Csukódna, nyílna

Piszkos kék

(1)

Szomorú körte.

Nem érdekli az almát,

piros-e, zöld-e.

(2)

Csúzos, öreg fa.

Meg lehet mászni, de jobb

ülni alatta.

(3)

Ablaküvegben

meglátom arcom, pedig

nem is azt nézem.

(4)

Három, egy, kettő…

Nagyokat döccen, megáll

velem a mentő.

(5)

Marcona doktor.

Őt küldte volna elém

a gyors utókor?

(6)

Tüzes kis kakas.

Mindenre ugrik, ami

tollas vagy lyukas.

(7)

Hajsza? Szöszölés?

A vak véletlenben is

benne az egész.

(8)

Fent még piszkos kék,

s lent, a vályú tükrében

már ragyogó ég.

(9)

Csábos rügyekkel

szemez velem egy bokor.

Mosolyognom kell.

Madárárnyékot rajzol

(1)

Bezárt ablakok.

Vajon miért jobb kívül,

ha belül vagyok?

(2)

Vigyem? Ne vigyem?

Percről percre nehezebb,

ha viszem, ha nem.

(3)

A szemét is több,

ha kiderül, hogy nagyobb

tartályba gyűjtöd.

(4)

Zászlóként lobog

inge a fán, pedig csak

beleizzadott.

(5)

Kulcslyukhoz ajtót,

ablakhoz házat, lássa,

hogy eddig kukkolt.

(6)

Ha hiszel benne,

azt hiszi, te is hazudsz,

s elmegy a kedve.

(7)

A buborékban

nincs semmi, ami nincsen,

csak minden ott van.

(8)

Lasponyavirág,

fehér bugyi villog a

leveleken át.

(9)

Kusza vonalat,

madárárnyékot rajzol

botomra a nap.

Kavics

(1)

A másik ember,

a titkos kapcsolat a

reménytelennel.

(2)

A fán a kéreg,

ahogy a belőled nőtt

ölelést érzed.

(3)

A szeg a fába,

hogy összerezzenjen a

föld minden ága.

(4)

A sok külön seb,

mintha akaratodon

múlna a végzet.

(5)

A képzelt összes,

hogy akkor pincét, padlást

kilevegőztetsz.

(6)

Nyeletlen bicska

penge nélkül, a semmit,

hogy bizonyítsa.

(7)

A mozdulat, hogy

egy almában, egy kézben

még megkapaszkodj.

(8)

A szem szemedben,

hogy ugyanazzal nézed,

hát van, csak nincsen.

(9)

Egy-egy kavicsba,

hogy az ég minden könnye

bele van sírva.

Bokor

(1)

Levetkőztetve,

pince mélyén, a falnál,

várni – Istenre(?)

(2)

Tüzes ölében

hűti a táj a völgyet.

Vacogok. Végem.

(3)

A fát a tetvek,

a tetveket a hangyák…

Öljek? Szeressek?

(4)

Színes kavicsok.

A távolban szivárvány.

Tízig számolok.

(5)

Haiku-lepke?

Öt-öt igen a szárnya,

hét nem a teste.

(6)

Verébfiókák.

Repülni tanítják a

béna diófát.

(7)

Rozoga vén csont,

rezgő bokor lesi a

szép szomszédasszonyt.

(8)

Virágot ültet.

Színt, formát, illatot ír

néma betűknek.

(9)

Padlóról süt be,

szitál a képzeletre

az éj ezüstje.

Csukódna, nyílna

(1)

Ejtőernyővel:

hortenziabokorral

kel föl a reggel.

(2)

Titok, finomság.

Szögesdróton tipegnek

a futórózsák.

(3)

Fenékig cefre

eregeti a szellőt

a mennyezetre.

(4)

Csukódna, nyílna,

bolondozik a széllel

a kamasz nyírfa.

(5)

Nagy őszibarack.

Ki tud többet belőle,

te, vagy a kukac?

(6)

Éjjel a kutyák,

nappal magam ugatnám

szét az éjszakát.

(7)

Lineárisan

mocorognak a répák.

Hallgassak? Hogyan?

(8)

Pfuj, emlékezet!

Áll a tócsában a tyúk,

felhőt csipeget.

(9)

Ribiszke, egres,

málna, barack, szamóca,

a mai vers ez.

Alagút

(1)

A zöld vér szaga…

Állattá tesz a frissen

nyírt fű illata.

(2)

Eperbe, meggybe,

beleszédül a kert a

piros színekbe.

(3)

Görcsös pókfonál.

Mintha az eget tartaná,

reszket, opponál.

(4)

Hervadt kardvirág.

Levelével döfköd a

kerítésen át.

(5)

Széna vagy szalma?

Szenved, belehal, pedig

hogy megalkudna.

(6)

Nem fűvel-fával(!)

Ha réten, akkor fűvel,

erdőben fával.

(7)

Csonkafarkú gyík,

szalad az árny a falon,

fölér, leesik.

(8)

Kenyér, zöldhagyma.

A szomszédból sült-illat.

Nagyot alszom ma.

(9)

Meleg fehér fény,

gyerekkori hó hull az

alagút végén.

Üres

(1)

Eszelős hangyák.

Beállt a megzavart agy

közé egy nagy láb.

(2)

Légy a kilincsen.

Azelőtt ég és föld, most

becsukva minden.

(3)

Tulajdon testét

kénytelen megszeretni,

hogy megszeressék.

(4)

Ha ellazítja,

érzi, hogy megfeszülhet

még minden izma.

(5)

S mert lét vagy nemlét,

közös tükörben mozdul,

csak külön megy szét.

(6)

Lepkényi ország.

Sötét szemüvegben száll,

hogy megfoghassák.

(7)

Akárhogy fogja,

ha kezében van a kulcs,

önmaga foglya.

(8)

Szájon fog vágni.

Csak nem tudja még, miért.

Várd ki? Ne várd ki?

(9)

Üres játszótér.

Ezüst pénz, telihold jár

a jó végszóért.

Labda

(1)

Alantas mosoly,

egyre lejjebb rág bele

az égbe a moly.

(2)

Leér a földig

méltán hiszi, hogy minden

vele kezdődik.

(3)

Ha már föladnád,

hagyd előbb gondolkodni

kicsit a labdát.

(4)

Nagy, nyálasszájú

őszi szövegelésből

lóg ki a vályú.

(5)

Pöfeteggomba.

Mérges verseivel szúr

lógó orrodba.

(6)

Senki sem annyi,

folyton a szabad szélen

futna mindenki.

(7)

„Körömvers” – mondja,

s ír, ír a költő, mintha

zászlóra írna.

(8)

Tépett szárnyakkal

topog a diófában

a deres angyal.

(9)

S megint a vatta:

jobb-e a levélnek a

fán, mint alatta?

Dióhéj

(1)

Lecsúszó szoknya,

meg-megakad a táj, de

senki se fogja.

(2)

Elszáll fölötte,

szétfröccsen a hegy mögött

az idő pöttye.

(3)

Október-sárga,

beleütve a mélykék

mosatlan tálba.

(4)

Ha robbantás van,

mindig ott marad egy nagy

kő a bordában.

(5)

Állati műnem,

a dráma novellává

bűzlik a fűben.

(6)

Átkiabálnak,

igen! látszik a ránc, de

az is egy állat.

(7)

Több szerénységet!

Tátog a haldoklóból

az üres fészek.

(8)

Hogyha költészet,

a galaxisok is csak

fájó testrészek.

(9)

Kifúrt dióhéj

lyukán visszagyömöszölt

darált dióbél.