Fák felvonulása

 

 

 

 

December

 

 

 

 

Vaskorszak

A készülődés évszaka
átfordult itt a tél
itt a vaskorszak álmaim
vasakká nehezedtek
páncélingben a szerelem
a sóhajnak is súlya van
itt a mérlegek ideje
kilógramm-idő pénz-idő
kicsavarta eldugta csillagait
mérjem magamat hozzá
sajgó kék virágaival
fölcicomáz naponta
ifjúságom országait
térképéről letörli
építsek egyetlen hazát
saját erőből talajára.

 

 

 

Egymás örömére

Mi közöm a tizenöt éve
eleresztett luftballon-arcok
rajzaihoz, levegőjéhez?
Tiszta vagyok, mint a tavaszi ég,
az emlékek géppuskatüze
bevérez.
Nem voltam rosszabb nálatok,
ha kő repült, azt mondtam: madár,
tavasszal azt:
kezdődik a fák felvonulása.
Nem vagyok különb nálatok:
fiamnak szólítom a jövőt,
pénzt gyűjtök
főbérleti lakásra.
De idegeim börtönudvara
emlékezik az ifjúságra:
falon behajló zöld faág,
világvevő antenna volt,
alkalom a megaláztatásra.
A bor dagálya hiába emel,
azt az ágat nem érem el,
nem is akarom.
Fejetek fölött mesefák,
ahány talaj, annyi világ,
kis- és nagyhatalom.
Szétpukkadt műanyag-fejek
szárán nőtt férfi-fejek,
idegen világok képviselői
ülünk e fordított értekezleten.
Egymás örömére kellene emlékeznünk,
de a magaméra sem tudok.

 

 

 

December

December fehér paripák
sarkantyúzója
születésnapomra újra meg újra
virgácsvesszővel rábökő
tejúti Patyolat-reklám
a kikiáltott tisztaságot
susmusok centrifugáit
léteddel megszégyenítő
kapcsolataink gerendáihoz
megegyezésünk nélkül mérték
Európa családi asztalánál
nagyapó nosztalgia
üvegcsillár a gyerekkor egén
legendák lucaszékek
holdfogó pányvánk tanúja
keményíts magadhoz!

 

 

 

Fölmondom a pásztorkodást

Kushadjatok lábamhoz bölcs tanácsok,
ajándék-kutyák, gyülevész állataim,
sohasem voltatok enyém,
csak fogaitok nyoma, hátborzongató
farkcsóválástok, hangotok kakofóniája,
kiszolgáltatottságom bizonyítékai
fölmondom a pásztorkodást, ólaitokat
összetöröm, farkasokat állítok ajtóm elé,
szétmarni erre-irányuló nézésteket is.
Mindig dögszagra jöttetek, a bolhák
kimásznak belőletek, ha agonizáltok,
ti betegágyamhoz ültetek, légycsapó
nyelvetekkel szememet paskoltátok.
Ti voltatok mindig az okosak,
szagáról ismertétek a jó utat,
szimatoltátok az egyetlen megoldást,
ó hányszor megaláztatok,
haraptátok apáim gerincét, ugattátok:
van mellékút a Golgotára, van helikopter
kimenteni Dózsát a tüzes trónról,
de a porondról elinaltatok, statiszták.
Pusztuljatok szemem elől!

 

 

 

Miközben

A Piactér betonján
egy felfordított almásláda
és egy széttaposott sárgarépa
között állva
1969
március negyedikén este hatkor
meg kellene írnom a kettes számú
pontos verset az alkonyatról
miközben tél és nyár között
nappal és éjszaka között
munkahely és otthon között
miközben Ég és Föld között
a Földhöz egyre közelebb
én a Nagy Szendvics közepe
elképzelem újra a Várost
a Hegy és Nap fiát
választottamat
négyévi házasság után
túl az álmokon
a szerelem csecsebecséin
túl a csaláson csalatáson
egyedül újra annyira
hogy holtomig együtt maradhatunk
miközben egy az egyhez
elképzelem újra a Várost
fején a százkilencven méteres
szilveszteri csákót
arcán a szürke körszakállt
mellén a kivilágított rendjeleket
tíz kilométeres karjait
a körbejárható szívet
a lüktető artériákkal
bennük sodródó magamat
százötvenezer sors között
annyira védtelenül
hogy elpusztíthatnám magam
1969
március negyedikén este hatkor
miközben
meg kellene írnom a kettes számú
pontos verset az alkonyatról.

 

 

 

Kórházi sorok

Megint a születés utáni
a határszéli igazoltatás
innen a véres küszöbön
sorompón méltóságon
mérlegre tesz a hatalom
kicsomagoltat megaláz
változtat vérré vizeletté
árulkodó anyaggá
isteneivel karnevált
sisakos szemlét rendez
higgyem hogy nem választhatok
itt minden engem választ
higgyem hogy nedveim komoly
tárgyakkal paroláznak
higgyem hogy nem árulnak el
csak vámolnak beírnak
higgyem hogy fogaim közül
kifakad a virágszál
ezért a puskás hajcihő
emberségem bilincse
ezért napoznak sejtjeim
kíváncsi szemek dombjain
formaság kérem formaság
jövője érdekében
bélyegzők lövedékei
és atomok beszélnek.

