Halottak napja

Halottak napja: visszapillantó tükör, vizsgája szemnek, emberségnek, akiket te mutatsz, azok már nem előznek. Sebességük fűszálak élein, porszemeken cikázik, arcuk csontok roncsaiban ázik. Mértanuk pontjai között a közúti szabályok érvénytelenek, életünkre igazolások. Meghívás nélkül jelen vannak kanyarokban, mozdulatokban, tekintetük, mint jelzőlámpa bennünk villan. Tükörbe nézünk, megalázkodunk, mindnyájan fehér bárányok vagyunk, virágot hintünk az útra, fejünkre hamut, miközben őket ünnepeljük, azaz magunkat ünnepeljük, hisz nincsen visszaút. Krizantémok a temetői buszon, fejem körül virágok, glória, mennyei kalap, harmattal áldott. Fehér lobogókkal a város kiözönlik a kapukon, mindenki megadta magát, nem villog szurony. Csak az évek, a nyavalyák szűkülő sorfala vigyáz, dércsípte árnyékuk felett siránkoznak a fák, megállók vasa, csonka keresztek tükörképe szalad. Arcom mögött a Tejút mozdulását, köszöntöm halottaimat: Nagyanyámat, Katona Juliannát, s a másikat, Farkas Katalint. Friss fakereszt ablaka mögül nagybátyám még némán visszaint. Aztán újra a sejtek szava. Ülök a buszban, térdemen fiam. Körben a téboly tűzkarikái. Halottak napja van.