Kazalban a tűt

Száraz

(1)

Habos beretva,

az üveghegyen túlra

villog a meggyfa.

(2)

A vadszőlő rőt

levelei bevérzik

a szemlélődőt.

(3)

Két lepke hajtja,

robog a halántékban

a nyár fogatja.

(4)

Asszony? Vagy férfi?

Együtt sem tudnak egymás

csúcsáig érni?

(5)

Darázs a körtén,

motoz a méz fölötti

késen a tört fény.

(6)

Nagy kék lyukon át

hátrál önmaga elől

ember, ég, faág.

(7)

Meztelen angyal,

rideg köd ölelkezik

könnyező vassal.

(8)

Hívatlan sajgás.

Ez lenne a szerelem?

Hogy kapál és ás?

(9)

Összegyűrt számla,

száraz falevél hull a

gyümölcskosárra.

Levél az ágat

(1)

Ijedt galambraj.

Tengermély október-ég

játszik a habbal.

(2)

Levél az ágat,

röptetnél magamon túl,

s kötve a szárnyad.

(3)

Halál vagy élet?

Kapkodva veri belém

szívem az éket.

(4)

Nagyobb az árnyék.

Még mindig látnálak, ha

utánad járnék.

(5)

Meztelen hegyhát,

csupasz ég, poharamba

tükrözik egymást.

(6)

Kosárban halak,

aprópénzre váltotta

pikkelyét a nap.

(7)

Kíváncsi gerle

jön-megy a tetőn, bólint,

elröpül messze.

(8)

Zörgő levelek.

Mért nem hallgat a nyár, ha

nincsen felelet?

(9)

Tarka esernyők.

Még egyszer eltemetem

az őszi erdőt.

Kötél

(1)

Héja? Vagy magja?

Madár is lehetne, ha

dönteni tudna.

(2)

Több önbizalmat!

Száll le a tó melletti

fűre a harmat.

(3)

Felejthetővé,

válik a bolond álom

elérhetővé.

(4)

Minek az ára?

Lebeg az üst fölött az

édenkert árnya.

(5)

Ha azonossá

válhatna önmagával,

megsokszorozná.

(6)

Nem, nem, nem vátesz.

Csak a lapátra még egy

lapáttal rátesz.

(7)

Meg-megcsomózza.

Rövidül a kötél, de

marad a forma.

(8)

Léte a tétje?

Hegyezi a zabot a

saját kedvére?

(9)

A felejtésre

a biztos orvosság az

elfelejtése.

Ablak

(1)

Zörgő csontokra

menyasszonyfátyol, elkelt

november bokra.

(2)

Égi fuvallat,

lélegző temetőre

nyílik az ablak.

(3)

Nem elkapkodni!

Az avar tiszta súlya

mindenütt annyi.

(4)

Ahol asszony van,

az összes többi elfér

egy ásónyomban.

(5)

Új s új vitézek,

s ugyanaz a hómező.

Minden más képzet.

(6)

Menekül folyton.

Ajtót, ablakot bezár.

Sehol sincs otthon.

(7)

Elszánt és gyáva,

mélyeszti fogait a

saját farkába.

(8)

Ha kicsit él még,

önnön szemével nézi

végig a végét.

(9)

Ijedt ősállat

váza a múzeumban,

hogyha föltámad.

Kakukk

1

Süllyedő árnyék,

suhan a mocsáron át

a tiszta szándék.

2

Messziről erdő,

csak fától fáig kozmosz,

túrós tepertő.

3

Fenyőfa-tűket

ver a kakukk a szívbe,

minden ág lüktet.

4

A tükröződő

holdban megfésülködik

egy fürdőző nő.

5

Bárhogy csinálja,

mindig beleér az ég

szárnya a sárba.

6

Futás, üresség,

a mindenható lábbal

írja a leckét.

7

Akkora börtön,

mindenkit be kell zárni,

hogy összedőljön.

8

Tehát örömre

születtünk, mondja, s ömlik,

ömlik a könnye.

9

Hideg tekintet,

csúszkál a befagyott tó

mélyén az ünnep.

Téli

(1)

Téli, áttetsző.

Egy kutya meg egy bokor.

Ugat mindkettő.

(2)

Lágy hegygerincre

esett a kamasz erdő

fehér kis inge.

(3)

Lidérces béke.

Lóg a hegy fölött a hold

nyeletlen D-je.

(4)

Rigók, galambok.

A madáretetőből

festjük a gangot.

(5)

Menjen? Maradjon?

Leng a borókaágra

fagyott madárnyom.

(6)

Hó a kilincsen.

Kivágva a fenyőfa.

Égig ér minden.

(7)

Messze röpülne.

Kitárt ajtószárnyak közt

ül a küszöbre.

(8)

Mély lélegzettel,

ha a plafont kinyomja,

helyből röppen fel.

(9)

Egy csepp az álma,

s percenként belefullad

az óceánba.

Hallgat bokor, fa

(1)

Sajgó lyukakba

szakadt a fény, ragyog a

kukacos alma.

(2)

Pittyeg, felrebben,

néz a rigó: „Mi tetszik?…

Mindent megettem”.

(3)

Sohase lesz kész,

csak folyton leszakad a

befejezett rész.

(4)

Mennék, ha hagynál.

Ha nem mondogatnád, hogy

„magad maradtál”.

(5)

Vakító fényfal.

Nincs is pontos szavam rá,

csak hó, nap, meghal.

(6)

Fagyott galamb lóg

a tornyon. De akkor a

harang kiért szól?

(7)

Hallgat bokor, fa,

a nehezét ráhagyja

emberre, napra.

(8)

Megroskadt. Csöpög.

Én azt mondom, szerelem.

Te azt, hogy a csönd.

(9)

A csontig-ködben

vízbe esett madár sír,

csapkod közöttem.

Csak

(1)

A tócsa széle

ugyanúgy megfagy, ne lépj

balgán a jégre.

(2)

A szőnyeg sarkát

emeled csak, s egy ország

szennye szakad rád.

(3)

Szóba meredve

lángol a szájban a perc,

hullik a pernye.

(4)

Mind jobban tudja

másnál, csak a bűz ömlik

egyazon lyukba.

(5)

Orrodig sem látsz…

A pénztárig minek az

országos hólánc?

(6)

A meghülyülés,

akárhonnan számítod,

csak egy kicsi rész.

(7)

Több alázatra,

s nem anyázásra ok, hogy

el vagy akadva.

(8)

A böjti szelet,

de jó, hogy csinálni nem,

csak várni lehet.

(9)

A hólapátra

azért csak írd oda, hogy

„Tavasz és Társa”.

Kazalban a tűt

(1)

Hiú bölcsesség

rájönni, hogy az égen

kevés a festék.

(2)

Ne akarj gyorsan

célba érni, az úthoz

lábad s jogod van.

(3)

Öleled a fát,

s mérgelődsz, hogy egyedül

sosem éred át?

(4)

Kicserélsz egy-egy

csavart, s azt képzeled, hogy

nélküled nem megy?

(5)

A hebehurgya

meg is eszi a tésztát,

mire meggyúrja.

(6)

Miért egyszerűbb

félni, mint megkeresni

kazalban a tűt?

(7)

A lelket nem stressz,

saját súlya nyomja szét,

mikor üres lesz.

(8)

A végtelenbe

mégy folyton, s jó, ha eljutsz

megint a kertbe.

(9)

Amit két szóval,

pláne eggyel elmondhatsz,

maradjon sóhaj.