 

 

 

Átfúj rajtam a szél

Átfúj rajtam a szél,
mint a rácson,
mint bekerített nappalaimon,
porral dörzsöli bordáimat,
fényesedjenek át a bőrön,
belémakasztja a város
letépett plakátjait,
hogy emlékezzem a történelemre.
Átfúj rajtam a szél,
nekemsodor
lobogós papírsárkányt, szemetet,
tiszavirágot, talpalt könyököt,
tiszta lapot, rozsdabarna hitet,
háztáji naprendszereket,
hogy belegörnyedek,
mint rostát ütögető asszonyok.
Ideálltam
fák és nyitott ablakok közelébe,
átfúj rajtam a szél,
felfűz, mint a lombot, a házat,
felfűz a Nagy Paprikafüzérre,
s kiakaszt egy bolygó műemlék
ereszére.

 

 

 

Savászana

Most eleresztem magamat.
Ernyedj el, kéz! Ernyedj el, test!
Ernyedj el, gondolat!
Úgy! Belül csend van és sötét.
Valahol a tarkóm alatt
eszmélni kezd egy régi rét.
Lejjebb, a lábaim körül
öreg parasztok szántanak.
Nagyon messze, nesztelenül.
Felül, felettem kék az ég.
Nem látom, de átengedi
a Mindenség lélegzetét.
Közöttem ménes porzik át,
zene szól alig hallhatón.
És összeérnek fenn a fák.

 

 

 

Mi jöhet még?

Bekeretez a tél: körülvág,
fehér mezőbe ragaszt
derékszögben fémlemezeket
fejem fölé kampót szegez
fölakaszthat becsomagolhat
arcom már alig változik
nagy olvadások idején
tükre még fáknak szarvasoknak
aszályban megrepedezik
kitátott száj lesz szakadék
falevél-hámréteg alól
szemem nedve még ki-kicsillan
de homlokom decemberi
fák ráncait ölelgeti
lezárva végérvényesen.
Melltől lefelé hó alatt még
megfeszülnek a gyökerek
nyilaznak intézkednek
gének postástáskáiból
kivesznek egy-egy levelet
küldik a liftet telefonoznak
hisznek valamiben
végleges ujjlenyomatok
szobrok felszeletelt napok
szitakötőszárnyak redőzete
képszerű állapotom alatt
törvénykeznek teszik a dolguk.
Fehér ingemen díszzsebkendőmön
piros rózsa lenyomata
hő stigmája kín lúdbőrzése
átüt őseim szívverése
átüt a Tejút ritmusa
a hold gombjával begomboltan
pórusaimban csillagokkal
a képen én vagyok
mi jöhet még? egy kupola
tüzes keréken? egy autóbusz
menetrenddel céllal iránnyal?
mediterrán kézszorítások?
mediterrán arcok esői?

 

 

 

Egyenesek

Szeretem az egyeneseket:
a bordázott vasúti sínpárt,
ahogy az égnek nekiered
legyűrve a görbeség kínját,
a sorba tűzdelt villanyoszlopok
hetykeségét a falun végig,
ahogy a kusza ágakhoz szokott
szemek összhangját kicserélik,
a messzi nyárfákat, a táj
szélbontó fésű-fogait,
a csillagokig nyújtózó sugárt,
ha szemembe támaszkodik,
és az egyenes tekintetet,
a finom huzalt két szem között,
ahogy feszül, ragyog vagy megremeg,
de mindig összeköt,
s a szép egyenes szavakat,
pántjait minden közösségnek,
ahogy erejük ránk tapad,
s nagy útjaink is összeérnek,
és a merészen egyenesre
csavarodott gerinceket,
ahogy csupaszon égig érve
igent vagy nemet intenek.

 

 

 

Lábujjhegyen, fehér süvegben

Február kemény ingmelléről
lepattogtak a hóvirágok.
Faágak mozgásában érzem
a nyújtózkodó tisztaságot.
Belémvágnak a kék vitorlát
feszítő fény kötelei.
Nincs kegyelem, fotelban ülve
nem lehet sárkányt ereszteni.
Lábujjhegyen, fehér süvegben,
gyanakvás nélkül vallani,
hogy elkezdődött, hogy szűk az ing,
az igen, az már valami.

 

 

 

Ablakok

 

 

 

 

Keserves

Mi úgy dolgoztunk, mint az állatok.
Korbács alatt kifulladásig,
becsületből megszakadásig.
Mi nem tudtunk dolgozni megtanulni.
Tenyerünk, mint a csordajárás
tankcsapásokkal kicifrázva.
Úgy feszültünk a vetett ágyra,
ártatlanságunk vértanúi.
Minket akárki megalázhatott,
mi csak magunkat pusztítottuk.
Szerszámainkkal társalogtunk,
ha nagyon hiányzott a szabadság.
Megerőltetett kasza-nyakak,
törött cséphadarók, kapák
ha egyszer szétordítanák,
hogyan maradt meg nemzet, ország…
Fegyverrel mindig félig győztünk.
Munkában minden fegyvert álltunk.
Ráment emberi méltóságunk,
de az életet megtartottuk.
Akik a sírt majd körülállják,
fiaink régen megtagadtak,
– nem halál s fegyveres hatalmak –
ez pecsételi meg a sorsunk.

 

 

 

Ceruzarajz

Mozsárszárú, nehéz csizmában
áll egy ember a tábla szélén.
Nyakában kopott bőrtarisznya,
üvegnyak figyel ki belőle.
Kezét kupakként ráhelyezte,
ott tartja a kapanyél végén,
nem támaszkodik rá, csak éppen
megakasztja, hogy el ne dőljön.
Nyugodt, akár a bevetett föld,
szürke, miként az ég s a fák.
Vehetném kettétört fatörzsnek,
s letört ágának a kapát.
Arcán a ráncok vonulása
a messzi dombok folytatása,
bajsza és karja beleolvad
a nyírfaágak hajlásába,
szeme a zúgó autókra
figyelő páros jelzőlámpa.
Ködöz a finom őszi eső
a tájra és a kalapjára.
Mintha cseppekké bomlott volna
a konok örökkévalóság.

