A. – üreg. Nem ásta senki, lett. Fiatalabb korában messziről látszott. Tudomásul vették, átugrották, kikerülték. Ahogy évei múltak, felfedezte, hogy tiszta időben visszatükrözi őt az ég. Ettől kezdve, ahelyett, hogy kitartó munkával lassacskán feltöltődött volna, mindenfélét kieszelt, hogy tengerszint feletti magassága megegyezzék környezete magasságával. Rudakat fektetett keresztbe önmagán, leveles ágakkal, gyeptéglákkal, terepszínű anyaggal borította be magát. Farkasveremmé, tankcsapdává változott, noha egészen mást akart. Naponta beleesett valaki.

A.-nak egyre több idejébe és erejébe kerül a folytonosság foltozgatása, a látszat megőrzése. Pedig ma már csak idegenek esnek bele. Idegenek és jóhiszemű naivak, akik a divatos álcázás káprázatában nem hallják, hogy kong a föld.

B. – mérnöki konstrukció. Ha valaki utánajárna, egy asztalfiókban vagy irattárban megtalálná a tervrajzát. De erre nincs szükség. Meg kell állni egyszer a túloldalon, meg kell figyelni, ahogy közlekedik.

B. nem figyel a mozgására, lépései mégis egyenlő hosszúak. Könyökben kissé meghajlítva, ütemesen lóbálja karjait. Néha a térde irányából finom nyikorgást hallani. Kanyarban megáll egy pillanatra, átfordítja talapzatát, mint a katonák és a gépemberek, s bal lábát előrelökve megindul az új irányban. Aki nem tér ki előle, annak nekimegy. Mesélik, hogy magasabb régiókban sikkesen kanyarodik, de síkvidékinek ott sem tanácsos elébe állnia.

Nevezetes összeütközései idegenekkel történtek. Munkatársai félreállnak, háta mögött súgnak-búgnak, s titokban abban reménykednek, hogy egyszer elkopik benne egy csavar, vagy kimerül a telepe.

Más nem jut eszükbe.

E. – ajtószárfa. Kötelességtudó, kemény. Ha az ajtó megereszkedik, kifeszíti a mellét. Huzatban remegve szorítja a falat. A festék eltakarja, de néha hallani, hogy perceg benne a szú.

A legutolsó huzat után, amikor a környező vakolat nagy része lehullott, E.-t kinevezték osztályvezetőnek. „Ez a mi emberünk. Ideje, hogy valaki rendet teremtsen” – mondogatták a felettesek.

E. örömmámorban úszott. A takarítónőnek is kezétcsókolomot köszönt, és jókat nevetett a beosztottak viccein. Nevetésében volt valami természetellenes: úgy nevetett, mintha csiklandoznák. De ez senkinek sem tűnt fel. A világ három hét után változott meg.

Először a gépírónő verte be a fejét. „Megszédültem? Nem értem” – ismételgette, miközben papírvágókéssel lapítgatta a daganatot. Aztán a kollégák következtek. Lassacskán minden beosztott. Híre kelt, hogy baj van az épülettel, szűkülnek az ajtók.

A vizsgálatot E. rendelte el. Megállapítást nyert, hogy az ajtók szabályosak, a dolgozók híztak el. Ráadásul egyesek isznak is. Nem csoda, ha nekimennek az ajtószárfának.

E. kifeszítette a mellét, és kiszólt, hogy jöhet a következő.

G., a tuskó, kifordult a gödörből és megállt. „Micsoda utat tettem meg!” – mondta és körülnézett. Kívánta, hogy hallják, hogy igazat adjanak neki.

Három csenevész facsemete állt a közelben. Az egyik éppen a gyökereit szidta, mert nem találják meg a kövek közötti hézagot. A másik báván sütkérezett a napon. A harmadik a tegnap kipattant huszadik levélkéjét simogatta. G.-re ügyet sem vetettek.

G. agyában felvillant, hogy valami tuskók feletti erő segítette őt a gödör szélére, és hogy azelőtti életében a világmindenség fontos láncszeme volt. Mi történhetett?

