjük. Elrugdosták a lebegő hordókat, majd ketten kiemelték a nyári konyha ajtaját.

– Ez kicsoda? – kérdezte az egyik bizottsági tag, amikor a benn megrekedt vízzel egy pizsamába öltözött test ütődött a lábuknak.

– Az albérlő – mondta a házigazda, és kissé elvonta az útból egyik lábát. A többiek nadrágban és magas szárú gumicsizmában voltak.

– S a holmi odabenn?

– A holmi az enyém.

A kiborult kertajtó mögött a szilvafákon rongydarabok, sárrögök és mindenfélék ültek, mint odasereglett madarak. Közöttük áttetsző függönyként szalma csüngött, akárcsak valami trópusi kis bisztró bejárata körül. Erről érkezett egy lány, kezében egy szál kolbásszal. Nem volt rajta semmi, hacsak nem valami ruhaféle a rászáradó szenny, ami most olyan mintázatot mutatott, mint a turistatérképek szintgörbéi. A bizottság felé tartott, mivel arrafelé sejteni lehetett egy utcát, és megállt, kezében az egy szál kolbásszal.

– Hová megy? – kérdezte az egyik bizottsági tag.

– Haza – mondta a lány.

A házigazda igazított az alsónadrágján, a kert felé kémlelt, de a lány egyedül érkezett.

– Ugyanis nem aludtam otthon – egészítette ki előbbi válaszát a lány.

Az egyik bizottsági tag levetette a köpenyét. Alatta pizsamakabát volt.

– Vegye magára – mondta.

– Nem fázom – mondta a lány, löcsbölve megkerülte az albérlőt és a bízottságot, és kigázolt az utcára.

– Megmoshattam volna neki a kolbászt – mondta készségesen a házigazda. – Van még egy darab kenyerem is.

– Azt is megmoshatta volna – mondta az egyik bizottsági tag.

– Hagyja – mondta a másik. – Jó, ha az ember kezében van valami. Ön talán éhes?

A másik bizottsági tag füzetet vett elő és jegyezni kezdett. – Siessünk, Balázs, hisz még csak az elején tartunk.

– Írjad – mondta a másik. – Kilenc hordó. A környéken, de különösképpen közelükben érezhető szag után majdnem bizonyos, hogy konzervgyári hordókról van szó.

– Tudna valami részleteket? – fordultak a házigazda felé.

– Nem, nincsenek részletek – mondta a házigazda, és közben a távozó lányt nézte, amint a hátára fölcsapódó lé fehér öblöket mos a szenny szintgörbéi közé. Aztán hozzátette:

– Az albérlőm igen mélyen alvó ember volt.

Tanyai lány

A csónakban öt öregasszony ült. Egy férfi evezett. Magasabban és távolabb telefonoszlopok sora húzódott, tövükben most csapott össze a két oldalról érkező víz. A férfi elengedte az evezőket s a csónak most egy helyben forgott.

– Egy lány – mondta az első öregasszony.

– Egy lány – mondta a második is.

– Cigarettázik.

– Már bokáig áll a vízben.

– És cigarettázik.

– Fázom – mondta a harmadik öregasszony. Ez az öregasszony nagyon vizes volt.

– Hogy mi van?

– Egy lány – mondta a negyedik öregasszony az ötödik öregasszonynak. – Már bokáig ér neki.

– Hé! – kiáltotta az evezős férfi a lánynak. – Te mit csinálsz ott?

– Semmit – kiáltotta vissza a lány.

– Na gyere hamar.

– Nem megyek – kiabálta a lány.

– Ne viccelj. Nincs időnk.

– Gyere, kislány, gyere – kiabálta az ötödik öregasszony.

– Menjünk – mondta a harmadik öregasszony, aki nagyon vizes volt. – Menjünk, ha nem jön.

– Én nem tudok bemenni – kiabálta az evezős férfi. – Semmiképpen nem tudok odamenni.

– Nem kell idejönni – kiabálta vissza a lány.

– Akkor gyere. Már a lábszáradig ér. Már térdedig ér.

– Nem megyek – kiabált a lány. – Tanyai lány vagyok.

– Miféle lány vagy? – kérdezte kiabálva az evezős férfi.

– Tanyai lány vagyok. Nem megyek.

– Mit mondott? Miféle lány? – kérdezte a harmadik öregasszony a negyedik öregasszonytól.

– Azt, hogy tanyai lány.

– Ki az a Tanyai? Mert én nem ismerem.

– Én sem ismerem.

– Én sem.

– Tudsz úszni? – kiabálta az evezős férfi.

– Tudok – kiabálta a lány.

– Akkor gyere. Csak egy kicsit kell. Attól addig.

– Nem megyek.

– Nem jön – mondta az első öregasszony. – Nem akar.

– Menjünk – mondta a harmadik öregasszony.

– Tudsz oszlopra mászni? – kérdezte az evezős férfi.

– Tudok – kiabálta a lány.

– Akkor mássz fel.

– Nem mászom. Tanyai lány vagyok.

– Nem mászik, azt mondja – mondta az ötödik öregasszony.

– Már a térdéig ér neki a víz – mondta az első öregasszony.

– Már a combját locsogja nekije.

– Menjünk, ha nem jön – mondta a harmadik. – Én nagyon fázom.

– Várjunk – mondta az evezős férfi. – Amikor a melléig ér, akkor idejön.

– Még cigarettázik – mondta a negyedik öregasszony.

– Ezt még elszívja, aztán jön.

– Hol a tanyátok? – kiabálta a férfi.

– Ott.

– Ott nincs semmi.

– Ott van.

– Hát a tanyaiak hol vannak?

– Ott vannak.

– Ott nincs senki.

– Ott vannak.

– Mit mond? – kérdezte a harmadik öregasszony.

– Azt, hogy ott vannak – mondta a negyedik.

– Akkor nincs egyedül.

– Hát biztos.

– Ott vannak, csak nem látszanak.

– Valaki adhatott neki tüzet is.

– Még meggyújt valamit.

– Menjünk.

– Igazán menjünk.

– Na jössz-e? – kiabálta az evezős férfi. – Nem tudok odamenni. Nem kerülhetek sodrásba.

– Nem megyek – kiabálta a lány.

– Most már a melledig ér – kiabálta a férfi. – Most már elindulhatsz. Lökd el magad szépen az oszloptól. Most már pont a melledig ér.

– Hagyja a mellemet – kiabálta a lány. – Tanyai lány vagyok. Ne kössön a mellembe.

– Menjünk – mondta a harmadik öregasszony. – Meghűlök.

– Kellesz a francnak – üvöltötte az evezős férfi. – Kell a francnak a melled. Már a válladig ér.

– Menjenek dolgukra – kiabált a lány.

– Menjünk dolgunkra – mondta a negyedik öregasszony. – Igaza van.

– Fulladj meg – üvöltötte az evezős férfi, aztán az öregasszonyokhoz fordult. – Bár kiköthetnénk még az akácosban. De nem hiszem, hogy még kiköthetünk.

– Kössünk már ki valahol – mondta a második öregasszony.

– Bár lenne még egy evezősünk.

– Bár lenne egy kis hátszelünk.

– Né, a feje még künn van. Az még egészen jól látszik.

– De már nem egészen.

– Az ott épp a szája.

– Az nem. A szája már nincs künn, az biztos.

– Kialudt a cigaretta.

– De az orra neki, az még künn van.

– Az ott az orra.

– Az nem az orra. Az valami egyéb. Az nem orr.

– Hát mi a fene?

– A füle.

– Az magának fül?

– Mit mondott?

– Azt, hogy nem fül.

– Mert nekem rossz a szemem.

– De az ott még az.

– Micsoda?

– Az.

– Az nem az.

– Nem is annál az oszlopnál állt.

– Hát melyiknél?

– A másik oszlopnál állt.

– Melyik oszlopot mondja maga?

– Én aztat ott. A másik kettő között.

– Én meg aztat.

– Én meg aztat.

– Én meg aztat.

Szemétégető

Som egy délután kihajtott, messze maga mögött hagyta a várost. Szállingózott a hó, de a betonúton s a földeken hamar elolvadt. Az országútról jól látszott a szikes domboldallal határolt lakatlan terület, ahol az északnyugati szélben füstoszlopok dőltek a rétre. Itt égették a város szemetét.

Som talált egy helyet, ahol leparkolhatott és gyalogosan indult befelé. Lehetett addig majdnem egy kilométer.

Nem messze onnan, ahol a szeméthalmok véget értek, s mellettünk láthatóvá vált a piszkos, kiaszott fű, egy bódé állt, amolyan kicsi irodaféleség, azé az emberé, mondjuk, aki átveszi az égetésre érkezett szemetet. Tulajdonképpen azé az emberé volt, aki sorrendi alapon bizonyos időközökben egyszerűen alágyújt a szemétnek.

Som nem a teherautóktól kinyomott úton, hanem az őszi nedvességtől süppedős réten át közeledett. Bepillantott a bódé ablakán, kopott szürke arc fogadta, olyan kifejezéssel, mint aki nincs gyalogosokhoz szokva. Erre nemigen sétálnak.

– Keresek valamit – mondta Som, s maga is rájött, milyen ügyetlen ebben a pillanatban.

Az ember a bódéból rést nyitott az ajtón, úgy bámult Som széles, szomorkás arcába.

– Szétnézek egy kicsit – mondta Som, s tűrte, hogy méregessék.

– Tessék – mondta az ember a bódéból.

Som hálából hirtelen magyarázni kezdte, hogy valami a szemétbe került, mert nincs otthon, nincs már meg, nincs egyáltalán sehol, s ha lehetne, megkeresné.

– Tessék.

Az ember erre visszament a bódéba, Som pedig elindult a füstölgő rakások között. Egy darabig zsebre dugott kézzel járkált, nézdelődött, aztán visszatért a bódéhoz és megkérdezte, mégis, például merre van a frissebb szemét. Az ember a bódéból erre csak úgy kimutatott az egész szemétre.

– Ott – mondta.

Som visszaindult, de alig pár lépés után akaratosan megfordult és bemosolygott a bódé ablakán.

– Nincs magának egy lánya? – kérdezte, mintha a szemétben megpillantott volna valamit, ami a bódéban ülő ember családjára emlékeztetné.

– Miért? – kiabált kifelé konokul az ember a bódéból.

– Csak – mondta Som.

– Ja! – mondta az ember a bódéból. – Aha! – És látszott rajta, hogy ezzel a maga részéről befejezte.

Som láthatta, képtelen barátkozni. Tovább járkált a szemétrakások s a ráfonódó füstpászták között, mintha egy kiállítás folyosóján bámészkodna, nem pedig kedvenc tárgyát keresné. Tulajdonképpen nem is igen keresgélt, inkább a lába elé nézett. Sok volt az üvegtörmelék, üveg, ami nem ég el.

Elérkezett a rakások széléig, ahol az északnyugati szélben megdőlt az első füstoszlop. Egészen tisztán megpillantotta a férfi és a nő alakját az alacsony, szikes domb tetején. Előttük szürke gyermekkocsi állt, mintha most érkeztek volna sétájukból a gyerekkel, s mint egy tűzhányó peremén, megtorpantak a látványtól.

Aztán a férfi rátette a lábát a kocsira és meglökte, hogy bukdácsolva elinduljon az égő szemétrakások felé. Ahogy nagyokat lendült a vakondtúrásokon, töredező furnér szilánkjai villantak körülötte.

Som egy csecsemőre gondolhatott, mert szaladni kezdett, bár a távolság nagyobb volt, semhogy idejében odaérkezhetett volna. S tényleg, még elég távol volt, amikor a füst függönyén keresztül látta, hogy a gyerekkocsi rázuhan arra a rakásra, ami épp útját állta. Amikor felborult, a benne levő ezernyi kacat egy pillanatra fölporzott.

Som nem fordult vissza, mert a kiboruló kacat között valami fényesen csillant s kíváncsivá tette. A gyerekkocsi ezerkilencszázharminchatos típusú volt, még benne maradt egy része annak, amit a szemétbe szántak. Törött ceruza, gyaluforgács, kibomlott plüsspárnácska, amin most kihunyó csillagként villant föl egy-egy olvadó hópehely. A csillogó valami sem hevert messze. Egy magnetofon mikrofonja volt. Fején megolvadt a műanyagrács, egészen beleolvadt a hüvelybe. Tényleg el lehetett dobni. Som mégis zsebre tette.

Elindult hazafelé, közben fölnézett a dombra, azokra, akiket az előbb még szülőknek vélt. De szülők is voltak: valahonnan előkerült a gyerek is, már vállukig ért, fázósan elkeskenyedve baktatott közöttük.

– Megtalálta? – kérdezte az ember a bódéból, amikor Som már elhaladt előtte s leparkolt kocsija felé nézegetett.

– Ó, nem – mondta Som. – Sajnos.

– Akkor az mi ott a zsebében?

– Ez? – kérdezte Som, és elővette kezét a zsebéből, a kezét, melyben a mikrofont szorongatta. – Találtam.

– Na tegye vissza – mondta az ember a bódéból egészen nyugodtan.

Som engedelmesen megfordult, és odadobta az első szemétrakásra.

– Nem oda – mondta az ember a bódéból. Oda, ahonnan elvette.

Som megfordult, elsétált az első szemétrakásig, felvette a mikrofont, aztán továbbsétált a füstpászták között arra a helyre, ahol a gyerekkocsiból az a sok miegymás kiborult, és oda dobta, ahol sejtette, hogy épp heverhetett, mielőtt lehajolt volna érte. Most már hazamehetett.

– Piszok – mondta neki az ember a bódéból, amikor másodszor is elhaladt előtte, s éreznie kellett, mennyire komolyan gondolja.

Majd máskor

A rablót az utcán fogták el: egyik lábával beszorult két parkoló kiskocsi közé, ennyi elég is volt. A közelben közlekedési jelzőlámpa volt. Ketten szorosan belekaroltak és odavitték a szolgálatos milicista fülkéjéhez. Fiatal, rövidre nyírt hajú, benőtt homlokú ember volt, a fejéhez képest kissé széles vállakkal. A milicista, miután telefonált, átadta helyét a rablónak.

– Jól futott, pihenje ki magát – mondta s az ajtót maga mögött becsukva kiállt a lépcsőre.

A fülkét, amely a járda és a virágágyások között állt, hamarosan körülvették. Mindenki látni akart egy rablót. Az ablakon keresztül csak kicsi feje és széles válla látszott. De rablóból ennyi is majdnem elég. Amikor már nagyon sokan voltak s egyesek föl próbáltak mászni a kabin oldalára, hogy lássák, teste mégis hogyan folytatódik vállától lefelé, a rabló megkocogtatta az ablakot, hogy figyeljen rá a milicista.

– Mi baj van?

A rabló valami fontos, elsárgult papirost húzott elő a zsebéből.

– Né – mondta. – Dönci nem normális.

– Tegye csak el jól – mondta a milicista kissé elmosolyodva. – Majd odabenn. Ott majd megmutatja.

A milicista körül sokan tolongtak. Mesélték, hogy ez az ember, itt a fülkében, egyszerűen kicsavarta a táskát a nő kezéből és elrohant. De elég, ha az ember ránéz az arcára.

– Ha az ember jól megnéz egy arcot, abból sok minden kiderül – mondta egy férfi. – Igaz?

– Nem tudom – mondta a milicista.

– Az a homlok, azok az elálló fülek. Tulajdonképpen el kellett volna egyszer alaposan látni a baját.

– Még nem késő – mondta egy másik.

– De késő – mondta a milicista.

– Tudja – folytatta az előbbi férfi –, az emberben ilyenkor…

– Nem tudom – mondta a milicista.

A rabló belülről megkocogtatta az ablakot.

– Mi baj? – fordult oda a milicista.

– Mit mind mondanak? Mit akarnak?

– Nem akarnak semmit. Üljön nyugodtan.

– Jó lesz megnézni ezt a pofát – mondta valaki. – Látott már ilyen füleket?

– Én a maga helyében, ahogy megfogom, elintézem, hogy megemlegeti.

– Intézzük el, az anyja istenit neki.

A rabló kinyúlt az ajtón és megérintette a milicista karját.

– Mit akarnak?

– Üljön csak nyugton, a kis… – A milicista becsukta a fülkeajtót. – Tessék csak szépen lelépni a lépcsőről. Tessék szépen a járdán továbbmenni.

Előkerült a károsult is, az a bizonyos asszony.

– Ó, a táskámat.

A milicista odaintette.

– Nézzen be az ablakon.

– Az az. Kérem szépen ide.

– Na várjon. – A milicista megnyitotta egy kicsit az ajtót, a rabló összerezzent, amikor megérintették. – Csak a táskát – mondta a milicista.

– Ó, istenem – mondta az asszony.

– Még ne menjen el – mondta a milicista, amikor odaadta a táskát.

– De hát dolgom van.

– Akkor vissza kell kérnem a táskát.

– Legalább vagy kettőt adhattam volna neki – mondta megint a férfi, aki az előbb a milicistával próbált beszélgetni. – Megcibálhattam volna egy kicsit.

– Nem mindig kapcsol az ember, mi? – nevetett egy másik. – Nem mindig jut az ember eszébe, hogy most cibálhatna egyet.

A milicista közben a rablót nézegette. Aztán rést nyitott az ajtón.

– Mitől ilyen rövid a haja, Dönci?

– Tetszik tudni. A múltkor.

– Ja. Nem mondtam semmit.

A milicista visszafordult, és háttal az ajtót támasztva állt. Észrevette, hogy a kocsi, amire várt, most bekanyarodik a sarkon.

– Csináljanak egy kis helyet – mondta, aztán benyitott a fülkébe.

– Mit mind mondanak? – kérdezte suttogva a rabló.

A milicista visszasuttogott:

– Nem mondanak semmit. Maradjon még ülve egy kicsit, Dönci.

Két milicista szállt ki a kocsiból és a kabin felé közeledett. A rabló is megpillantotta őket és felállt.

– Most jöjjön – mondta a szolgálatos milicista.

Bár már indulnia kellett volna, a rabló a milicista mellett állt, és úgy nézett a szemébe, mint egy gyermek.

– Jöjjön maga is velem – kérte.

– Nem tudok – mondta a milicista csendesen.

– Igazán jöjjön velem.

– Most nem tudok – mondta a milicista. Majd máskor.

Egy rossz kinézésű ember

A rossz kinézésű ember egy nyárvégi napon, délután tűnt fel a kisvárosban. Az állomás felől közeledett, de nem az ingázókkal, hanem valamivel később, a távolsági gyorssal érkezhetett, amelyik csak a nyári menetrend szerint áll meg ezen az állomáson.

A távolsági gyorsról egyébként itt kevesen szállnak le, legtöbbször aktatáskás mérnökök vagy valamiféle szakértők, akik egy-egy éjszakára megszállnak a kombinát vendégszobájában, aztán eltűnnek, mielőtt a helybeli lányokkal összebarátkoztak volna.

A rossz kinézésű ember aktatáska nélkül közeledett fölfelé a rövidke főutcán. Nem volt benne semmi szakemberes vagy mérnökös, készruha-üzletből való, nagyobb termetre szabott nyári öltönyt viselt, zsebében dudorodott holmija, miegymás, amit az útra magával hozhatott. Ez az öltöny sötétkék volt, hozzá talán szükségből választott túl világos cipők, s mérsékelt polgári ízléssel kockázott szürke ing. Az, ami kinézését, tulajdonképpen kellemetlenné tette, a vállai közé süppedt, sötétkék gallérnál kezdődő, széles, kerek feje volt. Világos, seszínű arcával, a keskeny homlokából laposan hátrasimuló hajával leginkább halra emlékeztetett. Halarcú ember sötétkék, bő nyári öltönyben, világos cipővel, ez valahogy nem ment. Legtöbben utána is néztek.

Rossz kinézése ellenére az idegen egyelőre ártalmatlannak látszott. Egész délután az utcákat rótta, mintha ki akarná őket tapasztalni. Mintha valami köze lett volna a boltíves kapuk mohos tövéhez, az utca macskaköves medréhez, melyet a város mint műemléknek tekinthető útburkolatot szívesen tűrt meg a zajos bejáró ökrös szekerek alatt. Az idegen, miközben valakit kikerült, oly szomjasan meredt arcába, mintha elveszett testvérét keresné benne. De senki nem hasonlított hozzá a városban. Errefelé bozontos, barna örmények laktak valamivel világosabb gyermekeikkel, az idegen pedig fehér volt és sima.

Másnap újra föltűnt, halszerű merev arcával végigjárta a várost és mindenkinek belebámult az arcába. Egy alkalommal kezében virággal is látták, de nem derült ki, melyik ház asszonyához készül ebédre és hol tölti éjszakáit.

– Ki a fene lehet? – kérdezte valaki egy ablakból, valakitől, aki egy másik ablakból bámult ki az utcára.

– Én nem tudom – mondta a másik, hangjában enyhe rosszallással. – Nem tudom, de nincsen valami jó feje, az biztos.

– Az. Nem valami jó fej – mondta az előbbi. És ennyiben maradtak.

A harmadik napon, hét végén, hallani lehetett, hogy a rossz kinézésű idegen estelente kapuzáráskor a temetőből távozik, éjszaka pedig sétákat tesz a városból kivezető országúton, amerről a langyos szél hullámaival érkezik az ablakok alá a békabrekegés.

Még aznap este el is utazott. A kis állomáson ácsorgók közül többen ráismertek, hogy ő a halarcú idegen. Némi meglepetést mégis hangjával keltett. Alázatos, meleg és mély zengésű volt, amint megváltotta a jegyét. Röviddel ezután valaki az ácsorgók közül azt állította, hogy ő maga látta, amint virágot helyezett az Adorján házaspár sírjára.

– Az Adorján fiú lesz – mondta erre valaki.

– Az lehet – bólogattak a többiek. – Az lesz.

Megegyeztek abban, hogy az Adorján házaspár sírja volt a legelhanyagoltabb az egész temetőben, de ez az Adorján fiú most végre megemberelte magát. Életükben nem nagyon bírta a szüleit, s azok sem igen kedvelték, mivel nem volt a legsikerültebb gyermek. De most már ő is öregedni kezdett, és íme, megbocsátott az öregeknek. Szó, ami szó, ilyen arccal próbára tehette a szülői szeretetet, pedig úgy látszik, nem rossz fiú, nem, nem.

Ezalatt befutott az esti távolsági gyors, s az idegen elrobogott vele. Aztán az ácsorgók is szétszéledtek s vacsoránál családonként megbeszélték, hogy itthon járt az Adorján fiú, az, amelyiknek olyan halarca van.

Csak az öregek hallgattak, mint mindig, korán nyugovóra tértek a régi város régi szokásai szerint, mert igen jól tudták, hogy az Adorján házaspárnak – bármennyire is törekedtek erre annak idején – nem volt gyermeke.

Wolf

A hosszú, szabálytalan alakú zongoralerakat homályában egy este megjelent egy férfi, rúdra erősített hálót tartott a kezében, egy zongorának támasztotta, aztán bemutatkozott Bordának, a raktárnoknak.

„Wolf”, mondta, és közben ülőhely után nézett. Szőke volt, kutyásan megnyúlt a feje, barna kezeslábast viselt. Olyan volt, mint mondjuk egy szőke farkaskutya.

„Hogyhogy Wolf?” kérdezte Borda, mire Wolf megmagyarázta:

„Wolfnak hívnak.”

A lerakat kínosan berendezett sarkában álltak, a tetővilágítás poros ablakai alatt, szegényes bútorok, ponyvák és huzatok között. A poros tetőablakokon most ennek a szokatlan berendezésnek a képe látszott, künn sötétedett, benn égett a villany. Borda egy kicsi vaskályha lapján kenyérszeleteket pirított.

„Zongora érdekli Wolf urat?” kérdezte.

„Nem zongora”, mondta Wolf, leült egy kerek zongoraszékre és forogni kezdett rajta, úgy nézdelődött.

„Akkor valami más az ok”, mondta Borda, és a helyenként rojtossá szakadozott, szutykos hálót nézte, amit Wolf magával hozott. Úgy nézte, mint akinek hirtelen nem jut eszébe, hol látott ilyet. „Van egy kész teám”, mondta, „a Matókot vártam, azt hittem, a Matók érkezik.”

„Valami nőszemély?”

„Egy hangoló, egy zongorista”, mondta Borda. „Egy snapszot tölthetek?”

„Egy snapszot igen”, mondta Wolf.

