Háromkák

Olvad, odafagy

Fagy, hó, macskanyom

(1)

Nyikorgó küszöb

ne ríj, tudom, ki ment el,

s hogy senki se jött.

(2)

Fagy, hó, macskanyom.

Mint az egér pislogok

ki az ablakon.

(3)

Föld, ember és ég.

Három lábú kerékbe

tördel a kétség.

(4)

Nevetem s hagyom,

fagyjon csak be a hóba

egy-egy durva nyom.

(5)

Ha csak képzeled,

a hóról is elhiszem,

hogy megégetett.

(6)

A lengedező

lyukas lobogón néz át

egy havas fenyő.

(7)

A jég nem felejt.

A legszebb járdából is

szétfagy a selejt.

(8)

A szívemig ér,

csüng a fán egy önmagát

túlélő levél.

(9)

A nappal flörtöl,

ki-kikacsint a göröngy

a hómezőből.

Felhőből a hold

(1)

Csattog, megcsörren,

elröpül egy-egy bokor.

Megyek. Mögöttem.

(2)

Verebek, rigók

méregetnek, mi lesz ha

repülni fogok.

(3)

Igen, a hátam

közepét voltaképpen

sohase láttam.

(4)

Cipőm a tanú,

az ítélet ugyanaz,

ha esik, ha fú.

(5)

Boróka, tuja,

meg-megvillan a télben

a nyár aduja.

(6)

Koszos jégbordák.

Kifeszítve a mellek.

Csúszkál az ország.

(7)

Felhőből a hold.

Mossa, s folyton átüt a

pelenkán a folt.

(8)

Színházból haza

megint az, hogy van-e a

hónak illata.

(9)

Korai sötét,

szememet tíz ujjamba

bogarazza szét.

Olvad, odafagy

(1)

Tűvel szurkálja,

szitán át hullik a hó

zsibbadó tájra.

(2)

Nedves az orra,

levizel mindent, aztán

meg-megszagolja.

(3)

Üti a tálba,

hetek óta sehol a

tojás sárgája.

(4)

Olvad, odafagy.

Alacsony kályha mellől

süt a téli nap.

(5)

A farakásban

halált túlélő, önző

odaadás van.

(6)

Nem emlékezni,

tudni csak, hogy ok nélkül

nem vész el semmi.

(7)

Hófüggöny föl, le.

Tomboló tengert játszik

az udvar öble.

(8)

Ceruza? Papír?

Mit ér, ha a hóra a

rigó lába ír?

(9)

Gombot kötni rá,

eldugni a semmit az

árnyéka alá.

Kert

(1)

Az eb egyszer csak

úgy tett, mint aki sántít.

Sajnos, megfogtad.

(2)

Az elfelejtett

félelem kísértete

járja a kertet.

(3)

Kőben a szellem,

ágaskodik a semmi

a semmi ellen.

(4)

A fájdalomban

részenként szól a test, de

az egész ott van.

(5)

Hogy romlik benne,

ő maga jelentgeti:

a bomló elme.

(6)

Hatvanöt év mi?

Hogy a hatvanadiktól

nem kell már félni?

(7)

Évszázad? Ezred?

Örökkévalóság, ha

van még egy perced.

(8)

Boldog karácsony,

húsz század pelenkái

lógnak a rácson.

(9)

Mikor a poklok

fenekére érsz, jössz rá,

hogy a menny megvolt.

Gyufásdobozra

1

Fényes üresség.

A képzelt falakról is

pereg a festék.

2

Gyufásdobozra

írná a verseit, ha

gyufája volna.

3

Kiesett csapszeg,

fénylik a lebukó nap,

de csak egy nagy segg.

4

Mohó repedés.

A holdra csúszó felhőt

átüti a mész.

5

Mért Arany János?

A lócsiszár akkor is

előbb volt sáros.

6

Nincsen másik nő.

Csak tűz, csak kanál, fazék.

A világ így fő.

7

Kövek és csontok.

Időtlen havazásba

veszik az égbolt.

8

Elnyel a kotyvasz.

A rend értelmetlen, ha

nem trehánykodhatsz.

9

Három kilences.

Jövőre három nulla.

Nagyobb klozet lesz?

Kétezer

(1)

Áldott felejtés.

A veszett fejszének a

nyele is elvész.

(2)

Meztelen ágak.

Most látszik, hogy zölden is

keresztben állnak.

(3)

Örökké szombat.

A lopakodó árnyék,

hogy már csak egy nap.

(4)

Húsz százlábúra

kétezer nyúlcipő, s lám,

prolongált túra.

