Megírjuk a szép, régi verseket
| Beszakadnak a lassú tölgyesek, |
| mint egy vezércikk, magányos a táj, |
| erdő mélyéről nézem az eget, |
| sorok között is süllyed a határ, |
|
| belátható lesz, minden, ami fáj, |
| megírjuk a szép, régi verseket, |
| s míg a lap alján köröz a madár, |
| sírni vagy lőni egyaránt lehet, |
|
| de éjjel apróhirdetéseket, |
| csillagokat nyit fölénk a homály, |
| költemény lesz, hogy csodák nincsenek, |
| aki nem csügged, az hazatalál, |
|
| s hogy a temetőkapun is az áll, |
| nem fejeződött be, csak vége lett. |
|
|
Udvara nő
| becsapottak, árvák maradnak, |
| mint ünnepre terített asztalt, |
|
| kínálják egymást, kóstolgatnak, |
| hinnének még, de nincs kinek, |
| kivágódik néha egy ablak, |
|
| megkérdezik, mi van veled, |
| s leülsz, mint akit beavattak, |
| minden sebed lüktetni kezd, |
| de azt válaszolod, hogy jól vagy, |
|
| és udvara nő minden szónak, |
| hogy elférjen a sok kereszt. |
|
|
Vízszintesedem
| Vízszintesedem. Ha megállok, |
| leülnék inkább, ha leültem, |
| feküdnék, mintha nehéz zsákok |
| lapulnának a sejtjeimben, |
|
| ha fekszem mélyen, mint az isten, |
| szétterülnék, mint fény a vízben, |
| haldoklóban a dobbanások, |
|
| valami partig, ami nincsen, |
| feszülnék, mint befagyott álmok, |
| minden víznél vízszintesebben, |
|
| s ha egy csillag megakad bennem, |
| tetőtől talpig kiviláglok. |
|
|
Keletre néz
| A legmélyén nincsen határ, |
| és csak az isten lába fáj. |
|
| A legmélyén nincs ispotály, |
| mert akkor is megy, ha megáll, |
| és nem gyógyul meg soha már. |
|
| A legmélyén nincsen halál, |
| minden égtáj nyugatra száll, |
| és minden nyugat egy madár. |
|
| A legmélyén is asszony áll, |
| kezében gyertya és fonál, |
|
|
Bezártam ajtót, ablakot
| Félek, mert már nem szeretek, |
| létezem csak, mint a kövek. |
|
| Egy bombához több a közöm, |
| mint ahhoz, ki visszaköszön. |
|
| ha nincs lombja, nincs madara. |
|
| Mennék feléd, jönnél ide, |
| de nem mozdul meg senki se. |
|
| nem hiányzom, ha meghalok. |
|
| mert megint minden lehetek. |
|
| És elindulok, mint a vak, |
|
|
Sírvers, 1980
| Megálltak csöppet, nagy sisakjuk |
| kupoláján fölkelt a hold. |
|
| Azt hittük, együtt még lehet, |
| kapaszkodtunk a víz alatt. |
| Csizmájuk talpa eltakarta, |
| de itt is, ott is buborék. |
|
| Kondult a világ, mint a kút. |
| Fölszóltunk rájuk: emberek! |
| Cingár szavunk a partot verte, |
|
| Arcuk volt és üres kezük, |
| aztán végképpen elmerült. |
| Ők feküsznek alul, köpenyben, |
| fölöttünk törött szalmaszál. |
|
|
Sírni szeretnénk, mint az emberek
| Majd megjöttök, hogy melegedjetek, |
| levetitek a fagyos maskarát, |
| nem firtatjátok többé, ki a szebb, |
| ki a gonoszabb, ki az ostobább, |
|
| a legnagyobb bűnös is megbocsát, |
| és nem érti, hogy mitől van meleg, |
| állati szag tölti be a szobát, |
| sírni szeretnénk, mint az emberek, |
|
| majd megtaláljuk, ami elveszett, |
| mert mindenki elveszti önmagát, |
| végtelenben dobogó egyszeregy, |
| folyamatos lesz megint a világ, |
|
| majd nézzük egymást, mint a katonák, |
| akik túlélték, amit nem lehet. |
|
|
Amikor Bárdosi Németh Jánost eltemettük
| Már majdnem ott, legbelül néha |
| már-már fölötte, sőt, megélve, |
| túlsó oldalát is, mivégre |
|
| készülünk folyvást vereségre, |
| ha akkor is valami célba? |
| mért szalad el a győztes béke, |
| ha megmarad az örök téma? |
|
| te, ki vagy már beszélő néma, |
| zuhog a hökkent maradékra |
| a mindig-majdnem jégverése, |
|
| mondd, mért foszlik széjjel a vége, |
| ha helyén az utolsó tégla? |
|
|
