Ablakok

Keserves

Mi úgy dolgoztunk, mint az állatok.

Korbács alatt kifulladásig,

becsületből megszakadásig.

Mi nem tudtunk dolgozni megtanulni.

Tenyerünk, mint a csordajárás

tankcsapásokkal kicifrázva.

Úgy feszültünk a vetett ágyra,

ártatlanságunk vértanúi.

Minket akárki megalázhatott,

mi csak magunkat pusztítottuk.

Szerszámainkkal társalogtunk,

ha nagyon hiányzott a szabadság.

Megerőltetett kasza-nyakak,

törött cséphadarók, kapák

ha egyszer szétordítanák,

hogyan maradt meg nemzet, ország…

Fegyverrel mindig félig győztünk.

Munkában minden fegyvert álltunk.

Ráment emberi méltóságunk,

de az életet megtartottuk.

Akik a sírt majd körülállják,

fiaink régen megtagadtak,

– nem halál s fegyveres hatalmak –

ez pecsételi meg a sorsunk.

Ceruzarajz

Mozsárszárú, nehéz csizmában

áll egy ember a tábla szélén.

Nyakában kopott bőrtarisznya,

üvegnyak figyel ki belőle.

Kezét kupakként ráhelyezte,

ott tartja a kapanyél végén,

nem támaszkodik rá, csak éppen

megakasztja, hogy el ne dőljön.

Nyugodt, akár a bevetett föld,

szürke, miként az ég s a fák.

Vehetném kettétört fatörzsnek,

s letört ágának a kapát.

Arcán a ráncok vonulása

a messzi dombok folytatása,

bajsza és karja beleolvad

a nyírfaágak hajlásába,

szeme a zúgó autókra

figyelő páros jelzőlámpa.

Ködöz a finom őszi eső

a tájra és a kalapjára.

Mintha cseppekké bomlott volna

a konok örökkévalóság.

Ablakok

Ablakok, fény-zsilipek,

lágy részei a háznak,

hol a ki-kényszerített

védtelenség beárad,

ablakok, törött szárnyú

madarai az éjnek,

akik lakatolt pántú

titkokat kibeszéltek,

keretekbe fogói

a falakkal megosztott

világnak, messze nézni,

vigyázni rendelt posztok,

szobákat sugarakkal

zsaroló vaksi őrök,

ölelkezők a nappal,

s meleggel viselősök,

sebekkel, forradások

kínjával óvó téli

áldozatok, virágok

kék ölű becézői,

villogó faluvégi

jelek az utazónak, –

falumban pár tenyérnyi

üzenet voltatok csak,

sima ünnepi zászlók,

pajzsok a világ ellen,

s én nagy, sohasem látott

fajtátok rabja lettem,

egész falat betöltő

szabadságtokra vágytam,

így lettetek legelső

mértékem a világban,

egyszerű, biztos érvek,

bélyegei a kornak, –

lám sorra kicserélnek

falumban is maholnap, –

nézem a régi házak

falán, mint ezüst érmét,

széles, plafonig lázadt

egetek hetykeségét.

Nagyanyám

Aszaltszilva arcú,

görbült nagyanyám,

decemberi varjú

vén gesztenyefán,

hócsillagos télben

lelsz-e még magot?

Látsz-e hulló égen

néha szép napot?

Lelkedet a vállad

azért tartja csak,

hogy a vesző vágyak

arra hulljanak?

Vagy fel tudsz még szállni,

ha a föld nehéz?

Szemed csendje nyári

mezőket idéz:

Búzavirág-fényű

reggelek tüzét,

érett zizzenésű

élet örömét,

szikár nagyapámat

friss tarló fölött,

derekán a nyárnak,

aki megszökött.

De messziről jöttél

dűlőutakon.

Elmaradt négy testvér,

egy tucat rokon.

És most itt kucorgol

eres küszöbön,

ajkad imát mormol,

lesed, hátha jön

nagyapa a csöndből

hulló égen át,

ellopni a földről

árva asszonyát.

Halottak napja

Halottak napja: visszapillantó tükör,

vizsgája szemnek, emberségnek,

akiket te mutatsz,

azok már nem előznek.

Sebességük fűszálak élein,

porszemeken cikázik,

arcuk

csontok roncsaiban ázik.

Mértanuk pontjai között

a közúti szabályok

érvénytelenek,

életünkre igazolások.

Meghívás nélkül jelen vannak

kanyarokban, mozdulatokban,

tekintetük, mint jelzőlámpa

bennünk villan.

Tükörbe nézünk, megalázkodunk,

mindnyájan fehér bárányok vagyunk,

virágot hintünk az útra,

fejünkre hamut,

miközben őket ünnepeljük,

azaz magunkat ünnepeljük,

hisz nincsen visszaút.

Krizantémok a temetői buszon,

fejem körül virágok,

glória, mennyei kalap,

harmattal áldott.

Fehér lobogókkal a város

kiözönlik a kapukon,

mindenki megadta magát,

nem villog szurony.

Csak az évek, a nyavalyák

szűkülő sorfala vigyáz,

dércsípte árnyékuk felett

siránkoznak a fák,

megállók vasa, csonka keresztek

tükörképe szalad.

Arcom mögött a Tejút mozdulását,

köszöntöm halottaimat:

Nagyanyámat, Katona Juliannát,

s a másikat, Farkas Katalint.

Friss fakereszt ablaka mögül

nagybátyám még némán visszaint.

Aztán újra a sejtek szava.

Ülök a buszban, térdemen fiam.

Körben a téboly tűzkarikái.

Halottak napja van.

Nyár

Galambokat fodroz

szikrázóvízű ég,

abrosznyi messzeség

guggol egy bokorhoz.

Dombok között feszül

a hangtalan meleg.

