Megírjuk a szép, régi verseket
Beszakadnak a lassú tölgyesek, |
mint egy vezércikk, magányos a táj, |
erdő mélyéről nézem az eget, |
sorok között is süllyed a határ, |
|
belátható lesz, minden, ami fáj, |
megírjuk a szép, régi verseket, |
s míg a lap alján köröz a madár, |
sírni vagy lőni egyaránt lehet, |
|
de éjjel apróhirdetéseket, |
csillagokat nyit fölénk a homály, |
költemény lesz, hogy csodák nincsenek, |
aki nem csügged, az hazatalál, |
|
s hogy a temetőkapun is az áll, |
nem fejeződött be, csak vége lett. |
|
|
Udvara nő
becsapottak, árvák maradnak, |
mint ünnepre terített asztalt, |
|
kínálják egymást, kóstolgatnak, |
hinnének még, de nincs kinek, |
kivágódik néha egy ablak, |
|
megkérdezik, mi van veled, |
s leülsz, mint akit beavattak, |
minden sebed lüktetni kezd, |
de azt válaszolod, hogy jól vagy, |
|
és udvara nő minden szónak, |
hogy elférjen a sok kereszt. |
|
|
Vízszintesedem
Vízszintesedem. Ha megállok, |
leülnék inkább, ha leültem, |
feküdnék, mintha nehéz zsákok |
lapulnának a sejtjeimben, |
|
ha fekszem mélyen, mint az isten, |
szétterülnék, mint fény a vízben, |
haldoklóban a dobbanások, |
|
valami partig, ami nincsen, |
feszülnék, mint befagyott álmok, |
minden víznél vízszintesebben, |
|
s ha egy csillag megakad bennem, |
tetőtől talpig kiviláglok. |
|
|
Keletre néz
A legmélyén nincsen határ, |
és csak az isten lába fáj. |
|
A legmélyén nincs ispotály, |
mert akkor is megy, ha megáll, |
és nem gyógyul meg soha már. |
|
A legmélyén nincsen halál, |
minden égtáj nyugatra száll, |
és minden nyugat egy madár. |
|
A legmélyén is asszony áll, |
kezében gyertya és fonál, |
|
|
Bezártam ajtót, ablakot
Félek, mert már nem szeretek, |
létezem csak, mint a kövek. |
|
Egy bombához több a közöm, |
mint ahhoz, ki visszaköszön. |
|
ha nincs lombja, nincs madara. |
|
Mennék feléd, jönnél ide, |
de nem mozdul meg senki se. |
|
nem hiányzom, ha meghalok. |
|
mert megint minden lehetek. |
|
És elindulok, mint a vak, |
|
|
Sírvers, 1980
Megálltak csöppet, nagy sisakjuk |
kupoláján fölkelt a hold. |
|
Azt hittük, együtt még lehet, |
kapaszkodtunk a víz alatt. |
Csizmájuk talpa eltakarta, |
de itt is, ott is buborék. |
|
Kondult a világ, mint a kút. |
Fölszóltunk rájuk: emberek! |
Cingár szavunk a partot verte, |
|
Arcuk volt és üres kezük, |
aztán végképpen elmerült. |
Ők feküsznek alul, köpenyben, |
fölöttünk törött szalmaszál. |
|
|
Sírni szeretnénk, mint az emberek
Majd megjöttök, hogy melegedjetek, |
levetitek a fagyos maskarát, |
nem firtatjátok többé, ki a szebb, |
ki a gonoszabb, ki az ostobább, |
|
a legnagyobb bűnös is megbocsát, |
és nem érti, hogy mitől van meleg, |
állati szag tölti be a szobát, |
sírni szeretnénk, mint az emberek, |
|
majd megtaláljuk, ami elveszett, |
mert mindenki elveszti önmagát, |
végtelenben dobogó egyszeregy, |
folyamatos lesz megint a világ, |
|
majd nézzük egymást, mint a katonák, |
akik túlélték, amit nem lehet. |
|
|
Amikor Bárdosi Németh Jánost eltemettük
Már majdnem ott, legbelül néha |
már-már fölötte, sőt, megélve, |
túlsó oldalát is, mivégre |
|
készülünk folyvást vereségre, |
ha akkor is valami célba? |
mért szalad el a győztes béke, |
ha megmarad az örök téma? |
|
te, ki vagy már beszélő néma, |
zuhog a hökkent maradékra |
a mindig-majdnem jégverése, |
|
mondd, mért foszlik széjjel a vége, |
ha helyén az utolsó tégla? |
|
|