Megmarad minden, ami elszivárog
| Alázat tartja össze a világot, |
| kényszerű meder zuhanó folyót, |
| megmarad minden, ami elszivárog, |
| kipusztulnak buta ragadozók, |
|
| így döntöttem, mert keresem a szót |
| a történetre, hogy egyszer fölállok |
| kijátszani a gravitációt, |
| miként Heródest a háromkirályok, |
|
| én nem tudom, hogy ki, miben hibázott, |
| de bennem földig hajolnak a jók, |
| fölemelik a betlehemi jászolt, |
| s ott van alatta minden, ami volt, |
|
| tükrözöm őket, mint napot a hold, |
| és elfogyok, mert árnyékukba járok. |
|
|
Nehezebb részem
| Aki laktam leginkább bennem, |
| körözök már folyvást fölöttem, |
|
| olyan gyorsan dobog a szárnyam, |
| hihetném, hogy végleg kiszálltam, |
|
| látom magam önmagam nélkül, |
| ahogy a tér időmhöz békül, |
|
| s fordul-térül a föld alattam, |
| életnél is alacsonyabban, |
|
| térül-fordul valami rendbe, |
| mintha a rend a lényeg lenne, |
|
| s akit nézek, nehezebb részem, |
|
| fogna hosszabb-rövidebb száron, |
| akkor is, ha oda az álom, |
|
| mintha tudná, mi látszik onnan, |
|
| s menne elöl, szemben a nappal, |
| hogy legyen majd, ki megvigasztal. |
|
|
És elköveti újra a bűnt
| Fáj a szemem, ködbe a betűk, |
| vesznek a formák egyformába, |
| koponyám alján érzem a tűt, |
| amely testem útjait járja, |
|
| döcög a vers is, s mintha az űrt |
| aki érti ezt, megmenekült, |
| harag nélkül néz a világra, |
|
| áll magában a rendbe kövült |
| létben, mintha valakit várna, |
| tenyerében az összeszűkült |
| mindenség sajgó szakadása, |
|
| hogy a törvényt megmagyarázza. |
|
|
Az idegenvezető szövegeiből
Az idegenvezető bemutatkozik
| Bizony, uram, a mi kis városunkban |
| ködösek a reggelek, emiatt |
| sokáig tart a hajnal, messzire |
| elhallatszik, ha korán kel valaki, |
| tehát találhat magyarázatot |
| álmatlanságunkra éppúgy, mint álmainkra |
| vagy költőinkre, akik eképpen |
| hogy mielőbb nyugdíjba mehessenek, |
| sőt, találhat magyarázatot |
| kurváinkra is, akik viszont |
| nem akarnak nyugdíjba menni, mert úgymond, |
| disznót hizlalnak a papok, |
| és mennyországról prédikálnak a városatyák, |
| holott, uram, a mi kis városunkban |
| déltájban akkora a fényesség, |
| mintha meztelen női segget |
| mondjuk, egy lepedőn, miközben, |
| rárajzolja valaki Európát, Amerikát, |
| s alulra talán Japánt, Ausztráliát, |
| minthogy a többi már rajta van, |
| csak nem látszik a nagy világosságtól, |
| vagyis, uram, a mi kis városunkban |
| délután is folytatódik a reggel, |
| megérkezik a postás a több napos |
| expressz-levelekkel és hírekkel, |
| a mai dátumot, minekutána gyorsan |
| buszra, vonatra, kocsiba ülnek |
| a munkások, a parasztok, a katonák és a |
| hogy elkezdjék a bővített újratermelést |
| nyitott kérdésekben, napestig, |
| pedig, uram, a mi kis városunkban |
| becsukódnak a pontos válaszok, és a |
| közvilágításról több szó esik, |
| minden benne lesz az újságokban megint, |
| s ebben, uram, meg is nyugodhatnánk, amíg |
| összebújik a nemzett (igen, két t-vel), hogy, |
| mondjuk, nemezzen (így!), ami |
| kemény törvény inkább, mint tiltakozás, |
| ezt a földet tekintjük, akkor is |
|
Az idegenvezető a Főtérre ér
| Nézze, uram, én akár versben is |
| elmondhatom, hiszen már annyiszor, |
| de így sem, úgy sem érthető, |
| csak állnak itt a köpködőn |
| megint vesztett a csapat, |
| pedig az ott a harcban elesett |
| és egyre több a lapos mellű nő, |
| holott ők még az anyatejjel |
| szívták magukba, istenem, |
| egy három éves srácot, aki, |
| ha egy szép női feneket lát, |