 

 

 

Ablakok

Ablakok, fény-zsilipek,
lágy részei a háznak,
hol a ki-kényszerített
védtelenség beárad,
ablakok, törött szárnyú
madarai az éjnek,
akik lakatolt pántú
titkokat kibeszéltek,
keretekbe fogói
a falakkal megosztott
világnak, messze nézni,
vigyázni rendelt posztok,
szobákat sugarakkal
zsaroló vaksi őrök,
ölelkezők a nappal,
s meleggel viselősök,
sebekkel, forradások
kínjával óvó téli
áldozatok, virágok
kék ölű becézői,
villogó faluvégi
jelek az utazónak, –
falumban pár tenyérnyi
üzenet voltatok csak,
sima ünnepi zászlók,
pajzsok a világ ellen,
s én nagy, sohasem látott
fajtátok rabja lettem,
egész falat betöltő
szabadságtokra vágytam,
így lettetek legelső
mértékem a világban,
egyszerű, biztos érvek,
bélyegei a kornak, –
lám sorra kicserélnek
falumban is maholnap, –
nézem a régi házak
falán, mint ezüst érmét,
széles, plafonig lázadt
egetek hetykeségét.

 

 

 

Nagyanyám

Aszaltszilva arcú,
görbült nagyanyám,
decemberi varjú
vén gesztenyefán,
hócsillagos télben
lelsz-e még magot?
Látsz-e hulló égen
néha szép napot?
Lelkedet a vállad
azért tartja csak,
hogy a vesző vágyak
arra hulljanak?
Vagy fel tudsz még szállni,
ha a föld nehéz?
Szemed csendje nyári
mezőket idéz:
Búzavirág-fényű
reggelek tüzét,
érett zizzenésű
élet örömét,
szikár nagyapámat
friss tarló fölött,
derekán a nyárnak,
aki megszökött.
De messziről jöttél
dűlőutakon.
Elmaradt négy testvér,
egy tucat rokon.
És most itt kucorgol
eres küszöbön,
ajkad imát mormol,
lesed, hátha jön
nagyapa a csöndből
hulló égen át,
ellopni a földről
árva asszonyát.

 

 

 

Halottak napja

Halottak napja: visszapillantó tükör,
vizsgája szemnek, emberségnek,
akiket te mutatsz,
azok már nem előznek.
Sebességük fűszálak élein,
porszemeken cikázik,
arcuk
csontok roncsaiban ázik.
Mértanuk pontjai között
a közúti szabályok
érvénytelenek,
életünkre igazolások.
Meghívás nélkül jelen vannak
kanyarokban, mozdulatokban,
tekintetük, mint jelzőlámpa
bennünk villan.
Tükörbe nézünk, megalázkodunk,
mindnyájan fehér bárányok vagyunk,
virágot hintünk az útra,
fejünkre hamut,
miközben őket ünnepeljük,
azaz magunkat ünnepeljük,
hisz nincsen visszaút.
Krizantémok a temetői buszon,
fejem körül virágok,
glória, mennyei kalap,
harmattal áldott.
Fehér lobogókkal a város
kiözönlik a kapukon,
mindenki megadta magát,
nem villog szurony.
Csak az évek, a nyavalyák
szűkülő sorfala vigyáz,
dércsípte árnyékuk felett
siránkoznak a fák,
megállók vasa, csonka keresztek
tükörképe szalad.
Arcom mögött a Tejút mozdulását,
köszöntöm halottaimat:
Nagyanyámat, Katona Juliannát,
s a másikat, Farkas Katalint.
Friss fakereszt ablaka mögül
nagybátyám még némán visszaint.
Aztán újra a sejtek szava.
Ülök a buszban, térdemen fiam.
Körben a téboly tűzkarikái.
Halottak napja van.

 

 

 

Nyár

Galambokat fodroz
szikrázóvízű ég,
abrosznyi messzeség
guggol egy bokorhoz.
Dombok között feszül
a hangtalan meleg.
Ha szél pendíti meg,
egy percre felrepül.
Megakadt, lásd, a nyár,
a rozs fölött remeg.
Rétinges emberek
csapataira vár.

 

 

 

Folyosóban

Végigment rajta a kaszálógép,
hosszában, toronyiránt.
Kétoldalt szálkás folyosófal,
lényege új határai.
Közelről elszánt függőlegesek,
tétova görbék, áthúzások,
rémület, fürj-utak.
A dombról: párhuzamosok,
az emberarcú táj.
Eljött
a szélső füvek ideje,
el a határőr nedveké,
a gyökereké, magvaké.
Eljött a kaszálógép.
Ez az egyszer volt, hol nem volt tavasz,
ez is már múzeumban.
Rárajzolok egy halálfejet,
s elindulok a réti folyosóban.

 

 

 

Galagonya

Piros nadrágja kisütött,
 
akár a nap.
Tüzes csík lett nyomában a
 
lomha salak.
Élő labda volt maga is,
 
úgy pattogott,
mint a konok bőrgömb, amit
 
kapott, adott.
Elémsuttyant, máris vitte
 
a pillanat,
s míg kerestem, jelenésként
 
visszaszaladt.
Egyszínű kék mezek díszét
 
csúfolva meg,
villámlott egy piros nadrág
 
a föld felett.
Én így őrzöm, – rá se gondol
 
a lány soha –:
Hat szem kökény között volt egy
 
galagonya.

