Örökké

Megállt egy tiszta arc, nem méri az időt. Csak süt, csak bombáz, mint a Nap a teremtés előtt. Tenger színén, óvóhelyen újszülött sejtek riadoznak. Ki szólt? – kérdezem. Nevet adok. Nevezlek Kankalinnak. Így teremtődik a világ? Feszül minden tagom. Alkalmas ez a bolygó? Nem felelsz. Szemedben mosakodom. Benépesítjük! Így – az ember. Én meg, lásd, eltűröm, hogy kijelöltél, beprogramoztál, ragyogsz át az Űrön. Micsoda erő kellene hozzád röpítenem magam? Évezredeken, fényéveken, mágneses téren át, zajtalan. Tisztaságod erőterébe növényi-tisztán jutni be, megállítanom az időt milyen sebesség kellene? Fogadnál-e? Vasak között lélegzem fényedet. Akarom, hogy így maradj, itt állj! Megsemmisítelek. Legyél égitest, tiszta arc, penge a fában, Kankalin. Cipellek örökké, mint mércét, mint Ábel emlékét Kain.