Kezet fogunk

Ádám, kapun kívül

Összeroskadt a messzeség.

Atlantisz újra víz alatt.

Üres kezemig ér az ég,

fügét mutat.

Itt állok, Ádám, kapun kívül.

Egy álmom maradt, az Éden.

De harmincévesen az ember

ne meséljen.

Köpjön ki almát, alamizsnát,

és teremtse meg a világot.

A létre nincs más, emberhez méltó

magyarázat.

Első napok a városban

Minek jöttél? Senkise hívott!

Elegen vagyunk. Sziszegik

szemek kertjébe idomított

kígyók, megvadult idegek,

párologják idegen arcok

közönyös állóvizei, rekedt,

nem is létező hangosbemondó

repeszti vele az eget,

kipufogócsövek gomolygó

bűze böködi orrlyukadba,

lelkiismereted árvize

agyad gátjaira sodorja,

és bámulsz a tegnapi partra…

Minek jöttél? Senkise hívott!

Húsvétra gyűjtött álmaidra

ráül kotolni a valóság,

s költ majd arcodra rideg függönyt,

füledbe hangtompító vattát,

szeges ideget, könyököt,

vágynak meleg falusi estét,

jószagú erdőt, üdezöld

sóskázó rétet, frissvízű gyerekkort…

Kakukfiók! Kakukfiók!

Ordítod majd, ha megpillantod.

Valami

Valami csendben

valami meglazul.

Egy tétova csavar,

egy görnyedő ereszték,

egy könnyelmű csomó.

A tárgyakat ne féltsd!

A gép még dolgozik,

a ház szolgál tovább,

megfeszül a kötél.

Bent sokkal nehezebb!

Az a legnehezebb,

az út a megállásig,

összedőlésig, szakadásig,

ép ésszel végigélni,

míg az anyag átrendeződik.

Aranykor

A félelmet, anyám, felejtsük el,

előbb-utóbb bekövetkezik

minden, amire emlékezünk.

Almaízzel a szánkban, naponta

kiűzetünk a paradicsomból.

Menetrend nélkül, vízum nélkül.

És az első vadalmafánál

agyonverjük a gyengébbeket,

a rend, a jövő érdekében.

Ma már nem kővel, áttételesen.

Ha holnap ránk kerül a sor,

fölérhet egy népünnepéllyel.

Eljöhetne az Aranykor, igen!

Az emlékek és néhány szobor

válaszolnak a kérdezőnek.

Eljöhetne az Aranykor, ha már

bennünk felépült és sugárzik,

mint Borsos páros lófej-szobra.

Eljöhetne az Aranykor, igen!

Emlék nem csalhat ekkorát.

Mert emlékezni, azt tudunk.

Sárga őszi vers

Ezek a szalmafényű,

törtszárú délutánok

úgy borulnak a tájra,

mint nagy sárga virágok.

Magházaik kinyíló

zsúfoltságából sárga

kukorica tömődik

szekerek derekába.

Sárga a dűlőútra

hintázó falevél is,

égő krumpliszár sárga

bokrába fúj a szél is.

A nap egy óceánba

hajított sárgadinnye.

Arany mosoly gyűrűzik

öcsém égszín szemére.

Szedtem egy kosár almát,

most itt ülök és nézem,

hogyan osztozik bőre

a sárga mindenségen.

És hallgatom apámat,

ki talpig aranyporban

megáll, s azon törődik,

hogy ősszel mennyi gond van.

Változatok a nyugalomra

1. Diófa és kutya

Íme az örök nyugalom:

kitárt karú, öreg diófa,

zöld levél-petrencét ölel,

és áll az ablakom előtt.

Mintha a pasztell esti égre

festette volna valaki,

még Hérakleitosz idejében,

hagyatékul és mementóként.

Nevetem hát a berezelt

kutyát, ki a bokor mögül

neki-neki ütögeti

hangja ideges kalapácsát.

2. Feszítővas

Nyugalom, bőgő tehenek

fehér karámja,

odúban alvó nagy bagoly,

szélcsend keresztjére feszült

vérző végtagú őszi erdő,

izzó dűlőúti por,

romok holt lelke, felhőkarcolók

messziről látszó éjszakája,

tengerek tükör-szeszélye,

űzöttek álma,

égzengés utáni süketség,

torokba szorított kiáltás,

őrültek nyugalma…

feszítsd a méla teheneknek,

csengesd az álmodó bagolynak,

suhogd az erdő gyér hajába,

pörgesd a porba, éjszakába,

akaszd a tengerek vizébe,

menekülők lázas szemébe,

csattantsd az égzengés után,

nyilalld az elszorult torokba,

hogy nem is létezel, csalóka

idegzetünk teremtett téged,

útjaink fölé reménységnek,

lelkünkben élő délibábnak,

két mozdulat vélt határának,

tetteink feszítővasának,

örök oknak a küzdelemre.