 

 

 

Éjjeli fák

Hársfák csillognak csupaszon,
mint nők a vízparti napon.
Az utca halszemű folyó,
pupillájába bújt a szó.
Csak a tükrözött fény csobog
álmot torpantó házsorok
sűrű bozótján, míg a fák
megidézik a nyári bált:
sugárzenére pattogó
kánkán, Afrikából való
kitárulkozás furcsa-szép
folyóparti bűvöletét,
mikor bokrok és nád közén
égő-pucéran, mint a fény,
lányok nézték a víz szemét,
bizalmuk tükrös kedvesét.
Csak a megduzzadt őszi hold
billenti színre a valót:
reggelre dér lesz, kopogó
padlóba bújik a folyó,
s fagyonköszörült penge vág
az ábrándozó parti fák
vacogásába, mi fehér
szakállként le a földig ér.

 

 

 

Nagyatád

Nagyatád, parkod gesztenyefáit
mássza, gyertyákat gyújtogat
klorofill-zászlós évszakom.
Helyhez kötött, akár a fürdőd,
akár a csöndes Kossuth-szobor
a legnagyobb magyar terén.
Amit elhoztam, már hat erdő
dohányszín szőnyegét feszíti,
mása nincs, folyton változik.
Akárcsak te, árpádkori neved
acélkék sátora alatt.
Megszüntet, mégis megőriz.
Jövevény voltam, forgott velem
a henészi búcsú hintája,
pattogott díszes céllövölde.
De a munkának szárnya volt,
egymásra talált alatta
célpont és céllövő.
Hat évemet hat borítékban
elrejtettem a Rinya-parton, –
aki kíváncsi, megtalálja.
Az elsőben az Ezüst Kancsó,
a temető, a Zrínyi utca,
és talán egy lány rajza van.
A másodikban egy tanár,
egy borbély, egy szeneskocsis
és házinéni címe áll.
A harmadikban semmi sincs.
A negyedikben hanglemez
nevetéssel, vízcsobogással,
és egy tyúkfarmnyi kotkodács.
Az ötödikben bekeretezve
egy könyv, egy oklevél, egy férfi, –
küldje el, aki megtalálja.
A hatodikban üzenet,
hogy hat évet hat borítékban
elrejtettem a Rinya-parton,
de ebből egy szó sem igaz.
Ami igaz: az ifjúság,
a billegő kövek a Kossuth utcán,
a történelem plakátjai a tornyok
és a gyárkémények csúcsára kifeszítve,
az ismerős arcok fényképalbuma,
az ismeretlen új házak sora,
a vásárok, polgárok, iparosok,
a parasztok, Nagyatád szelleme,
az új nép, másfajta raj,
a szivárvány a város fölött,
és hogy a park gesztenyefáit
mássza, gyertyákat gyújtogat
klorofill-zászlós évszakom.

 

 

 

Egy év

Egy évgyűrű, egy ránc, a tüdőn
egy árnyalattal több nikotin,
pár rakéta a sajgó űr ívén
kívül-belül a szem határain.
Napok, amiknek csigaházát
gyalogutakon araszolva
segítetted hittel előre,
s elszálltak eggyé sokasodva.
Tizenöt új ház faluhosszat,
gömb-víztorony a konzervgyárban,
lakodalom, – öcséd megnősült –,
és vér, megint vér Afrikában.
Birodalom, melyből kijöttél,
s csodálatosan bennmaradtál,
térképén megtalálhatod még
magadat, aki tegnap voltál.
Egy lány pilléző hóesésben,
ki csókjaidhoz száját adta,
s míg eltűnik a fordulónál,
szíveket rajzol házfalakra.

 

 

 

Te, Nap,

guruló arany-gombolyag,
sose fogy el a sugarad?
Tekerődzik vak bolygóidra,
macskaszem-fényű csillag húzza,
s te ontod, mintha millió rokka,
fonógép fonná szüntelen.
Tudom, nem kelsz te fel sosem,
mert le sem nyugszol, örökmozgó.
Begurulsz reggel keleten,
kigurulsz este nyugaton,
nem kísér végig utadon,
csupán egy tábla napraforgó.
Mégis naponta kihalászod
sötét öbléből a világot,
s húzod, magaddal nem törődve,
megszállottan, mindig előre.
Hadd legyél te is példaképem
örökös tevékenységben,
másokért vállalt szolgálatban,
te magabiztosan szerény,
te mindenütt jelenvaló,
nagyapám az örök anyagban.

 

 

 

Kezet fogunk

 

 

 

 

Ádám, kapun kívül

Összeroskadt a messzeség.
Atlantisz újra víz alatt.
Üres kezemig ér az ég,
fügét mutat.
Itt állok, Ádám, kapun kívül.
Egy álmom maradt, az Éden.
De harmincévesen az ember
ne meséljen.
Köpjön ki almát, alamizsnát,
és teremtse meg a világot.
A létre nincs más, emberhez méltó
magyarázat.

 

 

 

Első napok a városban

Minek jöttél? Senkise hívott!
Elegen vagyunk. Sziszegik
szemek kertjébe idomított
kígyók, megvadult idegek,
párologják idegen arcok
közönyös állóvizei, rekedt,
nem is létező hangosbemondó
repeszti vele az eget,
kipufogócsövek gomolygó
bűze böködi orrlyukadba,
lelkiismereted árvize
agyad gátjaira sodorja,
és bámulsz a tegnapi partra…
Minek jöttél? Senkise hívott!
Húsvétra gyűjtött álmaidra
ráül kotolni a valóság,
s költ majd arcodra rideg függönyt,
füledbe hangtompító vattát,
szeges ideget, könyököt,
vágynak meleg falusi estét,
jószagú erdőt, üdezöld
sóskázó rétet, frissvízű gyerekkort…
Kakukfiók! Kakukfiók!
Ordítod majd, ha megpillantod.