Megmarad minden, ami elszivárog
Alázat tartja össze a világot, |
kényszerű meder zuhanó folyót, |
megmarad minden, ami elszivárog, |
kipusztulnak buta ragadozók, |
|
így döntöttem, mert keresem a szót |
a történetre, hogy egyszer fölállok |
kijátszani a gravitációt, |
miként Heródest a háromkirályok, |
|
én nem tudom, hogy ki, miben hibázott, |
de bennem földig hajolnak a jók, |
fölemelik a betlehemi jászolt, |
s ott van alatta minden, ami volt, |
|
tükrözöm őket, mint napot a hold, |
és elfogyok, mert árnyékukba járok. |
|
|
Nehezebb részem
Aki laktam leginkább bennem, |
körözök már folyvást fölöttem, |
|
olyan gyorsan dobog a szárnyam, |
hihetném, hogy végleg kiszálltam, |
|
látom magam önmagam nélkül, |
ahogy a tér időmhöz békül, |
|
s fordul-térül a föld alattam, |
életnél is alacsonyabban, |
|
térül-fordul valami rendbe, |
mintha a rend a lényeg lenne, |
|
s akit nézek, nehezebb részem, |
|
fogna hosszabb-rövidebb száron, |
akkor is, ha oda az álom, |
|
mintha tudná, mi látszik onnan, |
|
s menne elöl, szemben a nappal, |
hogy legyen majd, ki megvigasztal. |
|
|
És elköveti újra a bűnt
Fáj a szemem, ködbe a betűk, |
vesznek a formák egyformába, |
koponyám alján érzem a tűt, |
amely testem útjait járja, |
|
döcög a vers is, s mintha az űrt |
aki érti ezt, megmenekült, |
harag nélkül néz a világra, |
|
áll magában a rendbe kövült |
létben, mintha valakit várna, |
tenyerében az összeszűkült |
mindenség sajgó szakadása, |
|
hogy a törvényt megmagyarázza. |
|
|
Az idegenvezető szövegeiből
Az idegenvezető bemutatkozik
Bizony, uram, a mi kis városunkban |
ködösek a reggelek, emiatt |
sokáig tart a hajnal, messzire |
elhallatszik, ha korán kel valaki, |
tehát találhat magyarázatot |
álmatlanságunkra éppúgy, mint álmainkra |
vagy költőinkre, akik eképpen |
hogy mielőbb nyugdíjba mehessenek, |
sőt, találhat magyarázatot |
kurváinkra is, akik viszont |
nem akarnak nyugdíjba menni, mert úgymond, |
disznót hizlalnak a papok, |
és mennyországról prédikálnak a városatyák, |
holott, uram, a mi kis városunkban |
déltájban akkora a fényesség, |
mintha meztelen női segget |
mondjuk, egy lepedőn, miközben, |
rárajzolja valaki Európát, Amerikát, |
s alulra talán Japánt, Ausztráliát, |
minthogy a többi már rajta van, |
csak nem látszik a nagy világosságtól, |
vagyis, uram, a mi kis városunkban |
délután is folytatódik a reggel, |
megérkezik a postás a több napos |
expressz-levelekkel és hírekkel, |
a mai dátumot, minekutána gyorsan |
buszra, vonatra, kocsiba ülnek |
a munkások, a parasztok, a katonák és a |
hogy elkezdjék a bővített újratermelést |
nyitott kérdésekben, napestig, |
pedig, uram, a mi kis városunkban |
becsukódnak a pontos válaszok, és a |
közvilágításról több szó esik, |
minden benne lesz az újságokban megint, |
s ebben, uram, meg is nyugodhatnánk, amíg |
összebújik a nemzett (igen, két t-vel), hogy, |
mondjuk, nemezzen (így!), ami |
kemény törvény inkább, mint tiltakozás, |
ezt a földet tekintjük, akkor is |
|
Az idegenvezető a Főtérre ér
Nézze, uram, én akár versben is |
elmondhatom, hiszen már annyiszor, |
de így sem, úgy sem érthető, |
csak állnak itt a köpködőn |
megint vesztett a csapat, |
pedig az ott a harcban elesett |
és egyre több a lapos mellű nő, |
holott ők még az anyatejjel |
szívták magukba, istenem, |
egy három éves srácot, aki, |
ha egy szép női feneket lát, |