Ha szél pendíti meg,

egy percre felrepül.

Megakadt, lásd, a nyár,

a rozs fölött remeg.

Rétinges emberek

csapataira vár.

Folyosóban

Végigment rajta a kaszálógép,

hosszában, toronyiránt.

Kétoldalt szálkás folyosófal,

lényege új határai.

Közelről elszánt függőlegesek,

tétova görbék, áthúzások,

rémület, fürj-utak.

A dombról: párhuzamosok,

az emberarcú táj.

Eljött

a szélső füvek ideje,

el a határőr nedveké,

a gyökereké, magvaké.

Eljött a kaszálógép.

Ez az egyszer volt, hol nem volt tavasz,

ez is már múzeumban.

Rárajzolok egy halálfejet,

s elindulok a réti folyosóban.

Galagonya

Piros nadrágja kisütött,

akár a nap.

Tüzes csík lett nyomában a

lomha salak.

Élő labda volt maga is,

úgy pattogott,

mint a konok bőrgömb, amit

kapott, adott.

Elémsuttyant, máris vitte

a pillanat,

s míg kerestem, jelenésként

visszaszaladt.

Egyszínű kék mezek díszét

csúfolva meg,

villámlott egy piros nadrág

a föld felett.

Én így őrzöm, – rá se gondol

a lány soha –:

Hat szem kökény között volt egy

galagonya.

Éjjeli fák

Hársfák csillognak csupaszon,

mint nők a vízparti napon.

Az utca halszemű folyó,

pupillájába bújt a szó.

Csak a tükrözött fény csobog

álmot torpantó házsorok

sűrű bozótján, míg a fák

megidézik a nyári bált:

sugárzenére pattogó

kánkán, Afrikából való

kitárulkozás furcsa-szép

folyóparti bűvöletét,

mikor bokrok és nád közén

égő-pucéran, mint a fény,

lányok nézték a víz szemét,

bizalmuk tükrös kedvesét.

Csak a megduzzadt őszi hold

billenti színre a valót:

reggelre dér lesz, kopogó

padlóba bújik a folyó,

s fagyonköszörült penge vág

az ábrándozó parti fák

vacogásába, mi fehér

szakállként le a földig ér.

Nagyatád

Nagyatád, parkod gesztenyefáit

mássza, gyertyákat gyújtogat

klorofill-zászlós évszakom.

Helyhez kötött, akár a fürdőd,

akár a csöndes Kossuth-szobor

a legnagyobb magyar terén.

Amit elhoztam, már hat erdő

dohányszín szőnyegét feszíti,

mása nincs, folyton változik.

Akárcsak te, árpádkori neved

acélkék sátora alatt.

Megszüntet, mégis megőriz.

Jövevény voltam, forgott velem

a henészi búcsú hintája,

pattogott díszes céllövölde.

De a munkának szárnya volt,

egymásra talált alatta

célpont és céllövő.

Hat évemet hat borítékban

elrejtettem a Rinya-parton, –

aki kíváncsi, megtalálja.

Az elsőben az Ezüst Kancsó,

a temető, a Zrínyi utca,

és talán egy lány rajza van.

A másodikban egy tanár,

egy borbély, egy szeneskocsis

és házinéni címe áll.

A harmadikban semmi sincs.

A negyedikben hanglemez

nevetéssel, vízcsobogással,

és egy tyúkfarmnyi kotkodács.

Az ötödikben bekeretezve

egy könyv, egy oklevél, egy férfi, –

küldje el, aki megtalálja.

A hatodikban üzenet,

hogy hat évet hat borítékban

elrejtettem a Rinya-parton,

de ebből egy szó sem igaz.

Ami igaz: az ifjúság,

a billegő kövek a Kossuth utcán,

a történelem plakátjai a tornyok

és a gyárkémények csúcsára kifeszítve,

az ismerős arcok fényképalbuma,

az ismeretlen új házak sora,

a vásárok, polgárok, iparosok,

a parasztok, Nagyatád szelleme,

az új nép, másfajta raj,

a szivárvány a város fölött,

és hogy a park gesztenyefáit

mássza, gyertyákat gyújtogat

klorofill-zászlós évszakom.

Egy év

Egy évgyűrű, egy ránc, a tüdőn

egy árnyalattal több nikotin,

pár rakéta a sajgó űr ívén

kívül-belül a szem határain.

Napok, amiknek csigaházát

gyalogutakon araszolva

segítetted hittel előre,

s elszálltak eggyé sokasodva.

Tizenöt új ház faluhosszat,

gömb-víztorony a konzervgyárban,

lakodalom, – öcséd megnősült –,

és vér, megint vér Afrikában.

Birodalom, melyből kijöttél,

s csodálatosan bennmaradtál,

térképén megtalálhatod még

magadat, aki tegnap voltál.

Egy lány pilléző hóesésben,

ki csókjaidhoz száját adta,

s míg eltűnik a fordulónál,

szíveket rajzol házfalakra.

Te, Nap,

guruló arany-gombolyag,

sose fogy el a sugarad?

Tekerődzik vak bolygóidra,

macskaszem-fényű csillag húzza,

s te ontod, mintha millió rokka,

fonógép fonná szüntelen.

Tudom, nem kelsz te fel sosem,

mert le sem nyugszol, örökmozgó.

Begurulsz reggel keleten,

kigurulsz este nyugaton,

nem kísér végig utadon,

csupán egy tábla napraforgó.

Mégis naponta kihalászod

sötét öbléből a világot,

s húzod, magaddal nem törődve,

megszállottan, mindig előre.

Hadd legyél te is példaképem

örökös tevékenységben,

másokért vállalt szolgálatban,

te magabiztosan szerény,

te mindenütt jelenvaló,

nagyapám az örök anyagban.