| odaszalad és, hogy is mondjam, rávág, |
| és ennek már nagy hagyománya van, |
| tehát mondhatom versben is, |
| de úgyis megismétlem, vegyük |
| példának a lengyelnadrágot, |
| itt is, a mi kis városunkban, |
| ezerkilencszázharminckilencben, |
| s mért jártak bocskaiban, |
| vagy például a török bugyogót |
| mért nem viselték Marcaliban |
| Ferenc József is avathatta volna, |
| s még mindig hasonlít a Burgra, |
| nézi-e a gyönyörű lábakat? |
| villognak, mint a radarantennák, |
| jelzik a repülőket, a pacsirtát, |
| s a szülőszobák padlója alá rejtett |
| még a szárnyasrakétákat is, uram, |
| ha ezt fölfogja, ördöge van, |
| abból élek, hogy nem értem, |
| csak állok itt a köpködőn, |
| megint vesztett a csapat, |
| egyébként ezt a katedrálist, |
| lehajol most, szépívű tomporánál |
| ennyit még, uram, az egészhez. |
|
Az idegenvezető a bizalmába fogad
| Ez itt, uram, a Nagy Városi Fék, |
| vagyis az N.V.F., köztünk maradjon: |
| semmi okunk szomorúságra, |
| vagy nagy vidámságra, uram, |
| hiszen a mi kis városunkban |
| az Építs Magadba Féket mozgalomban, |
| olyan, mintha sokezer N.V.F-et |
| mint a mezei futás cél nélkül, |
| vagy például a doni visszavonulás |
| ne menjünk olyan messzire, talán |
| képzeljen el egy hasjövésmenést, |
| eredmény semmi már, de futni kell, |
| s a klozettal a seggén alszik el, |
| és azt álmodja, ez is megesett |
| valakivel, hogy maga a klozett, |
| itt láthatná az építők nevét, |
| de befelé van fordítva, ugye, |
| lehet, uram, hogy az ön öregapja, |
| említette, hogy a monarchia |
| de hadd legyen ennyi örömöm, |
| hisz látom, hogy önben is ott a fék, |
| öreganyámmal szeretkezett, |
| ahol az N.V.F. pedálja van, |
| hogy csak a tábla belső falán |
| még annyit, hogy néha, titokban |
| mert már az É.M.F. nagy eredménye, |
|
Az idegenvezető magánügyei
| Este, uram, a mi kis városunk |
| a három deka élesztőtől, amit |
| mert megnyúlt, beszáradt, vagy |
| netán azt akarja játszani, |
| Mozambikkal meg Nicaraguával |
| a Kárpát-medence jelű szakajtóból |
| háromkor vagy három után néhány |
| perccel, de legkésőbb fél négykor |
| minden éjjel fölébred, méghozzá arra, |
| néha fáj már a húgyhólyagja, |
| s hiába fordul át, mondjuk, |
| halaszthatatlanul ki kell mennie |
| s tudja, uram, aki a további |
| s laikus, mint én, azt gondolja, hogy |
| ez a megfázás, az öregedés jele, és |
| nem álom vagy élesztő következménye, |
| hiszen eleddig nem kellett neki, |
| s ha igen, azt elfelejtette |
| vagy kompenzálta reggelig, |
| mindenesetre nem kotyogta el |
| legtöbbször maguk is, hiszen |
| tükör már minden porcikánk, uram, |
| a szokásosnál több gyógyszert, óvszert, |
| élesztőt és sört fogyasztunk este, |
| hogy figyelhessünk a hírekre, |
| meg arra, amikor azt mondják, |
| hiba volna, ha összekevernénk |
| a húgyhólyag meg a szakajtó |
| és azt hinnénk, hogy az ezért, |
| hiszen mindennek törvénye van, |
| hallgatjuk hát a híreket, |
| akkor is, ha már nincs adás, |
| így később fekszünk le, s talán |
| meglepődhet megint, meglepetést |
| ezt kérdem magam is, talán |
|
Az idegenvezető elbúcsúzik
| Nos, fönt vagyunk a mi kis városunk |
| legmagasabb pontján, uram, |
| vagyis a végtelenben, uram, |
| s nem hiszi el a messzeséget, |
| az ott a Béka-hegy vagy Béka-segg, |
| magasabb, mint a miénk, de hát |
| egyébként a lakosság apraja-nagyja |
| emelte azt is, mint tudja, |
| s valószínű, hogy nincsen, |
| legalábbis így gondolják sokan, |
| s innen se látni pontosan, |
| párhuzamosok hozzák-viszik, |
| hogy is mondjam, tán az időt |