Borda kitöltötte az italt és állva maradt. Wolf megfordult a széken, megemelte a poharat és kiitta. „Bejött ide egy kutya”, mondta.

„Miféle kutya?”

„Egy kutya.”

„Szóval Wolf úr a kutyáját keresi.”

„Nem az én kutyám”, mondta Wolf.

Borda megkerülte az asztalt és újabb kenyérszeleteket helyezett a kályha lapjára. Wolf kezeslábasa zsebéből elsárgult, töredezett szélű fényképet vett elő és Borda felé nyújtotta:

„Ismeri?”

„Egy kutya. Egy kiskutya”, mosolyodott el Borda, „épp a lerakat ajtajában.”

„Hol van?” kérdezte Wolf.

„Ó, igen rég nem láttam én már kutyát. Talán esztendők óta.”

„Úgy huszonkilencben, mi?”

„Vagy talán még huszonnyolcban.”

„Huszonnyolc meg öt az harminchárom.”

„Hát úgy öt éve.”

„Én körülnézek”, mondta Wolf, lehajolt és eltűnt a terem homályában. Borda kis lábost vett le a kályháról, leült az asztal mellé, kanalazni kezdett és pirítóst rágott.

„Mit eszik?” kérdezte Wolf a teremből.

„Karfiolt piritóssal.”

„Az diétás kaja.” .

„Egy kicsit nem jól vagyok”, mondta Borda.

„Az nem jó, ha az ember nincs jól”, mondta Wolf, „az nem valami jó dolog.”

„Wolf úr nem kér?”

„Nem vagyok beteg.”

Wolf valahol a zongorák alatt mászkált s csak nagy későre került elő, amikor Borda vacsoráját már rég elköltötte és szikkadt tekintettel bámult maga elé, az üres lábosra és a zongorákra.

„Tetszett találni valamit?”

„Majd megtalálom”, mondta Wolf, „ebben nyugodt lehet.”

Borda ágya elé lépett, és megragadta a takaró szélét.

„Le szeretnék feküdni”, mondta.

„Jó”, mondta Wolf, „akkor feküdjünk le.”

Borda megvetette az ágyat, s egy darabig nézegette, főleg a párnát, ami középen feje nyomásától enyhén bemélyült.

„SzóvaI Wolf úr itt alszik.”

„Muszáj”, mondta Wolf.

Borda lehajolt és kifűzte a cipőjét.

„Én álmomban rúgkapálok”, mondta, „nem vagyok valami jó hálótárs.”

„Az majd kiderül.”

„Esetleg aludhatunk lábtól.”

„Én nem szeretek lábtól aludni.”

„Vagy aludhatunk felváltva.”

„Én nem szeretek felváltva aludni.”

Aztán Borda leoltotta a villanyt és lefeküdtek egymás mellé.

Éjszaka megindult az eső, ott neszelt a tetőablakon. Borda fölkelt, benyitott valahova, s miután az öblítővíz zúgását lehetett hallani, visszatért és elfoglalta helyét Wolf mellett.

„Mi újság?” kérdezte Wolf.

„Wolf úr nem alszik?”

„Amikor dolgom van, nem alszom”, mondta Wolf.

Borda, amint világosodni kezdett, begyújtott, teavizet tett a kicsi vaskályhára.

„Látja”, mondta Wolf, „egy ágyban aludtunk, mint valami ikrek.”

„Wolf úr nem aludt”, mondta Borda.

„Töltsön nekem egy snapszot.”

Aztán megteáztak, Borda odakészítette a tűzhelyre a karfiollevest, majd visszaheveredett az ágyra, és újra elaludt. Wolf ébresztette fel, ekkor már reggel volt.

„Most elmegyek”, mondta. „Kísérjen ki, Borda.”

Wolf vette a hálóját, Borda leakasztotta a falról a bejárat kulcsát.

„Még jövök errefelé”, mondta Wolf, miközben áthaladtak a homályba borult termen, a zongorák között, „kell nekem az a kutya.”

„Tessék eljönni”, mondta Borda, „ha már úgy van, hogy el kell jönni.”

„Szeretném, ha Borda emlékeznék rám”, mondta Wolf, amikor a kijárathoz értek és többet nem is nézett vissza.

„Nem felejtem el Wolf urat”, mondta Borda, „hisz tényleg, egy ágyban aludtunk, mint valami ikrek.”

Felvilágosító iroda

Elképzelésünk szereplői:

SZOLGÁLATOS

KOMPUTER

Tudakozódók HANGja

NŐ (később CUNCI) hangja

 

Elképzelünk egy felvilágosító irodát, egy amolyan mindenes irodát, amely a hozzá intézett legkülönbözőbb kérdéseket igyekszik kellő díjazás ellenében megválaszolni. Elképzelünk egy komputert, a kapcsolókkal és gombokkal ellátott szolgálati asztalt, kis műszerfalat, kigyúló színes lámpákkal, ezeknek fénye kiadja a háttal ülő Szolgálatos alakját. Éjszaka van.

HANG (méltatlankodva). Uram, mi már beszélgettünk. A birtokomban lévő két naptár közül az egyik arról tudósít, ahogy a nap ma este tizennyolcötvenhétkor tért nyugovóra, míg a másik a fent említett időpontra tartós napfogyatkozást ígért. Mindkét jelenség sötétséggel jár. E vélekedésekkel ellentétben, ha nem káprázik a szemem, fényes nappal van. Miért teszik ezt az emberrel?

KOMPUTER. Ahonnan ön beszél, biztos másnap van.

SZOLGÁLATOS. Valahol már megint másnap van.

HANG. Akkor legalább mondja meg, hány óra.

KOMPUTER. Mint a tegnap ilyenkor.

SZOLGÁLATOS. Tényleg, még csak negyed kettő.

HANG (szorongó). Kedves barátom. Itt ülök csillámló sziklafalon…

SZOLGÁLATOS. Már megint kezdi? Kérem, legyen rövid…

HANG. Halló… Itt ülök csillámló sziklafalon. Nem tudom, hogyan kerültem ide. A közelben keselyű tartózkodik.

SZOLGÁLATOS. Adom a komputert.

KOMPUTER. Ön mostanság tűzzel jár. A keselyű éhes. Befejeztem.

SZOLGÁLATOS. Ezek az éjszakai kliensek már aligha fognak fizetni. (Szórakozottan.) A keselyű éhes, a keselyűnek nagyszerű az étvágya. A kívánt napfogyatkozást viszont sajnos nem tudtuk biztosítani, mivel éjszakára esett, miközben ön feltehetőleg aludt. Ön könnyelműen átalussza éjszakáit a földteke egyik felén, miközben…

NŐ hangja. Halló!

SZOLGÁLATOS. Halló.

NŐ. Kérdeznék valamit.

SZOLGÁLATOS. Tessék.

NŐ. Kivel beszélünk?

SZOLGÁLATOS. A Szolgálatossal. Adjam a komputert?

NŐ. Ne, ne.

SZOLGÁLATOS. Akkor tessék.

NŐ. Maga a kedves Szolgálatos?

SZOLGÁLATOS. Én vagyok a szolgálatos.

NŐ. Kedves szolgálatos, beszélgessünk. Beszélgetni akarok. Hogy hívják?

SZOLGÁLATOS. Szolgálatosnak.

NŐ. Jó, jó. De mégis. Még hogy? Hogyan szólítsam?

SZOLGÁLATOS. Engem szolgálatosnak hívnak. Benne van a szabályzatban. Amikor szolgálatban vagyok, nincs nekem egyéb nevem.

NŐ. Ó, ne legyen ilyen. Csak nevén szeretném szólítani. A hangját már rég ismerem.

SZOLGÁLATOS (hajthatatlan, de udvarias). A nevemet sajnos nem mondhatom meg. Csak ennyit: Szolgálatos. Mindenki így keres idebenn. Tartja még a vonalat?

NŐ. Persze. Hisz beszélgetni akarok.

SZOLGÁLATOS. Bizonyára tudja, percenként kell fizetni.

HANG (éles, tiszta). Tisztelt iroda. Harminchárom éves vagyok. Odaszegeztek valahova. Kérem, kapcsolják hamar az apámat.

KOMPUTER. Jézus úr, ön árva.

NŐ. Na, folytathatom?

SZOLGÁLATOS. Tessék. Percenként szökik az automata.

NŐ (egyre magabiztosabban). Ezt már hallottuk. Persze hogy fizetek. De hagyjuk most ezt. Mondja, emlékszik rám? Hiszen mi már beszélgettünk…

SZOLGÁLATOS. Lehetséges. Valamelyik éjszaka.

NŐ. Éjszaka? Már nem is tudom.

SZOLGÁLATOS. Én mindig éjszaka dolgozom. Én vagyok az éjszakai szolgálatos. Én válaszolok az éjszakai kérdésekre.

NŐ (élénken). Persze hogy éjszaka volt és körülbelül ez volt a szöveg (lassan tagolva, mintha elhangzott szavait idézné): „Kedves Szolgálatos, nénémet egyik barátja igen kicsire nőtt káposztákkal ajándékozta meg. Akkorák, mint… mint mondjuk egy-egy dió. Ha elültetem őket, megnőnek-e?” Erre maga, a kedves és mosolygós hangján: „Az ön nénje barátja kelbimbót hozott a házba. Enyhén sós vízben megfőzi, tojás, tejföl, reszelt sajt, prézli. Kész.”

SZOLGÁLATOS. Azt, hogy „kész”, azt nem mondhattam, csak azt, hogy „befejeztem”. De nem én válaszoltam, hanem a komputer. A komputer kedves és mosolygós hangját hallhatta. Főnökeink gondoskodtak arról, hogy a komputernek kedves és mosolygós legyen a hangja.

NŐ (egyre közvetlenebb). Megmondom az igazat. Az egészet most találtam ki. Csak annyit kérdeztem, hány óra.

SZOLGÁLATOS (kezd kedvére lenni a beszélgetés). Lehetséges. És hány óra volt?

NŐ. Negyed kettő.

SZOLGÁLATOS. Negyed kettőkor kezdik az álmatlanok.

NŐ. Mondja, nem álmos?

SZOLGÁLATOS. Sose vagyok álmos. Azért lettem éjszakai szolgálatos.

NŐ. Mert én sem. De akkor legyen valamivel kedvesebb. Jó?

SZOLGÁLATOS. Igyekszem…

NŐ. Vagy azt akarná mondani, hogy unja a beszélgetést?

SZOLGÁLATOS. Én nem tudom, mi az unalom.

NŐ. Jaj, de isteni. Szolgálatos, mondja, meddig lesz maga szolgálatos?

SZOLGÁLATOS. Hajnali négyig. Akkor lejár a munkaidő.

NŐ (elgondolkozva). És csak úgy ül ottan… És csinálja azt a dolgot, hajnali négyig? …

SZOLGÁLATOS. Mindig arra készültem, hogy kielégítő válaszokat adhassak. Gyerekkorom óta erre képeztettem ki magam…

NŐ. … És mert szeret a kedves és mosolygós hangján beszélni… Ilyenkor éjnek évadján.

SZOLGÁLATOS (bizalmasan). Nekem ez a szenvedélyem.

NŐ (suttogva). Szolgálatos! Hallgathatnám hajnali négyig? Amíg megmondhatja a nevét.

SZOLGÁLATOS. Lehet, de… Én figyelmeztettem, az automata percenként taksál.

NŐ. Ó, most már hagyjuk azt az automatát, az automata végképp nem érdekel. És mondja, négykor, amikor befejezi, például mit csinál?

SZOLGÁLATOS. Négykor felváltanak. Felvált a reggeli  szolgálatos.

NŐ. Felváltják. És? …

SZOLGÁLATOS. És rohanok a négytízes buszhoz. Ha nem érem el, akkor a négyhúszassal megyek. Hat perc az út. Időbeosztásom szerint fél ötkor már otthon kell olvasnom.

NŐ. … Hajnalban, a lehetetlen fél ötkor már olvas? … Szegényke.

SZOLGÁLATOS. Tanulok. A komputer is folyton tanul.

NŐ. … Hat perc az út… Meséljen még. Csak úgy hazamegy négykor…

SZOLGÁLATOS. A négytízessel vagy a négyhúszassal.

NŐ. … De csak úgy? … Gondoltam…

SZOLGÁLATOS. Igen. Szóval úgy rendesen hazamegyek.

NŐ. Gondoltam, a négytízes vagy a négyhúszas körül fölcsíp valakit egy kis kirándulásra, hiszen ahol maga lehet, ott azt hiszem egészen el lehet gémberedni… Valakit, aki a kapuban várja négy óra ötkor… Valakit, aki jött, hogy a Szolgálatosunk hangját hallja.

SZOLGÁLATOS. Nem vagyok kiránduló… Egyszer, gyerekkoromban, anyám a vonatból mutatott egy erdőt… Soha nem voltam valami barátkozó.

NŐ. És mióta nem olyan barátkozó? Szolgálatos, hány esztendős is maga?

SZOLGÁLATOS. Ezt elárulhatom: harminchárom, mint az iménti kliensem annak idején.

NŐ. Ja, az a szomorú a képekről…? De Szolgálatos! Maga nem olyan viaszszínű nem olyan pergamenszínű, nem olyan falszínű, mint az. Olajbarna és kékszemű. (Ünnepélyesen.) Olajbarna és kékszemű. Eltaláltam?

SZOLGÁLATOS. Azt hiszem, igen. Nagyjából ilyenszerű vagyok. Bár rég nem néztem tükörbe.

NŐ (egyre hevesebben). Olajbarna és kékszemű. És vékony, tapintható ujjakkal rendelkezik. Vékony, tapintó ujjaival lágyan végigkocog valakinek a fehér nyakán… Élvezi vékony, barna ujjait valakinek a langyos, gyöngyházfényű nyakán, mosolygósan, mint a hangja… Szolgálatos! Hajnalonta, úgy negyed öt felé, hány nőhöz jár onnan haza?

SZOLGÁLATOS. Én mindig, minden hajnalban hazamentem tanulni. Nekem még nem volt időm, hogy néha ne tanuljak… Én még nem voltam nővel…

HANG (már ismerős). Uram, már nem szükséges bemutatkoznom. Csak arról lenne szó, hogy míg a tulajdonomat képező két naptár egybehangzó tudósítása szerint ma péntek van, ha jól megnézem, külsejét tekintve szombati ez a nap. Miért teszik ezt velünk?

SZOLGÁLATOS. Ezek szerint ön másnapos. De megkérdezzük a komputert.

KOMPUTER. Én mint ember kérdeznék valamit: nem menne maga a… (Szolgálatos sietve kikapcsolja.)

HANG. Hova? Hova?

NŐ (közbevág). Na befejezte? Szolgálatos! Valamit mondott az imént. Hogy harminchárom, és…

SZOLGÁLATOS. Ez a színigazság…

NŐ. És hogy soha, soha… ,

SZOLGÁLATOS. Úgy van.

NŐ. Mondjuk, elhiszem. De gondolom, úgy negyed öt felé, a buszban vékony barna ujjaival elvadászgatna valakinek a fehér nyakán… És mosolyogna. Ezt  nem tagadhatja.

SZOLGÁLATOS. Bár az igaz, ujjaim vékonyak és barnák, ezt a vadászgatást még nem tudom róluk. Nem nagyon ismerem, szóval nemigen ismerem…

NŐ (kiegészíti): … „ujjaimat vadászgató oldalukról.”

SZOLGÁLATOS. Hát igen.

NŐ. És csak úgy tűri, hogy ujjai hajnalonta a négytízesben vagy a négyhúszasban hideg kapukulccsal babrálgassanak gémberedés ellen. (Álmodozva.) Odakünn meg magas kéményekből lilás fényben úsznak elő a felhők. (Suttogva.) Szolgálatos!

SZOLGÁLATOS. Tessék.

NŐ (suttogva). Felhő! Mondja nekem ezt a szót: felhő.

SZOLGÁLATOS. Felhő.

NŐ. Még, még!

SZOLGÁLATOS. Felhő, felhő.

NŐ (forrón). Most nevén szeretném szólítani. Most már ki akarom mondani a nevét.

SZOLGÁLATOS (szomorúan). Szolgálatos.

NŐ. Lehet ezt becézni? SZOLGÁLÁTOS. Csak Szolgálatos. Egészen négyig.

NŐ. Kár. Elképzelem, miközben a mikrofon fölé hajol, fekete tincs hull a homlokába, eltakarva a szolgálatos egyik szemét… Fénye a tincsek közt villózik… és én…

SZOLGÁLATOS. Tényleg, az a tincs belóg!

NŐ. Hogy tudnám becézni? Mégis.

SZOLGÁLATOS (bizonytalanul). Nem tudom… Esetleg így: Szolgi. Jó lesz?

NŐ. Szolgi, Szolgi, mennyi van még négyig?

SZOLGÁLATOS. Még csak fél kettő.

NŐ. Én akkor négyig Cunci leszek.

SZOLGÁLATOS. Most már négyig tartjuk a vonalat.

HANG (az ismerős). Uram, megint csak én vagyok. Kérem, ez még a múlt hét? Ugyanis zátonyra futottam. Márpedig… (Szolgálatos kikapcsolja.)

NŐ (mostantól CUNCI). Szolgi, maga kivel mind beszélget?

SZOLGÁLATOS. Csak ezzel a másnapos hajóssal. Szombaton azt hitte, péntek, vasárnap azt, hogy szombat, azt hiszem, nekiment a jövő hétnek.

CUNCI. Szegény fiú.

SZOLGÁLATOS. Ezentúl a komputer beszél majd vele.

CUNCI. A komputer? Szolgi, a komputernek van rendes neve, vagy ő négy után is komputer?

SZOLGÁLATOS. A komputer komputer. Ez a neve.

CUNCI. De négykor őt is felváltják, és együtt mennek a kapuig?

SZOLGÁLATOS. Ó, nem, ő itt marad. Be van szerelve.

CUNCI. Ó, sejtem. Egy olyan gépféleség, amelyen most dobolnak a mosolygós, barna ujjai. A vadászók. Eltaláltam?

SZOLGÁLATOS. Csakugyan, valami dobol. De nem az ujjaim dobolnak.

CUNCI. De valami dobol. Valami dobog, hisz hallom.

SZOLGÁLATOS. Itt valami lüktet.

CUNCI. Ha!

SZOLGÁLATOS. Lüktet, de mi?

CUNCI. Találd ki!

SZOLGÁLATOS. Valaki!

CUNCI (nevet, majd suttogva). Csak odaszorítottam a kagylót. Hallod?

SZOLGÁLATOS. Benned dobog? Benned?

CUNCI. És benned.

HANG (közbeszól). Kedves barátom. Itt ülök…

SZOLGÁLATOS. Elég volt! (Kikapcsolja a hangot.) Mondd, Cunci, honnan tudtad, hogy az a hajtincs nekem néha belóg? Honnan tudtad még ezt is?

CUNCI. Éreztem. A hangodból csakis így tudtalak elképzelni. Azzal a hajtinccsel, olajbarnán és kékszeműen. S a vékony, vadászgató ujjaiddal. Na és én?

SZOLGÁLATOS.  Gyöngyházfényű nyakad van, és a hajad, gondolom, vörös.

CUNCI. Ó, te kis csibész! Na mondd, hány óra van, mennyi van még négyig?

SZOLGÁLATOS. Kettő felé jár. Kezdik az álmatlanok. Az álmatlanok, akiket meg kell nyugtatnom a barátságos hangommal, s azzal, hogy tulajdonképpen én sem alszom.

CUNCI. Nem érdekelnek az álmatlan barátaid. Mennyi van még négyig, hogy vessünk véget a gyalázatnak?

SZOLGÁLATOS. Hát nem éppen barátaim… De mondd, hogyan vetünk véget a gyalázatnak?

CUNCI. Csak úgy. Egyszerűen.

SZOLGÁLATOS. … Úgy egyszerűen.

CUNCI. Pofonegyszerűen. Négykor, amikor kilépsz a kapun a hajnali, lilás fénybe, szemedbe lógó tincseid mögül a város helyett engem pillantasz meg, amint a szemközti járdáról feléd indulok az üres téren. Megismersz majd a vörös hajamról.

SZOLGÁLATOS. Négykor a téren…

CUNCI. Igen. És úgy teszünk, mintha nem ismernénk egymást. Te csak úgy fölcsípsz, és elindulunk a buszállomás felé, hogy a négytízessel eltűnjünk valamerre. Én közben még vonakodom is egy kicsit, hogy: „Nem tudom, fel lehet-e engem csak úgy csípni ilyen szokatlan órában?” De te erőszakosan markolsz egyet a karomon: „Semmi. Most megyünk és véget vetünk a gyalázatnak, hisz itt állok harminchárom éves fővel… Csakugyan harminchárom éves vagyok és nővel még nem voltam.”

SZOLGÁLATOS. … Hiszen itt állok harminchárom éves fővel…

CUNCI. … és végre van egy kis időm…

SZOLGÁLATOS. … és végre van egy kis időm.

CUNCI. Mondom: „Na, jól van, meglátjuk.” Mire te: „Akkor nyomás ki a végállomásra. Tudok egy kis erdőt, anyám mutatta egyszer a vonatból. Egy klassz kicsi helyet, madarakkal. Madarat akarok fogni.”

SZOLGÁLATOS. Madarat akarok fogni.

CUNCI. A négytízessel négytízkor alig utaznak. Kapukulcsod ezúttal hidegen lapul a zsebedben, ujjaidnak más elfoglaltságról gondoskodunk. A végállomás felől aztán vesszük az irányt be az erdő felé. Még az üres réten tartunk, amikor vaskos célzásokba foglalod panaszaidat: „Ó, Cunci, látod, milyen kár, hogy te nem vagy fiú, én meg lány, mert akkor most mekkorát smacizhatnánk.”

SZOLGÁLATOS. Smaci, az mi?

CUNCI. Körülbelül az, hogy vékony, barna ujjaid keresgélően elmozdulnak. Megkérdezem: „Hova, hova, mi ez a vadorzó stílus?” Te csak bámulod a bizonyos gyöngyházfényű bőrömet: „Csak úgy erre jártam”, motyogod zavartan. „Csak úgy? Ez igazán jó. És mi célból, ha szabad kérdeznem?” „Madárfogási célból”, motyogod.

SZOLGÁLATOS. Motyogom?

CUNCI. Motyogod, mert odavagy. Továbbá föl fog kelni a nap, a fű sárgásan izzani kezd, s a távolban a város fölött, az öttízes és az öthúszas fölött a  kéményekből mint távozó nagy halak úsznak elő a koszosabbnál koszosabb lila felhők. De a fű, az izzik, zöldessárgán izzik s fölötte kigombolunk egy bordó inget. Közeledő ujjaimtól elforrósulsz: „Ha most kiihatnálak, mint egy pohár vizet, hisz ez már aligha igaz…”

SZOLGÁLATOS (az asztalra csuklik). Elég!

CUNCI (célratörően folytatja). „Hogyne volna igaz”, mondom, „csakhogy mégis csoda. Csoda, Szolgi, hogy mit tudsz te szólni ehhez a bőrhöz. Hiszen valljuk meg, ha jól számolok, régóta elrúgtam már az ötvenet…”

SZOLGÁLATOS (hallgat).

CUNCI. S aztán úgy dél felé, ezen még egyre csodálkozva, a tizenegytízessel vagy a tizenegyhúszassal bevonulunk reggelizni.

SZOLGÁLATOS (hallgat).

CUNCI. Egy kis villásreggelire. Vert tejre és majonézes salátára…

SZOLGÁLATOS (megtörten). Mintha velem történt volna valami. Velem most történt valami.

CUNCI (szigorúan). Tessék? Nem értem.

SZOLGÁLATOS. Azt hiszem, velem történt valami.

CUNCI. Na micsoda?

SZOLGÁLATOS. Valami. Nem tudom, micsoda. Valami fojtó. Valami meleg, valami hideg. Valami hideg, valami meleg.

CUNCI (hosszabb szünet után lassan, egyre közömbösebb hangon). Ja, szinte sejtettem! Történt valami? Szóval így állunk.

SZOLGÁLATOS. Mindjárt megmagyarázom.

CUNCI. Ugyan, hagyd. Ismerlek. Most már tudom, kicsoda vagy.

SZOLGÁLATOS (hevesebben). Nem tudhatod. Nem tudhatod.