 

 

 

Valami

Valami csendben
valami meglazul.
Egy tétova csavar,
egy görnyedő ereszték,
egy könnyelmű csomó.
A tárgyakat ne féltsd!
A gép még dolgozik,
a ház szolgál tovább,
megfeszül a kötél.
Bent sokkal nehezebb!
Az a legnehezebb,
az út a megállásig,
összedőlésig, szakadásig,
ép ésszel végigélni,
míg az anyag átrendeződik.

 

 

 

Aranykor

A félelmet, anyám, felejtsük el,
előbb-utóbb bekövetkezik
minden, amire emlékezünk.
Almaízzel a szánkban, naponta
kiűzetünk a paradicsomból.
Menetrend nélkül, vízum nélkül.
És az első vadalmafánál
agyonverjük a gyengébbeket,
a rend, a jövő érdekében.
Ma már nem kővel, áttételesen.
Ha holnap ránk kerül a sor,
fölérhet egy népünnepéllyel.
Eljöhetne az Aranykor, igen!
Az emlékek és néhány szobor
válaszolnak a kérdezőnek.
Eljöhetne az Aranykor, ha már
bennünk felépült és sugárzik,
mint Borsos páros lófej-szobra.
Eljöhetne az Aranykor, igen!
Emlék nem csalhat ekkorát.
Mert emlékezni, azt tudunk.

 

 

 

Sárga őszi vers

Ezek a szalmafényű,
törtszárú délutánok
úgy borulnak a tájra,
mint nagy sárga virágok.
Magházaik kinyíló
zsúfoltságából sárga
kukorica tömődik
szekerek derekába.
Sárga a dűlőútra
hintázó falevél is,
égő krumpliszár sárga
bokrába fúj a szél is.
A nap egy óceánba
hajított sárgadinnye.
Arany mosoly gyűrűzik
öcsém égszín szemére.
Szedtem egy kosár almát,
most itt ülök és nézem,
hogyan osztozik bőre
a sárga mindenségen.
És hallgatom apámat,
ki talpig aranyporban
megáll, s azon törődik,
hogy ősszel mennyi gond van.

 

 

 

Változatok a nyugalomra

 

1. Diófa és kutya

Íme az örök nyugalom:
kitárt karú, öreg diófa,
zöld levél-petrencét ölel,
és áll az ablakom előtt.
Mintha a pasztell esti égre
festette volna valaki,
még Hérakleitosz idejében,
hagyatékul és mementóként.
Nevetem hát a berezelt
kutyát, ki a bokor mögül
neki-neki ütögeti
hangja ideges kalapácsát.
 

2. Feszítővas

Nyugalom, bőgő tehenek
fehér karámja,
odúban alvó nagy bagoly,
szélcsend keresztjére feszült
vérző végtagú őszi erdő,
izzó dűlőúti por,
romok holt lelke, felhőkarcolók
messziről látszó éjszakája,
tengerek tükör-szeszélye,
űzöttek álma,
égzengés utáni süketség,
torokba szorított kiáltás,
őrültek nyugalma…
feszítsd a méla teheneknek,
csengesd az álmodó bagolynak,
suhogd az erdő gyér hajába,
pörgesd a porba, éjszakába,
akaszd a tengerek vizébe,
menekülők lázas szemébe,
csattantsd az égzengés után,
nyilalld az elszorult torokba,
hogy nem is létezel, csalóka
idegzetünk teremtett téged,
útjaink fölé reménységnek,
lelkünkben élő délibábnak,
két mozdulat vélt határának,
tetteink feszítővasának,
örök oknak a küzdelemre.

 

 

 

Most

Most kellene a szeretet
most hogy húga kiszenvedett
ebben a kozmikus huzatban
az ókeresztény mozgalmi dallam
egy kő ahol egymásnak háttal
park szabadságos katonákkal
egy melegítő kiskutya-orrlyuk
most kellene egy bekötőút
egy holdkomp értekezlet valami
nem tudok hasonlítani.

 

 

 

Koronám

Bukósisakom, türelem,
te, szolgálati koronám
homoríts, ma meg ne repedj,
horpadásaiddal segíts!
Voltál ajánlott oltalom,
voltál megtagadott szabály,
lettél utolsó lehetőség,
páncél, alkalmi hatalom.
Hát most szorítsd a fejemet,
nehezedj számra, öklömet
parancsold zsebbe, türelem,
jelvényem légy, ne glóriám!
Csak ez az egy ember trehány,
csak ez az egy ember trehány,
csak ez az egy ember
csak ez az egy
csak ez
csak

 

 

 

Vasárnapi mozaik

Szabadság lapulevele kitárt égbolt
villogó pajzs habkönnyű takaró
lebegsz a szélben szemérmünket
elfújó szélben feszülsz
barmok gyerekek leszünk alattad
faágon hintázunk lavor vízben
ölelkezünk a kelő Nappal
pántolt mellkasunk kitárjuk
szálljon a piros harangszó
állunkon zöld szakállt növeszt
a háromhetes búzatábla
csupasz karjaink kileveleznek
lobog a szélben a hegy haja
fakó szirmok hullnak a fákról
makk-betli gól ordítozunk
elfelejtjük hogy nyomja vállunk
beszakadt az ég Ázsiában
vasat emésztő repülőgép
rondítja ünneplő ruhánkat
elmentek mind szellőztetek
kiabál Kissné benzinfüst kék
buborékai pukkadoznak
csak a szokásos kirándulás
ide kérem a világűrbe
nézze meg televízión
valaki tüzet kér a Marstól
fölizzik ezer cigarettavég
hé tartsátok ide a holdat
erős a szél.