| onnan ide, innen oda, uram, |
| s állítólag a végtelenben |
| még a ködnek is értelme van, |
| de már megint mellébeszélek, |
| meztelen női test, olyan, |
| folyamatosan utána töltjük, |
| s kötöttük rá a csatornára, |
| ha a napsugár még kisebb szögben |
| akkor talán elnevezhetnénk |
| Közép-Európai-Jeges-tengernek, |
| vagy valami hasonlónak, uram, |
| s hogy tudjuk a nevét mindannyian, |
| rossz formában vagyok, uram, |
| sajnálom, hogy a saját útikönyvét |
| mert az a sok kis pörsenés, |
| és megcsúszik, ha belelép. |
|
Az idegenvezető levele
| Kedves uram, ezerkilencszáznyolcvan |
| szeptember ötödikén, miután |
| nyári időszámítás szerint déli |
| Hunyadi János szobrától alig |
| néhány méterre, a zebrán, |
| a zebra túlsó végén, abban a |
| villogó zöld megpirosodik, |
| s kettőt kell lépni gyorsan, |
| a járdán legyen az ember, tehát |
| szaporáz már, érzi, hogy hibát |
| követett el, amikor mégis |
| elindult, de nem akkorát, |
| mindenkivel megesett már ilyen, |
| s az autóknak az ezred- vagy század- |
| egyszóval ama sávban, ahol |
| a „még igen” s a „már nem” állnak, |
| s hitbizománya van a halálnak, |
| kis híján elütött egy taxi, |
| és itt abba lehetne hagyni, |
| „menj az anyádba, te állat”, |
| melyek az ihlet mámorában |
| különös nem történt, rendőr |
| s már-már a járdán álltam, |
| a járműveknek megint zöld lett, |
| s megkondult a déli harangszó, |
| mintha fölöttem harangoznának, |
| s Hunyadi gyülevész parasztjai, |
| magyarok, délszlávok, románok, |
| mert a forgalom, vagy ahogy |
| itt mondják: a történelem |
| s mire jó ez? menjünk a mellék- |
| agyonverhetjük egymást, ha tudjuk, |
| hogy rettenetesen betojtam, |
| és hallgatva a csevegést, |
| minthacsak véletlenül, minthacsak |
| nándorfehérvári tanulság miatt, |
| de kicsit elfogultan, kicsit |
| érdekelten még akkor is, ha ön |
| sok mindenre másként emlékezik, |
| néhány nap elég volt, hogy tudjam, |
| agyonverhetjük egymást, sőt, nyomban |
| agyon is vertük volna, így most |
| örülök, hogy már vonaton volt, |
| és ezúttal megúsztuk elevenen, |
| fogadja őszinte üdvözletem. |
|
Éltük a szép, boldog jövőt
Most mintha titkon lehajolna
| most mintha titkon lehajolna |
| holott lehajol matat négykézlábra |
| ereszkedik mint le a felhő |
| mert hiszi még hogy megtalálja |
| és addig? volt már példa rá |
| évtizedek múltán derült ki |
| vagy sohase miért zuhant le |
| tévedt el tört ki hagyta abba |
| hogy mindig akik maguk is |
| ők is ketrecben háziállat |
| mért szólnának ha ugyanazt |
| lenyugszik itt is éjjel is |
| egy ujjnyira az ujjaiktól |
| már-már kezükben van amíg |
| járnak-kelnek mintha kezükben |
| perc óra nap esztendő évek |
| és többé senki nem találja. |
|
A „nagy bumm”
| Amikor megint előmászott, |
| és rendületlen dolgozott. |
|
| Jött-ment, csípett és vakarózott, |
| elindult volna, mert a dolgot |
| ott sem lehet halasztani. |
|
| S az a valami, az is mintha |
| ijedten figyelt oda-vissza: |
|
| S azon onnan, sőt, azon onnan |
| megfeszültek egy mozdulatban, |
|
| S ím odalenn, hol nincs már semmi, |
| csupán a „nagy bumm” közepe, |
|
|
A játék vége
| Mert ide tették akadéknak, |
| ő mondaná meg a keréknek, |
| hogy mi a jó út, és mi végett |
| hasadjon ketté a kerékagy, |
|
| hogy három nap se több, mint két nap, |
| miért könnyebb, ha nyomorék vagy, |
|
| ő, aki holnap benned él csak, |
| mint abroncsba szorult idézet, |
| mint stigmája a múló résznek, |
| amelyet egy pillanat szétcsap, |
|
| ő játszaná el az egészet, |
| veled? a „boldog maradéknak”? |
|
|
Elhinnéd-e?