CUNCI (hangja fokozatosan elveszíti kilengéseit, úgy hallatszik, mintha egy hosszú folyosón távozva, inkább csak magának válaszolna). Ó, hagyd ismerlek.

SZOLGÁLATOS. Na jó. De most gyere. Gyere hamar, találjunk ki valamit. Valami végérvényeset.

CUNCI. Jaj, de furcsa. Hiszen ez egészen furcsa.

SZOLGÁLATOS. Várlak háromkor a kapuban.

CUNCI. Furcsa kisfiú voltál. Vagy már nem is tudom.

SZOLGÁLATOS (kapkodva). Háromra a kapuban, s eltűnünk a háromtízessel vagy háromhúszassa1 a végállomások felé. A végállomások felé, ahonnan kitűnő kilátás nyílik távozó nagy halaidra. A lilákra, ahogy mondtad… Eljössz-e háromra?

CUNCI. Háromra. Lehet. Mit mondjak? Igen is, meg nem is.

SZOLGÁLATOS. Hogyhogy?

CUNCI. Hisz hallottad, mi a helyzet. Régóta elrúgtam már az ötvenet. Ügyelnem kell magamra.

SZOLGÁLATOS. Gyere, mert ismerlek. Indulunk a…

CUNCI. Ismersz? Ha meglátsz, elájulsz!

SZOLGÁLATOS. Ismerem a nyakadat, ismerem az egész vadászterületet…

CUNCI. Ha hozzám érsz, elájulsz!

SZOLGÁLATOS. A háromtízessel loholunk, az erdőbe, tudod, amit anyám mutatott a vonatból…

CUNCI. Az az erdő! Ha meglátod, elájulsz!

SZOLGÁLATOS. Cunci!

CUNCI. Hogy is volt? Egy kicsit furcsa volt. Egy kicsit ostoba volt.

SZOLGÁLATOS (kiabálva). Fél háromra a kapuban!

CUNCI. Még mit mondjak?

SZOLGÁLATOS. Rohanok. Várlak a kapuban.

CUNCI. Mit is mondhatnék még magának? Esetleg majd egyszer még megkeresem.

SZOLGÁLATOS. Hé! Kivel beszélek?

CUNCI. Én csak beszélgetni akartam…

SZOLGÁLATOS. Cunci!

CUNCI. És egy kicsit beszélgettünk is…

SZOLGÁLATOS. … és még valami…

CUNCI. … Ez az igazság. Csak ennyi történt.

SZOLGÁLATOS (kiabálva). … és még valamit!

CUNCI. Ennyi, ennyi.

SZOLGÁLATOS. … Valamit… A nevemet! Halló! A rendes nevem, az nekem… az… Várj! Egy pillanat. Eszembe jut… A rendes nevem mindjárt eszembe jut. A rendes nevem nekem mindjárt eszembe jut. Az én nevem… (A beszélgetést jelző lámpa kialszik, fölhangzik a telefonból ismert, üres vonalat jelző búgó hang.)

SZOLGÁLATOS (ordítva). Halló, halló, halló! (A komputerhez:) Komputer. Fehér gyöngyházfényű nyaka volt, a haja pedig vörös. Kivel beszélgettem?

KOMPUTER. Ön Cuncival, a nőkomputerrel beszélgetett. Ön egy éltes, kitanult bestia komputerrel beszélgetett. (Az irodában lassan kihuny minden fény.)

HANG. Ez már a jövő hét?

HANG. A keselyű nagyon éhes?

HANG. Aki árva, annak nincsen apja? (Generálsötét.)

HANG. Harminchárom éves vagyok, éjszakai szolgálatos. A felvilágosító irodában dolgozom. Harminchárom éves vagyok, éjszakai szolgálatos. Ki vagyok én?

KOMPUTER. Ön az éjszakai szolgálatos.

(Elképzelésünknek vége.)

Harmadika és szerda

Egy este a belvárosban kanyarodás közben kioldódott egy teherautó retesze, s a rakterületről kongó robajjal egy csomó hordó, az egész rakomány szertegurult a járdán, az utcákon. Úgy imbolyogtak az aszfalt biztonságához szokott, megrémült emberek között, mint leszámolásra érkezett angyalok. Ide-oda tántorogtak, egy-egy a lendülettől majdnem talpára állt. Egy kavics, kis utcai szemét változtatott irányukon. Olyan volt az egész, mintha nem akarna véget érni.

Az egyik úgy tört be egy kirakatot, hogy maga előtt egy embert is betaszított. Nem lehetett tudni, a kardszerű üvegcikkek ütötte mély sebek vagy a zúzódások ölték meg. Mindegy volt. Ott hevert a könyvesbolt kirakatában, fél keze úgyszólván szét volt kenve a papírok között. És még valami: látszott, hogy férfinemű ember.

A hordó visszazöttyent a járdára, kacsázva elgördült, s egy hirdetőoszlop tövében állott meg. Az oszlop mellett leányka imádkozott. Még kisgyermekben sem látott eddig férfit.

– Vegyék be hamar a könyveket – mondta az üzletfelelős az elárusítónőknek.

Az egyik neki is fogott, bevett vagy két könyvet, ami keze ügyébe esett. Nem tudta, mihez ér kezével, lassan nyúlt utánuk, mintha simogatni készülne.

– Mindjárt – mondta a másik elárusítónő. – Mindjárt, most még nem tudom. – Közben mégis az elkent kezű férfit nézte.

A betört kirakaton át hullámzott befelé a kemény februári levegő.

– Hamar – mondta a felelős. – Hamar. Megfázunk, ha sokat tökölődünk.

A nyitott kirakaton át jól lehetett érteni, mit beszélnek. Szemben ezzel a nyitott kirakattal, a bámészkodók között egy nő állott, csakhogy háttal. Hosszú sima hajával elfüggönyözött szemébe néha egy férfi próbált tekinteni, várta, hogy indulhassanak valamerre. Időnként könnyen vállára tette a kezét, de a nő egy finom, előkészített mozdulattal mindig lelökte magáról.

– Előbb bevesszük a könyveket, aztán meglátjuk – hallatszott az üzletfelelős hangja. – Aztán majd gondolkozunk. A tönkrement könyveket is tessék bevenni. A véreseket is. Az egészet.

A másik elárusítónő még mindig nem nyúlt semmihez. A halott férfit nézte.

– Takarják már le valamivel – kiabálta be kicsit türelmetlenül a férfi, aki a járda szélén álló nőre várt. Aztán a hosszú, sima tincsekhez hajolt: – Már le is takarták. Mehetünk.

A felelős megállt az elárusítónő háta mögött.

– Még mindig nem tud nekifogni? – Lemutatott a kirakatba. – Talán ismerős?

– Látom, itt percek óta nem dolgoznak – mondta finoman mosolyogva egy vevő. – Áll a munka.

– Épp zárás előtt voltunk – bólintott feléje a felelős –, és akkor… – Hangjából érződött, régi vevővel beszél.

– Ma aligha vásárolok – folytatta a régi vevő ugyanazzal a finom mosollyal –, bár láttam valami érdekeset a kirakatban.

Az egyik elárusítónő most már szabályosan sírt. A másik is küszködött magával. Látszott rajtuk, szerették volna bevenni a könyveket, de most már nem tudják.

– A fenébe is – mondta a felelős, – A könyvekkel el kell számolni.

A régi vevő a finom mosolyával már a kijáratnál tartott. Egy elárusító, aki kikísérte, bezárt utána, kiakasztotta a „Leltár” feliratú táblát, és két préselt lemezt cipelve tért vissza.

– Most már befejezheti – mondta a felelősnek. – Most már csak arra legyen gondja, hogy én hallgassak. – Aztán a lemezeket, ahogy lehetett, a hiányzó üveglap helyére igyekezett illeszteni.

A kislány, aki imádkozott, mert ennyire elkent férfit még nem látott, most befejezte és elmozdult a hirdetőoszlop és a hordó mellől. De jó páran ácsorogtak még a járdán, a kirakat előtt. Várták a mentőket. A könnyű sebesülteket a járda szélére ültették.

A hosszú hajú nő, aki végig háttal a kirakatnak állt, s nem akart beszélni a férfival, most végre lelépett a járdáról. A férfi utánaindult, lassan átmentek az úttesten, átvágtak a téren, aztán a másik úttesten. Akkor jöttek szembe a mentőautók. Három mentőautót küldtek ki erre az alkalomra.

A térről keskeny utcába fordultak, ahol éppen szünetelt a világítás. Lehet rövidzárlat, vagy egyszerűen csak parittyakő. De ez most éppen jól jött. Egy igen nagy, nyaranta bizonyára dús lombozatú fa koronája hajolt az utca fölé. Álltak, nézték a fát, s a fa mögött az eget. Tél volt, az igen nagy fa kopasz volt, az ég fekete, mert este volt. Minden ágvégződésre jutott egy csillag.

– Nézd, minden ágvégződésre jut egy csillag – mondta a férfi egész közelről a nőnek.

Nézték a csillagokat. Fényük a könnyű párában, a nedves rügyeken mintha megkettőződött volna.

– Nézd, fényük a könnyű párában, a nedves rügyeken mintha megkettőződnék.

A keskeny utca fő utcába torkollott, s ez a folyópart felé vezetett. A fényes falakra nyíló kilátást félig takarták egy templom kiálló pillérei, melyeket lassú járással illett kerülgetni. Ha csak a keskeny utcákat vesszük, a városban ez volt a legnagyabb templom. Ívei, mint konok hatalmasságok felé meredt kezek, dermedten törtek meg a csúcsban. Hűvös tövét a vidám éjszakai utasok köpködései elől gótikusan fűzött szögesdrót védte.

Aztán a folyóparton is megálltak. A hidak alá is jártak éjszakai utasok köpködni. Mások csak töprengeni, mint régen a templomokba. A férfi a ködlő sötétségbe szimatolt, nem volt valami jó a levegő. A nő viszont talált egy fát s arrafelé vonta. Fiatal, nyeszlett akác volt, frissen nyesett ágakkal. A város ilyenkor februárban nyeseti az akácokat.

Közben mellettük a hídon szirénázva húzott el a három mentőautó.

– Vajon kicsi lapátjuk volt-e? – kérdezte a férfi, de kissé meg is bánta.

„Ha nem volt kicsi lapátjuk”, gondolta tovább a férfi, „akkor teljesen hiába mentek.” Közben látta, hogy a nő az ágakat nézi, a végükön gubbasztó csillagokkal.

– Hol voltál eddig? Hogyan kerültél olyan ügyesen a pici ágak végére?

És mohón összeütötték fejüket, átkeltek a hídon, balra tértek és bementek egy házba, ahova a férfinak kapukulcsa volt.

A mentőautók most fordultak másodszor. Ezek szerint aznap három mentőautó állott a mentők rendelkezésére.

Közben bizonyára a könyveket is bevehették. Bizonyára a hordókat is összeszedhették, s talán a hordós gépkocsi vezetője is hazamehetett. Ha mégis nem mehetett haza, s aznap este valaki hiába várta, megjegyezhette: február volt, harmadika és szerda.

Autóstop

A nagy, utánfutós teherautó az E 15-ös országúton robogva a város felé közeledett, amikor egy szelídebb kanyarban a fényszóró sugárkévéje egy világos selyemruhán csillanva megütközött. A nő roggyant térdekkel, bizonytalanul állt az útsávon, mintha csak egész testével akart volna integetni.

A sofőr hirtelen benyomta a féket és a kocsi megállt. A nő, mintha ingoványon járna, imbolyogva közeledett, ruhája ragyogott a lámpák fényében.

– Eredj, nézd meg – mondta a sofőr a másodsofőrnek.

– Piás lesz – mondta a másodsofőr és leugrott az úttestre.

A nő a motorház előtt állt. A fénysugár a derekára esett, ahol a széles csíkban hiányzó virágos minta helyett fehér alsónemű világított. Az első sofőr is leugrott. Mindketten a nő alsóneművel takart derekát nézték. Aztán lassan rátértek a lábára. A nő jobb lábán nem volt cipő.

– Van valami szőr? – kérdezte az első sofőr megértően, és még mindig a mezítelen lábat nézte.

A nő hallgatott. Alakja mögött a sötétből útszélre húzott túrakocsi csillogott.

– Menjünk csak oda – mondta az első sofőr. – Keressük csak meg azt a cipőt.

A nő a fejéhez nyúlt, megfordult és a sötétből fénylő kocsi felé indult. A sofőr visszatért a kabinhoz és benyúlt a lámpa után.

– Kihozták, leitatták és itthagyták – mondta a másodsofőr.

– Vegyél te is a kezedbe valamit és gyere – mondta az első sofőr.

A föltépett ruha alatt szédelgő lábakat nézték, amíg a sugárkéve pereméig nem érkeztek. A nő behajolt a kicsapott ajtón, s mire a két sofőr odaérkezett, az ülések között mozdulatlanul és hangtalanul olvadt a sötétségbe. Az első sofőr benyúlt a kocsiba és megkereste a villanykapcsolót.

A nő úgy feküdt ott, karjával a két ülésnek feszülve, mintha szántana. És ezenfelül mintha nem lett volna haja. A kocsi gyér világításában látszott: ahova a fény esik, ott a nőnek nincs haja.

– Én még nem láttam ilyet – mondta a másodsofőr.

– Na – mondta az első sofőr. – Gyere, fogjuk csak meg.

Ezzel szelíden a nő hasa alá nyúlt és kiemelte. A másik sofőr két karjánál fogva támogatta.

– Rózsi – mondta –, szedd össze magad.

– Rózsi – mondta az első sofőr is –, szedje össze magát.

De látszott, a nő nem bírja magát összeszedni.

– Te miért magázod? – kérdezte suttogva a másodsofőr.

– Mert nem ismerem – válaszolta suttogva az első sofőr, majd körülnézett. – Látsz valami érdekeset? Látsz valahol egy cipőt?

– Nem látok semmit. Egy lestrapált negyvennyolcas Ford. Foltos bársonyülésekkel.

– Akkor gyere.

Lekapcsolták a villanyt, kezükből ülést fontak, ráültették a nőt és elvitték az utánfutós kocsi kabinjáig. Itt a nő felnyitotta a szemét. De csak egy pillanatra.

– Be tetszik tudni szállni?

A nő mereven megemelte jobb lábát, azt, amelyiken nem volt cipő s így könnyebbnek tetszett, de nem érte el vele a lépcsőt.

– Értem – mondta a másodsofőr.

Az ilyen utánfutós teherautók kabinjában rendszerint két sor ülés van, öttagú személyzet is utazhat. A nőt beemelték a hátsó ülésekre, lefektették, aztán maguk is beszálltak.

– Nézz ki jobbra – mondta az első sofőr, amint begyújtotta a motort. – Nézd meg, hányas kőnél álltunk.

– A hatosnál, a hatszázasnál – közölte a másodsofőr mindjárt, ahogy elindultak.

– Neked ez eszedbe se jutott volna.

– Ki gondolta, hogy még vissza akarsz ide jönni?

– Elég fáradt vagy – mondta az első sofőr. Aztán rákapcsolt és lehúzta az ablakot, hogy cserélődjék a levegő. Meleg nyári este volt, előttük a dombok közt megrekedt párásságon már világított a város.

– Tizennyolc – közölte megint a másodsofőr. – Szóval a tizennyolc plusz hatos kilométerkőnél. Ezt megspórolhattuk volna. Piás nőt életemben nem vettem fel. Nem egyébért, de kiszámíthatatlanok.

Az első sofőr lassított.

– Ez neked piás?

Hátranéztek. A szembejövő kocsik beszüremlő fényben a nő feje, ahol nem volt véres, úgy világított, mint régi képeken elesett török gyalogosoké.

– Elég rossz bőrben van – jegyezte meg a másodsofőr. – Nem mondhatnám, hogy valami kóser ügy.

– Próbálj beszélgetni vele – mondta az első sofőr.

A másodsofőr félretolta az üléseket elválasztó üvegablakot.

– Jobban tetszik érezni magát?

– Már nem tegezed? – kérdezte az első sofőr.

– Én a lányokkal, ha lehet, egyből összetegeződöm. Egészen másképp mennek a dolgok. De ezt mégis jobb magázni. – Aztán újra hátrafordult: – Rózsi hazamegy, lefekszik és kialussza magát. Ezzel be van fejezve.

– Mi lenne befejezve? – kérdezte az első sofőr és társára nézett, aki fejét a tolóablak nyitásánál tartotta.

– Rózsi megvarrja majd a ruháját, vagy éppenséggel tiszta új ruhát vesz magának – mondta a másodsofőr a nő felé. – Új ruhát és új cipőt vesz magára és kivonul az aszfaltra. Vége a családi botrányoknak. Rózsi mindenből újat kap.

– Új copfakat – mondta az első sofőr. – Arra gondoltál?

A másodsofőr visszatolta az ablakot.

– A végén még meggyűlik vele a bajunk. Szerinted ez valami direkt kegyetlenkedés volt, vagy csak épp így sikerült, aztán a többiek sietve leléceltek.

– Valami spontán kombináció.

– Azt hogy érted?

– Találd ki.

– Meglátod, még meggyűlik vele a bajunk. Én azt hittem, tizenegyre már le is heveredünk valahol.

Közben kocsiraj közeledett a város felől. Véget ért az utolsó mozielőadás.

– Tizenegy elmúlt.

– Meg kellene tudni, hogy hívják és hol lakik.

– Rózsika, hol lakik? Tetszik még fájni valahol?

A hátsó ülések felől semmi hang nem érkezett.

Már elhagyták a város nevét jelző táblát és a kivilágított utcasoron robogtak befelé.

– Most már hagyj békét neki – mondta az első sofőr. – Most már úgyis bent vagyunk.

– Úgy mondod, mintha jól elbeszélgettünk volna.

– Nem élvezted?

– Szolgáltál te valaha mentőkocsin?

– Hát te?

Valamivel a város központja előtt a kocsi betért balra egy keskeny utcába és egy magas, vaskapus épület előtt állt meg. Az első sofőr kiszállt és eltűnt a kapu mögött. Pár perc múlva két egyenruhás férfival tért vissza.

– Miféle kocsi ez? – kérdezte az egyik még a lépcsőről.

– Hússzállító, utánfutóval.

– Irány?

– A vágóhíd.

Amikor odaértek, a másodsofőr is kiszállt.

– Úgy háromnegyed tizenegy lehetett – kezdte. – Negyvennyolcas Ford, foltos bársonyülésékkel. A tizennyolc plusz hatos kilométerkőnél. Esküszöm, ilyet még nem láttam, pedig…

Az első sofőr jobban megnyitotta a kabinajtót, hogy a két egyenruhás beláthasson.

Egyikük megfogta a nő lecsüngő kezét.

– Ugye, nem sietnek? – szólalt meg kis idő után.

– Hát én azt hiszem, te is el tudod mondani, nem? – szólt a másodsofőr az első sofőrhöz. – Vagy a Rózsi.

– Ki az a Rózsi? – kérdezte az egyenruhás.

– Én csak úgy mondom nekik, hogy Rózsi. Akit nem ismerek, az nekem Rózsi.

– Aha.

A másik egyenruhás a másodsofőr felé fordult.

– Nem fogja elmondani. Rózsi nem fog elmondani semmit. – Odamutatott a lecsüngő karra. – Érintsék csak meg egy kicsit.

Álltak némán és nézték a nőt, akin az utcai lámpa és a kabin fényében látszott, hogy többet soha nem fog elmondani semmit.

– Vissza kell majd térnünk oda együtt – mondta végül az egyik egyenruhás. – De még várunk egy keveset.

Fél tizenkettő felé járt. Meleg nyári este, jó lett volna lefekvés előtt még sörözni egyet.

– Mondtam neked, hogy meggyűlik vele a bajunk – mondta a másodsofőr. – Előre éreztem.

– Ne buzeráld most az agyamat – mondta az első sofőr.

– Mégis, azt hiszem, hullaszállításra azért csak nem vagyunk berendezkedve.

– Nem. Hát persze.

– Nincs benned valami sok előrelátás. Látszott rajta, csak bepiszkítja nekünk az üléseket.

– Na és?

– És be is piszkította. Te ha ezt sejted, fölveszed egyáltalán? Mi?

– Nem tudom – mondta az első sofőr. – Nem tudom, mit csinálok, ha mást sejtek, mint amit sejtek.

A gázgyár

Kezdtünk kiérni a faluból. Ez már az utolsó utca volt, amely, miközben fölvette az emelkedő hajlatát, beleveszett a rozsdás abroncsokkal, tépett gumival lepett, kiégett rétbe. Elöl haladt az asszony, mögötte én a fiúval.

A fiút a peronon ismertem meg, miután mögöttünk kigördült a félig üres vonat, amivel érkeztünk. Magas, keskeny fiú volt, blúzban és rövidnadrágban, kezében táskával utazott. Ő is valami szállást keresett.

Akkor jött ez az asszony hogy tudna valami nekünk valót. A fiú igazított valamit a táskán s megszólalt belőle a zene. Azt mondta, ha már csomagról van szó, neki a magnó bőven elég. És elindultunk.

A falu hosszú és tikkadt volt. Lakosai egyik részéből átköltözhettek a másikba, mert az elhagyott otthonok maradványai poros kerítések mögött kilométereken át omladoztak.

Az asszonnyal a maga idején minden megeshetett, ami asszonyt érhet, bár külseje erre már nem emlékeztetett. Talán negyven, talán hetvenéves lehetett, korát találgatni illett, mint a kövületekét. Szusszanásnyira megállt, s mosolyában némi biztatással mutatott előre. Az emelkedő tetején, a gyom között ösvényekre szakadozó utca végét jelezve, keresztben állt a fehérre meszelt ház, mögötte már csak az ég.

Az esős időszakban itt a lefolyó csapadék sárga falú árkokat mosott a homokos földbe, a szikkadt mélyedésekben szürke tojáshéj között kórószár rezgett.

Útközben nem beszélgettünk, s most hirtelen egyszerre pillantottuk meg a tengert. Kelet felé, az alkonyodó, szürkére borult ég alatt fehéresen csillogott.

A kerítést csak dísznek szánhatták, esetleg maradványa volt jobban megszerkesztett ősének. A ház sarkából kiindulva, két méter után derékszögben megtört, léceivel lazán elnyúlt egy csenevész oszlopig, jelezve, mennyi rétet kíván a házhoz csatolni. Kapura nem volt szükség.

Az asszony kinyitotta a nagy, lakatra zárt ajtót, mögötte félrehúzott egy vékony, virágos függönyt s beszívhattuk a szoba szagát. Ez a szoba volt a ház, berendezése: kis családi ágy, láda és fogas.

„A tenger”, mondta az asszony és kimutatott a kis ablakon kelet felé. Majd ránk nézett és nyugat felé mutatott: „A gázgyár.”

Néztem arrafelé, amerre a tengert mutatta, kifelé a kicsi ablakon.

„Nem látom.”

A fiú is kinézett.

„Nem látszik”, mondta.

„Ó, de igen”, mondta az asszony, „ott van”. Aztán hirtelen elszomorodott és megrázta a fejét: „Tényleg. Most nem látszik. Délután néha nem látszik.”

„Forog a föld”, mondta a fiú.

„Hát nem baj ”, mondtam.

A fiú szorosan karon fogott, mintha barátok lennénk, sietve kiléptünk a ház elé. Előremutatott nyugatnak, az elhagyott házsorok mögött húzódó végtelen kopár földekre.

„A gázgyár”, mondta.

Rendben van, gondoltam, és kimondtam én is:

„A gázgyár.”

Néztem a távolba vesző kopár földeket. Az asszony is láthatta, hogy nézzük a gázgyárat.

„Nekem ez a hely tökéletesen megfelel”, mondta a fiú.

Nekiláttunk és kicsomagoltunk. Én a fogasra akasztottam egy inget, egy törülközőt és a köpenyemet. A fiú blúza zsebéből fogkrémet és fogkefét tett ki a ládára. Az ágyra tette a magnót és bekapcsolta. Az asszony a nyitott kis ablakon nézett be a szobába:

„Bemondja, milyen idő van?”

„Ritkán”, mondta a fiú.

„Melyik oldalon szeretne aludni?” kérdeztem.

„A láda felőli oldalon.”

Kiálltam a bejárat elé, arrafelé néztem, amerre az asszony a gázgyárat tudta. Utánam jött a fiú is. Az asszony félig felénk fordulva állt a ház sarkánál. Nem szóltunk jó darabig, mintha vártuk volna, hogy történjék valami. De csak egy közönséges nyári alkonyat volt. Csak a magnó szólt tovább a családi ágyon.