odaszalad és, hogy is mondjam, rávág, |
és ennek már nagy hagyománya van, |
tehát mondhatom versben is, |
de úgyis megismétlem, vegyük |
példának a lengyelnadrágot, |
itt is, a mi kis városunkban, |
ezerkilencszázharminckilencben, |
s mért jártak bocskaiban, |
vagy például a török bugyogót |
mért nem viselték Marcaliban |
Ferenc József is avathatta volna, |
s még mindig hasonlít a Burgra, |
nézi-e a gyönyörű lábakat? |
villognak, mint a radarantennák, |
jelzik a repülőket, a pacsirtát, |
s a szülőszobák padlója alá rejtett |
még a szárnyasrakétákat is, uram, |
ha ezt fölfogja, ördöge van, |
abból élek, hogy nem értem, |
csak állok itt a köpködőn, |
megint vesztett a csapat, |
egyébként ezt a katedrálist, |
lehajol most, szépívű tomporánál |
ennyit még, uram, az egészhez. |
|
Az idegenvezető a bizalmába fogad
Ez itt, uram, a Nagy Városi Fék, |
vagyis az N.V.F., köztünk maradjon: |
semmi okunk szomorúságra, |
vagy nagy vidámságra, uram, |
hiszen a mi kis városunkban |
az Építs Magadba Féket mozgalomban, |
olyan, mintha sokezer N.V.F-et |
mint a mezei futás cél nélkül, |
vagy például a doni visszavonulás |
ne menjünk olyan messzire, talán |
képzeljen el egy hasjövésmenést, |
eredmény semmi már, de futni kell, |
s a klozettal a seggén alszik el, |
és azt álmodja, ez is megesett |
valakivel, hogy maga a klozett, |
itt láthatná az építők nevét, |
de befelé van fordítva, ugye, |
lehet, uram, hogy az ön öregapja, |
említette, hogy a monarchia |
de hadd legyen ennyi örömöm, |
hisz látom, hogy önben is ott a fék, |
öreganyámmal szeretkezett, |
ahol az N.V.F. pedálja van, |
hogy csak a tábla belső falán |
még annyit, hogy néha, titokban |
mert már az É.M.F. nagy eredménye, |
|
Az idegenvezető magánügyei
Este, uram, a mi kis városunk |
a három deka élesztőtől, amit |
mert megnyúlt, beszáradt, vagy |
netán azt akarja játszani, |
Mozambikkal meg Nicaraguával |
a Kárpát-medence jelű szakajtóból |
háromkor vagy három után néhány |
perccel, de legkésőbb fél négykor |
minden éjjel fölébred, méghozzá arra, |
néha fáj már a húgyhólyagja, |
s hiába fordul át, mondjuk, |
halaszthatatlanul ki kell mennie |
s tudja, uram, aki a további |
s laikus, mint én, azt gondolja, hogy |
ez a megfázás, az öregedés jele, és |
nem álom vagy élesztő következménye, |
hiszen eleddig nem kellett neki, |
s ha igen, azt elfelejtette |
vagy kompenzálta reggelig, |
mindenesetre nem kotyogta el |
legtöbbször maguk is, hiszen |
tükör már minden porcikánk, uram, |
a szokásosnál több gyógyszert, óvszert, |
élesztőt és sört fogyasztunk este, |
hogy figyelhessünk a hírekre, |
meg arra, amikor azt mondják, |
hiba volna, ha összekevernénk |
a húgyhólyag meg a szakajtó |
és azt hinnénk, hogy az ezért, |
hiszen mindennek törvénye van, |
hallgatjuk hát a híreket, |
akkor is, ha már nincs adás, |
így később fekszünk le, s talán |
meglepődhet megint, meglepetést |
ezt kérdem magam is, talán |
|
Az idegenvezető elbúcsúzik
Nos, fönt vagyunk a mi kis városunk |
legmagasabb pontján, uram, |
vagyis a végtelenben, uram, |
s nem hiszi el a messzeséget, |
az ott a Béka-hegy vagy Béka-segg, |
magasabb, mint a miénk, de hát |
egyébként a lakosság apraja-nagyja |
emelte azt is, mint tudja, |
s valószínű, hogy nincsen, |
legalábbis így gondolják sokan, |
s innen se látni pontosan, |
párhuzamosok hozzák-viszik, |
hogy is mondjam, tán az időt |