| Ha ők volnának az egészségesek, |
| a gátlástalanok, hazudozók, |
| az izompacsirták, henteslegények, |
| a nem pofázók, nem álmodozók, |
|
| ha az önjelölt fegyverhordozók, |
| a grafománok, a mindig beképzelt |
| úrifiúk, a profi seggnyalók, |
| a csak nyelvükben élő gyászvitézek, |
|
| ha ők, akik a tudott mindenséget |
| úgy ölelik, mint alkalmi lotyót, |
| akit útjukba fektetett a végzet, |
| hogy feledjenek mindent, ami volt, |
|
| ha ők, a jövőt elkupeckodók, |
| elhinnéd-e, hogy nem lesz végítélet? |
|
|
A mezei futás díját irigyli
| összefolynak a mélyedésben, |
| ragyognak, mint az ürülékem, |
| mulandók, mint a hatalom, |
|
| macska leszek, betakarom, |
| nehogy valaki belelépjen, |
| akkor se, ha egyedül érzem, |
|
| hisz akármilyen nagy halom, |
| fordulat lesz csak a mesében: |
| feszítettek az árnyékszéken, |
| mint első kocsis a bakon, |
|
| mert azon onnan semmi nyom, |
| és azon innen semmi érdem. |
|
|
Vatta-dugdosók
| S jönnek a vatta-dugdosók |
| trombitákkal, lánctalpasokkal, |
| tele lesz a város, a ház, |
| a forgókon, akár a szikra, |
| jönnek a zaj, a baj után, |
| ragyognak, mint a szivárvány, |
| mint egy diktátor nyilatkozatai, |
| körbejárnak, mint a hülyét, |
| bíznak benne, hogy önmagamtól, |
| hogy elkérem és összegyűröm, |
| értem történik minden, vasárnapi |
| ebédjüket hagyták ott, mikor |
| ordítottam, hogy nem bírom, hát |
| ne gondoljam, hogy nekik ez |
| szedjem csak össze bűntudatom, |
| s dugjam be szépen, vissza az anyámba |
| úgyse megyek, mindenütt ez van, itt most |
| ez még igazi vatta, de amit |
| holnap hoznak, kóc, s előbb-utóbb |
| a rongyot is kinevezik, hát, |
| ne játsszam meg magam, bajba hozom |
| és nézzek csak a fülükbe, ott |
| hogy zárják el, hogy kapcsolják ki, |
| hogy megbolondulok, satöbbi, |
| csöndben kell megdögölni, |
| először szépen bal fülünkbe, |
| aztán lassan a jobb fülünkbe, |
|
Minden megtörténik
| Minden megtörténik megint, mintha |
| ugyanabba a szarba lépnénk, |
| nem változik, csupán a mélység, |
| vagy csak a mélység képzete, |
| hogy aki nem lép megelőzik, |
| győzelem véres vereségből, |
| s minden megtörténik megint, mintha |
| ugyanabba a szarba lépnénk… |
|
Circulus vitiosus
| Minthogy a szerkesztők a mai |
| gazdasági, sőt, politikai |
| helyzetben azt a néhány verset is |
| legszívesebben kihagynák, amit |
| a tradíció, a laptükör, vagyis |
| néhány idegbeteg előfizető miatt |
| a költők társadalmi vagy társasági |
| tisztességes alkoholista, gyógyítható |
| depressziós vagy sikertelen |
| öngyilkos lehetne, versíró |
| lesz végül, s lelki egyensúlyát |
| ahol tapasztalt úriemberek |
| gazdasági, sőt, politikai |
| helyzetben azt a néhány verset is |
| legszívesebben kihagynák, amit |
| a tradíció, a laptükör, vagyis |
| néhány idegbeteg előfizető miatt |
| a költők társadalmi vagy társasági |
|
A nyolcvanas évek költőihez
| ne legyen több mint az Odol |
| fogkrém reklámja vagy a nagy |
| néhány szava, legjobb ha csak |
| ha hosszú, mint ez, vagy ilyen |
| mert mindig történhet csoda, |
| már senki sem figyel oda. |
|
Megközelítések
| Minden porcikám, mint fonál |
| az lesz, amelyik jóllakott, |
| míg éhes száj, éhes falat, |
|
| Tudom, hogy itt a horgomon, |
| egy-élet-egy-halál között, |
| hogy rajta múlik az egész. |
|
| rímbe szállnak a madarak, |
| rács mögé, sűrű kalickába, |
| s akinek tovább nő a szárnya, |
| mért maradt el, ha vége lett? |
|
|
Amikor a hegynek megindult
|
Pákolitz Istvánnak
| Minthogy ebben a szűkülő szorosban |