Mozgatni kezdte gyökér-csonkjait, nyögött néhányat, és megismételte az előző mondatot. Ekkor a harmadik facsemete odanézett, simított egyet újszülött levélkéjén és ennyit mondott: „Nicsak, megint egy tuskó!”

G. megmozdult, hogy móresre tanítsa a fickót, de rosszul billent és visszagurult a gödörbe.

H. nem tudja elviselni, ha valaki belefeledkezik a munkába. Ostobának és strébernek tartja. Neki a munka csak kiegészítő elem, szükséges rossz, megélhetési lehetőség. Mérsékelt erőbedobással, gépiesen végzi, figyelmét a lazítási lehetőségekre összpontosítva. Képzeletében a munka utáni órák embrióit növeszti, a másik, az „igazi” élet térképét rajzolgatja.

Van néhány közmondás, mint például „A munka nemesít”, vagy „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra”, amelyet H. szerint a munkáltatók és a felettesek találtak ki az ostobák ösztökélésére.

Amikor azonban a türelmetlenül kihordott, munka utáni újszülöttek sírnak, pólyába vizelnek, és H. a saját térképét összetépi, mert az nem a valóságot tükrözi, akkor kétségbeesetten kinyilatkoztatja, hogy az élet kibírhatatlan, nem ér egy kalap szarkatojást sem. Átlebeg egy másik paradicsomba, és hajszál híján földhözvágja a vekkert, amikor felébred.

Boldog szeretne lenni.

I. – fej. Abban az értelemben, ahogy a tudósok eljövendő korok embereit elképzelik. A végtagok, az anyagcsere szervei a rendellenes használat, a minimális igénybevétel miatt elsatnyultak, visszafejlődtek. Ezzel egy időben az agy folyamatosan növekvő térfogata kitágította, mondhatnánk felfújta a koponyát. I. végtagjai, akár a póklábak vagy az érett tök száradó indája, lényegtelenek, – feje, mint a világmindenség. Tejútrendszerek, üstökösök, csillagok, bolygók, körülöttük a végtelen világűrrel. Minden a helyén, minden az égi mechanika törvényeinek engedelmeskedik. Karambol kizárva.

Az agyállomány alján, körülbelül a fogakkal egy vonalban helyezkedik el a Föld. Róla nézve, ha I. beindítja, gigászinak, néha félelmetesnek tűnik a mechanizmus a sötétben száguldó, ragyogó vagy pislákoló égitestekkel.

I. az embereket is az égi geometria szerint osztályozza, helyezi el a világban. – Csak a bolygókat engedi maga köré.

J., a kampósszemű, kiegyenesítette kampóit és elmosolyodott. Kiderült, hogy a kampósság nem alapvető jellemvonása, pontosabban: nem az egyetlen.

Mosolya természetes volt, beragyogta a szobát. „Az ember társas lény, a Föld lakható.” Ez a mondat lebegett a kis asztal fölött, amikor újra J. szemébe néztem.

Mint a húsbolt falán a marhacombok, mindnyájan benne lógtunk. Arca fáradt volt, szája szögletében apró rugók feszültek. Az egyenesek ismételt meggörbítése próbára tette.

A húsboltban csend volt és hűvös. Fénylett a hűtő, a padló, a csempe. Kések és bárdok csillogtak a pulton. A fal körbeaggatva, a polcok tele áruval, de a mérleg nyelve állt, egy légy sem mozdult. A bolt zárva volt.

J. megvárta, amíg mindenki megitta, ami előtte volt, akkor kezét, mint a bárdot, az asztalra helyezte, billegtette, játszott vele kicsit, majd megmarkolta poharát, s tartalmát egyetlen lendülettel benyelte.

Hajnalodott.

L. nem tud igazán elmélyedni egyetlen tennivalóban, egyetlen gondolatban sem. Ha valamihez hozzákezd, eszébe jutnak tegnapi, tegnapelőtti tervei, féligkész teremtményei, a lehetőségek keresztútja, s ahelyett, hogy az emelkedésre koncentrálva, homokzsákként kihajigálná őket, ezt is, azt is megsimogatja, benne hagyja a kosárban.