 

 

 

Innen

Kivágott az éjszaka katapultja,
megyek, szemembe süt a Nap.
Hull a harmat, álmom hamuja.
Fátyolos tehénszem az ég,
tejszagú legelők lengnek benne.
Mintha kolompszót hallanék.
A reggelekben van még áhítat!
Mint Árpád nomádjai az új hazát,
nézem a sátortetős házakat.
Ülnek a század senkiföldjén,
falun innen, városon innen,
két tartományból erősödvén.
Itt rangja van az emlékeknek!
Innen nézve a Tejúton
polgári hadak menetelnek.
Itt nem váltják meg a világot.
Csak megjöttek, berendezkednek
volt parasztok, volt proletárok.
Ez itt a negyedik nyaram.
Jó lenne tudni, mi az, amihez
egy albérlőnek joga van.

 

 

 

Mi marad meg?

Ruhaszárító kötelek,
zsíros edények mértanában
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd foltozott álmainkat,
lelkünk minden fehérneműjét
idegeinkre teregetjük,
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd külön kis lábasunkban
sütjük-főzzük ehetetlenre
régi vágyaink maradékát,
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd a megszokott ruhákat
vesszük magunkra reggelente,
s meztelenséget látunk mégis,
hogyha egymás szemébe nézünk,
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd ízetlen lesz az étel,
mert láthatatlan nyílvesszőkkel
átlózzuk be az asztal lapját,
mi marad meg a szerelemből?
Mi marad meg a szerelemből?

 

 

 

Kezet fogunk

Honnan ez a tehetetlenség?
Ez a kötőfékké fonódó
örökös körbejárás
homokvárak körül,
bronzérmek, -serlegek körül
a nyomtató ló csillaga nélkül?
Lám, a növényi tisztaság
kihallotta a végtelenből
az irányt,
a pillanatot, amikor
a Nap átkelt az Egyenlítőn;
mandulafa, barackfa, aranyeső
kibontotta a lobogót.
Pécsett, az Árnyas utcán
nincs ház, csak friss-zöld vadgesztenyefák.
Beépítetlen házhelyek mögött
tűnt el az ifjúság.
Kőkupacok, meszesgödrök körül
sétál, aki lehettem volna.
Elér, kezet fogunk.

 

 

 

Arcok, betűkkel

 

 

 

 

A.

A. – üreg. Nem ásta senki, lett. Fiatalabb korában messziről látszott. Tudomásul vették, átugrották, kikerülték. Ahogy évei múltak, felfedezte, hogy tiszta időben visszatükrözi őt az ég. Ettől kezdve, ahelyett, hogy kitartó munkával lassacskán feltöltődött volna, mindenfélét kieszelt, hogy tengerszint feletti magassága megegyezzék környezete magasságával. Rudakat fektetett keresztbe önmagán, leveles ágakkal, gyeptéglákkal, terepszínű anyaggal borította be magát. Farkasveremmé, tankcsapdává változott, noha egészen mást akart. Naponta beleesett valaki.

A.-nak egyre több idejébe és erejébe kerül a folytonosság foltozgatása, a látszat megőrzése. Pedig ma már csak idegenek esnek bele. Idegenek és jóhiszemű naivak, akik a divatos álcázás káprázatában nem hallják, hogy kong a föld.

 

 

 

B.

B. – mérnöki konstrukció. Ha valaki utánajárna, egy asztalfiókban vagy irattárban megtalálná a tervrajzát. De erre nincs szükség. Meg kell állni egyszer a túloldalon, meg kell figyelni, ahogy közlekedik.

B. nem figyel a mozgására, lépései mégis egyenlő hosszúak. Könyökben kissé meghajlítva, ütemesen lóbálja karjait. Néha a térde irányából finom nyikorgást hallani. Kanyarban megáll egy pillanatra, átfordítja talapzatát, mint a katonák és a gépemberek, s bal lábát előrelökve megindul az új irányban. Aki nem tér ki előle, annak nekimegy. Mesélik, hogy magasabb régiókban sikkesen kanyarodik, de síkvidékinek ott sem tanácsos elébe állnia.

Nevezetes összeütközései idegenekkel történtek. Munkatársai félreállnak, háta mögött súgnak-búgnak, s titokban abban reménykednek, hogy egyszer elkopik benne egy csavar, vagy kimerül a telepe.

Más nem jut eszükbe.

 

 

 

E.

E. – ajtószárfa. Kötelességtudó, kemény. Ha az ajtó megereszkedik, kifeszíti a mellét. Huzatban remegve szorítja a falat. A festék eltakarja, de néha hallani, hogy perceg benne a szú.

A legutolsó huzat után, amikor a környező vakolat nagy része lehullott, E.-t kinevezték osztályvezetőnek. „Ez a mi emberünk. Ideje, hogy valaki rendet teremtsen” – mondogatták a felettesek.

E. örömmámorban úszott. A takarítónőnek is kezétcsókolomot köszönt, és jókat nevetett a beosztottak viccein. Nevetésében volt valami természetellenes: úgy nevetett, mintha csiklandoznák. De ez senkinek sem tűnt fel. A világ három hét után változott meg.

Először a gépírónő verte be a fejét. „Megszédültem? Nem értem” – ismételgette, miközben papírvágókéssel lapítgatta a daganatot. Aztán a kollégák következtek. Lassacskán minden beosztott. Híre kelt, hogy baj van az épülettel, szűkülnek az ajtók.

A vizsgálatot E. rendelte el. Megállapítást nyert, hogy az ajtók szabályosak, a dolgozók híztak el. Ráadásul egyesek isznak is. Nem csoda, ha nekimennek az ajtószárfának.

