Éltük a szép, boldog jövőt

 

 

 

 

Most mintha titkon lehajolna

Az elejtett szál ideje
és belelép a szakadékba
most mintha titkon lehajolna
matatna a naptár mögött
holott lehajol matat négykézlábra
ereszkedik mint le a felhő
vagyis erősen hazudik
mert hiszi még hogy megtalálja
és addig? volt már példa rá
évtizedek múltán derült ki
vagy sohase miért zuhant le
tévedt el tört ki hagyta abba
hogy mindig akik maguk is
ők is ketrecben háziállat
belülről néznek befelé
mért szólnának ha ugyanazt
elkövetik fölkel a nap
lenyugszik itt is éjjel is
egy ujjnyira az ujjaiktól
már-már kezükben van amíg
járnak-kelnek mintha kezükben
perc óra nap esztendő évek
két centi az idő mikor
és többé senki nem találja.

 

 

 

A „nagy bumm”

Amikor megint előmászott,
elnéztem a tetűt, ahogy
megmozdította a világot,
és rendületlen dolgozott.
Jött-ment, csípett és vakarózott,
mintha a bőrén valami
elindult volna, mert a dolgot
ott sem lehet halasztani.
S az a valami, az is mintha
mászkálna rajta valami,
ijedten figyelt oda-vissza:
rajta is volna valami?
S azon onnan, sőt, azon onnan
minden, amin még valami,
megfeszültek egy mozdulatban,
a tetűket kiirtani.
S ím odalenn, hol nincs már semmi,
csupán a „nagy bumm” közepe,
elkezd valami mocorogni,
és megindul visszafele.

 

 

 

A játék vége

Mert ide tették akadéknak,
ő mondaná meg a keréknek,
hogy mi a jó út, és mi végett
hasadjon ketté a kerékagy,
hogy három nap se több, mint két nap,
ha egy a vége a mesének,
s elviselni a vereséget
miért könnyebb, ha nyomorék vagy,
ő, aki holnap benned él csak,
mint abroncsba szorult idézet,
mint stigmája a múló résznek,
amelyet egy pillanat szétcsap,
ő játszaná el az egészet,
veled? a „boldog maradéknak”?

 

 

 

Elhinnéd-e?

Ha ők volnának az egészségesek,
a gátlástalanok, hazudozók,
az izompacsirták, henteslegények,
a nem pofázók, nem álmodozók,
ha az önjelölt fegyverhordozók,
a grafománok, a mindig beképzelt
úrifiúk, a profi seggnyalók,
a csak nyelvükben élő gyászvitézek,
ha ők, akik a tudott mindenséget
úgy ölelik, mint alkalmi lotyót,
akit útjukba fektetett a végzet,
hogy feledjenek mindent, ami volt,
ha ők, a jövőt elkupeckodók,
elhinnéd-e, hogy nem lesz végítélet?

 

 

 

A mezei futás díját irigyli

Megosztoznak a díjakon,
összefolynak a mélyedésben,
ragyognak, mint az ürülékem,
mulandók, mint a hatalom,
macska leszek, betakarom,
nehogy valaki belelépjen,
akkor se, ha egyedül érzem,
hogy büdösödik a napon,
hisz akármilyen nagy halom,
fordulat lesz csak a mesében:
feszítettek az árnyékszéken,
mint első kocsis a bakon,
mert azon onnan semmi nyom,
és azon innen semmi érdem.

 

 

 