„Ez, ami most forog”, mondta a fiú, „ez a Sárga tengeralattjáró.” Amikor lejárt, még hozzátette: „Nem őrületes?”

„Dehogynem”, mondtam, „egészen az.”

Oda, ahova a darab kerítés napközben kevés árnyékot vet, valaki nyolc tő petúniát ültetett. Ha eszembe jutottak, mindig szerettem a petúniákat, de ezek kicsik és porosak voltak. Nagyjából ennyi volt tehát: a fehérre meszelt falak, a lapos tetőről a kátránypapír, a fél kerítés és a petúniák.

A házat a talaj púpszerű kinövései kerítették, mintha rég elindultak volna a rétekről, hogy lassan lopakodva bekússzanak a padló alá. A ház keleti oldalát, ahova nem nyílt ablak, még nem ismertük.

„Egy tyúkketrec”, mondta a fiú.

A tyúkketrec sarkából kifordult ajtajával lakói menekülésére emlékeztetett. Tetején kiterítve pecsétes kék pléd, színehagyott párna, üldögélésre.

„Mondom, nekem ez a hely tökéletesen megfelel”, mondta a fiú.

Esteledett, kimentünk a közeli tetőre, hogy lássuk a tengert. A part a magasan fekvő rétből meredeken szakadt alá, a hullámok mélyen vágtak a homokos, árkos oldalba. Odalenn már félig este volt.

Jobbra, negyven méternyire, beomlott fekete betonépítmény emelkedett, egy kis parti üteg. Kémlelőtornya megdőlve lógott a jobbára csupaszon maradt vasszerkezeten, egyetlen lövést kaphatott. Jól látszott még a keskeny, hosszú lövés, ami mögött zsámolyon forgatták körbe az ágyúcsövet, fönn a hadnagy a messzeséget fürkészte, amíg aztán ugyanabból a messzeségből pontosan bemérték őket.

„Itt fogom bömböltetni a magnómat”, mondta a fiú.

„Egyszer szeretném én is meghallgatni a híreket”, mondta az asszony, amint visszatértünk.

„Ma nem lehet. Ma szerda van”, mondta a fiú.

„Persze. Akkor holnap.”

„Nem tudom”, mondta a fiú, aztán felém fordult: „Hogy lehetek ilyen hülye.” Odament az asszonyhoz, egészen a füléhez hajolt: „Ez nem mond híreket. Soha.”

Kicsit ideges lettem, elkezdtem kacagni. Az asszony is kacagott. A fiú erre kikapcsolta a magnót és megragadta fogantyújánál fogva.

„A magam részéről máris kiültem.”

„Helyes”, mondtam.

Megindult a szél, olykor végigsepert a tetőn, zörgött a kátránypapíron, s foszlányokat hozott a Sárga tengeralattjáróból. Ha néha szünetelt, kicsit meglibbent a poros petúniák illata.

„Elvitte?”

„El”, bólintottam.

„Haragszik?”

„Nem, csak viccel. Viccelődős fiú.”

„És ma nem mondott semmit?”

„Holnap esni fog.”

„Biztos?”

„Sajnos, igen.”

Az asszony úgy lépkedett, alig lehetett hallani. Néha eltűnt a ház mögött, aztán máris a rét felől közeledett. Petróleumlámpával állt megint előttem.

„A testvérét hogy hívják?”, kérdezte.

„A testvéremet? Tódornak”, mondtam.

„Szép név.”

Beesteledett. Elindultam a réten, hátha találok valami tűzrevalót. Gondoltam, majd a tetőről világítunk a hajóknak. A hulladékhoz, ami néha lábamhoz ért, nem nyúltam. A végén eszembe jutott a tyúkketrec ajtaja s visszakerültem a ház mögé. Arcomhoz majdnem hozzáért a kék pecsétes pléd széle. Fölnéztem:

„Kellene nekem ez a dolog, ez a rossz ajtó.”

„És visszahozza?”

„Soha nem hozom vissza.”

„Kár.”

Kezemben a tyúkketrec ajtajával igyekeztem a réten át a tető felé. A távolság talán harminc, talán ötven méter lehetett, éreztem, amíg itt leszek, minden mélyedését kiismerem. Fölszedtem pár keményre száradt papírlemezt és szárazabb fűszálakat tűzgyújtónak.

„Helló”, kiáltottam a fiúnak.

„Mi újság?” kérdezte.

„Semmi.” Magam elé dobtam a ketrecajtót, a lemezt. A fűszálakat nyomban elkapta a szél. Északon már kigyúltak a nyaralóhely fényei.

„Helló”, kiáltottam.

„Van valami újság?”

„Kérdezték, hogy hívják magát. Azt mondtam, Tódornak.”

„Rendben van.”

A magnó erősödő hangjából tudtam, közeledik.

„Azt hitték, a testvérem. Mégis, hogy hívják?”

„Csak Tódornak”, mondta a fiú.

„Jó, jó”.

„Most már kész. Most már Tódornak hívnak.”

„Hát tényleg, most már nincs mit tenni.”

A fiú is odaért, a magnót maga elé tette a fűbe.

„Elgondolkoztam ezen az ütegen”, mondta.

„És?”

„Hogy csak úgy egyszerűen belőtték”.

„Be volt az, kérem, pontosan mérve”, mondtam, mint valami mesterember.

Tódor hirtelen a hasához kapott, összecsuklott, aztán lassan, merev tekintettel nézett fel rám:

„Így csinált az üteg. Amikor bevette.”

„Aha. Hát világos.”

„Én most kihúzok itt egypár hetet”, mondta Tódor.

„Nagyon jól teszi. El lehet itt tölteni az időt.” A tyúkketrec ajtajára mutattam. „Hoztam ezeket a dolgokat, gondoltam, alájuk gyújtunk és világítunk a hajóknak.”

„És a hős ütegnek”, mondta Tódor.

„De az ünnepség, azt hiszem, mégis elmarad. Szél van.”

Tódor kikapcsolta a magnót, s jó ideig ültünk itt a tetőn a sötétben. Végignéztük, amint a szürkébe vonult ház falán föltűnik egy nagy termetű alak árnyéka, amelyhez egy kisebb termetű alak árnyéka csatlakozik, rövid imbolygás után elszakadnak az egyetlen világosabb felülettől és belemerülnek a rét konok sötétségébe. Itt-ott megcsörrent az üvegtörmelék, kavics, konzervesdoboz koppant, s közel hozzánk egészen lassan sétáló léptek ütemére ellengett egy nagyon mély hang és egy másik hang, amit már ismerni véltünk, és beleoldódtak a kiégett rét halmai közé.

„Na, most nézzük a tengert”, mondta Tódor, „hisz ez nem mindennapi dolog volt.”

„Legyünk úriemberek”, mondtam én is.

A tengervíz sós szaga minden hullámveréssel feltört a meredek part mentén. Északon, messze az üdülőváros, délen a felhőkön világítótorony fénye villózott.

„Egy hajó”, mondtam később.

„Most pedig forduljunk meg”, mondta a fiú. „Lát valamit?”

„Nem látok semmit.”

„Azért csak nézzünk. Ott van a gázgyár.”

„Vagy ott lesz.”

„Ott van az.”

Bámultunk sokáig a sötétségbe, a gázgyár felé. Ott lehetett valahol, de nem látszott. Nem látszott semmi.

Éjszaka a Tarnicán

A nap már lement, amikor a két embert megpillantottam, ahogy különböző irányból közeledtek a Tarnicának nevezett hegynyereg felé. Bizonyára itt akarták tölteni az éjszakát.

Egy északkeletről délnyugatnak vonuló, néhol csipkézett, néhol lomha hegygerinc bemélyülése volt a Tarnica. Nyári szombatokon málhákat s csebreket cipelő lovakat lehetett errefelé látni, a két medence között ez a régóta használt ösvény volt a legrövidebb út. Most ősz volt, hetek is elteltek, míg valaki errefelé vetődött.

Az egyik ember az északkeleti, a másik a délnyugati gerinc felől közeledett. Mellig érő mohos kövek és fűcsomók között botorkáltak a nyereg felé, melynek közepe táján kicsi havasi tó vize bodrozott. Errefelé majdnem minden csúcs alatt van egy ilyen kicsi tó. Hosszúkás volt, s alig szélesebb, mint egy közepes városi utca. Vize a késő tavasszal lezúduló hó leve volt, ami a sziklán megkapaszkodó kevés földben sekély medret oldott magának.

A két magányosan közeledő ember már rég észrevehette egymást, egyre gyakrabban néztek a szemközti oldalra, olykor gyorsítottak vagy lassítottak. A sziklák közé mosott árkok peremére vagy fűcsomókra támaszkodva lendültek egyre mélyebbre a Tarnica felé. Arcuk ebből a távolságból a nagy hegyekhez szokott tekintet számára alig volt kivehető, ruházatuk is alig ütközött ki a terep egyre tompuló színeiből.

Most már közel jártak a tóhoz. Körös-körül egy régi, elhagyott drótkötélpálya maradványai látszottak. Valamikor ez szállította a déli oldalon kibányászott ércet az északi medencében lévő vasútállomásra, ahol töltőkéményekből egyenesen a vagonokba hullott a pirit. A tó hegyesebbik végében ledőlve vastag, korhadozó oszlopok, szerte a zsombékos, kövér fűben rozsdás vasak, csavarok és anyák, görbére merevedett acélhuzalok hevertek. Másik végétől vagy huszonöt lépésnyire, épp az alatt a hely alatt, ahol én pihentem, az északi meredek partján megkapaszkodva, félig kőből, félig fából épített omladozó bódé állott. Valami őrszoba lehetett, vagy kisebb karbantartó műhely, egykor bizonyára szerszámokkal, polcokkal és egy fekvőhellyel. Megmaradt belőle a derékig érő, színesebb kövekből rakott talapzat, egy darab fal, amire a fölébe húzott faszerkezet nehezebben elmozdítható része roskadt. Gerendáin hézagosan és szelesen zsindelylapok kopogtak. Ajtaja kicsapva, rég nem lehetett már becsukni, csak a katlanból feltörő szélrohamokban reccsent, nyikorgott néha. Párszor éjszakáztam már itt, de ma már jó messziről láttam, hogy nem lehet. Lovak lakhattak benne nemrég, tele volt vastagon ganéval.

Keskeny csíkon, a csillék egykori útvonala alatt még mindig nem termett meg a havasi gyom. Kiömlött érctől volt rozsdás a föld, s még távolabb is a fűben, apró őszi virágok között, jókora piritrögök hevertek.

Ez volt a Tarnica, amely most az alkonyat fényében, körülötte a zöldes és vöröses sziklákkal, a kis tóval, az ormótlan, rozsdás vasdarabokkal s ezzel az ittmaradt bódéval régi nyelvkönyvek színes képeire emlékeztetett. A régi nyelvkönyvek idején csikoroghattak itt utoljára a csillék, s a bányákban, ahonnan az ércet hozták, még vak lovak baktattak a görbe sínek között. A régi nyelvkönyvek színes képein voltak ilyen színűek a sziklák, ilyen színű az alkonyat. Hosszú ruhás hölgyek és keménykalapos urak társalognak egymással kimérten: miszter és miszisz X, miszter és miszisz Y. Odébb kifogott, szépen rajzolt lovak legelik a havasi füvet, s valahol a kép sarkában, nehogy valakihez is hozzáérhessen, egy ipar szolgálatába szegődött szurtos parasztember kézi meghajtású gépen dolgozik, az alacsony sorú ember riadt tekintetével. A társaság estére visszatér ódon falai és komor bútorai közé. Ennyiben volt regényes ez a hely, az elköltözött iparral s az ötven év óta ittfelejtett anyacsavarokkal. Egyébként sötétedett, hűvös volt, s a szél elől két szikla között készítettem magamnak fekhelyet.

Vártam, mi lesz, ha meglátják, hogy a bódé tele van ganéval. Most már a kis lapályon jártak, csak a tó tükre választotta el őket egymástól. Nem integettek, nem kurjantottak, mint az emberek, amikor a hegyekben találkoznak. Úgy látszott, nem nagyon örülnek egymásnak.

Egyikük kőre ereszkedett, a másik fél vállával egy élén álló, tortaszeletszerű sziklának támaszkodva állt. Most már alaposabban szemügyre vehették egymást. Az, amelyik a délnyugati gerinc felől érkezett s a kőre ült, világos hajú volt, vattakabátot és gumicsizmát viselt. A másik bakancsot, baszk sapkát és bőrzekét. Arcukból csak a mély árnyékba vonult szemek sötétlettek, kissé késő volt már az ismerkedésre.

Kibontottam egy darab plédet, kiterítettem s arra könyököltem vissza. Gondoltam, amíg besötétedik, nézem őket. Ki kellett valahogy húznom ezt az éjszakát. A bőrzekés fél vállával most is a sziklalapnak támaszkodott, a másik pedig vele szemben kavicsokat hajigált a vízbe.

Végre a vattakabátos felállt, áttekintett a másikra, aztán lassan elindult a part mentén, mire a bőrzekés alakja is elvált a sziklalaptól, talán túlságosan is sietősen. A vattakabátos erre nyugodtan megfordult, visszaült a kőre, övéből kicsi baltát vett elő és maga mellé tette a fűbe. A bőrzekés is visszasétált, s miközben a másikat figyelte, fél kézzel a kőlap mögött kotorászott. Kiemelt egy öklömnyi valamit, bizonyára egy követ, s kitette, maga elé a párkányra. A vattakabátos tovább hajigálta a kavicsokat a vízbe, a bőrzekés pedig egyre több követ tett ki maga mellé. Nyugodtan, megfontoltan dolgoztak.

Füleltem, hátha beszélgetni kezdenek. De csak a kavicsok csobbanása hallatszott, majdnem szabályos időközökben, s alakjuk lassan belemerült a leereszkedő sötétségbe.

Nagy későre valamelyikük köhintett, lehet, a vattakabátos, mert közben a kavicsok csobbanása is kimaradt. Ám a következő pillanatban két egymást követő nehéz puffanás hallatszott, majd löcsbölés, amikor széles talpakkal sekély vízben taposnak. Aztán újabb csattanások, aztán rövid ideig csend.

Félnek egymástól, gondoltam, félnek, mert rájuk sötétedett, mielőtt egymás arcába nézhettek volna. Ebbe nem lehet beleszólni. Pedig lehet, megölik egymást.

Koromsötét volt a Tarnicán. Az X és Y házaspár szépen rajzolt lovai békésen legeltek, de jött a kocsis, aki mindig tudja, mi a dolga, és behajtotta őket a bódéba. A kis szurtos ördög tovább tekerte a gépét, miszter X és miszisz Y elnéző mosolya alatt. Van valami ebben a mosolyban, mert nem azt mosolyogják, amit néznek. Miszter X-nek hazafelé menet a kocsiban el fog tévedni a keze, miközben átvillan agyán egy szégyenteljes emlék egykori nevelőnőjével. Íme, mit forgat a fejében miszter X és mégis belekerült a gyermekeknek írott nyelvkönyvbe. Mert miszter X-nek hazafelé menet el fog tévedni a keze, ha egy csepp esze van. Elvárják tőle. Miszter Y, ezért talán egy kicsit ön is hibás. Nos, ma hol estebédelünk? Ma hol alszunk? Dinner – estebéd. Bed – ágy. Miszter X – X úr. Miszisz Y – X úr újdonsült kedvese.

Kövek csobbantak, süvítettek, olykor valami fémesen csengett, vártam, mikor fog egyikük fölkiáltani, amikor fültövébe kapja az anyacsavart. De csak lábuk dobogása hallatszott, amint vaktában elrohannak egymás mellett.

A francba veletek, gondoltam vagy ötvenszer, közben vacogtam a hidegtől. Aludni én sem tudtam.

Hajnal felé aztán ők is abbahagyták. Már az oldalban jártak, amikor megpillantottam őket. A bőrzekés, most a délnyugati gerincen kapaszkodott, a vattakabátos az északkeletin. Úgy tűnt, rendesen folytatják útjukat, ahogy eltervezték. A vattakabátos hirtelen megállt, lepillantott a tó felé, aztán megfordult és lefelé indult. Időnként átpillantott a szemközti oldalra, ahol a bőrzekés várta, mi történik. Semmi különös nem történt, a vattakabátos végigsietett a tó partján, átkerült a túlsó oldalra, ahol az este tanyázott, a kő mellől elvette a baltáját és övébe erősítette. A bőrzekés harminc, negyven méternyire fölötte, egy kiálló sziklapárkányon mozdulatlanul figyelte, hogy kezd újra kapaszkodni. Kicsit mintha húzta volna a bal lábát. Megúszta térdlövéssel. Amikor aztán újra egyenlő magasságba kerültek, a bőrzekés is továbbindult.

Jó magasan jártak, amikor a vattakabátos újra megállt, és integetni kezdett a másik felé. Akkor már én is lenn álltam a bódé előtt, ahonnan mind a kettőt láthattam. A bőrzekés komiszabb volt, tudta, hogy neki integetnek, de nyugodtan kapaszkodott tovább.

Később, amikor a vattakabátos újra megpihent, kivárta, amíg a másik is megáll, és újra integetett neki. A bőrzekés egy kövön állt mozdulatlanul. „Neveletlen tahó vagy”, mondtam neki elég halkan, innen a Tarnicáról.

Mire a tetőre értek, egészen kivilágosodott. Délkeletnek sárgás, északnyugatnak szürkéslila volt az ég. A vattakabátos magasra emelte a kezét s jobbra-balra lengette. Ekkor a bőrzekés is megállt, s lassan a magasba emelte a kezét. A vattakabátos most már két kézzel integetett, majd szájához emelte tenyerét és kiáltott valamit. Elég hosszú volt, amit mondott, de nem lehetett érteni. Mintha kérdezett volna valamit. Bizonyára azt, hogy hogy hívják. A bőrzekés sem érthette, leeresztett kezekkel figyelte s leste a szavakat, amiket a sziklafalak egymásnak dobálva kevertek a katlanban. Elnyújtott kiáltással válaszolt. A vattakabátos elismételte, amit az elébb kiáltott, de a mélyből csakannyi érkezett vissza, hogy: á-é-i-o-u.

Csak azt kérdezhette, hogy hívják. Megtudhatta, hogy frissen szerzett barátját is valahogy Áéiounak hívják. A fő, hogy kibékültek. Én is elkiáltottam magam, kíváncsi voltam a hangomra egy ilyen átdidergett, álmatlan éjszaka után. De csak úgy néztek rám, mint valami madárra. Aztán abbahagyták a kiáltozást és integetést, továbbindultak a gerincen. Biztos fontos dolguk volt, menniük kellett.

Leültem a bódé mellé, reszkettem a fáradtságtál. Mi lehet a többiekkel? Y asszony hogyan töltötte éjszakáját? Y úr, nem gondolja, ez egy kicsit az ön hibája is? Hát sajnos. A következő lecke: The Farm-Yard. A baromfiudvar. Miszter X és Miszter Y nejeik társaságában megtekintik a baromfiudvart. Egyikük sem a régi már, de még mindig igazi angol urak. Megveszik a baromfiudvart és kezet fognak a baromfiakkal. The baromfiudvar. The tyúk, the pulyka, the ló.

Amikor a nap besütött a nyeregbe, fölébredtem. Derült, fagyos reggel volt, mint októberben ezekben a hegyekben, csak a tó vize maradt még mindig zavaros.

Csomag nélkül

Göb fönn lakott a hegyoldalon egy kis keresztutcában, tőlem jó negyedórányira. A kapu még zárva volt, átmásztam a kerítésen, aztán föl a teraszra, s a nyitott ablakon bekönyökölve figyeltem egy darabig Göböt, ahogy alszik. Esténként ezen a fedett teraszon üldögéltünk, vodkát ittunk és néztük a várost.

– Hajnalban egy idegen ház teraszán? – szólított meg még csukott szemmel Göb.

– Öltözz fel – mondtam. – Utazzunk el valahova.

Amíg Göb öltözött, körülnéztem a kertben. A harmatos ágyások árkaiban, hullott gyümölcs és száraz kóró közt mocorogtak a csigák. Jó őszi szaga volt a levegőnek. Jó kis őszi reggel volt. Ilyenkor szokás elutazni, gondoltam. Göb később kiszólt a fürdőszoba ablakán, hogy tegyem oda a tejet főni. Négy liter tej járt Göbéknek. Tejet és vodkát ittak ebben a házban.

A konyhában reggeliztünk. Éreztem, hogy Juli, Göb felesége most nagyon utál, gyanakodva figyelt, nyitva hagyta a folyosóajtót s a gyerekek szobáját, ahonnan az alvó srácok szaga hullámzott kifelé. A nyitott ajtókat ébresztőnek szánta: „Apátok megint eltűnik valahová. Apátok maga is még gyermek.” Közben elmondtam, hogy érthető, hogy az embernek néha mozognia kell, meg kell járnia magát vidéken, ahonnan majd felfrissülve és friss tapasztalatokkal tér haza, és hogy egyáltalán, az embernek mozogni kell. De Julit ebben a kora reggeli órában ez a magyarázat nem tudta fölvidítani.

Zsebre dugott kézzel léptünk ki a kapun. Nem szerettünk csomaggal utazni.

– Te hogy állsz? – kérdezte Göb, amikor befordultunk a sarkon.

– Van nálam valamennyi.

– Hogy legalább szerdáig húzzuk ki valahogy. Úgy érzem, három napra van szükségem.

Hétfő reggel volt. Én nem gondoltam arra, meddig húzzuk ki, csak el akartam utazni.

– Brassóban is kapok még valamit – mondtam. – Azzal aztán biztos kihúzzuk.

– Mit csinálunk Brassóban?

– Semmit – mondtam.

Leereszkedtünk a városba, ittunk egy kávét az Orientben s vettünk cigarettát az útra.

– A félkilencessel megyünk? – kérdezte Göb.

– Azzal. A háromszázkettessel.

– Utálom a háromszázkettest.

– Jöhetsz lovon.

Egy darabig a Szamos-hídon álltunk, néztük ezt a szerény folyót, amely most épp egy rakomány tavalyi almát igyekezett a friss almatermés elől eltüntetni. A Malom utca felől egy undok gyerek bömbölt. Ott mindig történik valami.

– Megint bömböl valaki – mondta Göb.

– Valami megint fáj.

Göb mesélni kezdte, hogy a meztelen asszony is a Malom utcából indult az önkiszolgálóba, egy zivataros estén. Csak egy kosárka volt a karján, egyébként teljesen meztelen volt.

– Miféle meztelen nő? – kérdeztem. Annyi minden történt már velünk, és annyi minden nem történt meg soha, hogy már alig hittünk egymásnak.

– Talán a medvére gondolsz.

– Miféle medvére? – kérdezte Göb.

Közben tovább néztük városunk gyenge kis folyóvizét, mely szikkadt medrébe vájt kanyarral, mint a búcsú mozdulatával osont be a híd alá. Nyolckor zsebre dugott kézzel továbbindultunk az állomás felé. Fél kilenckor zsebre dugott kézzel felszálltunk a háromszázkettesre, a gyorsra, amit Göb annyira utált. Akkor húztuk ki a kezünket a zsebünkből, amikor leültünk. Csomag nélkül érdemes utazni.

A szemközti ülésen egy úr felöltője gallérja mögött adventista daloskönyvet lapozgatott. Olyan igazi adventista arca volt. Gondoltam, meg is mondom Göbnek. De Göb másra gondolt.

– Emlékszel arra a filmre – kezdte –, ahol az a krampuszarcú madarakat visz a piacra?

– Ő az – mondtam.

A háromszázkettes az erősen megemelt töltésen úszott ki a városból az ingoványos lapos rétre, a libák közé, s a filmszínész itt összecsukta daloskönyvét és keresetlen mozdulattal kidobta az ablakon. Megkérdezte, hova utazunk. Miért, ő hova, kérdeztük mi is. Messze, mondta. Akkor jó, bólintottunk. Aztán jött a kalauz és miután átlyukasztotta a jegyeinket, alázatosan átnyújtotta őket a filmszínésznek, akinek ekkor már a kezében volt a piros ceruza, amivel láttamozni szokta őket. Röviden elköszönt és tovább járta a fülkéket a kalauzzal.

– Az ellenőrök a négyezerhármassal érkeznek és a háromszázkettessel utaznak tovább. Hülyék lennének, ha nem így csinálnák.