E. kifeszítette a mellét, és kiszólt, hogy jöhet a következő.

 

 

 

G.

G., a tuskó, kifordult a gödörből és megállt. „Micsoda utat tettem meg!” – mondta és körülnézett. Kívánta, hogy hallják, hogy igazat adjanak neki.

Három csenevész facsemete állt a közelben. Az egyik éppen a gyökereit szidta, mert nem találják meg a kövek közötti hézagot. A másik báván sütkérezett a napon. A harmadik a tegnap kipattant huszadik levélkéjét simogatta. G.-re ügyet sem vetettek.

G. agyában felvillant, hogy valami tuskók feletti erő segítette őt a gödör szélére, és hogy azelőtti életében a világmindenség fontos láncszeme volt. Mi történhetett?

Mozgatni kezdte gyökér-csonkjait, nyögött néhányat, és megismételte az előző mondatot. Ekkor a harmadik facsemete odanézett, simított egyet újszülött levélkéjén és ennyit mondott: „Nicsak, megint egy tuskó!”

G. megmozdult, hogy móresre tanítsa a fickót, de rosszul billent és visszagurult a gödörbe.

 

 

 

H.

H. nem tudja elviselni, ha valaki belefeledkezik a munkába. Ostobának és strébernek tartja. Neki a munka csak kiegészítő elem, szükséges rossz, megélhetési lehetőség. Mérsékelt erőbedobással, gépiesen végzi, figyelmét a lazítási lehetőségekre összpontosítva. Képzeletében a munka utáni órák embrióit növeszti, a másik, az „igazi” élet térképét rajzolgatja.

Van néhány közmondás, mint például „A munka nemesít”, vagy „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra”, amelyet H. szerint a munkáltatók és a felettesek találtak ki az ostobák ösztökélésére.

Amikor azonban a türelmetlenül kihordott, munka utáni újszülöttek sírnak, pólyába vizelnek, és H. a saját térképét összetépi, mert az nem a valóságot tükrözi, akkor kétségbeesetten kinyilatkoztatja, hogy az élet kibírhatatlan, nem ér egy kalap szarkatojást sem. Átlebeg egy másik paradicsomba, és hajszál híján földhözvágja a vekkert, amikor felébred.

Boldog szeretne lenni.

 

 

 

I.

I. – fej. Abban az értelemben, ahogy a tudósok eljövendő korok embereit elképzelik. A végtagok, az anyagcsere szervei a rendellenes használat, a minimális igénybevétel miatt elsatnyultak, visszafejlődtek. Ezzel egy időben az agy folyamatosan növekvő térfogata kitágította, mondhatnánk felfújta a koponyát. I. végtagjai, akár a póklábak vagy az érett tök száradó indája, lényegtelenek, – feje, mint a világmindenség. Tejútrendszerek, üstökösök, csillagok, bolygók, körülöttük a végtelen világűrrel. Minden a helyén, minden az égi mechanika törvényeinek engedelmeskedik. Karambol kizárva.

Az agyállomány alján, körülbelül a fogakkal egy vonalban helyezkedik el a Föld. Róla nézve, ha I. beindítja, gigászinak, néha félelmetesnek tűnik a mechanizmus a sötétben száguldó, ragyogó vagy pislákoló égitestekkel.

I. az embereket is az égi geometria szerint osztályozza, helyezi el a világban. – Csak a bolygókat engedi maga köré.

 

 

 

J.

J., a kampósszemű, kiegyenesítette kampóit és elmosolyodott. Kiderült, hogy a kampósság nem alapvető jellemvonása, pontosabban: nem az egyetlen.

Mosolya természetes volt, beragyogta a szobát. „Az ember társas lény, a Föld lakható.” Ez a mondat lebegett a kis asztal fölött, amikor újra J. szemébe néztem.

Mint a húsbolt falán a marhacombok, mindnyájan benne lógtunk. Arca fáradt volt, szája szögletében apró rugók feszültek. Az egyenesek ismételt meggörbítése próbára tette.

A húsboltban csend volt és hűvös. Fénylett a hűtő, a padló, a csempe. Kések és bárdok csillogtak a pulton. A fal körbeaggatva, a polcok tele áruval, de a mérleg nyelve állt, egy légy sem mozdult. A bolt zárva volt.

J. megvárta, amíg mindenki megitta, ami előtte volt, akkor kezét, mint a bárdot, az asztalra helyezte, billegtette, játszott vele kicsit, majd megmarkolta poharát, s tartalmát egyetlen lendülettel benyelte.

Hajnalodott.

 

 

 

L.

L. nem tud igazán elmélyedni egyetlen tennivalóban, egyetlen gondolatban sem. Ha valamihez hozzákezd, eszébe jutnak tegnapi, tegnapelőtti tervei, féligkész teremtményei, a lehetőségek keresztútja, s ahelyett, hogy az emelkedésre koncentrálva, homokzsákként kihajigálná őket, ezt is, azt is megsimogatja, benne hagyja a kosárban.

Amikor rádöbben, hogy léggömbje megállt a háztetők felett, már képtelen eldönteni, mit vigyen magával, merre induljon. Öklével veri a fejét, megszaggatja ruháját. Komikus helyzetéből tragédiát rögtönöz, hogy a közröhejt elkerülje. A gyengébb idegzetűek és az idegenek azt hiszik, kiugrik. Ponyváért, lepedőkért szaladnak, tűzoltóknak, mentőknek telefonálnak.

Csak L. odavetődő régi ismerőse, a másik léggömbös mosolyog. Tudja, hogy L. a holnapi induláshoz gyűjti az erőt, akaratát tornáztatja, amíg észrevétlen szellő nem kerekedik, s vízszintesen elfújja valamerre.