onnan ide, innen oda, uram, |
s állítólag a végtelenben |
még a ködnek is értelme van, |
de már megint mellébeszélek, |
meztelen női test, olyan, |
folyamatosan utána töltjük, |
s kötöttük rá a csatornára, |
ha a napsugár még kisebb szögben |
akkor talán elnevezhetnénk |
Közép-Európai-Jeges-tengernek, |
vagy valami hasonlónak, uram, |
s hogy tudjuk a nevét mindannyian, |
rossz formában vagyok, uram, |
sajnálom, hogy a saját útikönyvét |
mert az a sok kis pörsenés, |
és megcsúszik, ha belelép. |
|
Az idegenvezető levele
Kedves uram, ezerkilencszáznyolcvan |
szeptember ötödikén, miután |
nyári időszámítás szerint déli |
Hunyadi János szobrától alig |
néhány méterre, a zebrán, |
a zebra túlsó végén, abban a |
villogó zöld megpirosodik, |
s kettőt kell lépni gyorsan, |
a járdán legyen az ember, tehát |
szaporáz már, érzi, hogy hibát |
követett el, amikor mégis |
elindult, de nem akkorát, |
mindenkivel megesett már ilyen, |
s az autóknak az ezred- vagy század- |
egyszóval ama sávban, ahol |
a „még igen” s a „már nem” állnak, |
s hitbizománya van a halálnak, |
kis híján elütött egy taxi, |
és itt abba lehetne hagyni, |
„menj az anyádba, te állat”, |
melyek az ihlet mámorában |
különös nem történt, rendőr |
s már-már a járdán álltam, |
a járműveknek megint zöld lett, |
s megkondult a déli harangszó, |
mintha fölöttem harangoznának, |
s Hunyadi gyülevész parasztjai, |
magyarok, délszlávok, románok, |
mert a forgalom, vagy ahogy |
itt mondják: a történelem |
s mire jó ez? menjünk a mellék- |
agyonverhetjük egymást, ha tudjuk, |
hogy rettenetesen betojtam, |
és hallgatva a csevegést, |
minthacsak véletlenül, minthacsak |
nándorfehérvári tanulság miatt, |
de kicsit elfogultan, kicsit |
érdekelten még akkor is, ha ön |
sok mindenre másként emlékezik, |
néhány nap elég volt, hogy tudjam, |
agyonverhetjük egymást, sőt, nyomban |
agyon is vertük volna, így most |
örülök, hogy már vonaton volt, |
és ezúttal megúsztuk elevenen, |
fogadja őszinte üdvözletem. |
|
Éltük a szép, boldog jövőt
Most mintha titkon lehajolna
most mintha titkon lehajolna |
holott lehajol matat négykézlábra |
ereszkedik mint le a felhő |
mert hiszi még hogy megtalálja |
és addig? volt már példa rá |
évtizedek múltán derült ki |
vagy sohase miért zuhant le |
tévedt el tört ki hagyta abba |
hogy mindig akik maguk is |
ők is ketrecben háziállat |
mért szólnának ha ugyanazt |
lenyugszik itt is éjjel is |
egy ujjnyira az ujjaiktól |
már-már kezükben van amíg |
járnak-kelnek mintha kezükben |
perc óra nap esztendő évek |
és többé senki nem találja. |
|
A „nagy bumm”
Amikor megint előmászott, |
és rendületlen dolgozott. |
|
Jött-ment, csípett és vakarózott, |
elindult volna, mert a dolgot |
ott sem lehet halasztani. |
|
S az a valami, az is mintha |
ijedten figyelt oda-vissza: |
|
S azon onnan, sőt, azon onnan |
megfeszültek egy mozdulatban, |
|
S ím odalenn, hol nincs már semmi, |
csupán a „nagy bumm” közepe, |
|
|
A játék vége
Mert ide tették akadéknak, |
ő mondaná meg a keréknek, |
hogy mi a jó út, és mi végett |
hasadjon ketté a kerékagy, |
|
hogy három nap se több, mint két nap, |
miért könnyebb, ha nyomorék vagy, |
|
ő, aki holnap benned él csak, |
mint abroncsba szorult idézet, |
mint stigmája a múló résznek, |
amelyet egy pillanat szétcsap, |
|
ő játszaná el az egészet, |
veled? a „boldog maradéknak”? |
|
|
Elhinnéd-e?