Vatta-dugdosók

S jönnek a vatta-dugdosók
trombitákkal, lánctalpasokkal,
tele lesz a város, a ház,
a csont, a velő, a here,
a forgókon, akár a szikra,
pattannak át,
jönnek a zaj, a baj után,
ragyognak, mint a szivárvány,
mint egy diktátor nyilatkozatai,
körbejárnak, mint a hülyét,
nem akarnak erőszakot,
bíznak benne, hogy önmagamtól,
hogy elkérem és összegyűröm,
és bedugom, hiszen
rólam van szó, ugye,
értem történik minden, vasárnapi
ebédjüket hagyták ott, mikor
ordítottam, hogy nem bírom, hát
ne gondoljam, hogy nekik ez
népünnepély, ők ugyanazt
szenvedik el, bizony,
szedjem csak össze bűntudatom,
s dugjam be szépen, vissza az anyámba
úgyse megyek, mindenütt ez van, itt most
rendnek kell lenni, mert
szél ellen minek, és
ez még igazi vatta, de amit
holnap hoznak, kóc, s előbb-utóbb
a rongyot is kinevezik, hát,
ne játsszam meg magam, bajba hozom
őket is, akik
a dolgukat teszik,
és nézzek csak a fülükbe, ott
ugyanaz van, bizony,
nem ám, hogy nem bírom,
hogy zárják el, hogy kapcsolják ki,
hogy megbolondulok, satöbbi,
csöndben kell megdögölni,
s hol van az még?
tessék!
először szépen bal fülünkbe,
aztán lassan a jobb fülünkbe,
látja?
mennyivel emberibb,
ha maga csinálja.

 

 

 

Minden megtörténik

Minden megtörténik megint, mintha
mindig abba a folyóba,
ugyanabba a szarba lépnénk,
nem változik, csupán a mélység,
vagy csak a mélység képzete,
s a mese,
hogy aki nem lép megelőzik,
így lesz özönvíz
kicsi köpésből,
győzelem véres vereségből,
a szó,
a szó, ami folyik,
áll benne az ember,
zabál, szaporodik,
emlékezik,
hogy volt valami jó,
valahol, valamikor,
álmodozik,
hogy lesz valami jó,
valahol, valamikor,
s minden megtörténik megint, mintha
mindig abba a folyóba,
ugyanabba a szarba lépnénk…

 

 

 

Circulus vitiosus

Minthogy a szerkesztők a mai
gazdasági, sőt, politikai
helyzetben azt a néhány verset is
legszívesebben kihagynák, amit
a tradíció, a laptükör, vagyis
néhány idegbeteg előfizető miatt
mégis közölnek, s amit
a költők társadalmi vagy társasági
rangja hitelesít,
mindenki, aki
tisztességes alkoholista, gyógyítható
depressziós vagy sikertelen
öngyilkos lehetne, versíró
lesz végül, s lelki egyensúlyát
keresgélve megbillenti
a szerkesztőségeket,
ahol tapasztalt úriemberek
ülnek szépen, s a mai
gazdasági, sőt, politikai
helyzetben azt a néhány verset is
legszívesebben kihagynák, amit
a tradíció, a laptükör, vagyis
néhány idegbeteg előfizető miatt
mégis közölnek, s amit
a költők társadalmi vagy társasági
rangja hitelesít.

 

 

 

A nyolcvanas évek költőihez

Írjatok rövid verseket,
férjen el a gyufásdoboz
oldalán, a sörösüveg
címkéjén, a napilapok
apróhirdetéseiben,
a lottószelvényen, ahol
a Centrum Áruház üzen,
ne legyen több mint az Odol
fogkrém reklámja vagy a nagy
Pepsi-plakátok ötletes
néhány szava, legjobb ha csak
dúdolható refrénje lesz,
ami a televízió
képernyőjén vízszintesen
megáll és kikapcsolható,
ha hosszú, mint ez, vagy ilyen
fölösleges ügyben papol,
mert mindig történhet csoda,
vagy csoda-féle, amikor
már senki sem figyel oda.

 

 

 

Megközelítések

Minden porcikám, mint fonál
eleven végén kannibál,
eszi a másikat, s a jobb
az lesz, amelyik jóllakott,
míg éhes száj, éhes falat,
fonálig eszem magamat.
*
Tudom, hogy itt a horgomon,
és előbb-utóbb elkapom,
de még, még vele körözök
egy-élet-egy-halál között,
hadd higgye, aki idenéz,
hogy rajta múlik az egész.
*
A világvége elmaradt,
rímbe szállnak a madarak,
rács mögé, sűrű kalickába,
s akinek tovább nő a szárnya,
nem érti a történetet,
mért maradt el, ha vége lett?

