A hetvenéves Takáts Gyulának
és tudja már, hogy vége nincs, |
hogy saruját megigazítsa. |
|
A fűszálon is nap ragyog, |
a vízen is arany bilincs, |
és minden folyik, mint a perc, |
|
mintha ő volna a kilincs, |
holott maga is ki-be jár, |
mint rab madárból a kalicka. |
|
S mert kívül gyakran elidőz, |
kihordja lassan, ami kincs, |
s összegyűlik benne a fény, |
a végtelen megtartó titka. |
|
S tündököl, mikor körbeér, |
nincsen terhe, árnyéka sincs, |
és ha úgy látszik, hogy megáll, |
minden ajtaja tárva-nyitva. |
|
|