Ha ők volnának az egészségesek, |
a gátlástalanok, hazudozók, |
az izompacsirták, henteslegények, |
a nem pofázók, nem álmodozók, |
|
ha az önjelölt fegyverhordozók, |
a grafománok, a mindig beképzelt |
úrifiúk, a profi seggnyalók, |
a csak nyelvükben élő gyászvitézek, |
|
ha ők, akik a tudott mindenséget |
úgy ölelik, mint alkalmi lotyót, |
akit útjukba fektetett a végzet, |
hogy feledjenek mindent, ami volt, |
|
ha ők, a jövőt elkupeckodók, |
elhinnéd-e, hogy nem lesz végítélet? |
|
|
A mezei futás díját irigyli
összefolynak a mélyedésben, |
ragyognak, mint az ürülékem, |
mulandók, mint a hatalom, |
|
macska leszek, betakarom, |
nehogy valaki belelépjen, |
akkor se, ha egyedül érzem, |
|
hisz akármilyen nagy halom, |
fordulat lesz csak a mesében: |
feszítettek az árnyékszéken, |
mint első kocsis a bakon, |
|
mert azon onnan semmi nyom, |
és azon innen semmi érdem. |
|
|
Vatta-dugdosók
S jönnek a vatta-dugdosók |
trombitákkal, lánctalpasokkal, |
tele lesz a város, a ház, |
a forgókon, akár a szikra, |
jönnek a zaj, a baj után, |
ragyognak, mint a szivárvány, |
mint egy diktátor nyilatkozatai, |
körbejárnak, mint a hülyét, |
bíznak benne, hogy önmagamtól, |
hogy elkérem és összegyűröm, |
értem történik minden, vasárnapi |
ebédjüket hagyták ott, mikor |
ordítottam, hogy nem bírom, hát |
ne gondoljam, hogy nekik ez |
szedjem csak össze bűntudatom, |
s dugjam be szépen, vissza az anyámba |
úgyse megyek, mindenütt ez van, itt most |
ez még igazi vatta, de amit |
holnap hoznak, kóc, s előbb-utóbb |
a rongyot is kinevezik, hát, |
ne játsszam meg magam, bajba hozom |
és nézzek csak a fülükbe, ott |
hogy zárják el, hogy kapcsolják ki, |
hogy megbolondulok, satöbbi, |
csöndben kell megdögölni, |
először szépen bal fülünkbe, |
aztán lassan a jobb fülünkbe, |
|
Minden megtörténik
Minden megtörténik megint, mintha |
ugyanabba a szarba lépnénk, |
nem változik, csupán a mélység, |
vagy csak a mélység képzete, |
hogy aki nem lép megelőzik, |
győzelem véres vereségből, |
s minden megtörténik megint, mintha |
ugyanabba a szarba lépnénk… |
|
Circulus vitiosus
Minthogy a szerkesztők a mai |
gazdasági, sőt, politikai |
helyzetben azt a néhány verset is |
legszívesebben kihagynák, amit |
a tradíció, a laptükör, vagyis |
néhány idegbeteg előfizető miatt |
a költők társadalmi vagy társasági |
tisztességes alkoholista, gyógyítható |
depressziós vagy sikertelen |
öngyilkos lehetne, versíró |
lesz végül, s lelki egyensúlyát |
ahol tapasztalt úriemberek |
gazdasági, sőt, politikai |
helyzetben azt a néhány verset is |
legszívesebben kihagynák, amit |
a tradíció, a laptükör, vagyis |
néhány idegbeteg előfizető miatt |
a költők társadalmi vagy társasági |
|
A nyolcvanas évek költőihez
ne legyen több mint az Odol |
fogkrém reklámja vagy a nagy |
néhány szava, legjobb ha csak |
ha hosszú, mint ez, vagy ilyen |
mert mindig történhet csoda, |
már senki sem figyel oda. |
|
Megközelítések
Minden porcikám, mint fonál |
az lesz, amelyik jóllakott, |
míg éhes száj, éhes falat, |
|
Tudom, hogy itt a horgomon, |
egy-élet-egy-halál között, |
hogy rajta múlik az egész. |
|
rímbe szállnak a madarak, |
rács mögé, sűrű kalickába, |
s akinek tovább nő a szárnya, |
mért maradt el, ha vége lett? |
|
|
Amikor a hegynek megindult
Pákolitz Istvánnak
Minthogy ebben a szűkülő szorosban |