 

 

 

Amikor a hegynek megindult

Pákolitz Istvánnak

 
Minthogy ebben a szűkülő szorosban
visszafelé lehetetlen, sőt, maholnap
már-már előre is, így pihenőre,
bölcselkedésre s egyéb kerülőre
nemcsak alkalom, okunk is akadna,
hisz ráadásul se jobbra, se balra,
se fölfelé, se lefelé, azaz, ha
jól meggondoljuk, végképp befalazva
magunkba és az örökös huzatba,
s miközben talán ördögi kacajra
készülődünk, hiszen okunk akadhat,
méltó arra is, s ha így, hát miért ne,
mért ne üljünk be, mint tyúk az ülőre,
ha van egy ajtó, valahol egy ablak,
amit becsukhatunk, valahol egy nagy
szélárnyékban még helyreigazodhat
ez-az, ha a gyorsuló pillanatban
megkapaszkodunk, mint rabok a falban,
mintha mi tartanánk, s minthogy e dőre
csónakban is csoroghatnak utánunk,
szinte szédelegtem a Tímár utca
szűkületében, már-már a Kossuth tér
búgócsigájában, mikor a cifra
kavargásból kipattant, mint a szikra,
a költő, aki egy nagy esernyőbe
kapaszkodva lépegetett előre,
peckesen, mintha se jobbra, se balra,
se fölfelé, se lefelé haladna,
csupán kilépett a Rákóczi útra,
átment, majd a Bercsényi utca kurta
végét megjárva, jött a Tímár utca
torkán át, megállt a Kossuth tér
szélén, ott először balra, a Hal tér
irányába, majd jobbra, a Fürdő utca
felé nézett, és az áruház sarka
mellett eltűnt, ha jól emlékszem, szürke
csíkos öltönyt, fehér inget és madzag-
nyakkendőt viselt, engem észre sem vett,
de többen látták, amikor a hegynek
megindult, azaz a Széchenyi térig
fölcikázott a Bem utcán, ezt alig
értettem, mert általában nem erre
jött-ment, amikor a Széchenyi térre,
otthonról, a Rákóczi útról, inkább
a Bercsényi utcán, majd a Munkácsy,
sőt, a Gábor, a Perczel, a Kazinczy,
a Kossuth utcán járt a Jelenkorba,
általában, de legalábbis vissza,
hát alig értettem, hogy most miért a
Bem utca felé, de hirtelen, mintha
tartoznék neki valamivel, mintha
hatvan nyakkendőjéből egyet vissza
kellene adnom, ott, a Tímár utca
szűkületében, már-már a Kossuth tér
búgócsigájában, tán, hogy ne higgyem
róla, amit megcáfolhat azonnal,
ahogy jött, mintha se jobbra, se balra,
se fölfelé, se lefelé haladna,
megfordult bennem, ugyanarra átment,
mintha szólt volna: hát te meg mit állsz itt?

 

 

 

Összegyűlik benne a fény

A hetvenéves Takáts Gyulának

 
Amikor majdnem körbeért,
és tudja már, hogy vége nincs,
leül a szélső fa alá,
hogy saruját megigazítsa.
A fűszálon is nap ragyog,
a vízen is arany bilincs,
és minden folyik, mint a perc,
egyenletesen oda-vissza.
És minden elem ide néz,
mintha ő volna a kilincs,
holott maga is ki-be jár,
mint rab madárból a kalicka.
S mert kívül gyakran elidőz,
kihordja lassan, ami kincs,
s összegyűlik benne a fény,
a végtelen megtartó titka.
S tündököl, mikor körbeér,
nincsen terhe, árnyéka sincs,
és ha úgy látszik, hogy megáll,
minden ajtaja tárva-nyitva.

 

 

 

Éltük a szép, boldog jövőt

Minthogy maholnap vége lesz,
ez volt mégis a te időd,
olajozottan járt a föld,
röpítette az életet,
az erősek a szépeket,
a szépek a nagyon erőst
s egymást ölelték, aki ölt,
megölhették a többiek,
a gyenge szépen élhetett,
a gyáva megerősödött,
a szorgalmasnak szárnya nőtt,
a lusta is írt verseket,
begyógyult minden régi seb,
éltük a szép, boldog jövőt.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]