Amikor rádöbben, hogy léggömbje megállt a háztetők felett, már képtelen eldönteni, mit vigyen magával, merre induljon. Öklével veri a fejét, megszaggatja ruháját. Komikus helyzetéből tragédiát rögtönöz, hogy a közröhejt elkerülje. A gyengébb idegzetűek és az idegenek azt hiszik, kiugrik. Ponyváért, lepedőkért szaladnak, tűzoltóknak, mentőknek telefonálnak.

Csak L. odavetődő régi ismerőse, a másik léggömbös mosolyog. Tudja, hogy L. a holnapi induláshoz gyűjti az erőt, akaratát tornáztatja, amíg észrevétlen szellő nem kerekedik, s vízszintesen elfújja valamerre.

M. görcsösen szorítja a korlátot. A korlát viszontszorítja őt. M., ha izmait meglazítaná, abban a pillanatban összeesne. Kiderülne, hogy a korlát nem M. testének tartozéka, továbbá, hogy nem M. tartja a korlátot, hanem a korlát tartja őt. A korlát létezett már, mielőtt M. megfogta volna, és állni fog M. összerogyása után is. Neki mindegy, fogják-e, hányan fogják.

M. teste egy darabjának érzi. Ha viszket a lábujja, előfordul, hogy a korlátot vakarja meg. A viszketés így is elmúlik. Ha valaki nevén nevezné a korlátot, M. erőszakos testi sértés vádjával feljelentené.

Emlékeiben matatva találkozik néha a pillanattal, amikor a korlátot megfogta. A vas hidegére is emlékezik, a tanúk arcára is, s dereng előtte, hogy abban a pillanatban nem is a korlátot fogta meg, hanem erejét fitogtatva felemelt egy vasrudat.

Ilyenkor még erősebben megszorítják egymást.

O., a fiatal faültető, gyermekkorában szakácsnak készült. Egyszer azonban, a nevezetes ÜLTESS FÁT, HOGYHA MÁST NEM, LOMBOT ÁD! mozgalom kezdeti időszakában „Ehető falevelek” címmel olyan sikeres iskolai dolgozatot írt, hogy az a mozgalom központi lapja ÚJ TEHETSÉGEINK rovatában is megjelent. Az újságnak O. tanítója küldte el a dolgozatot, s ugyancsak ő volt, aki régi mondását: „Olvasd a szakácskönyvet!” ezután mind gyakrabban cserélte fel az „Ültess fát!” köszöntéssel.

O. hamarosan a helyi faültető egyesület aktívája, majd vezetőségi tagja lett, s ha a levegő páratartalma és a légnyomás kedvezően hatott rá, időnként formás kis tudósításokat küldözgetett a központi lapnak. Senki sem vette észre, amikor végleg abbahagyta a faültetést. Írásai annyira „életszerűek” maradtak, hogy a központi lap továbbra is a FIATAL FAÜLTETŐK ÍRJÁK rovatban közölte őket.

Akkor bukott le, amikor önbizalma teljében az „Ültess fát!” köszöntést mellőzve, egyik dolgozatát „Olvasd a szakácskönyvet!” felszólítással fejezte be.

R. mindig ellentmond. Nem partnerét akarja meggyőzni álláspontjának helytelenségéről, a maga igazát igyekszik bebizonyítani. A vita során teljesen elfelejti ellentmondása okát. Önmagát járja körül, átrendezi a világot. Mintha minden bútort, ruhát, vicket-vackot a szoba egyik sarkába hordana össze, dobálna halomba, a szőnyegeket és a padlót is oda hajigálva. Végül vitapartnerét ragadja meg, hogy a kupac tetejére tegye.

Ilyenkor egy pillanatra elcsendesedik, csak a szállított személy szava hallatszik, az is nagyon messziről, a köznapi szférán túlról, valahonnan az Űrből vagy az Égből. A szemtanúk arca megmerevedik, aztán megremeg, jelezve, hogy az Úr hangját hallják az Ember tragédiájából. R. összerezzen, lapossá válik, mint a kígyó, s észrevétlen kisiklik az ajtó alatt.

