Nehezebb részem

 

 

 

 

Megírjuk a szép, régi verseket

Beszakadnak a lassú tölgyesek,
mint egy vezércikk, magányos a táj,
erdő mélyéről nézem az eget,
sorok között is süllyed a határ,
belátható lesz, minden, ami fáj,
megírjuk a szép, régi verseket,
s míg a lap alján köröz a madár,
sírni vagy lőni egyaránt lehet,
de éjjel apróhirdetéseket,
csillagokat nyit fölénk a homály,
költemény lesz, hogy csodák nincsenek,
aki nem csügged, az hazatalál,
s hogy a temetőkapun is az áll,
nem fejeződött be, csak vége lett.

 

 

 

Udvara nő

Végül csupán a betegek,
becsapottak, árvák maradnak,
körülülik az életet,
mint ünnepre terített asztalt,
kínálják egymást, kóstolgatnak,
hinnének még, de nincs kinek,
kivágódik néha egy ablak,
végigfut rajtad a hideg,
megkérdezik, mi van veled,
s leülsz, mint akit beavattak,
minden sebed lüktetni kezd,
de azt válaszolod, hogy jól vagy,
és udvara nő minden szónak,
hogy elférjen a sok kereszt.

 

 

 

Vízszintesedem

Vízszintesedem. Ha megállok,
leülnék inkább, ha leültem,
feküdnék, mintha nehéz zsákok
lapulnának a sejtjeimben,
ha fekszem mélyen, mint az isten,
összefoglalva a világot,
szétterülnék, mint fény a vízben,
haldoklóban a dobbanások,
ha kinyújtózva eltalálok
valami partig, ami nincsen,
feszülnék, mint befagyott álmok,
minden víznél vízszintesebben,
s ha egy csillag megakad bennem,
tetőtől talpig kiviláglok.

 

 

 

Keletre néz

A legmélyén nincsen határ,
minden örökké körbejár,
és csak az isten lába fáj.
A legmélyén nincs ispotály,
mert akkor is megy, ha megáll,
és nem gyógyul meg soha már.
A legmélyén nincsen halál,
minden égtáj nyugatra száll,
és minden nyugat egy madár.
A legmélyén is asszony áll,
kezében gyertya és fonál,
keletre néz és sírdogál.

 

 

 

Bezártam ajtót, ablakot

Félek, mert már nem szeretek,
létezem csak, mint a kövek.
Egy bombához több a közöm,
mint ahhoz, ki visszaköszön.
Befelé nézek, mint a fa,
ha nincs lombja, nincs madara.
Jó órám is farkasverem,
kapni akarok, adni nem.
Mindörökké magam vagyok,
mint te, aki elolvasod.
Mennék feléd, jönnél ide,
de nem mozdul meg senki se.
Körbeér a történelem,
forog tovább a félelem.
Bezártam ajtót, ablakot,
nem hiányzom, ha meghalok.
Megölelnek az elemek,
mert megint minden lehetek.
És elindulok, mint a vak,
hogy újra megtaláljalak.

 

 

 

Sírvers, 1980

Jöttek-mentek idegenek
utolsó szalmaszálon is.
Megálltak csöppet, nagy sisakjuk
kupoláján fölkelt a hold.
Azt hittük, együtt még lehet,
kapaszkodtunk a víz alatt.
Csizmájuk talpa eltakarta,
de itt is, ott is buborék.
Kondult a világ, mint a kút.
Fölszóltunk rájuk: emberek!
Cingár szavunk a partot verte,
ők meg fújták a magukét.
Arcuk volt és üres kezük,
aztán végképpen elmerült.
Ők feküsznek alul, köpenyben,
fölöttünk törött szalmaszál.

 

 

 

Sírni szeretnénk, mint az emberek

Majd megjöttök, hogy melegedjetek,
levetitek a fagyos maskarát,
nem firtatjátok többé, ki a szebb,
ki a gonoszabb, ki az ostobább,
a legnagyobb bűnös is megbocsát,
és nem érti, hogy mitől van meleg,
állati szag tölti be a szobát,
sírni szeretnénk, mint az emberek,
majd megtaláljuk, ami elveszett,
mert mindenki elveszti önmagát,
végtelenben dobogó egyszeregy,
folyamatos lesz megint a világ,
majd nézzük egymást, mint a katonák,
akik túlélték, amit nem lehet.

 

 

 

Amikor Bárdosi Németh Jánost eltemettük

Már majdnem ott, legbelül néha
már-már fölötte, sőt, megélve,
képzeletben, a heuréka
túlsó oldalát is, mivégre
készülünk folyvást vereségre,
ha akkor is valami célba?
mért szalad el a győztes béke,
ha megmarad az örök téma?
te, ki vagy már beszélő néma,
jelezd, kinek a hitelére
zuhog a hökkent maradékra
a mindig-majdnem jégverése,
mondd, mért foszlik széjjel a vége,
ha helyén az utolsó tégla?

 

 

 

Megmarad minden, ami elszivárog

Alázat tartja össze a világot,
kényszerű meder zuhanó folyót,
megmarad minden, ami elszivárog,
kipusztulnak buta ragadozók,
így döntöttem, mert keresem a szót
a történetre, hogy egyszer fölállok
kijátszani a gravitációt,
miként Heródest a háromkirályok,
én nem tudom, hogy ki, miben hibázott,
de bennem földig hajolnak a jók,
fölemelik a betlehemi jászolt,
s ott van alatta minden, ami volt,
tükrözöm őket, mint napot a hold,
és elfogyok, mert árnyékukba járok.

 

 

 

Nehezebb részem

Aki laktam leginkább bennem,
körözök már folyvást fölöttem,
olyan gyorsan dobog a szárnyam,
hihetném, hogy végleg kiszálltam,
látom magam önmagam nélkül,
ahogy a tér időmhöz békül,
s fordul-térül a föld alattam,
életnél is alacsonyabban,
térül-fordul valami rendbe,
mintha a rend a lényeg lenne,
s akit nézek, nehezebb részem,
tartózkodna a közelében,
fogna hosszabb-rövidebb száron,
akkor is, ha oda az álom,
mintha tudná, mi látszik onnan,
vele ahol sohase voltam,
s menne elöl, szemben a nappal,
hogy legyen majd, ki megvigasztal.

 

 

 

És elköveti újra a bűnt

Fáj a szemem, ködbe a betűk,
vesznek a formák egyformába,
koponyám alján érzem a tűt,
amely testem útjait járja,
döcög a vers is, s mintha az űrt
utánozná tétova lába,
aki érti ezt, megmenekült,
harag nélkül néz a világra,
áll magában a rendbe kövült
létben, mintha valakit várna,
tenyerében az összeszűkült
mindenség sajgó szakadása,
és elköveti újra a bűnt,
hogy a törvényt megmagyarázza.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]