| visszafelé lehetetlen, sőt, maholnap |
| már-már előre is, így pihenőre, |
| bölcselkedésre s egyéb kerülőre |
| nemcsak alkalom, okunk is akadna, |
| hisz ráadásul se jobbra, se balra, |
| se fölfelé, se lefelé, azaz, ha |
| jól meggondoljuk, végképp befalazva |
| magunkba és az örökös huzatba, |
| s miközben talán ördögi kacajra |
| készülődünk, hiszen okunk akadhat, |
| méltó arra is, s ha így, hát miért ne, |
| mért ne üljünk be, mint tyúk az ülőre, |
| ha van egy ajtó, valahol egy ablak, |
| amit becsukhatunk, valahol egy nagy |
| szélárnyékban még helyreigazodhat |
| ez-az, ha a gyorsuló pillanatban |
| megkapaszkodunk, mint rabok a falban, |
| mintha mi tartanánk, s minthogy e dőre |
| csónakban is csoroghatnak utánunk, |
| szinte szédelegtem a Tímár utca |
| szűkületében, már-már a Kossuth tér |
| búgócsigájában, mikor a cifra |
| kavargásból kipattant, mint a szikra, |
| a költő, aki egy nagy esernyőbe |
| kapaszkodva lépegetett előre, |
| peckesen, mintha se jobbra, se balra, |
| se fölfelé, se lefelé haladna, |
| csupán kilépett a Rákóczi útra, |
| átment, majd a Bercsényi utca kurta |
| végét megjárva, jött a Tímár utca |
| torkán át, megállt a Kossuth tér |
| szélén, ott először balra, a Hal tér |
| irányába, majd jobbra, a Fürdő utca |
| felé nézett, és az áruház sarka |
| mellett eltűnt, ha jól emlékszem, szürke |
| csíkos öltönyt, fehér inget és madzag- |
| nyakkendőt viselt, engem észre sem vett, |
| de többen látták, amikor a hegynek |
| megindult, azaz a Széchenyi térig |
| fölcikázott a Bem utcán, ezt alig |
| értettem, mert általában nem erre |
| jött-ment, amikor a Széchenyi térre, |
| otthonról, a Rákóczi útról, inkább |
| a Bercsényi utcán, majd a Munkácsy, |
| sőt, a Gábor, a Perczel, a Kazinczy, |
| a Kossuth utcán járt a Jelenkorba, |
| általában, de legalábbis vissza, |
| hát alig értettem, hogy most miért a |
| Bem utca felé, de hirtelen, mintha |
| tartoznék neki valamivel, mintha |
| hatvan nyakkendőjéből egyet vissza |
| kellene adnom, ott, a Tímár utca |
| szűkületében, már-már a Kossuth tér |
| búgócsigájában, tán, hogy ne higgyem |
| róla, amit megcáfolhat azonnal, |
| ahogy jött, mintha se jobbra, se balra, |
| se fölfelé, se lefelé haladna, |
| megfordult bennem, ugyanarra átment, |
| mintha szólt volna: hát te meg mit állsz itt? |
|
Összegyűlik benne a fény
|
A hetvenéves Takáts Gyulának
| és tudja már, hogy vége nincs, |
| hogy saruját megigazítsa. |
|
| A fűszálon is nap ragyog, |
| a vízen is arany bilincs, |
| és minden folyik, mint a perc, |
|
| mintha ő volna a kilincs, |
| holott maga is ki-be jár, |
| mint rab madárból a kalicka. |
|
| S mert kívül gyakran elidőz, |
| kihordja lassan, ami kincs, |
| s összegyűlik benne a fény, |
| a végtelen megtartó titka. |
|
| S tündököl, mikor körbeér, |
| nincsen terhe, árnyéka sincs, |
| és ha úgy látszik, hogy megáll, |
| minden ajtaja tárva-nyitva. |
|
|
Éltük a szép, boldog jövőt
| Minthogy maholnap vége lesz, |
|
| s egymást ölelték, aki ölt, |
|
| a gyenge szépen élhetett, |
| a szorgalmasnak szárnya nőtt, |
|
| begyógyult minden régi seb, |
| éltük a szép, boldog jövőt. |
|
|
Ím, itt, leghátul, legelöl
Hóból a lábnyom
| Akkor szabadna verset írni, |
| ha nem lehet már verset írni, |
|
| nyüszítve, mint az isten öccse, |
| mert jobb világhoz volna kedve, |
|
| szaladva, mint a sebzett állat, |
| neki a vadász puskájának, |
|
| lerogyva, mint a győztes ember, |
| tele a kétes győzelemmel, |
|
| mintha feltöltött folyó medre |