Csak a teste marad ott.

S. feltalálta a lábnélküli asztalt. Azazhogy felfedezte inkább, mert világutazók mesélik, hogy külföldön látták már. Akad, aki állítja, hogy ötven évvel ezelőtt hazánkban is forgalomban volt, sőt némelyek tudni vélik, hogy S. a készítés fortélyait a saját nagyapjától leste el, amíg az öreg műhelyében a bilin üldögélt.

A lábnélküli asztal divatba jött. Leginkább a közönséges asztalra hasonlít, csupán lábai nincsenek. Persze, ez sem olyan egyszerű. S. szerint képzelőerő kérdése az egész. Éppen az benne a forradalmi, hogy a használókat is bevonja az alkotásba, kényszeríti őket, hogy lábakat képzeljenek neki. Erre kevesen képesek. Az a leggyakoribb, hogy kétségbe vonják asztal-voltát. Mások a képzelőerőt egy ötlettel helyettesítik: az asztalt az ölükbe teszik, úgy esznek róla. Ezek rendszerint gyomorbajt kapnak, mert állandóan arra kell ügyelniök, nehogy a leves és a főzelék az ölükbe boruljon. S. megveti őket, karámot, néha szögesdrótot képzel köréjük.

Meg van győződve, hogy a kor asztala a lábnélküli asztal.

T. – szelepgumi. Ennélfogva fontos ember. Fontosabb a többi alkatrésznél. Valahol a tengely, az agy, az abroncs, a tömlő után következik. Helyzetével tisztában van. Csak befelé engedi a levegőt. Ütemesen kidagad és összeszorul, ha nyomják a pumpát. Egyébként csak összeszorul.

Néha elfárad, elgondolkozik, s visszaenged egy sóhajtásnyi levegőt. Máskor tudatosan is. Lássák, hogy nem akárki. A tömlő meg sem érzi. Azazhogy ismeri anyagának gyengéit, és a levegő találékonyságát. Tudja, hogy egyszer lapos lesz. Azért van a pumpa.

T. nem hagyja annyiban. Beadványt szerkeszt, újságba ír, feljelentést tesz. Fűnek-fának arról beszél, hogy baj van, szökik a levegő. Bizottságot kellene alakítani, naponta végigjárni a tömlőt, nyersgumival, foltokkal erősíteni, táblákkal jelölni a gyenge részeket. Amíg nem késő. Ő állja a sarat, ő tudja, mi a kötelessége, őt nem érheti vád. Ő most is elsőként vette észre, elsőként tette szóvá.

Mi lenne, ha egyszer ő sem? Mi lenne, ha egyszer ő is?

Hogy milyen ember X.? – tette fel a szónoki kérdést az amőba, és gyengéden hozzáért a moszathoz –, látod, ez az, amit csak én tudhatok. Én, aki évek óta szemtanúja vagyok piszkos üzelmeinek. Aljas gazember! Megjátssza az emberbarátot, de titokban moszatevő.

A moszat tágra nyitotta a szemét, s beleszívott a cigarettájába. A szavak mellbe vágták. Kíváncsian várta a folytatást, hisz a véletlenen múlott, hogy nem X. ül vele szemben. Észre sem vette, hogy az amőba állábaival lassan körbefonta a derekát.

– X. a legálnokabb ember a világon – folytatta az amőba. – Beférkőzik a bizalmadba, s az első adandó alkalommal elárul. Áldozatok testén át vezet az útja. Vér és könny tapad a kezéhez… Nekem elhiheted. Tudod, hogy szeretlek. Hogy csak te kellesz nekem. Te, a hitvány kis moszat. Pedig…

A moszat az utolsó szavakat már nem hallotta. Eltűnt az állábakból formált gyomorban.

– Megvárhattam volna, amíg elszívja a cigarettáját – sziszegte az amőba, miközben égő gyomrára szorította a kezét.