– Mit akarsz ezzel?– kérdezte Göb.

– Én semmit – mondtam.

A szerelvény kopár dombokra kaptatott, melyeket sohasem fogunk kiismerni, mert itt nem szoktunk kinézni az ablakon. Kevés szomorúbb dolog van egy szikes, kopár, lomha dombnál, az ember inkább az utasok arcát fürkészné, de mi ketten Göbbel elég gyatra látványt nyújthattunk egymásnak. A vonat aztán átdöcögött három alagúton és beereszkedett a kicsi gyárváros állomására, ahol rendszerint az iparosok távol élő szülei várakoznak megilletődve füstös vonatokra. A mi fülkénket két öregasszony és két öregember választotta, valami kedves nagyszülők. Két hálóban tyúkokat gyömöszöltek az ülés alá, egy aktatáskában galambok pihegtek.

– Te szeretsz szárnyasokkal egy társaságban utazni? – kérdezte Göb.

– Én nagyon szeretek – mondtam. – Hát te?

– Mert én is. És a szagukhoz mit szólsz?

– Az is egészen príma – mondtam.

– Akkor jó.

Az egyik kicsi nagytata megitatta az állatokat, aztán a következő csomóponton leszálltak. A legszerényebb utasok voltak, akikkel valaha utaztunk.

Mi is elcsendesültünk, csak néztünk kifelé az ablakon és szívtuk egyik cigarettát a másik után. Hallgattunk, mintha az utasok vénségéből ereszkedett volna ránk valami. Jó volt utazni, de ez már nem lehetett a régi.

Közben átrobogtunk a Maroson, a falvak egészen a töltés elé kúsztak, rozzant vécék és istállók mellett húzott el a háromszázkettes. Sorompók mögött tömött buszok és kukoricás szekerek várakoztak.

– Mégiscsak van valami egy ilyen vonatban – mondtam. – Akárhogy is.

– Micsoda?

– Máris itt robogunk a Maros partján.

– Ez a Küküllő.

– Akkor máris itt robogunk a Küküllő partján.

Aztán újra hallgattunk, mintha illő csendben várnánk, hogy valahová végre megérkezzünk. De mi nem indultunk sehová. Mi csak utazni akartunk.

Valahol, néhány gesztenyefa alatt, egy háztájnyi kis állomáson egyszerűen megállt a háromszázkettes, s hirtelen olyan csend lett, mint amikor a képhez nem jön be a hang.

– Le akarok szállni – mondta kis idő után Göb.

A réten bivalyok mellett fehér tehenek legelésztek, s távolabb, egy kis dombra fölfutó utacska mentén, mint protestáns parókiák, egy fürtben, kertek mélyén ültek a tornácos házak.

– Akkor szálljunk le – mondtam.

A harmadik vágányon rövid tehervonat vesztegelt, átmásztunk a fékezőfülkén s leugrottunk a rétre.

– Hol lehetünk? – kérdeztem, miközben a lucskos fűcsomók között az út felé baktattunk.

– Te se nézted meg?

– Akkor lehet, most már nem derül ki soha.

– De nekem ismerős valahonnan.

– Valamire hasonlít. Egy másik falura.

– Dragománfalvára hasonlít.

– De hát Dragománfalva nem lehet.

– Nem Dragománfalva, az biztos.

– Ha mégis Dragománfalva lenne, akkor elájulnál.

– De nem az. A falvak nem költöznek.

– Mint a madarak.

– A falvak nem madarak.

– Hát akkor micsodák?

Megkerültünk egy vörösfenyő ligetet, amely alatt méhkaptárok sorakoztak a déli napsütésben, s kimásztunk a lapos tetőre. Onnan láttuk a háromszázkettes barna füstjét, amint árnyékával végigvonul a völgy fehér tehenein.

– Micsodák a falvak? – motyogta Göb és arca egészen elszomorodott.

– Együnk valamit.

A lugasok között beláttunk a görbe falusi utcára, ahol egy bejárat fölött ismerős szabványú, kopottas piros cégtábla függött. Vettünk egy húskonzervet, aminek a rendes neve az volt, hogy „Disznóhús babbal”, négy zsemlét, három üveg sört s ezzel visszaültünk a tetőre. Megettük a konzervet, utána sört ittunk, és füstöltünk az őszi napfényben.

– Van egy kitűnő dolog – morogta Göb.

– Az micsoda?

– Ha az emberhez nem szól senki.

– Néha igen.

– Hát néha.

Délután ötig sütött minket a nap, aztán elvonult egy kormos domboldal mögé, mintha beleült volna a kapusi koromgyárba. Ötig ültünk ezen a csupasz kis dombtetőn, amit elnevezhettünk volna valahogy, ha eszünkbe jutott volna ide öregkorunkban visszatérni, ha komolyan hittük volna, hogy megérjük az öregkort.

Lesétáltunk a piros cégtáblájú kocsma elé, megvártunk egy sofőrt, míg odabenn végez, aztán felültünk a kicsi teherkocsira. Paradicsomot szállított. Nem kérdeztük, merre megy.

Fél hétkor a teherkocsi megállt egy fehér épület előtt. A sofőr közölte velünk, hogy ez az a hely, ahova mindennap szállítja a zöldséget.

– A medgyesi kórház – mondta Göb, és leszálltunk.

– Viszlát – mondtuk a sofőrnek.

Ott álltunk egy medgyesi utcán, amit Déva utcának hívtak, épp csak le kellett porolnunk magunkat. A következő a Torda utca volt, találtunk egy kávézót, török sapkás kislányokkal.

– Ez volt tehát a medgyesi halpiac – jegyezte meg Göb csendesen, miközben alkonyattájt a korzón át az enyhe emelkedőn az állomás felé igyekeztünk.

– Illik ilyenkor már vacsorázni? – kérdezte, miután egy darabig a peronon sétáltunk.

Hamar megittunk egy-egy deci vodkát, aztán Göb rostélyost rendelt, én pedig velőt tojással. A nagyobb falatok között néha szünetet tartottunk s kibámultunk az üveg mögött tolató olajos mozdonyokra, mint valami gondterhelt ügynökök, akik csak azért esznek, hogy a szervezetüket táplálják. De a „Disznóhús babbal” című konzerv óta csak a lötty kis kávé járta meg a gyomrunkat, amit a Torda utcában ittunk.

– Hogy jutott eszedbe elindulni? – kérdezte Göb, és közben a gőzölgő tolattyúkat nézte.

– Nem tudom – mondta. – Nem lehet örökösen a teraszon vodkázni. Mozogni is kell egy kicsit.

– Ez most már komoly mozgás.

– Majd egyszer elviszlek Boraborába vagy Ua Hukába. Elviszlek egyszer Polinéziába.

– Maupiti, Vanikoro. Ezek a kedvenc helyeid.

– Malekula, Hiva Oa.

– Puka Puka, Napuka és Vatuki.

– Reka Reka, Pago Pago, Nengonengo.

– Nengonengóba nem megyek – mondta Göb. – Oda a lábamat be nem teszem.

– Megtiltotta valaki. A pap megtiltotta neked: „Nengonengóba pedig fiam, ne menj. Eredj inkább a búsba.”

– Kérünk még valamit?

Éjjel fél kettőkor ültünk fel a háromezerkettesre. A távolsági személlyel népes családok utaztak nagy kosarakkal délre. A csomagtartóban gyerekek aludtak, s amikor a házaspároknak álmos szóra nyílt a szájuk, könnyű fokhagymás fuvallat illant ki az ajtók résein át a folyosóra. Körülöttünk vodkaszag lengett, mint valami bűnös szenvedély zászlója, pedig utoljára rizlinget ittunk.

Az éjszakában mint fekete pokróc alatt szunnyadoztak a házak. Egy kis istállószag, tejszag és asszonyszag reked meg mély álomban a durván ácsolt üreg bútorok között, s a szalmazsák zizzen megránduló testünk alatt. Így kívánkoztunk a csöndes, sötét falak közé, amelyekre mint kényszerű éber pillantás, menetrendszerűen hull éjjelente a fülkék fénye.

Reggel zsebre dugott kézzel leszálltunk a háromezerkettesről, és elindultunk tejet inni. Elővettem a noteszemet, hogy kit kellene meglátogatni. Először a rokonokat vettük, de kiderült, hogy egyikünk sem kívánja meglátogatni a rokonait.

– Te mégis kihez mennél? – kérdezte Göb, amikor az ismerősökre került a sor.

– Miért, te kihez?

– Hát – mondta Göb –, én most nem nagyon vagyok kíváncsi senkire.

– Akkor talán máskor. Talán este. Talán majd egyszer.

Gyalogoltunk egy keveset, aztán felültünk a kilences trolira, és kimentünk vele a végállomásig. Jó friss reggeli szélben elindultunk az országúton kelet felé. Egy fekete kabátos, szürke hajú asszony mohón szívta a cigarettáját, haja a füsttel elkeveredve mint szürke kendő lobogott a szélben. Itt ácsorognak azok, akik autóstoppal készülnek vidékre.

Gyalogoltunk egypár kilométert, jólesett, de aztán amikor megállt mellettünk egy Moszkvics, hogy na merre? – szótlanul beültünk a hátsó ülésekre. Ügynökös arccal tekintettünk ki a kisváros sárral fröcskölt falaira, ahol megállás nélkül áthaladtunk. Vagy negyven kilométer után, egy kis erdő alatt Göb azt mondta, itt megállunk, valamit odanyomott a sofőrnek és elindultunk a borvízforrások felé. A mindenes boltban vásároltunk egy üveg bort és két poharat. Délig hosszú fröccsöket ittunk, ültünk újra az őszi napfényben, s figyeltük az illegő dolmányos varjakat.

Délben megfésülködtünk és hátratett kezekkel besétáltunk az országúton a tíz kilométerre fekvő kisvárosba. Itt megszólított egy fogorvos, egy ismerős.

– Szervusz, fiú – azt mondta.

És még azt mondta, hogy neki egyáltalán nem tetszik, hogy hol hátratett, hol zsebre dugott kézzel lófrálunk itt, már hosszabb idő óta figyel.

– Csomag nélkül utazunk – mondtam.

Hogy ez nem helyes, mert a kéznek úgymond funkciója van, mindig tenni kell valamit, csomag nélküli utazás meg nincs, mert az embernek mindig kell hogy valami batyuja legyen, amit az életen át cipel, és amit ő most a részünkről tapasztalt, az nem helyes emberi magatartás. Szóval kár értünk.

– Ó, nem kár, fiú – mondtam és beültünk a teraszra.

– Én rántott karajt ennék – mondta Göb.

– Én pedig pirított borjúmájat.

Jött két lány, azt mondták, hogy „szervusztok”. Mi is azt mondtuk nekik, hogy „szervusztok”, erre leültek az asztalunkhoz, hogy „mi újság?”. Valahol már láttuk őket, lehet, ahogy találkoztunk is, de vidéken ezzel sose lehetünk tisztában. Lehet, ők is csak azt hitték, hogy ismernek, közben csak láthattak valahol. Egyiknek halarca, a másiknak madárarca volt, de elég ügyesek voltak. Kolbászt kértek rizzsel és káposztával. „És veletek mi a helyzet?” – kérdezte Göb, s aztán elbeszélgettünk. Fizikatanárnők voltak.

– Ismertél te valaha fizikatanárnőt? – kérdezte Göb, amikor elindultunk az állomás felé.

– Én egyet se – mondtam.

– Mert ezeket sem ismertük, az biztos.

– Kizárt – mondtam én is.

Felültünk a délutáni négyezerötvenhármas helyi járatra, hogy bemenjünk vele a városba. Újra elővettem a noteszemet, és Göb orra alá dugtam:

– Kihez megyünk ma este?

– Te kihez mennél?

– Na jól van – mondtam. – Ezt elintéztük.

Az állomáson föltárcsáztam egy számot.

– Én vagyok – mondtam. – Hogyne? Igen? Sajnos? Hát akkor… Pénz nincs – fordultam Göb felé. – Este nem vesznek ki pénzeket a bankból.

Elindultunk a tömbházak között, amíg egy gesztenyefa alatt találtunk egy padot. Fölöttünk egy ablakban egy gyerek üres vizeskancsóba trombitálta a „Go down, Moses”-t.

– Sajnos – mondta Göb.

– Sajnos – mondtam én is.

– Sajnos itt ülünk egy padon, egy gesztenyefa alatt. Ennyi és semmi több.

Hallgattam. Tudtam én is, hogy itt ülünk egy padon, egy gesztenyefa alatt, és semmi több. Csak az a gyerek bömbölt az ablakban: „let my people go…”

– Szívódjunk fel innen – mondtam, és elindultunk a játszótereken, a porolóhelyeken és a parkolóhelyeken keresztül valamilyen normális utca felé.

A buszmegállónál piros hajú lány állt.

– A Varga – mondta Göb. – A Varga volt.

– Hányasra vársz? – kérdeztem, mire nagyon megörült.

– Nahát! – mondta.

– Hányasra vársz? – kérdezte Göb is.

– A négyesre – mondta a Varga, közben beállt a kettes.

– Mi a kettesre – mondta Göb, és hamar felszálltunk.

– Meddig maradtok? – kiabált utánunk a Varga.

– Nem tudjuk – suttogta Göb kifelé az üvegen.

– Egy-két évet – suttogtam én is.

A kettes a Prahova nevű bisztró előtt állt meg.

– Négy deci vodkát – mondta Göb a pult előtt.

– Üveg van?

– Nem hordok magamnál üveget – mondta Göb. – Két vizespohárba kérem.

Elővettem a noteszemet.

– Valakit esetleg még fölhívhatunk – mondtam. Göb közben nézte a neveket és a telefonszámokat.

– Ki az az Incze? – kérdezte. – Azt például fölhívnám.

– Incze? Azt nem tudom – mondtam. – Talán a laptól van. Talán a menetjegyirodától.

– Valamikor tudtad.

– Valamikor igen.

– Hát ez az, látod.

Csendes esőben gyalogoltunk ki az állomásra. Megvettem a jegyeket, maradt még két százasunk. Egy százast és az egyik jegyet odaadtam Göbnek.

– Tedd el. A mi korunkban már akármikor elpatkolhat az ember.

– Helyjegy nincs?

A négyszázhuszonötös alvó utasokkal érkezett, de fölszívta magába az észak felé utazó vándorokat is. Mint egy foszforeszkáló hernyó mászott ki a peronok alól a nedves sötétségbe. Ott álltunk a távolsági gyorsvonat második vagonjában; a folyosón, a második ablaknál, egymásra rakott bőröndök és egy himlőhelyes sorsjegyárus között. Göb a függönyön hagyott keskeny résen meredt egy fülkébe, ahol egy rövid szoknya alól kidomborodó combra gondolt párnaként. Én homlokommal egy zöldre festett utazóládának támaszkodtam. S egy ugyanolyan színű nyolcötvenes Fiatot mutogattam Göbnek valahol, egy utcán, hogy épp most vettem kétezerháromszázért egy olasztól. „Nem láttad, hogy olajfestékkel van bemázolva, te barom”, mondja nekem álmomban Göb, mire én ráordítottam, hogy „nem igaz”. Erre felébredtünk és sajnálkozva bámultunk egymásra. Fél három volt, lehúztam az ablakot, szomjasan ittuk a becsapódó levegőt, a langyos, ázott föld illatával. Már nem esett, távoli városok visszfényén fenyők csúcsai feketélltek.

– Bírod errefelé? – kérdezte Göb.

– Kedves – mondtam.

– Akkor gyere – mondta igen csendesen és megfontoltam Göb. Átmásztunk a sorsjegyáruson, a felhalmozott csomagokon, ki az előtérbe. Göb a támaszkodó utasok feje fölött egy fogantyút keresett, aztán megtalálta, lassan ráereszkedett, csavart egyet rajta, miközben én sietve kinyitottam az ajtót.

– Leszállunk – magyarázta Göb az utasoknak, s mire a négyszázhuszonötös fékezve, csikorogva megállt, már ott szaladtunk az illatos, puha réten s egyszerre értünk ki a kiabálók és a vonat fényeinek köréből.

Vagy tíz percnyit szaladhattunk, könnyen, ruganyosan, mintha valami edzésen lennénk. A végén megálltunk egy sövény előtt, levágott fenyőgallyból fonták. Odabenn megbontottunk egy szénaboglyát és beleültünk. Hajnalig bámultunk a sötétbe, már nem tudtunk elaludni.

– Én arra megyek – mondta Göb szürkületkor, és délnek mutatott.

– Én meg arra. Találkozunk a négyezerötösön, az első osztályon.

Göb Szenttamáson szállt fel, én Marosfőn, és Vasláb fele találkoztunk az első osztályon.

Szerda volt, estére hazaértünk. Vacsora előtt Göb fedett teraszán ültünk. Vodkát ittunk és néztük a várost.

– Megint vodkát isztok? – kérdezte Göb kisfia, és beleszagolt a poharakba.

– Na, tűnés innen – mondta Göb sápadtan, aztán rám meredt: – Most talán kiöntsem?

Aztán odajött az én kisfiam is, és ő is belészagolt a poharakba. Nem mondott semmit, csak szigorúan megcsóválta a fejét, és kérdőn tekintett rám, mint aki magyarázatot vár.

Csend lett, mint azon a kis állomáson, ahol nem jött be a képhez a hang, ahol leszálltunk, anélkül, hogy tudtuk volna, hol szállunk le.

– Ez egy kicsit borzasztó volt – mondta Göb.

– Légy erős – mondtam.

Aztán kibékültünk szigorú gyermekeinkkel, a kis krapekokkal, akik minket is krapekoknak szólítanak, ha jól viseljük magunkat.

És megvacsoráztunk. Tejet ittunk vajas pirítóssal.

Vacsora előtt

A fennsíkot övező, babérfákkal benőtt magaslatokról az utak kacskaringósan vezettek a város felé, az öbölbe. Az egyik ilyen út, miközben átszelte a fennsíkot, elhaladt egy omladék mellett. Csak egy fal volt az egész, a végéből ügyetlenül kimeredő félhold, meg egy ablak vonala után ítélve valami keleti szentélyféleség maradványa lehetett. Pedig távol volt ide Kelet, távol azok, akik építették.

– Ott majd leülünk – mondta egy férfi a társának, amint az omladék felé közeledtek. – Elszívunk egy cigarettát.

Nyáriasan voltak öltözve: szandál, rövidnadrág. Egyikük sárga blúzt, a másik csak trikót viselt. És a nyakukba akasztott szíjon ott lógtak a súlyos fényképezőgépek. Még mielőtt elérték volna az omladékot, ami itt puha színeivel megtörte a fennsík erős zöldjét, a keresőn figyelték, mennyit képes befogni a tájból a gép.

– Te – szólalt meg a sárga blúzos. – Figyeled?

És ott, ahova mutatott, leterített szőnyegen egy alakot láttak leborulva arccal Kelet felé. Napnyugta felé járt az idő.

Ezek ketten épp akkor értek a közelébe, amikor szertartásosan fölemelkedett. Szürke, városi szabású öltönyt és turbánt viselt. Amikor megpillantotta a két férfit, kezükben fényképezőgépekke1, kissé zavartan úgy maradt térden állva.

A trikós feléje fordult a teleobjektívvel.

– Uram – kiáltotta. – Még egy kicsit.

– Csak egy pillanat – mondta a másik.

Mutogatták is neki, szeretnék, ha úgy maradna még leborulva.

A turbános férfi tenyerét kifordítva halkan mondott valamit. Ezt mondhatta: „befejeztem”.

– Én kézből próbálom – mondta a sárga blúzos, amikor látta, hogy társa kihúzogatja a könnyű fémállvány lábait.

– Én szeretem megkomponálni a dolgokat – mondta a másik.

– Ez egy olyan keleti tárgyú dolog – mondta a sárga blúzos, közben bemérte a távolságot. – Tulajdonképpen hogyan is kerül ez ide?

– Tényleg – mondta a trikós. – Fura, nem?

– Mi volt a mai napra beírva?

– Csak ennyi: „vacsora”.

– Az nem lehet.

– Egész jól emlékszem: „vacsora az öbölben”.

A teleobjektív torka úgy meredt a turbános férfi felé, mint egy ágyúcső. Nagyon magányosan térdelt itt, a késő délután gyérülő fényeiben. És egy szívességre kérték.

– Te mennyit exponálsz?

– Ötegészhatot ötvennel.

– Nem lesz az kevés?

– Van még egy falás napunk.

Megkerülték a leborult alakot, azon iparkodtak, hogy a képbe lehetőleg belekerüljön valami a sötétlő babérerdőkből, a lila égből. Színessel dolgoztak.

– Talán az öböl neve lesz az, hogy „Vacsora” – mondta a trikós. – Erre nem gondoltál?

– Hogy „Vacsora-öböl”?

– Miért ne? Azért mégis megmondhatnák az embernek, hogy éppen hol tartózkodik.

A turbános férfi újra térden állva várta, hogy megmondják neki, hogy most már kész. Azok ketten rámosolyogtak, de nem tudta viszonozni.

– Helló – érkezett egy harmadik is, ugyanolyan nyárias öltözékben. Cingár, fürge kis ember volt. Oldaláról hatalmas filmezőgép lógott, mellette még külön egy táska. Mögötte a lejtőn kis csoport közeledett. A csoport megtekintette az erődítményt, ahonnan egykor kifüstölték a béget. Vagy százötven éve.

Ezek ketten nézegették a válláról lógó komoly szereléket.

– Szinkronnal vagy?

– Miért? Csak nem énekel?

– Nem, de a szél, ahogy fütyül a repedések között.

– Azt majd hozzákeverem – mondta a másik a felvevőgéppel. – A szél, az a legkevesebb.

– Hányra jön értünk a busz?

– Már jönnie kell.

– Te tudod, mi ennek a helynek a neve?

– Nem – mondta a felvevőgépes. – Mára csak annyi volt beírva, hogy „vacsora”.

– Na látod – mondta a trikós.

– Kellene nekem egy kis mozgás – mondta a cingár felvevőgépes. – Mondjuk, ahogy ez idekocog és lefekszik.

– Beszéld meg vele – mondta a trikós, és leült távolabb egy kőre. A sárga blúzos is melléje telepedett, rágyújtottak.

– Van még filmed? – kérdezte a sárga blúzos.

– Csak 16 DIN-es.

– Az ilyenkor kutyagumi.

A turbános férfi most a fal mellett állt. El kellett volna indulnia, hogy a másik lefilmezze. Ő egyedül volt, ezek pedig akárhogyan is, de már hárman. A tető felől pedig zajosan közeledett a csoport: a többiek.

– Igyekezz! – kiáltotta a trikós a felvevőgépesnek, aki ráérősen hordozta körül az objektívet a táj fölött.

Be is fogott egy lovast, amint az úton poroszkálva közeledett.

– Nekem meg nincs több filmem – mondta a sárga blúzos, és a lovas felé mutatott.

– Ha neked a tizenhatos nem jó.

– Az nem is.

Közelükbe érve a lovas lelassított.

– Hé, Musztafa! – kiáltott a turbános férfinak. És még mondott valamit, kissé hadarva. Valami olyasmi lehetett, például, hogy „nem jössz le egyet kuglizni?”

Musztafa nem válaszolt semmit, erre a lovas komoran tovább ügetett a város felé.

– Musztafa – suttogta a sárga blúzos.

– Magadtól is kitalálhattad volna.

Megérkeztek a többiek is. Az egész csoport miután megtekintette az erődítményt. Volt, akinek két fényképezőgép is lógott a válláról.

– Vidd onnan a lábad. Benne vagy a képben.

– Vinnéd talán te azt a bestelen nagy árnyékodat már valamerre.

– Musz-ta-fa, Musz-ta-fa!

– Musztafa Musztafovics Muszta.

– Fa. Tafa.

– Na nézd, most nekiállt az orrát fújni.

– Vagy az orrát fújja, vagy imádkozik? Hogy van ez?

– Ez itt csak trombitál, nekem közben lemegy a nap.

– Lemegy hát, lemegy, az úristenit neki.

Ilyesmiket mondogattak ott egymásnak. A nap közben már egy fátyolfelhő mögül permetezte fényét, s közeledett a fennsík pereme felé.

– Az ott kicsoda? – kérdezte a sárga blúzos, és egy nagy, testes szőke férfira mutatott. Ez beszélt a legtöbbet, ennek is felvevőgépe volt. A turbános Musztafa vállát veregette.