(5)

Akkora csorda,

kétezer vezérbika

vezeti ólba.

(6)

Hogy happy end-e,

attól függ, mikor nézel

megint tükörbe.

(7)

A happy endre

az a legjobb rím talán,

hogy Ady Endre.

(8)

A falon túlra

hófehér hattyúnyakat

tol három nulla.

(9)

Apja meg anyja!

Úgy döntött, ők lesznek az

ezred magyarja.

Akárhol harapod meg

(1)

Magasan hordja,

nem is látszik belőle

más, csak az orra.

(2)

A kút se mélyebb,

a víz se több, ha nagyobb

vödörrel méred.

(3)

Erő? Ész? Nő? Kincs?

Akárhol harapod meg,

vagy fáj, vagy épp nincs.

(4)

Amit a sorban-

állásban szárnynak hittél,

az eszed hol van?

(5)

A csend nem hiány,

nagyítón nézheted, hogy

a zajban mi, hány.

(6)

Derű a búra,

remekműveket szülhet

az öncenzúra.

(7)

Szabadság, ha van,

ki szaggatja a láncát

fák ágaiban?

(8)

Olvad, fagy, nem megy?

Okos és szamár szenved,

a gyengébb enged.

(9)

A hó a képlet:

A legjobb megoldást is

csak megismétled.

Lombja, virága

(1)

A járda széle

metszi a teliholdat.

Megyek. Ne lépj le!

(2)

Oldalt a bokrok

elfagytak mind. A kertben

középen volt jobb.

(3)

Hervadt aranyfa.

Tavasz sincs, s készülhet a

jövő tavaszra.

(4)

Nem fér bőrébe,

húsz fok plusszal robbantgat

január vége.

(5)

Metszeni, nyesni!

A nagy hiányt a nagyobb

magába veszti.

(6)

Halál? Ifjuság?

Fehér csipkében várnak

a cseresznyefák.

(7)

Lombja, virága…

Mért gondolna a fa a

tavalyi fára?

(8)

Jácint, ibolya…

Lábujjhegyen fülelek:

Ki? Miért? Hova?

(9)

Ügyeske tüske:

Csupasz ágról szúr rózsát

pucér kezembe.

Ásó hegyére

(1)

Levélre levél,

el sem múlt húsvét, de a

gaz már összeér.

(2)

Nem páva, pulyka!

Akkor is, ha mérgében

magát fölfújja.

(3)

Tükördarabok.

Mindben látszom, sőt itt-ott

ugyanaz vagyok.

(4)

Süt a nap, s esik.

Ma sem vitt el az ördög,

csak verekedik.

(5)

Sajtó a trágya,

vetik a bukfencet a

politikába.

(6)

Cingár hegedű

pókhálójában zümmög,

száll mennybe a mű.

(7)

Földben a magok.

Naná, hogy a sugárzó

Napra szavazok.

(8)

Jóhiszemű vagy,

s lám, mint tökkelütöttet,

megmosolyognak.

(9)

Ásó hegyére

ha várat építenél,

szúrd le jó mélyre.

Csukódna, nyílna

Piszkos kék

(1)

Szomorú körte.

Nem érdekli az almát,

piros-e, zöld-e.

(2)

Csúzos, öreg fa.

Meg lehet mászni, de jobb

ülni alatta.

(3)

Ablaküvegben

meglátom arcom, pedig

nem is azt nézem.

(4)

Három, egy, kettő…

Nagyokat döccen, megáll

velem a mentő.

(5)

Marcona doktor.

Őt küldte volna elém

a gyors utókor?

(6)

Tüzes kis kakas.

Mindenre ugrik, ami

tollas vagy lyukas.

(7)

Hajsza? Szöszölés?

A vak véletlenben is

benne az egész.

(8)

Fent még piszkos kék,

s lent, a vályú tükrében

már ragyogó ég.

(9)

Csábos rügyekkel

szemez velem egy bokor.

Mosolyognom kell.

Madárárnyékot rajzol

(1)

Bezárt ablakok.

Vajon miért jobb kívül,

ha belül vagyok?

(2)

Vigyem? Ne vigyem?

Percről percre nehezebb,

ha viszem, ha nem.

(3)

A szemét is több,

ha kiderül, hogy nagyobb

tartályba gyűjtöd.

(4)

Zászlóként lobog

inge a fán, pedig csak

beleizzadott.

(5)

Kulcslyukhoz ajtót,

ablakhoz házat, lássa,

hogy eddig kukkolt.

(6)

Ha hiszel benne,

azt hiszi, te is hazudsz,

s elmegy a kedve.

