Nagyatád

Nagyatád, parkod gesztenyefáit mássza, gyertyákat gyújtogat klorofill-zászlós évszakom. Helyhez kötött, akár a fürdőd, akár a csöndes Kossuth-szobor a legnagyobb magyar terén. Amit elhoztam, már hat erdő dohányszín szőnyegét feszíti, mása nincs, folyton változik. Akárcsak te, árpádkori neved acélkék sátora alatt. Megszüntet, mégis megőriz. Jövevény voltam, forgott velem a henészi búcsú hintája, pattogott díszes céllövölde. De a munkának szárnya volt, egymásra talált alatta célpont és céllövő. Hat évemet hat borítékban elrejtettem a Rinya-parton, – aki kíváncsi, megtalálja. Az elsőben az Ezüst Kancsó, a temető, a Zrínyi utca, és talán egy lány rajza van. A másodikban egy tanár, egy borbély, egy szeneskocsis és házinéni címe áll. A harmadikban semmi sincs. A negyedikben hanglemez nevetéssel, vízcsobogással, és egy tyúkfarmnyi kotkodács. Az ötödikben bekeretezve egy könyv, egy oklevél, egy férfi, – küldje el, aki megtalálja. A hatodikban üzenet, hogy hat évet hat borítékban elrejtettem a Rinya-parton, de ebből egy szó sem igaz. Ami igaz: az ifjúság, a billegő kövek a Kossuth utcán, a történelem plakátjai a tornyok és a gyárkémények csúcsára kifeszítve, az ismerős arcok fényképalbuma, az ismeretlen új házak sora, a vásárok, polgárok, iparosok, a parasztok, Nagyatád szelleme, az új nép, másfajta raj, a szivárvány a város fölött, és hogy a park gesztenyefáit mássza, gyertyákat gyújtogat klorofill-zászlós évszakom.