Megírjuk a szép, régi verseket
Beszakadnak a lassú tölgyesek, |
mint egy vezércikk, magányos a táj, |
erdő mélyéről nézem az eget, |
sorok között is süllyed a határ, |
|
belátható lesz, minden, ami fáj, |
megírjuk a szép, régi verseket, |
s míg a lap alján köröz a madár, |
sírni vagy lőni egyaránt lehet, |
|
de éjjel apróhirdetéseket, |
csillagokat nyit fölénk a homály, |
költemény lesz, hogy csodák nincsenek, |
aki nem csügged, az hazatalál, |
|
s hogy a temetőkapun is az áll, |
nem fejeződött be, csak vége lett. |
|
|
|