|
| mintha az ég lakott föld volna, |
| s a föld ennek a halott holdja, |
|
| a világnál is mélyebb kútba, |
|
| el se fogyna, és meg se telne, |
| de mindig erre törekedne, |
|
| mintha akkor se verset írna, |
| csak nézne a fehér papírra, |
|
| amíg, mint a hóból a lábnyom, |
| vers sajog át a valóságon. |
|
|
Alkalmi vers József Attila hetvenötödik születésnapjára
| Tudom, uram, hogy figyel engem, |
| fölösleges hát hazudoznom, |
| verset írok, hogy ünnepeljem, |
| mintha nem volna semmi dolgom, |
|
| mintha ülnénk a Duna-parton, |
| ugyanabban a történetben, |
| s jönne az a szép régi asszony,
|
| hogy lássuk egymást mind a ketten, |
|
| holott, uram, ön mint az isten, |
| mozdulatlanul áll a gangon, |
| ideje van, hogy ítélkezzen, |
| golyó, amit lyukba gurítson, |
|
| de egyetlen báránya sincsen, |
| akit helyettem föláldozzon. |
|
|
| Kotyogok, mint elhagyott csolnak, |
| hiszen „úgy is” apám lehetne, |
| apám meg önné lesz maholnap, |
| és áll a világ megint egybe, |
|
| talán több lovon lovagolhat, |
| s megérkezik a történetbe, |
| mint önbe az az első csillag,
|
|
| habár most tél van, bevonultak |
| forognak látható hatalmak,
|
| és drága kincs az ön reménye, |
|
| a legnagyobb, mit apa adhat |
|
|
| Anyámmal egy napon születtek, |
| anyám kilencszáztizenhatban, |
| „így is” része a történetnek, |
| sétálgatok az ünnepnapban, |
|
| és mintha azt az első verset |
| írnám, amit ön tizenhatban, |
| vagyok megint őszinte gyermek, |
|
| és anyám, aki hatvannégy lett, |
| azt mondja, nem élt soha jobban, |
| csak azt szeretné még, a kuglert,
|
| ami naponta távolabb van, |
|
| s mint akit a mindenség vert meg, |
| sírok egy törött kirakatban. |
|
|
| Míg idenéz hamvadt hajamra, |
| de mintha öröklét havazna, |
| kés marad bennem, ami kés volt,
|
|
| s úgy szelem át a szakadékot, |
| mint föld felé zuhanó alma, |
| a történet legszebb kalandja, |
|
| hisz akaratlan visszaadja
|
| készül az új születésnapra, |
| mert folytatni kell, ami szép volt, |
|
| és úgy ragyog rá az ön arca, |
| mint tükörre az esti égbolt. |
|
|
|
Születésnapi páros
| Ma lettem kerek negyvenöt, |
| most éppen magamhoz jövök, |
| belépek, és szemben velem |
| ott állok, majdnem meztelen, |
| és nézzük egymást, mint a vak, |
| de mint a látó asszonyok, |
| tudjuk rólam, amit tudok, |
| s azt kérdezi, miért kerek, |
| hiszen nem hetven, hetvenegy, |
| s minthogy nincs válasz, felröhög, |
| negyvenöt, persze, negyvenöt, |
| egyszóval, élünk, öregem, |
| s hogy nem haltunk meg annyiszor, |
| lassan mindegy lesz, hogy mikor, |
| lehettünk volna, volna, ha, |
| de már rák, szívbaj, reuma, |
| azt sem, vagy csak, ahogy lehet, |
| s méghogy mi voltunk a gyerek |
| s mi voltunk, voltunk, mint a nap, |
| és hogy az is történelem, |
| megéltünk, hogy szerény legyek, |
| csak nevetek, csak nevetek, |
| hiszen, mint a köztesbabot, |
| s úgy néznek ránk az öregek, |
| mintha mi volnánk a gyerek, |
| mintha mi volnánk még ma is, |
| mért nem vagy hetven, hetvenegy, |
| vagy tizenöt vagy huszonöt, |
| hogy szabad légy, ha megjövök, |
| és tudd, hogy éppen annyi vagy, |
| hogy negyvenöt, ha negyvenöt, |
| és rég benőtt a köldököd, |
| de semmi sincsen nélküled, |
| és felelős vagy, minthacsak |
| te szülted volna önmagad, |
| még akkor is, ha dől a fal, |
| s több az ember, mint a magyar, |
| még akkor is, ha azt hiszed, |
| hogy nem tartozol senkinek, |
| és toporzékolsz, mint a rab, |
|
Berajzolunk egy pici almafát
|
Bartók Béla emlékének