Most

Most kellene a szeretet

most hogy húga kiszenvedett

ebben a kozmikus huzatban

az ókeresztény mozgalmi dallam

egy kő ahol egymásnak háttal

park szabadságos katonákkal

egy melegítő kiskutya-orrlyuk

most kellene egy bekötőút

egy holdkomp értekezlet valami

nem tudok hasonlítani.

Koronám

Bukósisakom, türelem,

te, szolgálati koronám

homoríts, ma meg ne repedj,

horpadásaiddal segíts!

Voltál ajánlott oltalom,

voltál megtagadott szabály,

lettél utolsó lehetőség,

páncél, alkalmi hatalom.

Hát most szorítsd a fejemet,

nehezedj számra, öklömet

parancsold zsebbe, türelem,

jelvényem légy, ne glóriám!

Csak ez az egy ember trehány,

csak ez az egy ember trehány,

csak ez az egy ember

csak ez az egy

csak ez

csak

Vasárnapi mozaik

Szabadság lapulevele kitárt égbolt

villogó pajzs habkönnyű takaró

lebegsz a szélben szemérmünket

elfújó szélben feszülsz

barmok gyerekek leszünk alattad

faágon hintázunk lavor vízben

ölelkezünk a kelő Nappal

pántolt mellkasunk kitárjuk

szálljon a piros harangszó

állunkon zöld szakállt növeszt

a háromhetes búzatábla

csupasz karjaink kileveleznek

lobog a szélben a hegy haja

fakó szirmok hullnak a fákról

makk-betli gól ordítozunk

elfelejtjük hogy nyomja vállunk

beszakadt az ég Ázsiában

vasat emésztő repülőgép

rondítja ünneplő ruhánkat

elmentek mind szellőztetek

kiabál Kissné benzinfüst kék

buborékai pukkadoznak

csak a szokásos kirándulás

ide kérem a világűrbe

nézze meg televízión

valaki tüzet kér a Marstól

fölizzik ezer cigarettavég

hé tartsátok ide a holdat

erős a szél.

Innen

Kivágott az éjszaka katapultja,

megyek, szemembe süt a Nap.

Hull a harmat, álmom hamuja.

Fátyolos tehénszem az ég,

tejszagú legelők lengnek benne.

Mintha kolompszót hallanék.

A reggelekben van még áhítat!

Mint Árpád nomádjai az új hazát,

nézem a sátortetős házakat.

Ülnek a század senkiföldjén,

falun innen, városon innen,

két tartományból erősödvén.

Itt rangja van az emlékeknek!

Innen nézve a Tejúton

polgári hadak menetelnek.

Itt nem váltják meg a világot.

Csak megjöttek, berendezkednek

volt parasztok, volt proletárok.

Ez itt a negyedik nyaram.

Jó lenne tudni, mi az, amihez

egy albérlőnek joga van.

Mi marad meg?

Ruhaszárító kötelek,

zsíros edények mértanában

mi marad meg a szerelemből?

Ha majd foltozott álmainkat,

lelkünk minden fehérneműjét

idegeinkre teregetjük,

mi marad meg a szerelemből?

Ha majd külön kis lábasunkban

sütjük-főzzük ehetetlenre

régi vágyaink maradékát,

mi marad meg a szerelemből?

Ha majd a megszokott ruhákat

vesszük magunkra reggelente,

s meztelenséget látunk mégis,

hogyha egymás szemébe nézünk,

mi marad meg a szerelemből?

Ha majd ízetlen lesz az étel,

mert láthatatlan nyílvesszőkkel

átlózzuk be az asztal lapját,

mi marad meg a szerelemből?

Mi marad meg a szerelemből?

Kezet fogunk

Honnan ez a tehetetlenség?

Ez a kötőfékké fonódó

örökös körbejárás

homokvárak körül,

bronzérmek, -serlegek körül

a nyomtató ló csillaga nélkül?

Lám, a növényi tisztaság

kihallotta a végtelenből

az irányt,

a pillanatot, amikor

a Nap átkelt az Egyenlítőn;

mandulafa, barackfa, aranyeső

kibontotta a lobogót.

Pécsett, az Árnyas utcán

nincs ház, csak friss-zöld vadgesztenyefák.

Beépítetlen házhelyek mögött

tűnt el az ifjúság.

Kőkupacok, meszesgödrök körül

sétál, aki lehettem volna.

Elér, kezet fogunk.