– Én nem ismerem – mondta a trikós. – Dög nagy ember, de mostanig nem láttam.

A turbános férfi a fal mellett állt, mintha épp rájuk tekintett volna.

– Kellene adni neki valamit – mondta a sárga blúzos.

– Adjuk meg neki a címünket.

– Akkor inkább menjünk.

– Ezt most már én se szeretem.

El is indultak. Amikor az út elhagyva a fennsík peremét bekanyarodott az első házak közé, találkoztak a lovassal, aki nem olyan rég elhaladt az omladék mellett. Most már visszafelé igyekezett. Aztán valamivel lejjebb a kicsi autóbusz kaptatott fölfelé, ment a csoport után. Integettek a sofőrnek, hogy ők, amint látja, gyalogosan ereszkednek be a városba.

Hamarosan le is értek a kis térségre, ahol gyülekezniük kellett. A járdán színes ernyők alatt jeges kávét és szörpöt ittak ez emberek.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte a trikós, aki itt a városban is trikóban maradt.

– Valami hideg most jólesne.

Jeges kávét iszogattak, közben nézték a lányokat. Hosszú lábú, meleg-barna szemű lányok sétáltak el az asztalok előtt.

– Nem nagyon tetszettünk így rövidnadrágosan.

– Csak nem akarsz most átöltözni?

– Vacsorához muszáj lesz.

Már kigyúltak a lámpák, amikor a kicsi busz megérkezett. A csoport tagjai az első ajtón szálltak ki, a sofőr mellett, holott a hátsó sokkal kényelmesebb lett volna. Igen komorak voltak és mintha fáztak volna, pedig a városban este is meleg volt. A sofőr ott maradt a volán mellett.

Ezek ketten integettek az asztal mellől, de a többiek hamar szétszéledtek. Az a testes szőke nem volt közöttük.

– Valamiért zabosak – mondta a trikós, miközben utánuk nézett.

– Te is zabos vagy? – kérdezte a sárga blúzos a cingár felvevőgépestől.

Az közelebb jött és megállt az asztaluk mellett. Ő is elég komor volt.

– Nézzetek csak be a busz ablakán – mondta. – De az ajtót ki ne nyissátok, kérlek.

– Dehogy nézünk. Mi van odabenn?

– Az a magas pofa, a másik, akinek felvevőgépe volt.

– Mit csinál ott?

– Nem csinál semmit.

– Ide nem látszik – mondta a sárga blúzos.

– Nem is – mondta a felvevőgépes. – Nem, mert aztán visszatért az a lovas, tudjátok. S amint elhaladt az úton, hadarva odamondott valamit Musztafának. Valami nagyon fontosat. Valami egészen borzalmasat, mert amint a másik meghallotta, rögtön leborult, pedig addig akárhogy kérleltük, sehogy sem akart.

– Musztafa.

– Ő. És ott volt a másik pofa, a felvevőgéppel. Én mind néztem, hogy ez nem is a mi csoportunkból való. Csak úgy becsempészte magát oda közénk.

– Az látni való volt rajta, hogy valaki más – mondta a sárga blúzos. – Épp mondtam.

– Az valami profi lehetett – mondta a trikós.

– Meg is szólítottam – folytatta a felvevőgépes a járda széléről. – Hogy, mondja csak, hol tanulta maga ezt, hogy csak úgy oda dugja az orrát, ahova nem kellene, hogy dugja egyáltalán.

– Amilyen dög nagy ember, erre a zsebébe dugott, mi?

– Nem is figyelt rám. Kevés volt már a fény és sietett. Ideges is lett, kiabálni kezdett, hogy ő mind csak a fenekét fogja filmezni, és még meddig. Erre valaki azt mondja, hogy ez azért van, mert pont a hátsó fele az, ami a legtöbb fényt kapja. Erre megint: hogy akkor meg kell fordítani. Szóval akkor ketten megfordították szőnyegestől. A lenyugvó nap felé.

– Kellemetlen – mondta a trikós.

– Éreztem is, jobb, ha nem vagyunk ott – mondta a sárga blúzos.

– Jobb is volt – mondta a cingár felvevőgépes. – Mert azzal aztán egy pillanat alatt készen is volt a testes.

– Készen?

– Nézzetek csak be a busz ablakán. – A cingár férfi ezzel tovább is indult. – De az ajtót nehogy kinyissátok.

Hamar rendeltek egy-egy pohárka rumot, és beletöltötték a jeges kávéba.

– Hiába, nekünk még szívességből megtette. De ezeknek…

– Mégsem kellett volna hozzányúlni. Már ott megmondtam.

– Nem mondtál te semmit. De az igaz, az ember nem szereti, ha hozzányúlnak. Ha neked például egy vadidegen csak úgy a képedbe világít, nem törölsz be neki hamar egyet? Persze hogy betörölsz.

– Az nem vitás.

Miután fizettek, a trikós a busz felé mutatott.

– Megnézzük?

A sárga blúzos kivárt, aztán megingatta a fejét.

– Inkább vacsora után.

Egy hely, ahol kosarakat fonnak

– Van egy hely – mondták Bernátnak a munkaelosztónál –, egy hely, ahol kosarakat fonnak. Ennél jobb most nincs.

– Jól van – mondta Bernát, és várta, hogy kitöltsék a levelet, amivel jelentkezhetett a munkahelyen.

– Még ma el is mehet – mondták neki, s a cédula hátára berajzolták az útvonalat az autóbuszvégállomástól a helyig, ahol a kosarakat fonják.

– Jól van – mondta Bernát és zsebébe tette a cédulát.

Délfelé járt, mire gyalogosan arra az autóbuszvégállomásra érkezett, ahonnan a rajzon letért az út a kosárfonóig. A térségről indulva a folyó hajlatát vette fel az út, jócskán benőtte már a gyom, sejteni lehetett, ahogy valahol, egy utolsó ház körül belevész a földekbe. Bal oldalán egy sporttelep volt, valami üzemi labdarúgópálya, a szürke kerítés deszkáin összevissza nagy fekete betűk sötétlettek, mintha cirkuszi kocsikaraván anyagából tákolták volna össze.

Amikor úgy gondolta, hogy a rajz szerint félúton lehet a busz-végállomás és a munkahely között, ahol az út éppen elvált a folyó vonalától és kanyarogva bevágott egy szikes, hepehupás rétre, ott Bernát megállt, lehúzta cipőjét, s csak úgy harisnyában sétált egyet a parton, kankalint és kakasmandikót szedett. Aztán elszívott egy cigarettát, sütkérezett a tavaszi napfényben. Nem sietett.

Ez a rét a folyó és egy kis domb között terült el, a kis dombon állt egy nyolcszázéves templom, mely köré sosem épült város. Valahol a rét végén fiatal jegenyesor húzódott, közelében pedig egyetlen épület állott, tetőzetéből magasan előremeredő téglakéménnyel.

Már kezdett zöldülni a fű, Bernát érezhette az illatát, mert olykor lehajolt, tépett és orra alatt elmorzsolt néhány szálat.

Másfél pár női cipő és künti munkára használt feslett gumicsizmák között egy almafa virágzott. Aztán egy kutya közeledett a magas kéményű épület felől, amikor Bernáthoz ért, megfordult, és majdnem lépést tartva vele, egészen a házig kísérte. A busz-végállomástól közel háromnegyed órát tartott az út.

Magas, cseréptetős épület volt, csipkés szélűvé mállott csonka kéménnyel, s amerről Bernát érkezett, egyetlen ablaka sem látszott. Kibomlott sárga és szürke vakolatrétegek mellett nagy foltokban piroslott a porladozó tégla. Az épület sarkán fekete táblára írva: „Tilos a dohányzás”, majd mindjárt ezután a homlokzati részen, a téglák közt ütött résen kunkorodó kályhacső nyúlt ki, körülötte szurkossá füstölődött a fal.

Bernát megpillantott egy csutakot, leült a házzal szemben, és rágyújtott. Egy kilincs nélküli ajtót nézett, közepéről, ahol régente a karika volt, hatalmas lakat lógott. Ezzel az egyetlen kilincstelen ajtóval, s a közepéről lelógó lakattal olyan volt ez az épület, mint egy persely.

Emeletmagasságban ajtótlan fekete nyílás tátongott, oda egy nekitámasztott hosszú létra vezetett. Vele egymagasságban kicsi négyszögletes ablakok sora húzódott, mint a régi magtárakon. Az épülethez ragasztva még egy fából épült toldalék, keskeny, nyitott ajtóval, előtte nagy halom vágott vessző. S majdnem a falat súrolva, keskeny malomárokban sebesen folyt a víz a város irányába. Fölötte keskeny híd nyílt a rétre, a végén emelkedő nyolcszázéves templom felé.

A malomárok partján, a vesszőrakás mögött egy göndör hajú férfi vizelt és közben Bernátot nézte. Aztán odament és megállt előtte.

– Maga az? – kérdezte.

– Én – mondta Bernát.

– Mutassa.

– Tessék – mondta Bernát, és odaadta a munkaelosztó levelét.

Benn haton ültek, kosarakat, asztalokat és székeket fontak vesszőből. Kettő kopasz volt, egy szakállas és két nő.

– Tud kosarat fonni? – kérdezte a göndör hajú.

– Nem tudok – mondta Bernát.

– Tud fonni?

– Nem tudok.

– Valami egyebet, mit tud?

– Nem tudok semmit – mondta Bernát. – Nem értek az ilyesmihez.

– Szóval csak úgy idejött.

– Igen.

– Csak úgy idejött, mert itt szeretne dolgozni.

– Igen – mondta Bernát.

A göndör hajú leült és maga mellé húzott egy mózeskosarat.

– Akkor egyelőre nézze – mondta. – Ma úgy sincs főnökünk.

– Jó – mondta Bernát.

Egy darabig nézte, hogy fonják a kosarakat, a mózeskosarakat és a székeket. Megnézte a szakállast, hogy dolgozik, aztán a két nőt. A két nő szürke kezeslábasban dolgozott. Aztán kiment a ház elé, leült a tuskóra és rágyújtott. Kicsivel később kijött a két asszony is, valamivel távolabb leültek a fűbe, és ők is rágyújtottak. Barnák voltak, látszott rajtuk, gyakran cigarettáznak a tavaszi napon. Egyikük felállt és odament Bernáthoz.

– Sittes vagy, öcsi? – kérdezte.

– Nem – mondta Bernát.

– Akkor adj egy tízest.

– Nincs – mondta Bernát.

– Akkor adj egy ötöst.

– Az sincs.

– Hát holnapra hozol nekem egy ötöst?

– Nem hozok – mondta Bernát.

– Ügyes vagy.

Lassú léptekkel odajött a másik is, egészen közel, Bernát mellett állt meg.

– Csinálj már nekem is egy kis helyet azon a csutakon.

Bernát egy kicsit félrehúzódott, hogy a nő is leülhessen.

– Azt mondod, nem vagy sittes?

– Azt.

– És hány éves vagy?

– Huszonnyolc.

– És eddig mit csináltál?

– Semmit – mondta Bernát.

– És most kosarakat akarsz fonni?

– Igen.

Kijött a göndör hajú is, tüzet kért Bernáttól. A göndör hajú is élvezhette a napfényt.

– Itt marad? – kérdezte.

– Itt – mondta Bernát.

– Ma nem jön a főnök. Iszik a fejesekkel. De holnap itt lesz. Nem rossz hely ez. Exportra dolgozunk.

– Jó – mondta Bernát. – Majd holnap.

Mire Bernát elszívott még egy cigarettát, mindenki az udvaron sétált, a két kopasz és a szakállas is. Úgy látszik, vége volt a munkaidőnek.

– Én bemegyek a városba – mondta az egyik kopasz. – Te nem jössz, Guszti?

– Ma nagypéntek van – mondta a szakállas, a Guszti nevű. – Ma nem eszem.

Még csak nagypéntek volt, de máris olyan meleg, mint nyáron. A Guszti nevű neki is vetkőzött, hozott egy vedret és a keskeny medrű malomárok vizéből öntözte magát.

Bernát a tuskón ült és cigarettázott. Odajött hozzá az egyik nő, lábát a tuskó szélére tette.

– Adsz nekem is egyet?

– Tessék – mondta Bernát és adott a nőnek egy cigarettát.

– Nem vagy éhes?

– Nem.

– Ha éhes vagy, szólj Jolinak – mondta a nő. – Jó vagy Jolinál.

– Jó – mondta Bernát. Elszívta cigarettáját, aztán elindult a nagy köteg vessző felé és beleheveredett. Itt sütkérezett délutánig.

– Uram – szólította meg a szakállas –, nincs kedve kocsikázni egyet?

– De van – mondta Bernát.

– Guszti vagyok.

– Bernát – mondta Bernát.

Megkerülték az épületet. Egy halom hulladék mögött, mintha álcázva lett volna, traktor állt. A Joli nevű nő ült rajta.

– Álljunk fel ide hátul – mondta a szakállas. A Joli nevű nő begyújtotta a gépet, és elindultak a réten. Elmentek a virágzó almafáig, megkerülték és visszatértek az épület elé, ott a traktor megállt. A Joli nevű nő helyet cserélt Gusztival, a szakállassal.

– Aztán te következel – mondta a Joli nevű nő Bernátnak.

– Jó – mondta Bernát.

– Te hol dolgoztál eddig? – kérdezte a nő Bernátot.

– Nem dolgoztam – mondta Bernát.

– Nekem öt év gyógyszerészetim van – mondta a Joli nevű nő.

– És két év ideggyógyászatid – mondta a szakállas.

– Be kellett mennem egy kicsit – mondta a nő. – Aztán idejöttem.

– Most pedig maga következik, uram – mondta a szakállas, és átadta a helyét Bernátnak. – Megfigyelte a dolgokat?

– Meg – mondta Bernát, és beült a kormány mögé.

A traktor megugrott, Bernát hamar levette a gázt, és lassan döcögve elmentek az almafáig. Ott megálltak.

– Na, tetszik? Na, milyen volt?

– Jó volt – mondta Bernát.

Mire befejezték, esteledett. A Joli nevű nő és a másik nő felmászott az emeleti bejáratnak támasztott létrán. Később utcai ruhában ereszkedtek vissza. A másik nőnek táska lógott a karján. Megvárta az egyik kopaszt, amíg bezárja a műhelyt, aztán elindultak át a hídon, a nyolcszázéves templom felé, mint valami jegyespár.

Bernát a tuskón ülve cigarettázott, odajött hozzá a göndör hajú. Ő is átöltözött közben, fonott kosarat tartott a kezében.

– Ha éhes, szóljon Jolinak – mondta, s azzal elindult a város felé a réten át.

Később odajött hozzá a szakállas is.

– Jöjjön egy kicsit – mondta.

A szakállas előreindult, fölmászott a létrán. Sötét, keskeny folyosón álltak, jobbra és balra keményfából készült ajtók nyíltak. A szakállas kinyitotta az egyiket. Vesszőből és háncsból font heverők sorakoztak a fal mellett, kettő pedig rendesen meg volt vetve, benne tiszta ágynemű, akárcsak otthon. A két vetett ágy között óvodistáknak készült kicsi asztal, rajta terítő és egy petróleumlámpa.

– Nézze – mondta a szakállas –, minek mindennap kikutyagolni, aztán meg újra visszakutyagolni? Itt aludni is lehet, ha arról van szó.

– Jó – mondta Bernát.

– Magának is kocsi kellene?

– Nem – mondta Bernát. – Nekem egyelőre nem kell kocsi.

– Nem muszáj megmondani. Nekem például kocsi kell. Még egy fél év.

– Jó – mondta Bernát. – Itt maradok.

– Hozza majd ki a holmiját.

– Nincs holmim.

Aztán Bernát visszaereszkedett a létrán, lenn ült a ház előtt a tuskón, és cigarettázott, amíg teljesen besötétedett.

– Nem félsz, hogy leesem? – kérdezte a Joli neve nő a létráról, kezében egy veder vízzel.

– Nem – mondta Bernát.

– De ha leesnék, kifognál, ugye?

– Lehet – mondta Bernát.

A szakállas kitette az ablakba a petróleumlámpát.

– Nem jön fel, uram? – kiabálta.

– Fölmehetek – mondta Bernát.

Bernát benyitott a kamrába, amit raktárnak és hálószobának használtak. A szakállas már ágyban volt. Odamutatott egy harmadik ágyra, amit közben friss ágyneművel megvetett neki.

– Ha egyedül szeretne lenni, átviheti az egészet egy másik kamrába, a kosarakhoz vagy a gyerekkocsikhoz, ahova akarja.

– Jó – mondta Bernát, leült az ágya szélére és vetkőzni kezdett.

A szakállas fölcsavarta a lángot.

– Szóval nem sittes, azt mondja.

– Nem – mondta Bernát.

– De nem haragszik, ha az ember megkérdi, ugye?

– Nem – mondta Bernát.

– Akar olvasni valamit?

– Nem nagyon.

A szakállas olvasott, Bernát pedig a kormos, lepattogzott mennyezetet bámulta, amíg meg nem kopogtatták az ajtót.

– Nem jössz ki egy kicsit?

Bernát a szakállasra nézett.

– Menjen nyugodtan – mondta a szakállas. – Menjen, ha hívják.

Bernát magára húzta a nadrágját, kilépett a sötét folyosóra. A végben szürkéllett a bejáratnak hagyott csupasz nyílás.

– Nem jössz oda be egy kicsit beszélgetni?

– Hova? – kérdezte Bernát.

A Joli nevű nő karonfogta, és eltámolyogtak egy másik ajtóig.

– Azt hiszem, most nem megyek be – mondta Bernát.

– Van valahol valami nőd?

– Nincs nőm – mondta Bernát.

A Joli nevű nő úgy simult Bernáthoz, mintha hosszú idő után találkoztak volna.

– Na ugye, hogy akarsz, na látod, hogy be akarsz jönni.

– Nem – mondta Bernát kicsit rekedten. – Most nem akarok.

– De később, ugye, akarni fogsz? Ugye, később majd magadtól bejössz?

– Jó – mondta Bernát. – Lehet. Lehet, később majd magamtól bemegyek.

– De nem lépsz meg, mint valami kis teológus.

– Nem, nem lépek meg. Azt hiszem, bemegyek. De most egy kicsit visszatérek. Épp csak egy kicsit.

Bernát visszabotorkált a kamrájába. A szakállas közben már elfújta a lámpát. Megtalálta az egyik üres ágyat, és ruhástól ráheveredett. Egyenletesen szuszogtak, mint akik alusznak, s már majdnem el is aludtak, amikor a szakállas megszólalt:

– Mondja, s ha mégis sittes volna, megmondaná?

– Nem tudom – mondta Bernát. – Ez nehéz kérdés.

Plusz-mínusz egy nap

Az országút felől nézve a rét simaságából, mint valami természeti csoda, tömör, fehér sziklaként szökött elő a börtön épülete. Kék-fehér közlekedési jelzőtábla mutatta, hogy zsákutca, innen vezetett a rövid bekötő út a főkapuig, amellyel szemben a kaszárnya vöröstégla épülete állt, s poros gesztenyefák alatt egy vegyeskereskedésnek berendezett deszkabódé. Valahol a távolban, akácosok fölött, templomtorony képe rezgett a levegőben.

Egy gépkocsi állt meg a bódé előtt, két katona ugrott le róla, demizsonokat adogattak le egymásnak, s elrendezték őket a bódé két oldalán. A sofőrfülkéből egy tiszt szállt ki, a főkapu felé igyekezett, s elhaladt a fal mentén elhelyezett padok előtt, amelyeken az őrök szoktak üldögélni váltás körül. Az egyik padon most egy kopott, rövid hajú férfi ült. Rendszerint ilyenkor, délfelé szabadulnak a foglyok.

– Mintha Sturm volna – mondta a tiszt a kapuban álló őrmesternek.

Az őrmester belenézett a naplóba.

– Ő az – mondta. – Sturm Elemér ma délben kilépett.

Sturm cigarettát dugott a szájába, majd zsebébe nyúlt és elővett egy kerek pléhdobozt. Cipőkrémes doboz volt, benne egy feketére égetett rongydarabbal. A doboz alsó részét, benne az égett rongydarabbal, térde köze fogta, föléje pedig merőlegesen a fedelét. Másik zsebéből egy fehér porcelángombot halászott elő, lyukain zsinór volt átfűzve, úgyhogy ütemes húzogatással forgásba lehetett hozni, mint valami gyermekjátékot. Az erősen forgó gombot a bádogdoboz fedeléhez érintette, s a lepattanó szikrától s a ráirányuló lehelettől az égett rongy senyvedni kezdett. Annyira, hogy Sturm meggyújthatta rajta a cigarettáját.

Miközben füstölt, Sturm a katonákat nézte, hogy rakják sorba a demizsonokat, később ő is odament a bódéhoz, orrát az üvegre nyomva bámult befelé.

Amikor a katonák elkészültek, egy fegyveres szakaszvezető és egy kiskatona érkezett a vörös kaszárnyaépület felől, kérték a sofőrt, vigye ki őket a műútig. Vagy háromszáz méternyi volt a bekötő út. A zsákutcát jelző tábla mögött, az út bal oldalán állt a kis őrszoba, árnyékában két másik katona hűsölt a fűben, akiket fel kellett váltaniuk. Két rab meszelte az őrszabát, ezeket őrizték.

A rabok tetőtől talpig festékesek voltak, úgy néztek ki, mint valami igazi szobafestők. Úgy is viselkedtek, mintha csak szívességet tennének, s a szakaszvezető is csak akkor pillantott az ajtó felé, amikor túl lassan haladt el egy-egy gépkocsi az országúton.

A délutáni autóbusz itt csak azért áll meg, hogy lássa, nincs-e utasa a város felé. Leszálló itt nemigen akad. Nem sokkal később, hogy rövid tülkölés után továbbindult, közelebb ahhoz a helyhez, ahol a katona és a szakaszvezető ültek a fűben, a kukoricás szélén, hóna alatt újságpapírral borított csomaggal feltűnt a kopott, rövid hajú férfi, s mivel ez volt a legközelebbi árnyék, az őrök mellé telepedett.

Bámulták erősen kifakult zöldes katonazubbonyát, amelyhez ugyanolyan színű nadrágot és feslett csizmát viselt. Zubbonya aljába fehér cérnával volt belevarrva: „Sturm”, utána raktári szám. Bár a rangjelzések rég hiányoztak róla, szövetén látszott, valamikor tiszti egyenruha lehetett. Sturmnak szürke, konok arca volt, mint valami bonctermi szolgának.

A szakaszvezető és a katona cigarettázott, s amikor megérezte az illatot, Sturm is elővett egy cigarettát, majd a cipőkrémes dobozt, s fedelét merőlegesen a rongy fölé tartva, térde közé fogta.

– Szóval elhülyéskedted a dolgot – mondta a szakaszvezető a katonának. Közben mind a ketten Sturmot figyelték.

– Hát nem akartam – mondta a kiskatona.

– Nincs ilyen, hogy nem akartam. Ha nőről van szó. Ha nem akarod, beteg vagy. Vagy talán rokonod volt?

– Á, dehogy.

– Aztán mi lett vele?

– Elment egy számtantanárral.

– Számtanórára.

Beszélgettek, és közben Sturmot figyelték, hogyan gyújtja meg a cigarettáját. Amikor meggyújtotta, Sturm is feléjük nézett, s így nézegették egymást egy darabig.

– Miféle egyenruha ez? – kérdezte a szakaszvezető Sturmot.

– Egyenruha – mondta Sturm.

– De a gombok, látom, már nem a régiek.

– A gombok nem. A gombokat idejében levágták – mondta Sturm. Miközben beszélt, maga elé nézett a fűbe. Tarkója körül ezüst hajszálként lengett a cigarettafüst.

– El kell majd mennie egy komoly szabóhoz – mondta a szakaszvezető.

– Ezt már egy kicsit kihízta – mondta a katona.

– Föltétlenül – mondta a szakaszvezető.

Sturm végignézett magán, de nem úgy, mint aki el szeretne sietni egy szabóhoz. Elég üresen bámulta magát.

A szakaszvezető oldalról is megnézte Sturmot.

– Nem valami divatos – mondta. – Olyan benne, mint valami fagylaltárus. Vagy egy olyan fickó, aki az iskolák körül ődöng és futásra bírja a gyerekeket.