(7)

A buborékban

nincs semmi, ami nincsen,

csak minden ott van.

(8)

Lasponyavirág,

fehér bugyi villog a

leveleken át.

(9)

Kusza vonalat,

madárárnyékot rajzol

botomra a nap.

Kavics

(1)

A másik ember,

a titkos kapcsolat a

reménytelennel.

(2)

A fán a kéreg,

ahogy a belőled nőtt

ölelést érzed.

(3)

A szeg a fába,

hogy összerezzenjen a

föld minden ága.

(4)

A sok külön seb,

mintha akaratodon

múlna a végzet.

(5)

A képzelt összes,

hogy akkor pincét, padlást

kilevegőztetsz.

(6)

Nyeletlen bicska

penge nélkül, a semmit,

hogy bizonyítsa.

(7)

A mozdulat, hogy

egy almában, egy kézben

még megkapaszkodj.

(8)

A szem szemedben,

hogy ugyanazzal nézed,

hát van, csak nincsen.

(9)

Egy-egy kavicsba,

hogy az ég minden könnye

bele van sírva.

Bokor

(1)

Levetkőztetve,

pince mélyén, a falnál,

várni – Istenre(?)

(2)

Tüzes ölében

hűti a táj a völgyet.

Vacogok. Végem.

(3)

A fát a tetvek,

a tetveket a hangyák…

Öljek? Szeressek?

(4)

Színes kavicsok.

A távolban szivárvány.

Tízig számolok.

(5)

Haiku-lepke?

Öt-öt igen a szárnya,

hét nem a teste.

(6)

Verébfiókák.

Repülni tanítják a

béna diófát.

(7)

Rozoga vén csont,

rezgő bokor lesi a

szép szomszédasszonyt.

(8)

Virágot ültet.

Színt, formát, illatot ír

néma betűknek.

(9)

Padlóról süt be,

szitál a képzeletre

az éj ezüstje.

Csukódna, nyílna

(1)

Ejtőernyővel:

hortenziabokorral

kel föl a reggel.

(2)

Titok, finomság.

Szögesdróton tipegnek

a futórózsák.

(3)

Fenékig cefre

eregeti a szellőt

a mennyezetre.

(4)

Csukódna, nyílna,

bolondozik a széllel

a kamasz nyírfa.

(5)

Nagy őszibarack.

Ki tud többet belőle,

te, vagy a kukac?

(6)

Éjjel a kutyák,

nappal magam ugatnám

szét az éjszakát.

(7)

Lineárisan

mocorognak a répák.

Hallgassak? Hogyan?

(8)

Pfuj, emlékezet!

Áll a tócsában a tyúk,

felhőt csipeget.

(9)

Ribiszke, egres,

málna, barack, szamóca,

a mai vers ez.

Alagút

(1)

A zöld vér szaga…

Állattá tesz a frissen

nyírt fű illata.

(2)

Eperbe, meggybe,

beleszédül a kert a

piros színekbe.

(3)

Görcsös pókfonál.

Mintha az eget tartaná,

reszket, opponál.

(4)

Hervadt kardvirág.

Levelével döfköd a

kerítésen át.

(5)

Széna vagy szalma?

Szenved, belehal, pedig

hogy megalkudna.

(6)

Nem fűvel-fával(!)

Ha réten, akkor fűvel,

erdőben fával.

(7)

Csonkafarkú gyík,

szalad az árny a falon,

fölér, leesik.

(8)

Kenyér, zöldhagyma.

A szomszédból sült-illat.

Nagyot alszom ma.

(9)

Meleg fehér fény,

gyerekkori hó hull az

alagút végén.

Üres

(1)

Eszelős hangyák.

Beállt a megzavart agy

közé egy nagy láb.

(2)

Légy a kilincsen.

Azelőtt ég és föld, most

becsukva minden.

(3)

Tulajdon testét

kénytelen megszeretni,

hogy megszeressék.

(4)

Ha ellazítja,

érzi, hogy megfeszülhet

még minden izma.

(5)

S mert lét vagy nemlét,

közös tükörben mozdul,

csak külön megy szét.

(6)

Lepkényi ország.

Sötét szemüvegben száll,

hogy megfoghassák.

(7)

Akárhogy fogja,

ha kezében van a kulcs,

önmaga foglya.

(8)

Szájon fog vágni.

Csak nem tudja még, miért.

Várd ki? Ne várd ki?

(9)

Üres játszótér.

Ezüst pénz, telihold jár

a jó végszóért.

Labda

(1)

Alantas mosoly,

egyre lejjebb rág bele

az égbe a moly.