visszafelé lehetetlen, sőt, maholnap |
már-már előre is, így pihenőre, |
bölcselkedésre s egyéb kerülőre |
nemcsak alkalom, okunk is akadna, |
hisz ráadásul se jobbra, se balra, |
se fölfelé, se lefelé, azaz, ha |
jól meggondoljuk, végképp befalazva |
magunkba és az örökös huzatba, |
s miközben talán ördögi kacajra |
készülődünk, hiszen okunk akadhat, |
méltó arra is, s ha így, hát miért ne, |
mért ne üljünk be, mint tyúk az ülőre, |
ha van egy ajtó, valahol egy ablak, |
amit becsukhatunk, valahol egy nagy |
szélárnyékban még helyreigazodhat |
ez-az, ha a gyorsuló pillanatban |
megkapaszkodunk, mint rabok a falban, |
mintha mi tartanánk, s minthogy e dőre |
csónakban is csoroghatnak utánunk, |
szinte szédelegtem a Tímár utca |
szűkületében, már-már a Kossuth tér |
búgócsigájában, mikor a cifra |
kavargásból kipattant, mint a szikra, |
a költő, aki egy nagy esernyőbe |
kapaszkodva lépegetett előre, |
peckesen, mintha se jobbra, se balra, |
se fölfelé, se lefelé haladna, |
csupán kilépett a Rákóczi útra, |
átment, majd a Bercsényi utca kurta |
végét megjárva, jött a Tímár utca |
torkán át, megállt a Kossuth tér |
szélén, ott először balra, a Hal tér |
irányába, majd jobbra, a Fürdő utca |
felé nézett, és az áruház sarka |
mellett eltűnt, ha jól emlékszem, szürke |
csíkos öltönyt, fehér inget és madzag- |
nyakkendőt viselt, engem észre sem vett, |
de többen látták, amikor a hegynek |
megindult, azaz a Széchenyi térig |
fölcikázott a Bem utcán, ezt alig |
értettem, mert általában nem erre |
jött-ment, amikor a Széchenyi térre, |
otthonról, a Rákóczi útról, inkább |
a Bercsényi utcán, majd a Munkácsy, |
sőt, a Gábor, a Perczel, a Kazinczy, |
a Kossuth utcán járt a Jelenkorba, |
általában, de legalábbis vissza, |
hát alig értettem, hogy most miért a |
Bem utca felé, de hirtelen, mintha |
tartoznék neki valamivel, mintha |
hatvan nyakkendőjéből egyet vissza |
kellene adnom, ott, a Tímár utca |
szűkületében, már-már a Kossuth tér |
búgócsigájában, tán, hogy ne higgyem |
róla, amit megcáfolhat azonnal, |
ahogy jött, mintha se jobbra, se balra, |
se fölfelé, se lefelé haladna, |
megfordult bennem, ugyanarra átment, |
mintha szólt volna: hát te meg mit állsz itt? |
|
Összegyűlik benne a fény
A hetvenéves Takáts Gyulának
és tudja már, hogy vége nincs, |
hogy saruját megigazítsa. |
|
A fűszálon is nap ragyog, |
a vízen is arany bilincs, |
és minden folyik, mint a perc, |
|
mintha ő volna a kilincs, |
holott maga is ki-be jár, |
mint rab madárból a kalicka. |
|
S mert kívül gyakran elidőz, |
kihordja lassan, ami kincs, |
s összegyűlik benne a fény, |
a végtelen megtartó titka. |
|
S tündököl, mikor körbeér, |
nincsen terhe, árnyéka sincs, |
és ha úgy látszik, hogy megáll, |
minden ajtaja tárva-nyitva. |
|
|
Éltük a szép, boldog jövőt
Minthogy maholnap vége lesz, |
|
s egymást ölelték, aki ölt, |
|
a gyenge szépen élhetett, |
a szorgalmasnak szárnya nőtt, |
|
begyógyult minden régi seb, |
éltük a szép, boldog jövőt. |
|
|
Ím, itt, leghátul, legelöl
Hóból a lábnyom
Akkor szabadna verset írni, |
ha nem lehet már verset írni, |
|
nyüszítve, mint az isten öccse, |
mert jobb világhoz volna kedve, |
|
szaladva, mint a sebzett állat, |
neki a vadász puskájának, |
|
lerogyva, mint a győztes ember, |
tele a kétes győzelemmel, |
|
