Ím, itt, leghátul, legelöl

Ím, itt, az utolsó vonat legutolsó kocsijának a hátsó peronján, többnyire hátrafelé figyelve, hiszen előre, innen, nemigen lát a szem, oldalról meg minden visszaforog ide, ím, itt, hol elszalad a lábam alól a föld, s ha megáll, megállok, ahol kimozdíthatnám helyéből a világot, ha magamat kimozdítanám, tehát szilárd pontján a létnek, s bizonytalanságban mégis, mivel nem tudhatom, hogy a hátam mögött, vagyis elöl milyen, ami idepörög, s hogy aki a következő vonat elején állna, látná-e, amit én látok, s mit látnék én, ha egyszer tolatna a vonat, ahol semmi sem ugyanaz, ami nem én, s már én sem vagyok az, mint a vers elején, ím, itt, azon a helyen, ahol egy villanással ezelőtt álltam még, s csupán átsiklott agyamon, hogy a vészfék meghúzásához, ha lenne erőm, van-e jogom, míg az emberiséggel utazom, ha látom a nyomon, hogy baj van, s megállítható-e a vonat, ha nagy a sebesség a kanyarban, mikor a többiek, mint a lovak a zabban, úgyszólván boldogok, s tán én is az vagyok hátulról nézve, tehát itt, ahol egy a vége így is meg úgy is, s igazán senkit sem zavar, hogy mért nézek a jövő után, s hiszem vagy sem, hogy e helyen áll majd az is, aki a vers végén leszek, s betöltöm-e a szerepet, ha be a helyet, ahol mindenki menetirányban, és aki háttal, az is tekergeti folyton a nyakát, hogy legalább oldalról lássa, amit a többi lát, a bolond tekinget csak hátra, meg aki fél, hogy fölismerte magában a bűnözőt, de nem találja, hát ugyanoda néz, ha hátra, ím, itt, leghátul, legelöl, ahol lassabban kel a nap, s előbb lenyugszik, amíg megy a vonat, ahol az emberiség és én, mint kettéhasadt tudat vagyunk csak egy csomag, s a fű, a fa, a hal, a kő példázza sorsomat, és mint a tűz, a víz, a levegő, vagyok szabad, én, az anyag, ha abbahagyom most, mondjuk, a verset, mert a vonat belőlem kiszakad, – ne csapjátok be magatokat.