Alkalmi vers József Attila hetvenötödik születésnapjára

1 Tudom, uram, hogy figyel engem, fölösleges hát hazudoznom, verset írok, hogy ünnepeljem, mintha nem volna semmi dolgom, mintha ülnénk a Duna-parton, ugyanabban a történetben, s jönne az a szép régi asszony, hogy lássuk egymást mind a ketten, holott, uram, ön mint az isten, mozdulatlanul áll a gangon, ideje van, hogy ítélkezzen, golyó, amit lyukba gurítson, de egyetlen báránya sincsen, akit helyettem föláldozzon.   2 Kotyogok, mint elhagyott csolnak, hiszen „úgy is” apám lehetne, apám meg önné lesz maholnap, és áll a világ megint egybe, fiam, aki maga is egyke, talán több lovon lovagolhat, s megérkezik a történetbe, mint önbe az az első csillag, habár most tél van, bevonultak a csillagok a hóesésbe, forognak látható hatalmak, és drága kincs az ön reménye, a legnagyobb, mit apa adhat ráadásul a szép mesére.   3 Anyámmal egy napon születtek, anyám kilencszáztizenhatban, „így is” része a történetnek, sétálgatok az ünnepnapban, jáspiskorona kobakomban, és mintha azt az első verset írnám, amit ön tizenhatban, vagyok megint őszinte gyermek, és anyám, aki hatvannégy lett, azt mondja, nem élt soha jobban, csak azt szeretné még, a kuglert, ami naponta távolabb van, s mint akit a mindenség vert meg, sírok egy törött kirakatban.   4 Míg idenéz hamvadt hajamra, kialszanak a kartotékok, de mintha öröklét havazna, kés marad bennem, ami kés volt, s úgy szelem át a szakadékot, mint föld felé zuhanó alma, akinek az utolsó légyott a történet legszebb kalandja, hisz akaratlan visszaadja a cím nélküli borítékot, készül az új születésnapra, mert folytatni kell, ami szép volt, és úgy ragyog rá az ön arca, mint tükörre az esti égbolt.