(2)

Leér a földig

méltán hiszi, hogy minden

vele kezdődik.

(3)

Ha már föladnád,

hagyd előbb gondolkodni

kicsit a labdát.

(4)

Nagy, nyálasszájú

őszi szövegelésből

lóg ki a vályú.

(5)

Pöfeteggomba.

Mérges verseivel szúr

lógó orrodba.

(6)

Senki sem annyi,

folyton a szabad szélen

futna mindenki.

(7)

„Körömvers” – mondja,

s ír, ír a költő, mintha

zászlóra írna.

(8)

Tépett szárnyakkal

topog a diófában

a deres angyal.

(9)

S megint a vatta:

jobb-e a levélnek a

fán, mint alatta?

Dióhéj

(1)

Lecsúszó szoknya,

meg-megakad a táj, de

senki se fogja.

(2)

Elszáll fölötte,

szétfröccsen a hegy mögött

az idő pöttye.

(3)

Október-sárga,

beleütve a mélykék

mosatlan tálba.

(4)

Ha robbantás van,

mindig ott marad egy nagy

kő a bordában.

(5)

Állati műnem,

a dráma novellává

bűzlik a fűben.

(6)

Átkiabálnak,

igen! látszik a ránc, de

az is egy állat.

(7)

Több szerénységet!

Tátog a haldoklóból

az üres fészek.

(8)

Hogyha költészet,

a galaxisok is csak

fájó testrészek.

(9)

Kifúrt dióhéj

lyukán visszagyömöszölt

darált dióbél.

Kazalban a tűt

Száraz

(1)

Habos beretva,

az üveghegyen túlra

villog a meggyfa.

(2)

A vadszőlő rőt

levelei bevérzik

a szemlélődőt.

(3)

Két lepke hajtja,

robog a halántékban

a nyár fogatja.

(4)

Asszony? Vagy férfi?

Együtt sem tudnak egymás

csúcsáig érni?

(5)

Darázs a körtén,

motoz a méz fölötti

késen a tört fény.

(6)

Nagy kék lyukon át

hátrál önmaga elől

ember, ég, faág.

(7)

Meztelen angyal,

rideg köd ölelkezik

könnyező vassal.

(8)

Hívatlan sajgás.

Ez lenne a szerelem?

Hogy kapál és ás?

(9)

Összegyűrt számla,

száraz falevél hull a

gyümölcskosárra.

Levél az ágat

(1)

Ijedt galambraj.

Tengermély október-ég

játszik a habbal.

(2)

Levél az ágat,

röptetnél magamon túl,

s kötve a szárnyad.

(3)

Halál vagy élet?

Kapkodva veri belém

szívem az éket.

(4)

Nagyobb az árnyék.

Még mindig látnálak, ha

utánad járnék.

(5)

Meztelen hegyhát,

csupasz ég, poharamba

tükrözik egymást.

(6)

Kosárban halak,

aprópénzre váltotta

pikkelyét a nap.

(7)

Kíváncsi gerle

jön-megy a tetőn, bólint,

elröpül messze.

(8)

Zörgő levelek.

Mért nem hallgat a nyár, ha

nincsen felelet?

(9)

Tarka esernyők.

Még egyszer eltemetem

az őszi erdőt.

Kötél

(1)

Héja? Vagy magja?

Madár is lehetne, ha

dönteni tudna.

(2)

Több önbizalmat!

Száll le a tó melletti

fűre a harmat.

(3)

Felejthetővé,

válik a bolond álom

elérhetővé.

(4)

Minek az ára?

Lebeg az üst fölött az

édenkert árnya.

(5)

Ha azonossá

válhatna önmagával,

megsokszorozná.

(6)

Nem, nem, nem vátesz.

Csak a lapátra még egy

lapáttal rátesz.

(7)

Meg-megcsomózza.

Rövidül a kötél, de

marad a forma.

(8)

Léte a tétje?

Hegyezi a zabot a

saját kedvére?

(9)

A felejtésre

a biztos orvosság az

elfelejtése.

Ablak

(1)

Zörgő csontokra

menyasszonyfátyol, elkelt

november bokra.

(2)

Égi fuvallat,

lélegző temetőre

nyílik az ablak.

(3)

Nem elkapkodni!

Az avar tiszta súlya

mindenütt annyi.

(4)

Ahol asszony van,

az összes többi elfér

egy ásónyomban.

(5)

Új s új vitézek,

s ugyanaz a hómező.

Minden más képzet.

(6)

Menekül folyton.

Ajtót, ablakot bezár.