mintha feltöltött folyó medre |
|
mintha az ég lakott föld volna, |
s a föld ennek a halott holdja, |
|
a világnál is mélyebb kútba, |
|
el se fogyna, és meg se telne, |
de mindig erre törekedne, |
|
mintha akkor se verset írna, |
csak nézne a fehér papírra, |
|
amíg, mint a hóból a lábnyom, |
vers sajog át a valóságon. |
|
|
Alkalmi vers József Attila hetvenötödik születésnapjára
Tudom, uram, hogy figyel engem, |
fölösleges hát hazudoznom, |
verset írok, hogy ünnepeljem, |
mintha nem volna semmi dolgom, |
|
mintha ülnénk a Duna-parton, |
ugyanabban a történetben, |
s jönne az a szép régi asszony,
|
hogy lássuk egymást mind a ketten, |
|
holott, uram, ön mint az isten, |
mozdulatlanul áll a gangon, |
ideje van, hogy ítélkezzen, |
golyó, amit lyukba gurítson, |
|
de egyetlen báránya sincsen, |
akit helyettem föláldozzon. |
|
|
Kotyogok, mint elhagyott csolnak, |
hiszen „úgy is” apám lehetne, |
apám meg önné lesz maholnap, |
és áll a világ megint egybe, |
|
talán több lovon lovagolhat, |
s megérkezik a történetbe, |
mint önbe az az első csillag,
|
|
habár most tél van, bevonultak |
forognak látható hatalmak,
|
és drága kincs az ön reménye, |
|
a legnagyobb, mit apa adhat |
|
|
Anyámmal egy napon születtek, |
anyám kilencszáztizenhatban, |
„így is” része a történetnek, |
sétálgatok az ünnepnapban, |
|
és mintha azt az első verset |
írnám, amit ön tizenhatban, |
vagyok megint őszinte gyermek, |
|
és anyám, aki hatvannégy lett, |
azt mondja, nem élt soha jobban, |
csak azt szeretné még, a kuglert,
|
ami naponta távolabb van, |
|
s mint akit a mindenség vert meg, |
sírok egy törött kirakatban. |
|
|
Míg idenéz hamvadt hajamra, |
de mintha öröklét havazna, |
kés marad bennem, ami kés volt,
|
|
s úgy szelem át a szakadékot, |
mint föld felé zuhanó alma, |
a történet legszebb kalandja, |
|
hisz akaratlan visszaadja
|
készül az új születésnapra, |
mert folytatni kell, ami szép volt, |
|
és úgy ragyog rá az ön arca, |
mint tükörre az esti égbolt. |
|
|
|
Születésnapi páros
Ma lettem kerek negyvenöt, |
most éppen magamhoz jövök, |
belépek, és szemben velem |
ott állok, majdnem meztelen, |
és nézzük egymást, mint a vak, |
de mint a látó asszonyok, |
tudjuk rólam, amit tudok, |
s azt kérdezi, miért kerek, |
hiszen nem hetven, hetvenegy, |
s minthogy nincs válasz, felröhög, |
negyvenöt, persze, negyvenöt, |
egyszóval, élünk, öregem, |
s hogy nem haltunk meg annyiszor, |
lassan mindegy lesz, hogy mikor, |
lehettünk volna, volna, ha, |
de már rák, szívbaj, reuma, |
azt sem, vagy csak, ahogy lehet, |
s méghogy mi voltunk a gyerek |
s mi voltunk, voltunk, mint a nap, |
és hogy az is történelem, |
megéltünk, hogy szerény legyek, |
csak nevetek, csak nevetek, |
hiszen, mint a köztesbabot, |
s úgy néznek ránk az öregek, |
mintha mi volnánk a gyerek, |
mintha mi volnánk még ma is, |
mért nem vagy hetven, hetvenegy, |
vagy tizenöt vagy huszonöt, |
hogy szabad légy, ha megjövök, |
és tudd, hogy éppen annyi vagy, |
hogy negyvenöt, ha negyvenöt, |
és rég benőtt a köldököd, |
de semmi sincsen nélküled, |
és felelős vagy, minthacsak |
te szülted volna önmagad, |
még akkor is, ha dől a fal, |
s több az ember, mint a magyar, |
még akkor is, ha azt hiszed, |
hogy nem tartozol senkinek, |
és toporzékolsz, mint a rab, |
|
Berajzolunk egy pici almafát
Bartók Béla emlékének
