Az ember

 

 

 

 

Áprilisi fa

Befelé, mindig befelé,
a szem, mint bogár csápja,
mint ultrahang, gépiesen
jelez falat, fát, embert,
a fül, a szervek ághegye
vattába fúr, végérvényes
arcot vesz föl a város…
Befelé, mindig befelé,
hasadt sziklákra, kövületekre,
mammutnyomba lépő mammutra,
emberi hangú növényekre,
a fára, a falra, az arcra,
befelé, be a múzeumra…
És ez az áprilisi fa,
az egyszeri, a sose látott,
zöld ujjhegyeivel fölborítja,
helyrebillenti a világot.

 

 

 

Gyorsított eljárással

A borjakat is a krumplit is
a tornyot is a bűnözőt is
a szerelmet is az életet is
sietve
sietve szorításban
határidő előtt
közben a féligkész ügyek
a részletek földcsuszamlása
a magyarázkodás mocsarai
a beszakadt hitek
micsoda mágnes rabjai?
ki maradt le?
miről?

 

 

 

Amíg

Szívdobbanásnyi ideig,
addig sem, csak amíg a szív
a nyomás és szívás között
megáll, amíg a tűszúrás
érzete eljut az agyig,
az ismeretlen sáv, holtpont,
a köztes idő
karcán engedtem el,
kívül a tudatos világ
határán, választottaknak
derengő tartományban,
ahová ő se látott
akkor, csak berontott
csattogó patákkal,
fegyvert, sisakot villogtatva
nyomult utánam, hátráló után,
haddá sötétült országa előtt
hanyattvágódni, szétterülni,
kardélű fűvé hegyesedni
kényszerített, megfeszült bennem,
mint atya a tékozló fiúban,
ki megadtam magam
szívdobbanásnyi ideig,
addig sem, csak amíg a szív
a nyomás és szívás között
megáll, amíg a tűszúrás
érzete eljut az agyig.

 

 

 

Tedd le a kést!

Torzsák közül, kezedben késsel
mutatsz rám. Védekezel.
Szemed mögött zuhog a zápor. Fázom.
Se házam, se fegyverem.
Ami volt, arcod meredélyén
szivárog, puskaként tüzel.
Árnyékom lyukas kőkerítés
árnyéka. Cipelem.
Meghallgathatnál. Bűnös is mentheti
bőrét ítélet előtt.
Késednek nincs nyele, dobd el!
Nem érzed? Vérezel.
Ez a város északi része.
Kőbánya, katlanok. A zöld
repedésekbe fogódzik, tüntet.
Szövetségem se kell?
Ez már nem harc, önvédelem.
Hát ne ellenem! Megszökik
lábamon át a gyáva állat,
de a torzsa marad.
Nyugodj meg. Eddig se léggömb
emelt. Minden, ami van itt
naptárunkból kapott nevet,
kezünk által szabad.
A torzsák is. Újra fejelni
csonkjukat nem lehet.
Halál árán sem. Tedd le a kést!
Szabadítsd meg magad.
A nap pénzről süt. Ahol
moha, ott a meleg.
Arra van dél. Tedd le a kést.
Nem védem magamat.

 

 

 

Mi már

Mi már soha egy űrkabinban
soha együtt egy csigaház fölött
soha együtt lövészárokban mi már
nem öntözünk közös virágot
pedig itt áll Justitia
billeg a mérleg lebegünk
kidobált homokzsákok felett
egyikünk fölemelkedik
aztán fordítva így vagyunk
le-föl kinek van igaza?
ki tud a régi bajnokok
páncélingébe belenőni?
ki tud hamarább belefogyni?
nem lenne jobb saját gúnyánk?
nem a sziklát kellene inkább
közösen megmozdítani
amíg a nagy ívben kilőtt
tüzes golyó szét nem lapít?

 

 

 

Könnyedén

Könnyedén. Érinteni csak.
Elhúzni pikkelye felett.
Azt, hogy semmi sem ugyanaz,
magától tudja meg.
Tartani a mázsás vasat,
mintha ő tartaná.
Megszökni a siker elől,
egy tükröt hagyni rá.
Odaállni teste elé,
elkapni a golyót.
Mesélje egy életen át,
hogy szerencséje volt.
Közötte és a gyönyörű
megállói között
egy dobra figyelni, ahogy
a sejtek, a rögök.
Kimondani, úgy, mintha ő,
ahogy az ablakok
párája mondja az időt,
a hajnali fagyot.

 

 

 

Mézöntő

Rézpántú dombok
őszvégi hangjai,
fagygombos bundába gubózott
tó villanásai,
szőlőkarókként
sorbavert betűhad
zöld tőkéi: vízi, hegyi nép,
gyerekek, halak,
som-íz, bor, gálic,
mandulák, – kék világ
feszes mértanán, mint a gránit,
őrzik Takáts Gyulát.