| A gyökér hallgat, dolgozik, |
| köp a plecsnire, nem akar |
| fogja a vizet, sót, vasat, |
| küldi fölfelé, hogy menjen |
| rokkát ültet virágcserépbe, |
| s mivel a hazug büntetése |
| hanem, hogy ő nem hisz másnak, |
| hogy már a rokka is becsapja, |
| pedig ő különb, mint nagyapja, |
| neki húzzák a szerenádot, |
| hogy meghallotta, s el van telve |
| hát kérem, álljunk meg a rímmel, |
| alatta, belül, legközelebb |
| mert emlékezett a zenére, |
| tehát a gyökér nem jelez, |
| berajzolunk egy pici almafát, |
|
Az angyal fölszólalása
|
Martyn Ferenc: Lovas, karddal című képére
| Itt megállj! ide nem szól |
| igazolvány, itt a csontokat |
| homok födi, nyílnak-csukódnak, |
| ha átmégy rajtuk, nincsenek, |
| a mozdulat a fény minden színét |
| kihasítja belőled, ha maradsz, |
| fölépíti benned a hülyét, |
| és
vigyorogsz, nehogy a föld |
| lecsússzon válladról, ha fordul, |
| itt a fejed is
láb lesz, szaladsz, |
| hogy a kerítés másik oldalára |
| csúszkál
szíved fölött, és |
| rámutatnak, ha elfelejted, |
| itt a szerkezet, mint a rend
modellje |
| s ha kételkednél, megcsikordul, |
| egy táguló völgy garatjába, |
| itt nem lehetsz az, aki vagy, |
| innen
ne a farsangi bálba, |
| bele a megtartó magányba, |
| passzusok alá, csontok alá, |
| ha emlékszel még az irányra, |
| s
elhiszed, hogy nem vagy |
|
Elmenni kevés, itt maradni sok
|
Nemes Nagy Ágnesnek
| Mint a szemét a föld lágy részein, |
| összegyűlnek a hülyeségeim. |
|
| Forgolódom, hogy ne süsse a nap, |
| de árnyékból is föltámad a szag. |
|
| Ami állat volt bennem valaha, |
| kifeszül rám a végleges ruha. |
|
| Boldog lehetnék, mint a többiek, |
| de kerülgettem csak a ketrecet. |
|
| Kintről befelé, bentről kifele, |
| odaát sem szólt szebben a zene. |
|
| Építettem a végtelen falat, |
| és álmodoztam, mint aki szabad. |
|
| Mindig behorpadt az ég valahol, |
| én elhittem, hogy jön az egy akol. |
|
| Szerettem volna szeretteimet, |
| de nem hagytam, hogy megszeressenek. |
|
| Elfogadott az erősebb csapat, |
| s nem tartottam be a szabályokat. |
|
| Megközelített egy nő, egy gyerek, |
| de kiderült, hogy csodák nincsenek. |
|
| Tágul tovább a világegyetem, |
| nehéz lettem, mint szamár a hegyen. |
|
| Lábamnak égig ér a gyökere, |
| kocsimnak nincsen ki a kereke. |
|
| Elmenni kevés, itt maradni sok, |
| emberré az tesz, ha megszólalok. |
|
| Egyedül vagyok, ez végső szavam, |
| mint akinek még egy tölténye van. |
|
| És annyi joga újra kezdeni, |
| hogy önmagát is agyonlőheti. |
|
|
Ím, itt, leghátul, legelöl
| hátsó peronján, többnyire |
| hátrafelé figyelve, hiszen |
| előre, innen, nemigen lát a szem, |
| ha magamat kimozdítanám, tehát |
| szilárd pontján a létnek, |
| s bizonytalanságban mégis, mivel |
| nem tudhatom, hogy a hátam mögött, |
| s hogy aki a következő vonat |
| s mit látnék én, ha egyszer |
| ím, itt, azon a helyen, ahol |
| hogy a vészfék meghúzásához, |
| míg az emberiséggel utazom, |
| s megállítható-e a vonat, |
| ha nagy a sebesség a kanyarban, |
| tehát itt, ahol egy a vége |
| így is meg úgy is, s igazán |
| s hiszem vagy sem, hogy e helyen |
| ahol mindenki menetirányban, |
| tekergeti folyton a nyakát, |
| hogy legalább oldalról lássa, |
| a bolond tekinget csak hátra, |
| hát ugyanoda néz, ha hátra, |
| ím, itt, leghátul, legelöl, |
| ahol lassabban kel a nap, |
| ahol az emberiség és én, mint |
| s a fű, a fa, a hal, a kő |
| és mint a tűz, a víz, a levegő, |
| mondjuk, a verset, mert a vonat |
| ne csapjátok be magatokat. |
|
|