A vonatEgy ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt. Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.
A vonat a kis állomáson még egyszer fütyült. A mozdonyvezető az ablakban állt. Odafutottak és felnyújtottak neki egy fonott kosarat. – Viszlát – intette a mozdonyvezető, és indított. A fűtő megnézte a kosarat. Csak egy kis nyílást hagytak rajta, a többi része le volt kötve. – Mi ez? – érdeklődött. – Kiskutya – mondta a mozdonyvezető. – Kéthetes. – Minek? A mozdonyvezető egy kicsit kihajolt az ablakon, fél kézzel adta rá a gőzt. – A néném küldi valakijének. Egy szobrásznak. Leült a forgó székre. A fűtő is leült, és nézte a kosarat, benézett a kis nyíláson. – Alszik – mondta. – Este van – mondta a mozdonyvezető. – Egyébként nem alszik. – Jól elhelyezkedett az ablak mellett, és nézett kifelé. Közel voltak már a városhoz. – Jó dolga lesz. A szobrásznak volt egy ugyanilyen kutyája, de eltűnt. Ennek most nagyon fog örülni. Kis foxi. – Jópofa. Ha nem ügyel rá, majd ezt is nézheti – mondta a fűtő. – Erre ügyelni fog. A másikat annyira szerette, hogy adott egy százast valakinek, aki azt mondta, hogy tud valamit a kutyáról. Valami nőnek. Azt mondta, egy százasért nyomra vezeti. Aztán semmi. Elment a százassal. – Át akarta ejteni. – Az. De aztán elment, és felhajtotta valahonnan azt a nőt, hogy na, mi van a kutyával. A nő azt mondta, sajnos, a kutya nincs többé. De megmutathatja azért a pénzért. Jó, mi? – A mozdonyvezető nézett kifele, sapkája alatt lobogott a haja. – És aztán? – Beültek egy autóba, és kimentek a városból, egészen ki valahová, egy utcába, ami a sínek alatt végződött. Mindenféle hulladék hevert már ott. Az utolsó telek után a nő megállította a kocsit, és kiszálltak. Ez az, mondta a nő, és rámutatott ott valami csúnyaságra. A szobrász csak legyintett arra a fél kutyára, és gyorsan visszaült. A nő azt mondta, sajnos, más döglött kutyát nem tud. – Visszaadta a pénzt? – Tudom én? Ezt is a nénémtől hallottam. Valamilyen rokonságunk az a szobrász. – A mozdonyvezető kiemelte a sarokból a kancsót, és húzott egyet. Aztán megint kinézett. Kellemes este volt. Nagy ívben kerülték meg a várost, az állomás felé. Levette a gőzt. – Két perc múlva benn vagyunk – mondta. – Ha idejében lekapcsolnak, elkapjuk a buszt – mondta a fűtő. – Én legalábbis majdnem mindig elkapom. – Ő is nézett kifelé, a fényeivel közeledő városra. A mozdonyvezető a másik ablakon nézett ki. Nézték, hogy robognak be a házak közé. A fűtő félig megfordult, hogy a másik jobban hallja, amit mond. – Én azért nem értem azt a nőt – mondta. – Honnan tudta azt a döglött kutyát? – Ezt én sem értem – mondta a mozdonyvezető kifelé a levegőnek. A fűtő lehajolt és belenézett a kosárba. – Alszik – mondta. A mozdonyvezető figyelte a színes jelzőlámpákat. Fél kézzel hátranyúlt, és leakasztotta a zubbonyát. Közben lenézett a töltésre is. A fűtő is öltözködni kezdett. – Azért kíváncsi lennék arra a nőre. – Micsoda? – A nőre azzal a kutyával. Szeretném látni sikítani, miközben jól ellátják a baját. Egy ilyent, aki egy százasért megfigyeli a dögöket. – Az. – Még csinálhatott egypár ilyen dolgot. – Az biztos. – A mozdonyvezető még mindig kifelé nézett. Fékezni kezdett. – Benn vagyunk – mondta. A vonat megállt a fedett pályaudvaron. A mozdonyvezető fogta a kosarat, és kiállt a sátorajtóba. – Mi újság? – kérdezte egy vizsgálólakatos, aki egy hosszú kerékkopogtató kalapáccsal a mozdony elől került elé. – Mi az? – Kiskutya – mondta a mozdonyvezető. Egy férfi odajött és felnyúlt a kosár után. Mosolygott. – Köszönöm – mondta. – Viszlát. – A mozdonyvezető is mosolygott. A fűtő mellette állt. – A szobrász volt – magyarázta neki. Álltak az ajtóban, várták, hogy lekapcsolják őket. – Jól jöttetek? – kérdezte lentről a vasutas. – Jól hát. Simán. – Akkor viszlát. – Viszlát. A kalapácsot végighúzta a kerekeken. A kerekek tiszták voltak, kemények és élesek. |