Berajzolunk egy pici almafát

Bartók Béla emlékének A gyökér hallgat, dolgozik, köp a plecsnire, nem akar levél lenni, sem virág, fogja a vizet, sót, vasat, küldi fölfelé, hogy menjen a világ, fönn minden emberi, keresi, öli önmagát, más lenne folyvást, gyökér soha, bár ezt nem mondja ki, sőt, fejtetőre áll, rokkát ültet virágcserépbe, öntözgeti, és várja, hogy kihajt, s mivel a hazug büntetése nem az, hogy nem hisznek neki, hanem, hogy ő nem hisz másnak, elhíreszteli hogy már a rokka is becsapja, pedig ő különb, mint nagyapja, és hallja a gyökér, hogy kívül a kerítésen, neki húzzák a szerenádot, és várják, hogy világot gyújtson, jelezve, hogy meghallotta, s el van telve örömmel, hát kérem, álljunk meg a rímmel, van, ugye, a gyökér, alatta, belül, legközelebb a léthez, első forrásból tudja, ha zenélnek, és van, aki lement, mert emlékezett a zenére, és alázattal végigjárta, s kötötte lovát almafához, hogy megfordult a fa, lett a gyökérből korona, az ágakból gyökér, s van, hogy azóta a semmi semmit ér, tehát a gyökér nem jelez, furakszik még mélyebbre hitér, tiszta vízér, s mi történik, uram, itt fönn, az 1981-ben érvényes címerekben, ha a csönd az egyetlen, ami zenél? berajzolunk egy pici almafát, gyökérrel fölfelé.