 

 

 

A csoda

Lefokoztuk a csodát ki figyel
sarat dagasztó közlegényre
parancsszóra pattan tiszteleg
megölné apját anyját
vasárnaponként pipitér köznapon
stilizált puska a gomblyukában
szelíd akár a jóllakott bika
könnyűjárású üszőt nézeget
ó elálló lélegzetek falnak
támaszkodások tátott szájak
régi fényképeken zsigereinkben
kövületekben megdermedők
a közlegény csoda időnként
kimenő ruhában elétek áll
sorsotok tudója elmagyarázza
születéstek a múzeumőrnek
hazaugrik befekszik felesége
föltérképezett paplana alá
és eltűnődnek miért fájhat
hasikája a legkisebb csodának
pontosan visszatér akár a
fogaskerék foga
nyikorogtatja a vaságyat
s ha elmarad a riadó álmodik
régi nagy csodákat.

 

 

 

Nem láttam a tengert

Nem láttam a tengert, csak combjaitokat,
a jövő kétágú útvonalát,
a végtelen fehér pilléreit.
Nem láttam a tengert, csak nagyanyáimat
simára gyalult deszkák iramával
elsiklani a láthatár alatt.
Nem láttam a tengert, csak fiam szemét,
benne az egyetlen aranyhidat,
a tengerre toborzó hirdetést.
A reggeleknek sóíze van.
Menetrend szerint befutnak az órák,
kikötnek kirakódnak.
Viszik, amit találnak. Kikérdeznek,
szerelmet, halált elintéznek,
és láttamozzák arcomat.
Mit küldjek a múlt vizeire?
Mulasztásaim leltárkönyveit?
Szándékaim anyakönyvi kivonatát?
A tenyeremet tegező kapát?
Az elbuktató ökörnyálat?
A megmászott szakadékok fényképeit?
Tetteim átnyúlnak felettem.
Az idő soros járatai
lebélyegezve mindent visszahoznak.
Meghozták ezt a napot is.
Fehérre festve arcomat
a tenger sóízű üzenetével.

 

 

 

Örökké

Megállt egy tiszta arc,
nem méri az időt.
Csak süt, csak bombáz, mint a Nap
a teremtés előtt.
Tenger színén, óvóhelyen
újszülött sejtek riadoznak.
Ki szólt? – kérdezem. Nevet adok.
Nevezlek Kankalinnak.
Így teremtődik a világ?
Feszül minden tagom.
Alkalmas ez a bolygó? Nem felelsz.
Szemedben mosakodom.
Benépesítjük! Így – az ember.
Én meg, lásd, eltűröm,
hogy kijelöltél, beprogramoztál,
ragyogsz át az Űrön.
Micsoda erő kellene
hozzád röpítenem magam?
Évezredeken, fényéveken,
mágneses téren át, zajtalan.
Tisztaságod erőterébe
növényi-tisztán jutni be,
megállítanom az időt
milyen sebesség kellene?
Fogadnál-e? Vasak között
lélegzem fényedet.
Akarom, hogy így maradj, itt állj!
Megsemmisítelek.
Legyél égitest, tiszta arc,
penge a fában, Kankalin.
Cipellek örökké, mint mércét,
mint Ábel emlékét Kain.

 

 

 

Ki hitte volna?

Beteljesült. Zöld púpja ormán
virágok csatárlánca.
Az ég átlátszó tenyere alól
felszáll egy madár.
Lábán a véraláfutást
gyűrűzték végtelennel,
csőrében fűszál.
Megcsípem magam, szerszámaimat
tisztítom, ékelem.
Frissen hantolt kacatjaimon
csikónyerítés-koszorú.
Kidobtam a kötelet, fönnakadt,
kúszik rajta felfelé könnyedén
kedvem, a pókhasú.
Most lehet újra kezdeni
űrlap-kitöltést, életet.
Jácintok sövénye mögött
a tél ellenségeimnél lakik.
Ki hitte volna? – vizsgálom magam.
Páncél-hátú bogarak cipelik
a nap halottjait.

 

 

 

Az ember

Az ember összefogódzik,
áll, mint a betonoszlop,
kerítés lesz, harci alakzat,
arcán golyók és csillagok jele.
Bebútorozza a világot
kölcsönnel, régi bútorokkal,
nyakkendőt köt és meg sem érzi
bőrén a kozmikus sugárzást.
Csinál magának történelmet,
homorú hátát nekidönti,
ágyékát jövőbe feszíti,
halálát is megmagyarázza.
Begyalogol az Űr vizébe,
de ott is ugyanazt találja,
mint Akarattyán, Szodomában,
visszatér, megvacsorázik.
Csak a szomszéd hascsikarása
ébreszti rá, hogy egyedül van,
a csillagos ég áramtelepe
koponyájában bizsereg.
Átfordul másik oldalára,
tárgyait mondja, pántlikázza,
megsimogat egy állatot,
és holnap újra kezdi.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]