Sturm unott mozdulattal kinyújtotta karját. A zubbony ujja a csuklón felül ért.

– Azt hiszem, nem is az enyém – mondta. – Vagy megnőtt volna a karom?

– Ha olyan volt a koszt, lehetséges. Nagyon is valószínű.

– Vagy megszélesedett a hátam.

– Egy kicsit átalakulhatott – mondta a szakaszvezető. – Mikor is költözött maga ide?

– Negyvenhatban – mondta Sturm és maga elé köpte a cigarettát.

– Ha öreg volt a szabója – mondta a szakaszvezető –, akkor már nem él. Maga most mennyi?

– Az ötvenötödikben vagyok – mondta Sturm. – Önök számították ki ma az irodán.

– Sturm úr nem tudta? – kérdezte a kiskatona.

Sturm ránézett, de nem szólt semmit. Zubbonya ujját feszegette.

– De tudta – mondta a szakaszvezető a katonának. – Hát hogyne.

– Mégiscsak furcsa az emberi test – mondta maga elé suttogva Sturm. – Csakugyan, megnőtt a karom.

– Na, látja?

– Csak mind nő, nő – mondta a kiskatona.

– Micsoda? – kérdezte a szakaszvezető.

– Az emberi test – mondta a kiskatona.

Sturm végül is kigombolkozott. A szakaszvezető meglökte a kiskatonát, hogy jobb, ha hallgat, aztán Sturm felé fordult.

– A délutáni busz már elment. Majd megállítunk magának egy kocsit, az kiviszi az állomásra.

– Meglátjuk – mondta Sturm, s a főkapu felé nézett, amerről szekérbe épített hatalmas hordóval néhányan ivóvízért igyekeztek. Két rab húzta, kettő taszította. Két szakaszvezető kísérte őket.

– Maga az, Sturm? – mondta az egyik.

– Egészséget – mondta Sturm.

– Röpül az idő.

Az ivóvizes hordóval átvágtak a műúton, be a rétre, a kutak felé. A szakaszvezető felállt, bement az őrszobába, megnézni, hogy haladnak a munkával. A kiskatona megkínálta Sturmot egy cigarettával, mire Sturm is elővette a cipőkrémes dobozt. A katona közel hajolt, s figyelte, hogy kezd el senyvedni a kis szikrától az égett rongy.

– Kap érte egy skatulya gyufát.

– Nem lehet – rázta meg a fejét Sturm. – Kell nekem.

– Okos szerszám.

– Okos – mondta Sturm és visszatette a zsebébe. – Tud malmozni? – kérdezte.

– Tudok – mondta a kiskatona.

– Akkor malmozzunk egyet. – Sturm berajzolt zsebkendőt vett elő a zsebéből és kilenc fekete kavicsot. – Nincsenek kövei? – kérdezte a katonát.

– Nekem nincsenek – mondta a kiskatona.– Akkor törje le kilenc szál gyufának a fejét. Kirakták a kavicsokat és a gyufafejeket a zsebkendőre.

– Figyeljen ide – mondta Sturm játék közben. – Vesz egy darab rongyot és rendesen meggyújtja. Hagyja, hogy jó lánggal égjen, aztán rácsapja a kucsmáját, elfojtja. Akkor óvatosan, hogy szét ne foszoljék, fogja és beleteszi a cipőkrémes dobozba. Vagy valami más pléhdobozba. Szerez magának egy porcelán gombot, olyat, amilyet falusi gyerekek viselnek, kettőt a gallérjuknál.

– Hé! – kiáltotta a szakaszvezető. – Jön egy kocsi.

Sturm a zsebkendő fölé hajolva ült.

– Figyelje meg ezt az állást – mondta a kiskatonának. – Elismeri, hogy kilátástalan?

A kiskatona a szakaszvezető felé nézett, aki már kinn állt az országúton, és leintett egy közeledő teherkocsit.

– Jöjjön, Sturm – kiáltotta a szakaszvezető. Jöjjön, mert beviszi a városba.

Sturm felállt, egy darabig nézte a teherkocsit és a szakaszvezetőt, aztán visszaült.

– Folytassuk – mondta a kiskatonának. – Hagyja – kiáltotta a szakaszvezetőnek. – Még nem megyek.

Miután a kocsi elment, a szakaszvezető visszatért.

– Mindjárt esteledik – mondta. – Bevitte volna az állomásig.

– Nem kell sietni – mondta Sturm.

A szakaszvezető is leült melléjük a fűbe, nézte, hogy játszanak, egészen addig, amíg a szél föl nem kapta a zsebkendő egyik szárnyát a gyufafejekkel. Sturm körülnézett.

– Fúj a szél – mondta.

– Biza – mondta a szakaszvezető.

– Bemehetnénk oda – mondta Sturm és az őrszobára mutatott.

– Ebbe nem egyezhetek bele – mondta szelíden a szakaszvezető.

Sturm felállt, elsétált az országútig, megállt a szélén, úgy hajolt ki, mint egy folyó fölé, aztán visszasétált.

– Fejből nem tud játszani? – kérdezte a katonát.

– Nem próbáltam.

– Elképzeli magának a zsebkendőt és tizennyolc követ. A maga köveit és az enyémeket. Nem létezik csalni.

– Nem hiszem, hogy tudnám – mondta a katona.

– Hát lehet – mondta Sturm.

Már nem égetett annyira a nap, átültek a bekötő út túlsó felére, szemben az őrszobával, ahol a szobafestők dolgoztak.

– Lesz nyolc is, mire befejezik – mondta a szakaszvezető. – Estig be kell fejezniük.

– Holnap mi van? – kérdezte a kiskatona.

– Gyermeknap – mondta a szakaszvezető.

A műút mögötti rét felől közeledtek a többiek a vizeshordóval. Az egyik szakaszvezető leállt a szakaszvezetővel beszélgetni, Sturm pedig, mintha csak helyet cseréltek volna, elindult a szekér mellett, később pedig maga is taszítani kezdte.

– Sturm hova megy? – kérdezte a kiskatona, amikor már jó messze jártak.

A szakaszvezető odanézett, ahova Sturm a csomagját tette, amikor érkezett.

– Majd visszajön. Mi nem Sturmot őrizzük.

– Most már azt csinál, amit akar, nem igaz? – mondta a katona. – Most már kedvére lófrálhat.

– Most már igen – mondta a szakaszvezető. Elég rég nem lófrálhatott. Megúszta volna tíz évvel. De nem vezette szabályosan a kivégzéseket. Pucérra vetkeztette őket, megparancsolta, hogy reszkessenek és jajgassanak, csak akkor volt szabad beléjük lőni. Így aztán huszonötöt kapott. Egy kis fantázia és kész a baj.

– Esetleg elmehet még fagylaltárusnak – mondta a katona.

– Elmehet még valahova – mondta a szakaszvezető.

Sturm közbeni a vizeshordóval a kapu elé ért, és a többiekkel együtt besétált. Amiután bezárult mögöttük a kapu, megszámolták őket.

– Mi a fene – mondta az őrmester a kaputól. – Ilyet még nem láttam.

És újraszámolta őket, láthatta, eggyel többen vannak.

Sturm ekkor már szerényen a kapusszoba felé húzódott. A szakaszvezető, aki a hordót taszító rabokat kísérte volt, most észbe kapott és magyarázni kezdte, hogy ez Sturm, hogy Sturmot a délelőtt kiengedték. Az őrmester belenézett a naplóba s ő is látta, Sturmot a délelőtt kiengedték.

– Mi a fenét akart maga ezzel, Sturm? – kiabálta az őrmester. – Hová a lóizébe akart maga menni, ilyenkor estefelé?

Sturm körülnézett, elég konokul és tanácstalanul, és megvonta a vállát.

– Sehová – mondta.

– El kell hinnem, hogy véletlen volt – kiabálta az őrmester. – Mindenképp el kell hinnem, hogy egészen véletlenül tévedt ide be. Siessen innen, mert borzalmasan meggyűlhetik a bajunk.

Sturm leült a kapu elé a padra, cigarettát dugott a szájába, majd elővette a cipőkrémes dobozt. Miután elszívta a cigarettát, átsétált a mindenes bódéhoz, ott ácsorgott még egy darabig.

A szakaszvezető és a kiskatona a betérőnél hevertek a fűben. Cigarettáztak, amikor Sturm, kezében egy demizsonnal, visszatért.

– Az micsoda? – kérdezte a szakaszvezető.

– Vettem – mondta Sturm, és odaállította a csomagja mellé. Aztán csak a demizsont hagyta ott. – Nem éhesek? – kérdezte és kibontotta az újságpapírt. – Van szalonnám, hagyma meg egy kis vegyesíz. Amit az útra kaptam.

– Te éhes vagy? – kérdezte a szakaszvezető a kiskatonát.

– Én ennék valamit – mondta a katona. – Ennék egy kis sült szalonnát.

Akkor együnk – mondta a szakaszvezető. Felállt, az őrszoba mögé vonult és pár darab törött lécet és egy lapát szenet hozott.

Tüzet raktak és várták, hogy leégjen. Sturm fölszeletelte a szalonnát, s egy útszéli almafa ágaiból görbe nyársakat faragott. Mire a szalonna megsült, már alkonyodott. A fehér börtönépület tömör sziklaként várta, hogy beleszürküljön az ég színébe.

– Maga nem eszik? – kérdezte a szakaszvezető, amikor látta, hogy Sturm még nem nyúlt az ételhez.

– Nem – mondta Sturm –, nem eszem.

– Ebédelt?

– Nem – mondta Sturm: – Ma nem vagyok éhes.

Miután a szakaszvezető és a kiskatona megették a maguk adagját, Sturm odamutatott a sajátjára is.

– Osszák el – mondta. – A vegyesízet szeretik?

– Én kérek egy kicsit – mondta a katona.

– Maga majd eszik az állomáson – mondta a szakaszvezető. – Valami komoly vacsorát, mi?

– Lehet – mondta Sturm.

– Mindjárt leállítok egy kocsit, s azzal majd bemegy – mondta a szakaszvezető. – De láthatja, nem valami nagy a forgalom.

– Nem sietek – mondta Sturm.

Nyolc óra felé aztán a szobafestők is elkészültek. Kaptak a szakaszvezetőtől egy-egy cigarettát. Amikor befejezték a dohányzást, a szakaszvezető egymás mögé állította őket. Nem ismerték Sturmot, de hallották a szakaszvezető és a katona beszélgetését, és undorodva nézték a zubbonyos férfit, aki reszkettette és jajgattatta az embereket.

– Jó lesz, ha siet – mondta a szakaszvezető Sturmnak búcsúzóul.

– Még üldögélek – mondta Sturm.

– Valami nőszemélyt vár a kukoricásba – mondta a kiskatona, aztán elindultak a két szobafestővel a bekötő úton, a kapu felé.

– Rohadt egy fej lehetett – mondta az egyik szobafestő.

– S az ilyenek most már szabadon futkároznak – mondta a másik.

– Na, ne hülyéskedjünk – mondta a szakaszvezető. – Maga mindig ilyen finnyás? Ilyen aggodalmaskodó?

– Magát mennyire küldték ide üdülni? – kérdezte a kiskatona.

– Engem két hónapra – mondta a szobafestő.

– És még fizetést is kap.

Így közeledtek a kapu felé.

– Maga kiengedné ezeket innen? – kérdezte a katona halkan a szakaszvezetőt.

– Megmondom neked őszintén – mondta a szakaszvezető –, ez szerencsére nem az én dolgom. Itt mind olyanok voltak, mint valami bárányok. Még ez a Sturm is. De künn aztán lehet újra megvadul. Szerencsére ez nem a mi dolgunk.

Nem sokkal azután, hogy eltűntek a szeme elől, Sturm is felállt. Az országutat nézte egy darabig, az elhúzó autókat, aztán vette a demizsont és bement vele a kukoricásba. Amikor úgy gondolhatta, hogy közepetájt lehet, letette. Kihúzott a földből néhány tő kukoricát, lábával fészket kapart magának a puha földben, akkorát, hogy beleülhetett. Maga mellé vette a demizsont, kidugaszolta, feje fölé emelte és ott tartotta szájával lefelé egészen addig, amíg az egész benzin, ami benne volt, ráömlött. Keze szárazon maradt, zsebébe nyúlt, elővette a cipőkrémes dobozt, alsó részét, benne az égett ronggyal, eldobta, fedelét térde közé fogta. Aztán vette a porcelán gombot és húzogatni kezdte a zsinórt. Amikor a gomb már jól forgásba jött, odaérintette.

A kaszárnya folyosója falán sárga fény villant, s két katona kihívta a kiskatonát a hálóból, hogy a kukoricásban ég valami. Nézték a hamar lohadó lángokat, melyeket lassan eltakartak a kukoricasorok, s csak a fölötte keringő füstön mutatkozott egy ideig a tűz visszfénye.

– Biztos nem kapott kocsit – mondta a katona. – S a kukoricásban alszik.

– Kicsoda? – kérdezte egy másik katona.

– Egy öreg pofa – mondta a kiskatona.

– Biztos fázik.

– Hűvösek már az esték.

– Vagy éppen csak világítani akart.

– Félhet a sötétben.

– Most aztán úgy érezheti magát, mint valami kiránduláson – mondta a kiskatona. – Valami szatír volt azelőtt.

– Miféle szatír?

– Szadistát akartam mondani vagy mifélét. Kemény huszonötöt lehúzott.

– Huszonöt, az elég sok. Az elég sok nap lehet.

– Legalább ezer.

– Van az tízezer is.

– Körülbelül tízezer.

– Ha beleszámolod a szökőéveket is, még több.

– Ki tartja számon a szökőéveket.

– Szökőévekkel kilencezer-harmincegy – mondta a kiskatona, majd hozzátette: – Esetleg plusz-mínusz egy nap.

Utasemberek

A kicsi Bócz Péter a pult mellett, egy magas széken ült, és egy letépett csomagolópapírra rajzolgatott, amikor észrevette, hogy a meleg, poros úton két ember közeledik. Gyakran üldögélt itten, mivel az ilyen fülledt, unalmas nyári délutánokon, amikor senki sem tért be az ivóba, idős apja a pult mögött sokszor elaludt. Igen későn született gyermek volt. Amikor látta, hogy azok ketten egyenesen a bejárat felé tartanak, felköltötte az apját.

Négy lépcsőn kellett fölmenni, hogy az ember az ivóba léphessen. A két ember először csak benézett. Alakjukkal kitöltötték az ajtó keretét, aztán egyenesen odamentek a pulthoz. Termetesek voltak és testesek, de csak annyira, amennyire a kor teszi testessé az embert. Ötven év körül lehetett mind a kettő.

– Engem Bahleda Gézának hívnak – mondta az egyik.

Hátulról nézve elég egyformáknak tűntek, de ennek, amelyik megszólalt, a sapka alatt is látszott, hogy egész rövidre van nyírva a haja, míg társának szürkén kunkorodott ki alóla.

A büfés bólintott. Nem szokta meg, hogy az idegenek, ha betérnek a büfébe, megmondják a nevüket.

A másikat Obrád Simonnak hívták. A büfés ennek is bólintott.

– Nem ismeri ezt a nevet? – kérdezte az, amelyik magát Bahleda Gézának mondta.

A másik hallgatott, és figyelte, mit fog mondani a büfés. Nagy, széles arca volt, úgy tűnt, nehezen tudna valamitől kétségbeesni.

A büfés intett, hogy nem.

– Nem is látott soha? – kérdezte megint az előbbi.

– Nem – mondta a büfés, miután jól megnézte. Egy kicsit csodálkozva méregette vendégeit, az álmosságtól még remegett a feje.

A kicsi Bócz Péter a pult bádogján könyökölt, később leugrott a székéről és megnézte őket hátulról is. Nadrágjuk gyűrött volt, bakancsukon vastagon állt a por.

– Na jó – mondta Bahleda Géza. – Most estig mind láthat. Estig itt maradunk.

Körülnéztek a helyiségben, aztán odamentek egy ablak melletti asztalhoz. Ez a bejárathoz közel, a falnak taszítva, külön állott, mellette három székkel. Vállukról leakasztották a táskákat. A kabátjukat nem vetették le.

A büfés megállt az asztaluk előtt és várta, hogy rendeljenek valamit. Obrád Simon rámosolygott. Bahleda Géza közben kigombolta a kabátját, megnyitotta az ingét, aztán ő is fölnézett.

– Kezdhetjük – mondta Obrád Simon. – Először is hozzon fejenként egy deci vodkát.

– Azt nem adhatok – mondta a büfés. – A vodkát mostanában városon árulják.

– Ez még nem nagy baj. Akkor hozzon fejenként egy deci rumot. Mindenképpen jól jár, ha estig itt maradunk.

A büfés alacsony, sovány, fáradt ember volt. Lassan hátrament, és két vizespohárba kitöltötte az italt. Tálcára tette, és elindult vele az asztalhoz.

– Tudja, kinek hozta ezt a rumot? – kérdezte Bahleda Géza, amikor arca előtt megjelent a kéz a tálcával.

– Nem tudom már pontosan – mondta a büfés. Még mindig elég álmosnak látszott.

– Bahleda Gézának hozta. És a legjobb barátjának, Obrád Simonnak.

– Tessék parancsolni – mondta a büfés, azzal letette a tálcát, rajta a két pohárral.

– Maga erre csak azt mondja, hogy parancsoljak. Jó.

– Kérem – mondta büfés, és félig az asztal felé fordulva várakozott.

Közben bejött két asszony, és otthonosan leültek a pult mögött. A büfés rokonai lehettek.

– Hány óra? – kérdezte Obrád Simon.

– Negyed hét – mondta a büfés.

– Korán érkeztünk – mondta Obrád Simon. – Mikor jönnek ide inni az emberek?

– Nyolc felé. Kilenckor zárok. – A büfés arcán, nézését keményen beárnyékolva, uralkodott a szemöldök, s mivel beszéd közben szája alig mozgott, úgy tűnt, mintha a hang is lesötétített szeméből törne elő.

Bahleda Géza köhögött.

– Arra kérem magát – mondta a büfésnek –, menjen vissza a pulthoz, és töltsön magának is egy pohárral. Megiszik velünk egy pohár rumot?

– Meg – mondta a büfés, és elindult a pult felé.

Bahleda Géza utánanézett.

– Mondja – szólította meg. – Hol volt maga a háború alatt?

– Én itt voltam – mondta a büfés, miközben kitöltötte magának az italt. Ott maradt a söntés mellett, mintha várt volna valamire. – Akkoriban borom volt.

– Én már ittam a maga borából – mondta lassan Bahleda Géza. – Csakhogy az akkor nem a maga bora volt, hanem az enyém. Kik ezek? – kérdezte, amikor észrevette a két asszonyt a pult mögött.

A büfés egy darabig komoran figyelte. Még mindig a pohár rummal a kezében állt. Nem volt még alkalma belekortyolni.

– Ez a feleségem és ez a menyem – mutatott aztán külön-külön rájuk kelletlenül.

Obrád Simon az asszonyok felé nézett és bólintott. Bahleda Géza most megint a büféshez fordult.

– Ők tudják, hogy én ki vagyok?

– Nem hinném – mondta a büfés. – Ez itten Bahleda Géza úr és a barátja – mutatott feléjük.

Bahleda Géza is odabólintott. Az asszonyok mosolyogtak.

– Nem láttak még engem? – kérdezte nyájasan.

Obrád Simon is odatartotta az arcát, hogy lássák jól őt is. Az asszonyok mosolyogtak, és intettek, hogy nem. A fiatalabbik jobban mosolygott.

– Estig itt láthatnak – mondta Obrád Simon. – Estig itt maradunk.

– Este hová mennek? – kérdezte a büfés menye.

– Este továbbmegyünk.

– Pont este?

– Amikor besötétedett. Akkor.

Ez az Obrád Simon kedélyesen beszélgetett, ahogyan gyerekekkel szokás, bár arcán játékosan hullámzó széles vonásaival maga is gyermekhez, saját gyermekkori arcára hasonlított. Egy ilyen arcnak mindig akad közönsége. Az asszonyok is inkább őt nézték.

Barátjának, Bahleda Gézának fagyott arca volt, mintha hideg változatlanság merevítette volna meg.

– Nem jönne ide, hogy koccintsunk? – szólította meg a büfést.

A büfés elindult kezét előrenyújtva, és koccintott velük, de nem ült le az asztalhoz. Kiitta a felét, aztán visszament a pult mögé, és egy pohárba szódavizet töltött magának.

Obrád Simon kibámult az ablakon. Most kezdett alkonyodni.

– Kicsit korán jöttünk – mondta. – Ilyenkor aludni szoktunk. Ez a mi alvó időnk.

– Rendszerint estére gyűlnek be – mondta a büfés, miközben visszatette a szódásüveget a dézsába.

– Magának is ez az alvó ideje, láttuk. Egy alvó időnk van.

A büfés megtörölte a kezét, aztán keresztülment a termen az ajtó felé, és ott állt egy darabig.

– Magát hogy hívják? – kérdezte tőle Bahleda Géza.

– Engem? – A büfés megfordult, és az asszonyokra nézett. – Engem Bócznak hívnak – mondta lassan.

– Hány ilyen Bócz nevű ember van ebben a faluban?

– Hát elég sok.

– Bizonyára leégett egypárnak a háza a háború alatt. Nem?

– Egypárnak leégett.

– Jó volna, ha ezek az asszonyok idehívnák azokat, akiknek itt a háború vége felé leégett a házuk. Mondják meg, jó asszonyok, hogy itt van Bahleda Géza. Elég lesz, ha Bócz nevű rokonaikhoz mennek.

– Az asszonyoknak dolguk van – mondta csendesen a büfés. – Mit akarnak a Bócz nevű rokonaimmal?

Obrád Simon beleivott a poharába.

– Maga csak jól jár, ha azok idejönnek – mondta. – Vagy a rokonai ingyen kapnak magától?

– Itt mindenki fizet – mondta a büfés.

– Nahát akkor. Töltsön még. – Obrád Simon felállt és körbesétálta a termet. Hosszú, alacsony helyiség volt, három oldalra nyíló ablakokkal. A falakon a helybeli tekecsapat több éves plakátjait lehetett látni. – Te ki vagy? – kérdezte a kicsi Bócz Pétertől, aki a pult mellett mind közelebb került az asztalukhoz.

– Engem kicsi Bócz Péternek hívnak – mondta a gyermek.

– Szereted nagytatát?

– Nem szereti – mondta kissé ingerülten a büfés –, mert meghalt. Én az apja vagyok.

Bahleda Géza ránézett.

– És maga még azt mondja, ahogy nem tudja, ki vagyok.

– Azt – mondta a büfés.

– Maga haragszik ránk – mondta Obrád Simon tettetett szomorúsággal a hangjában. Szinte vidámnak hatott. – Pedig szeretnie kellene. Ha majd eljönnek ide a rokonok, ezt maga is belátja.

A büfés félrefordult, és a gyereket beküldte a pult mögé. A fiúcska felült a magas székre, és kezébe vette a ceruzát.

– Miért bántanánk? – mondta Obrád Simon, és megkerülve a pultot, a gyermek mögé állt. – Mit rajzoltál, kisfiam?

– Az ottan két ház, az ottan az utca, azok ottan maguk, ott jönnek.

– Kis művész – mondta Obrád Simon, és kezét a gyermek fejére tette. Akkora keze volt, hogy majdnem betakarta. Másik kezével felemelte a papírlapot, és odatartotta Bahleda Gézának. – Nézd csak. Ott jövünk.

Bahleda Géza nem nézett oda.

– Gyere ide és adj egy puszit Géza bácsinak – mondta.

A büfés odahajolva súgott valamit az asszonyoknak, közben megfogta a gyermek kezét.

– A kis nyuszit hogy hívják? – kérdezte Bahleda Géza ugyanolyan merev arccal és a fiatalabbik assszonyra mutatott.

– Az nem kis nyuszi, hanem a menyem – mondta nyomatékkal a büfés.

– Ilonának – mondta a büfés menye.

– Ilona nem haragszik ránk – mondta Obrád Simon kedvesen. – Ilona szívesen nézne még bennünket, ugye? De mennie kell, hívja a rokonokat.

A büfés menye kacagott. Obrád Simon visszamosolygott.

– Ilona, menjen. Esteledik.

– És akkor?

– Estig maradunk.

– Este hová mennek?

– Este elmegyünk – mondta Obrád Simon. – Nappal alszunk és eszünk, éjszaka vonulunk. Tetszik?