Sehol sincs otthon.

(7)

Elszánt és gyáva,

mélyeszti fogait a

saját farkába.

(8)

Ha kicsit él még,

önnön szemével nézi

végig a végét.

(9)

Ijedt ősállat

váza a múzeumban,

hogyha föltámad.

Kakukk

1

Süllyedő árnyék,

suhan a mocsáron át

a tiszta szándék.

2

Messziről erdő,

csak fától fáig kozmosz,

túrós tepertő.

3

Fenyőfa-tűket

ver a kakukk a szívbe,

minden ág lüktet.

4

A tükröződő

holdban megfésülködik

egy fürdőző nő.

5

Bárhogy csinálja,

mindig beleér az ég

szárnya a sárba.

6

Futás, üresség,

a mindenható lábbal

írja a leckét.

7

Akkora börtön,

mindenkit be kell zárni,

hogy összedőljön.

8

Tehát örömre

születtünk, mondja, s ömlik,

ömlik a könnye.

9

Hideg tekintet,

csúszkál a befagyott tó

mélyén az ünnep.

Téli

(1)

Téli, áttetsző.

Egy kutya meg egy bokor.

Ugat mindkettő.

(2)

Lágy hegygerincre

esett a kamasz erdő

fehér kis inge.

(3)

Lidérces béke.

Lóg a hegy fölött a hold

nyeletlen D-je.

(4)

Rigók, galambok.

A madáretetőből

festjük a gangot.

(5)

Menjen? Maradjon?

Leng a borókaágra

fagyott madárnyom.

(6)

Hó a kilincsen.

Kivágva a fenyőfa.

Égig ér minden.

(7)

Messze röpülne.

Kitárt ajtószárnyak közt

ül a küszöbre.

(8)

Mély lélegzettel,

ha a plafont kinyomja,

helyből röppen fel.

(9)

Egy csepp az álma,

s percenként belefullad

az óceánba.

Hallgat bokor, fa

(1)

Sajgó lyukakba

szakadt a fény, ragyog a

kukacos alma.

(2)

Pittyeg, felrebben,

néz a rigó: „Mi tetszik?…

Mindent megettem”.

(3)

Sohase lesz kész,

csak folyton leszakad a

befejezett rész.

(4)

Mennék, ha hagynál.

Ha nem mondogatnád, hogy

„magad maradtál”.

(5)

Vakító fényfal.

Nincs is pontos szavam rá,

csak hó, nap, meghal.

(6)

Fagyott galamb lóg

a tornyon. De akkor a

harang kiért szól?

(7)

Hallgat bokor, fa,

a nehezét ráhagyja

emberre, napra.

(8)

Megroskadt. Csöpög.

Én azt mondom, szerelem.

Te azt, hogy a csönd.

(9)

A csontig-ködben

vízbe esett madár sír,

csapkod közöttem.

Csak

(1)

A tócsa széle

ugyanúgy megfagy, ne lépj

balgán a jégre.

(2)

A szőnyeg sarkát

emeled csak, s egy ország

szennye szakad rád.

(3)

Szóba meredve

lángol a szájban a perc,

hullik a pernye.

(4)

Mind jobban tudja

másnál, csak a bűz ömlik

egyazon lyukba.

(5)

Orrodig sem látsz…

A pénztárig minek az

országos hólánc?

(6)

A meghülyülés,

akárhonnan számítod,

csak egy kicsi rész.

(7)

Több alázatra,

s nem anyázásra ok, hogy

el vagy akadva.

(8)

A böjti szelet,

de jó, hogy csinálni nem,

csak várni lehet.

(9)

A hólapátra

azért csak írd oda, hogy

„Tavasz és Társa”.

Kazalban a tűt

(1)

Hiú bölcsesség

rájönni, hogy az égen

kevés a festék.

(2)

Ne akarj gyorsan

célba érni, az úthoz

lábad s jogod van.

(3)

Öleled a fát,

s mérgelődsz, hogy egyedül

sosem éred át?

(4)

Kicserélsz egy-egy

csavart, s azt képzeled, hogy

nélküled nem megy?

(5)

A hebehurgya

meg is eszi a tésztát,

mire meggyúrja.

(6)

Miért egyszerűbb

félni, mint megkeresni

kazalban a tűt?

(7)

A lelket nem stressz,

saját súlya nyomja szét,

mikor üres lesz.

(8)

A végtelenbe

mégy folyton, s jó, ha eljutsz

megint a kertbe.

(9)

Amit két szóval,

pláne eggyel elmondhatsz,

maradjon sóhaj.