A gyökér hallgat, dolgozik, |
köp a plecsnire, nem akar |
fogja a vizet, sót, vasat, |
küldi fölfelé, hogy menjen |
rokkát ültet virágcserépbe, |
s mivel a hazug büntetése |
hanem, hogy ő nem hisz másnak, |
hogy már a rokka is becsapja, |
pedig ő különb, mint nagyapja, |
neki húzzák a szerenádot, |
hogy meghallotta, s el van telve |
hát kérem, álljunk meg a rímmel, |
alatta, belül, legközelebb |
mert emlékezett a zenére, |
tehát a gyökér nem jelez, |
berajzolunk egy pici almafát, |
|
Az angyal fölszólalása
Martyn Ferenc: Lovas, karddal című képére
Itt megállj! ide nem szól |
igazolvány, itt a csontokat |
homok födi, nyílnak-csukódnak, |
ha átmégy rajtuk, nincsenek, |
a mozdulat a fény minden színét |
kihasítja belőled, ha maradsz, |
fölépíti benned a hülyét, |
és
vigyorogsz, nehogy a föld |
lecsússzon válladról, ha fordul, |
itt a fejed is
láb lesz, szaladsz, |
hogy a kerítés másik oldalára |
csúszkál
szíved fölött, és |
rámutatnak, ha elfelejted, |
itt a szerkezet, mint a rend
modellje |
s ha kételkednél, megcsikordul, |
egy táguló völgy garatjába, |
itt nem lehetsz az, aki vagy, |
innen
ne a farsangi bálba, |
bele a megtartó magányba, |
passzusok alá, csontok alá, |
ha emlékszel még az irányra, |
s
elhiszed, hogy nem vagy |
|
Elmenni kevés, itt maradni sok
Nemes Nagy Ágnesnek
Mint a szemét a föld lágy részein, |
összegyűlnek a hülyeségeim. |
|
Forgolódom, hogy ne süsse a nap, |
de árnyékból is föltámad a szag. |
|
Ami állat volt bennem valaha, |
kifeszül rám a végleges ruha. |
|
Boldog lehetnék, mint a többiek, |
de kerülgettem csak a ketrecet. |
|
Kintről befelé, bentről kifele, |
odaát sem szólt szebben a zene. |
|
Építettem a végtelen falat, |
és álmodoztam, mint aki szabad. |
|
Mindig behorpadt az ég valahol, |
én elhittem, hogy jön az egy akol. |
|
Szerettem volna szeretteimet, |
de nem hagytam, hogy megszeressenek. |
|
Elfogadott az erősebb csapat, |
s nem tartottam be a szabályokat. |
|
Megközelített egy nő, egy gyerek, |
de kiderült, hogy csodák nincsenek. |
|
Tágul tovább a világegyetem, |
nehéz lettem, mint szamár a hegyen. |
|
Lábamnak égig ér a gyökere, |
kocsimnak nincsen ki a kereke. |
|
Elmenni kevés, itt maradni sok, |
emberré az tesz, ha megszólalok. |
|
Egyedül vagyok, ez végső szavam, |
mint akinek még egy tölténye van. |
|
És annyi joga újra kezdeni, |
hogy önmagát is agyonlőheti. |
|
|
Ím, itt, leghátul, legelöl
hátsó peronján, többnyire |
hátrafelé figyelve, hiszen |
előre, innen, nemigen lát a szem, |
ha magamat kimozdítanám, tehát |
szilárd pontján a létnek, |
s bizonytalanságban mégis, mivel |
nem tudhatom, hogy a hátam mögött, |
s hogy aki a következő vonat |
s mit látnék én, ha egyszer |
ím, itt, azon a helyen, ahol |
hogy a vészfék meghúzásához, |
míg az emberiséggel utazom, |
s megállítható-e a vonat, |
ha nagy a sebesség a kanyarban, |
tehát itt, ahol egy a vége |
így is meg úgy is, s igazán |
s hiszem vagy sem, hogy e helyen |
ahol mindenki menetirányban, |
tekergeti folyton a nyakát, |
hogy legalább oldalról lássa, |
a bolond tekinget csak hátra, |
hát ugyanoda néz, ha hátra, |
ím, itt, leghátul, legelöl, |
ahol lassabban kel a nap, |
ahol az emberiség és én, mint |
s a fű, a fa, a hal, a kő |
és mint a tűz, a víz, a levegő, |
mondjuk, a verset, mert a vonat |
ne csapjátok be magatokat. |
|
|