– Igen – bólintott a büfés menye.

Bahleda Géza levette a sapkáját, és ráakasztotta a kinyitott ablakszárnyra. Szürke, rövid haja volt, amit nemrég nyírhattak egészen kopaszra.

– Most pedig arra kérjük – szólította meg a büfést –, tegyen oda nekünk valamit sülni. És közben hozzon két liter jó bort. Emlékszem, jó bora volt, egy bódéban árulta. Gondolom, az a bódé leégett.

A büfés mélyen árnyékolt tekintete olyan volt, mint valami cső sötét vége. Egy darabig Bahleda Gézára irányította, aztán a polc felé fordult.

– Mit tegyek oda? – kérdezte szárazon, miközben leemelt két literesüveget.

– Amit maga gondol – szólt közbe Obrád Simon. – Valami nagy darab húsokat. Bahleda úr nagy darab húsokat kíván. – Aztán a kicsi Bócz Péterhez fordult. – Szép feleséged van – mutatott a büfés menyére.

A büfés menye nevetve lehajtotta a fejét. A büfés, aki a konyha felé indult, egy pillanatra némán visszafordult, aztán behívta a feleségét is, hogy segítsen neki.

– Rajzolj le még egyszer – mondta Obrád Simon kedvesen a kicsi Bócz Péternek.

– Magukat könnyű lerajzolni – mondta a gyermek, és leült a fal mellett egy székre.

– Eszes gyermek – mondta Bahleda Géza, és koccintott Obrád Simonnal. Kiitták a maradék rumot.

– Odavihetem a bort? – kérdezte a gyermek az apjától.

– Vidd oda – kiáltotta a büfés a konyhából.

A kicsi Bócz Péter elvett két poharat a pultról, és a borral együtt odavitte a vendégek asztalához. Az egyik üveget kidugaszolta, és töltött a két pohárba. Obrád Simon utánanyúlt, és megmarkolta vézna testén a nadrágot. Odavonta magához.

– Te kis gatyás, van-e még testvéred? – kérdezte.

– A bátyám. Még volt, de meghalt egyszer, amikor égett a falu.

Bahleda Géza csak a szája körül elmosolyodott.

– Adj egy puszit Géza bácsinak – mondta.

– Megkérdezem – mondta a gyermek, és beszaladt a konyhába.

Hátradőltek a székeiken. Bahleda Géza a konyhaajtót, Obrád Simon pedig a bejáratot figyelte.

– Én most nagyon jól érzem magam – mondta Obrád Simon, miután kiittak egy pohárral.

– Te mindig nagyon jól érzed magad. Te mindent megtettél, amit kértek tőled, és aztán mindenért megkaptad a magadét.

– Én azt hiszem, mindig boldog voltam – sóhajtott Obrád Simon. – Nem is tudom, mi tudna elszomorítani. Talán ha nem szeretnének. De valaki mindig szereti az embert.

– Te arra születtél, hogy a barátja legyél valakinek – mondta érzelmesen Bahleda Géza. – Az biztos, hogy nagyon megszerettelek. Az állhatatos hűséged miatt.

– Kell szeretni valakit, akiben az ember hisz, és én azt hiszem, te egy szent vagy – mondta Obrád Simon ellágyult arccal. – Megeshet, hogy még ma este így fognak veled beszélni. Látniuk kell, hogy te egy szent vagy.

Bahleda Géza lehajtotta a fejét.

– Te vagy szent, Simon – mondta. – Én még nem tudom pontosan, mi vagyok. Amikor ideadták a papírokat, és azt mondták, hogy mehetek, megkérdeztem, mondják, én most veterán vagyok, vagy mi vagyok. Azt mondták, menjek csak el azokhoz, akik szeretnek, és azok majd megmondják.

– Igazi veterán vagy.

Obrád Simon töltött. Az utcán még mindig csend volt, a terembe is csak az edények hangja hallatszott be a konyhából. A büfés felesége az ajtóba vágott tolóablakon keresztül figyelte őket. Obrád Simon vagy kétszer illedelmesen odabólogatott neki, aztán ránehezedett az asztalra, és lassan, méltóságteljesen dúdolni kezdett: „Itt a szar… itt a szar… itt a szaracénok híres serege.” Bahleda Géza a lábával kísérte.

A büfés kinézett a tolóablakon, aztán félreállt, mert a menye be akart jönni a terembe. Kézen fogva vezette a kicsi Bócz Pétert, és a kijárat felé tartottak.

– Adjatok egy puszit Géza bácsinak – mondta Bahleda Géza.

– Parancsolnak még valamit? – kérdezte a büfés, és ő is belépett a terembe. Leült a pult mögé.

– Majd meglátjuk – mondta Obrád Simon. – Bahleda úr nem tudhatja pontosan, mennyit tud megenni. Legalábbis húsból.

– Furcsa lehet – mondta a büfés. – Maguk tulajdonképpen hová valók?

– E világból valók vagyunk – mondta Obrád Simon. – E föld gyermekei.

– Mifélék?

– E föld gyermekei. S az ég gyermekei. Föld és ég gyermekei.

– Na jó. Nem nagyon értem – mondta a büfés, és megvonta a vállát.

– Majd megérti, és akkor meg fog szeretni minket – mondta Obrád Simon. – Azért jöttünk, hogy szeressenek.

– Nem tudom, miért jöttek – mondta gyanakodva a büfés. – Ezt még nem tudhatom.

Obrád Simon hirtelen felállt, keresztülment az ajtó előtti üres helyen, az asztalok mellől összeszedett néhány széket, és sorjába rakta őket, a kályhától kezdve a fal mentén, két oszlopban.

– Mit csinál? – kérdezte a büfés megütközve.

– Ide fognak majd leülni. Úgy tettem őket, hogy jól lássanak – mondta Obrád Simon hanyagul.

– Mi a fenének? A székek ott nagyon jól voltak. Mi a fene? … – A büfés egészen közel ment hozzá. – Mit kellene lássanak?

– Engem – hallatszott ott hátulról bizonytalanul Bahleda Géza hangja. Érződött már rajta az ital.

– Gondolják meg – mondta a büfés, aztán a bejárat felé nézett.

Egy férfi lépett be az ajtón, és cigarettát kért. A büfés a pult mögé vonult, kivett a fíókból egy csomag cigarettát, miközben szemével a vendégek felé intett. Amikor az ember megfordult, hogy nézze meg őket, Bahleda Géza megszólalt:

– Én Bahleda Géza vagyok. Ismeri ezt a nevet?

A férfi visszakapta a fejét, és csak a büfést nézte mereven.

– Tűnj el innen – súgta neki a büfés.

– Ne tűnjön sehova – mondta Obrád Simon. – Vagy talán mégis tűnjön el azzal, amit megtudott, s aztán jöjjön vissza. Így jobb lesz. Szóval visszajön?

Az ember nem szólt egy szót sem, lassan kifelé indult, és közben megnézte magának Bahleda Gézát.

– Maga ne szomorítson minket – mondta Obrád Simon keserűen a büfésnek.

A büfés hátrament a söntés mögé, leült és az ajtót figyelte.

Bahleda Géza teletöltötte a poharakat. Obrád Simon visszaült az ablak mellé, és megveregette a barátja arcát. Ittak. Kis idő után mind a ketten a büfést kezdték nézni.

– Maga vizezi a borát – mondta neki nyugodtan Obrád Simon.

A büfés fölnézett.

– Tudják maguk, milyen a vizezett bor?

– Jó. És nem is vizezte soha?

– Soha. Rendes bort árultam – mondta a büfés. Látszott rajta, hogy nehezére esik válaszolni.

– Akkor maga nem tud semmit – mondta Obrád Simon.

– Miért mond nekem ilyeneket?

– Mert maga akkor nem tudja, milyen az, amikor úgy néznek magára, hogy most már nem vizezi a borát.

– Mondom, sohasem vizeztem.

– Ez a baj – sóhajtott Obrád Simon. – Maga soha nem fog megszeretni minket. Tiszta emberek nem ismerik a szeretetet.

– Mi bajuk van velem és a borommal?

Obrád Simon nevetett.

– És mondja, örül neki, hogy nem vizezi?

A büfés megvonta a vállát.

– Nem tudom, hogy örülök-e. Mit örülnék?

– Hát nem örül neki senki. Akkor örülne, ha valaha vizezte volna. Mutassa meg, hol lehet itt kimenni.

A büfés kinyitott egy ajtót, ami az udvarra vezetett és kifelé mutatott. Obrád Simon lelépegetett egypár lépcsőn, s keresztülment az udvaron. A büfés becsukta utána az ajtót.

– Tudja, ki ez? – kérdezte Bahleda Géza álmosan a büfést.

A büfés nem válaszolt, leverte a fáradtság.

– Ez szent Simon – mondta Bahleda Géza.

A büfés vendégét figyelte, de közben az ajtó felé is nézett. Látszott rajta, nem akar senkit beengedni.

– Szent Simon – ismételte a büfés. – Rendben van.

– Nagyon jó fiú volt. Egy ideig fogdosta a zsidókat, de egyet aztán nem akart megfogni. Így került Jugoszláviába követ törni. Később találkoztunk egy másik helyen, ahova a megfogott zsidók miatt került. A barátom. Mit szól hozzá?

– Én nem tudom ezeket a dolgokat – mondta a büfés.

– Mondom, a barátom. Amikor elhozták Jugoszláviából, megszeretett engem, pedig mit gondol, ki küldte őt oda követ törni?

– Kérem, ne beszéljünk ezekről – mondta a büfés. – Obrád úrnak oka lehet, hogy önt szeresse, de ne beszéljünk ezekről.

Közben nyílott az udvar felé vezető ajtó, és Obrád Simon, miután körbejárta a termet, visszaült az asztalhoz. A büfés kiment a konyhába, és kis idő múlva visszatért egy tálcával a kezében. Letette a pultra, egy kicsit elrendezte, aztán kivitte a vendégek asztalához. Két-két kolbász volt rajta, mustárral.

– Látom, maga tart disznókat is – mondta Bahleda Géza.

– Láttál te vendéglőst, aki ne tartana disznókat? – nevetett Obrád Simon.

– Nem tartok disznókat – mondta a büfés lassan, olyan hangsúllyal, mintha kétszer mondta volna.

– Te Simon – súgta Bahleda Géza, miután a büfés elment az asztaluktól. – Félek.

Obrád Simon átnyúlt az asztal fölött, és megveregette a barátja arcát. Evés közben többször a büfésre nézett, szélesre húzta a száját és barátságosan hunyorgott feléje. A büfés arca mozdulatlan maradt.

– Na – mondta Obrád Simon. – Mit szól ehhez: Bahleda Géza úr, miután evett és ivott, ölelne valakit. Mikor feküsznek itt a szüzek?

– A szüzek – ismételte halkan a büfés, maga elé. Aztán megingatta a fejét. – Nincs.

– Nana – súgta Obrád Simon a büfés felé gyerekesen tágra nyitott, de figyelmeztető szemmel. – Hátha mégis akad valami. Hátha mégis: egy szűz kisfiú.

A büfés kicsit erőt vett magán, azt kérdezte:

– Igen?

– Egy kis angyal – mondta Obrád Simon.

A büfés bólogatni kezdett.

– Te Simon – mondta Bahleda Géza, és abbahagyta az evést. – Nézz rám egy kicsit.

– Eredj ki a levegőre – mondta Obrád Simon, és tovább evett.

Bahleda Géza felállt, és kissé ingadozva elindult az ajtó felé, ahol az előbb barátját látta kimenni. Mögötte nyitva maradt az ajtó, s látni lehetett, ahogy lebotorkál a lépcsőkön egy olcsó deszkaajtó felé.

Obrád Simon, miután az evést befejezte, az asztalra dőlve dúdolgatott, s időnként derűsen bólogatott a büfés felé. A büfés, úgy látszik, nem akarta látni vendégét, mert kiállt az utcára nyíló ajtóba. Obrád Simon tekintetével követte.

– Magának mindig ennyi vendége van?

– Nem. Máskor nem ennyi vendégem van – mondta a büfés kifelé az ajtón.

A büfés felesége bejött a konyhából, felállt egy székre, és meggyújtotta a petróleumlámpát, aztán gyorsan visszaindult.

– Jöjjön csak ide – szólította meg Obrád Simon halkan.

Az asszony megállt. Bahleda Géza a büfésre mutatott:

– Mit szeret a legjobban?

– Tessék? – A büfés csak a fejét fordította arra. – Miről van szó?

– Maga szokott mosolyogni?

– Persze.

– Ma már mosolygott?

– Mit akar velem?

– Nem akarok semmit. Mi az istennek nem mosolyog? A vendégei vagyunk.

– Én kiszolgáltam magukat. Bár nem tudom, jól tettem-e.

– Figyeljen ide. Mégis mit gondol rólunk, hogy egyáltalán nem mosolyog?

– Nem gondolok semmit. Elhiheti. Semmit. – Kifelé bámult. Sötétedett.

Obrád Simon is elment az ajtóig, és a büfés mellett kinézett. Néhányan álldogáltak a falak mellett és az úton.

– Mindjárt idejönnek az emberek, akik meghallották, hogy kik vagyunk.

– Nem hiszem – mondta halkan a büfés.

Bahleda Géra közben megkerülhette a házat, mert imbolygó lépteivel az utca felől bukkant, fel újra. Ruhája színe elveszett a homályban, mintha csak egy nagy, kopaszra nyírt fej közeledett volna. A büfés elhúzódott az útjából. A levegő nem lehetett valami jó hatással rá, arcán most széthulltak a vonások; tapogatózva közeledett az asztalaihoz. Obrád Simon segítette, hogy leülhessen a székére. A büfés szótlanul és kissé utálkozva nézte.

– Hozzon még egy üveggel – mondta Obrád Simon.

– Kilenckor zárok – mondta a büfés.

– Mit akar ezzel mondani?

– Én csak jót akarok. Be kellene fejezni.

– Meg kell várnunk barátainkat, akik idejönnek.

– Nem jönnek – mondta a büfés.

Obrád Simon az ajtó felé indult, hogy nézzen még egyszer körül egy kicsit.

– Te kivel beszélsz? – kérdezte Bahleda Géza.

– Csak a barátunkkal – nyugtatta meg Obrád Simon.

– Obrád úr – szólt utána a büfés. – Jöjjön egy kicsit ide.

Obrád Simon megállt, aztán lassan, kérdő fejtartással visszaindult a pult felé, ahol a büfés állt.

– Nem jönnek – mondta a büfés.

– Miért?

– Tudom.

– Adja ide azt a bort, amit kértem.

A büfés leemelt egy üveget, és odavitte az asztalhoz. Bahleda Géza nem nézett rá. Nem nézett sehova.

– Bahleda úrnak nem kellene inni többet – mondta halkan a büfés.

– Ó, maga nem ismeri őt – mondta Obrád Simon. – Annyit azért csak láthat, hogy egy találkozásról van szó. Bahleda úrnak egyetlen vágya, hogy találkozzék ezekkel az emberekkel, akik bizonyára szintén látni kívánják őt. Közös emlékről van szó. Erre mit mond?

– Azt mondom, hogy ezek az emberek szeretik, ha békén hagyják őket. Utálják, ha valaki ilyenkor jelentkezik közös emlékekkel. Túl vannak egy csomó mindenen.

A büfés csendesen és fáradtan beszélt, mint egy öreg és hathatatlan lelkész. Bement a pult mögé, letépett valahonnan egy papírlapot, és számolni kezdett.

– De az emberek néha arra ébrednek, hogy valaki teljesen az övék, és azt csinálhatnak vele, amit akarnak. Ez egy ilyen alkalom – mondta Obrád Simon. Teletöltötte a poharát, és körbesétált a teremben, aztán leült egy székre azok közül, amelyeket ő készített elő a fal mentén sorban.

Bahleda Géza még mindig nem nézett sehova. A tele üveget sem látta maga előtt. Kis idő után homlokát lassan a tenyerébe engedte, és megszólalt.

– Simon.

– Meglesz – mondta Obrád Simon, aztán a büfés felé fordult, vigyorogva. – Maga még nem szolgált ki minket egészen…

A büfésnek kicsit megrándult a feje, de nem nézett fel. Miután kiszámította, hogy a vendégek mit fogyasztottak, megállt Obrád Simon előtt, eléje tette a papírt és várt. Obrád Simon hosszasan bámult a papírlapba, végül mosolyogva fölnézett.

– Mi ez? – kérdezte jóindulatú csodálkozással.

– Az összeg – mondta a büfés.

– Az összeg. Az összeg, komolyan? – mondta Obrád Simon, és a számokat nézte. – Maga komolyan nem tudja, kik vagyunk?

– Én Bahleda Géza vagyok – hallatszott hátulról Bahleda Géza ittas hangja.

Obrád Simon ekkor hirtelen fölállt, és mind a két kezével barátja felé mutatott.

– Ez itten Bahleda Géza úr – mondta nyájas hangon. – Ez maga Bahleda Géza, aki fölperzselte az önök gazdag és virágzó faluját. – Ezzel visszanyújtotta a büfésnek a papírlapot.

A büfés egy lépést hátrált, és nem vette el.

– Nézze csak meg – biztatta Obrád Simon.

– Nézzenek – mondta Bahleda Géza.

– Nézzék.

– Nem – mondta a büfés. – Nem nézzük.

– Azt nem lehet – mondta oktató hangon Obrád Simon. – Nem azért jött ide, hogy ne nézzék.

– Tessék nézni – parancsolta Bahleda Géza.

Obrád Simon megmozdult, és csak felsőtestével a büfés felé közeledett:

– Hallotta? Nézni kell.

A büfés lassan hátrálni kezdett.

– Most mi lesz? – kérdezte halkan magában. – Bahleda Géza úr azt akarja, hogy szokjuk meg őt.

– Nézze, és szeresse meg.

– Nem.

– Nézze, és próbálja szeretni.

– Nem. Nem akarom.

– Emlékezzék.

– Emlékezzék! – parancsolta Bahleda Géza.

– Nem emlékezem.

– Segíteni fogok! … – mondta Obrád Simon fenyegetően, és ismét a büfés felé közeledett. – Akkor segíteni fogok.

A büfés, miközben hátrált, lassan eltakarta saját árnyékát, amit a falra vetett.

– Gondoljon például a recsegő, beomló tetőkre.

– Nem – mondta a büfés.

– A bennégett tulipános ládákra.

A büfés csak a fejével intette, hogy nem. Alig észrevehető mozgással közeledett a fal felé.

– A bennégett állatok szagára is gondoljon.

A büfés hallgatott.

– Vigyázzon – súgta Obrád Simon –, még hangokat is fogok utánozni! …

A büfés lassú hátrálásában most egészen a falig jutott, ott megfordult, s úgy maradt, a festés nyirkos mintáira függesztve fáradt tekintetét.

– Meg a bennégett csecsemőkre is gondoljon. És szeresse.

Obrád Simon hangja sokáig úszott még a levegőben, míg teljesen elhalkult, s akkor a büfés lassan megfordult. Arcából eltűnt minden ellenkezés és fáradtság, csak a szeme sötétlett, mintha csövekbe nézett volna az ember, Bahleda Gézát kereste. Nem engedelmesen, hanem megfontoltan nézte Bahleda Gézát, aki az italtól most már minden erejét vesztve, felsőtesttel az asztalra borulva bámult a terem homályába.

Obrád Simon egészen közel lépett hozzá:

– Bahleda Géza úr ezekért a dolgokért kereken huszonöt esztendőt töltött a tömlöcben, pontosan annyit, amennyit azelőtt szabadon. És Bahleda Géza úrnak nem maradt semmije, semmije, amire gondolhatott volna, csak önök maradtak. Egész idő alatt önökre gondolt. Arra, hogy majd egyszer eljön ide, hogy szeressék, mert azt kérdi magában: hova is mehetett volna másfelé, és hol szerethetnék máshol valahol őt, ha nem itt, ahol emlékeznek rá?

Obrád Simon most kíméletlenül meglobogtatta a büfés orra előtt a papírlapot.

– Ezt pedig őrizze meg. Bahleda Géza úr ma önöknél vacsorázott. Ennyire felejteni csak halottak és emlékezni csak élők tudnak, ahogyan azt Bahleda Géza úr teszi az önök falujáért. Ő szent. Imádkozzunk.

– Simon – hallatszott most a Bahleda Géza hangja.

Obrád Simon odasietett a barátjához, és fölsegítette.

– Az az érzésem – mondta –, Bócz úr megértett minket. Bócz úr emlékezett. Bócz úrra számíthatunk.

Bahleda Géza rátámaszkodott az asztalra, feje lekókadt, s az abroszra csorgott a nyála. Kezével lázasan intett a konyhaajtó felé.

– Tartsa egy kicsit – szólt Obrád Simon arrafelé, ahol a büfést állni vélte, közben a konyhaajtó felé nézett. Lengett rajta a függöny.

– Hallja? – ordította. – Tartsa, mert elesik.

Aztán odanézett és látta, hogy az a falrészlet, amit az előbb a büfés kicsi száraz alakjával még eltakart, most üres. Fejét hirtelen körbeforgatta, de a teremben csak a petróleumlámpa pislákolt, gyámoltalan fénye a fekete padlón és a nyirkos falakon megütközve homállyá oszlott.

– Ez a Bócz eltűnt – kiáltotta Obrád Simon.

– Ez a Bócz eltűnt – motyogta Bahleda Géza és riadtan forgatta körbe a fejét.

Most meglendült a konyha ajtaja, és a büfés felesége sietett be a terembe. Két főtt kukoricát és pár gerezd fekete szőlőt tartott a kezében.

– Siessenek. Nagyon siessenek – mondta.

– Hol van ez a Bócz? – kiáltotta Obrád Simon. – Nem látja, hogy eltűnt? – Közben összegombolta a Bahleda Géza zubbonyát, és vállára igazította a táskáját.

– Nagyon siessenek. Fussanak.

Obrád Simon elvette a főtt kukoricát és a szőlőt, fél kézzel Bahleda Gézát tartotta. A büfés felesége az ajtó felé fordította őket.

– Megyünk – mondta Bahleda Géza. – Elmegyünk egy kicsit, megjárjuk magunkat.

Obrád Simon belekarolt barátjába, úgy vezette az ajtó felé.

– Megjárjuk magunkat, aztán visszatérünk. Eljövünk holnap és eljövünk holnapután.

– Fussanak – mondta a büfés felesége.

Bahleda Géza az Obrád Simon válla mögött visszanézett az asszonyra.

– Egy puszit – mondta.

Ekkor kintről egy elemlámpa fénye világított a büfé homályába. Egy ideig a falakon táncolt s az asztalok körül, aztán megállt a Bahleda Géza arcán és nem mozdult. Amikor kiléptek az ajtón, a fény kialudt.

Az utcán teljesen sötét volt már, az ablakokból kiszüremlő kevés fény csak a poros kövekre esett.

Kilenc óra volt. A büfés felesége bezárta a bejárati ajtót. A petróleumlámpát a falról a pult fölé akasztotta, aztán leült a konyhaajtó mellé egy székre.

Kicsivel később az udvar felőli ajtóban megjelent a büfés menye, kézen fogva jött mellette a kicsi Bócz Péter. A gyermek fölvette az elhullatott papírdarabokat, amin a vendégek fogyasztása volt.

– Kik voltak ezek? – kérdezte.

– Utasemberek voltak – mondta az anyja.

A gyermek a pult mellett, egy magas széken ült, és a letépett papírdarabra rajzolgatott. A büfés felesége a konyhaajtó mellett ült, és maga elé nézett. Kicsivel távolabb tőle egy másik széken ült a büfés menye. Ő is maga elé nézett: várták a büfést.

Elég késő lehetett már, és még mindig hallgatagon ültek. Némelykor egymásra néztek, aztán az ajtóra. A büfés még mindig nem tért vissza.

Egy idő után a kicsi Bócz Péter a pult mellett ülve elaludt. A két asszony még nagyon sokáig ült hallgatagon. Az álom átvonuló hullámai között felnyitották szemüket, s az ajtóra emelték. Egyszer aztán, nagy későre, ott látták, akit vártak. Vézna alakja megnyúlt az ajtókeretben, a szeme úgy sötétlett, mintha csövekbe nézne az ember. De nem szóltak semmit, csak néztek. Nem közeledtek egymáshoz. A kicsi Bócz Péter a pult mellett aludt, s ők így maradtak még sokáig.