 

 

 

M.

M. görcsösen szorítja a korlátot. A korlát viszontszorítja őt. M., ha izmait meglazítaná, abban a pillanatban összeesne. Kiderülne, hogy a korlát nem M. testének tartozéka, továbbá, hogy nem M. tartja a korlátot, hanem a korlát tartja őt. A korlát létezett már, mielőtt M. megfogta volna, és állni fog M. összerogyása után is. Neki mindegy, fogják-e, hányan fogják.

M. teste egy darabjának érzi. Ha viszket a lábujja, előfordul, hogy a korlátot vakarja meg. A viszketés így is elmúlik. Ha valaki nevén nevezné a korlátot, M. erőszakos testi sértés vádjával feljelentené.

Emlékeiben matatva találkozik néha a pillanattal, amikor a korlátot megfogta. A vas hidegére is emlékezik, a tanúk arcára is, s dereng előtte, hogy abban a pillanatban nem is a korlátot fogta meg, hanem erejét fitogtatva felemelt egy vasrudat.

Ilyenkor még erősebben megszorítják egymást.

 

 

 

O.

O., a fiatal faültető, gyermekkorában szakácsnak készült. Egyszer azonban, a nevezetes ÜLTESS FÁT, HOGYHA MÁST NEM, LOMBOT ÁD! mozgalom kezdeti időszakában „Ehető falevelek” címmel olyan sikeres iskolai dolgozatot írt, hogy az a mozgalom központi lapja ÚJ TEHETSÉGEINK rovatában is megjelent. Az újságnak O. tanítója küldte el a dolgozatot, s ugyancsak ő volt, aki régi mondását: „Olvasd a szakácskönyvet!” ezután mind gyakrabban cserélte fel az „Ültess fát!” köszöntéssel.

O. hamarosan a helyi faültető egyesület aktívája, majd vezetőségi tagja lett, s ha a levegő páratartalma és a légnyomás kedvezően hatott rá, időnként formás kis tudósításokat küldözgetett a központi lapnak. Senki sem vette észre, amikor végleg abbahagyta a faültetést. Írásai annyira „életszerűek” maradtak, hogy a központi lap továbbra is a FIATAL FAÜLTETŐK ÍRJÁK rovatban közölte őket.

Akkor bukott le, amikor önbizalma teljében az „Ültess fát!” köszöntést mellőzve, egyik dolgozatát „Olvasd a szakácskönyvet!” felszólítással fejezte be.

 

 

 

R.

R. mindig ellentmond. Nem partnerét akarja meggyőzni álláspontjának helytelenségéről, a maga igazát igyekszik bebizonyítani. A vita során teljesen elfelejti ellentmondása okát. Önmagát járja körül, átrendezi a világot. Mintha minden bútort, ruhát, vicket-vackot a szoba egyik sarkába hordana össze, dobálna halomba, a szőnyegeket és a padlót is oda hajigálva. Végül vitapartnerét ragadja meg, hogy a kupac tetejére tegye.

Ilyenkor egy pillanatra elcsendesedik, csak a szállított személy szava hallatszik, az is nagyon messziről, a köznapi szférán túlról, valahonnan az Űrből vagy az Égből. A szemtanúk arca megmerevedik, aztán megremeg, jelezve, hogy az Úr hangját hallják az Ember tragédiájából. R. összerezzen, lapossá válik, mint a kígyó, s észrevétlen kisiklik az ajtó alatt.

Csak a teste marad ott.

 

 

 

S.

S. feltalálta a lábnélküli asztalt. Azazhogy felfedezte inkább, mert világutazók mesélik, hogy külföldön látták már. Akad, aki állítja, hogy ötven évvel ezelőtt hazánkban is forgalomban volt, sőt némelyek tudni vélik, hogy S. a készítés fortélyait a saját nagyapjától leste el, amíg az öreg műhelyében a bilin üldögélt.

A lábnélküli asztal divatba jött. Leginkább a közönséges asztalra hasonlít, csupán lábai nincsenek. Persze, ez sem olyan egyszerű. S. szerint képzelőerő kérdése az egész. Éppen az benne a forradalmi, hogy a használókat is bevonja az alkotásba, kényszeríti őket, hogy lábakat képzeljenek neki. Erre kevesen képesek. Az a leggyakoribb, hogy kétségbe vonják asztal-voltát. Mások a képzelőerőt egy ötlettel helyettesítik: az asztalt az ölükbe teszik, úgy esznek róla. Ezek rendszerint gyomorbajt kapnak, mert állandóan arra kell ügyelniök, nehogy a leves és a főzelék az ölükbe boruljon. S. megveti őket, karámot, néha szögesdrótot képzel köréjük.

Meg van győződve, hogy a kor asztala a lábnélküli asztal.

 

 

 

T.

T. – szelepgumi. Ennélfogva fontos ember. Fontosabb a többi alkatrésznél. Valahol a tengely, az agy, az abroncs, a tömlő után következik. Helyzetével tisztában van. Csak befelé engedi a levegőt. Ütemesen kidagad és összeszorul, ha nyomják a pumpát. Egyébként csak összeszorul.

Néha elfárad, elgondolkozik, s visszaenged egy sóhajtásnyi levegőt. Máskor tudatosan is. Lássák, hogy nem akárki. A tömlő meg sem érzi. Azazhogy ismeri anyagának gyengéit, és a levegő találékonyságát. Tudja, hogy egyszer lapos lesz. Azért van a pumpa.

T. nem hagyja annyiban. Beadványt szerkeszt, újságba ír, feljelentést tesz. Fűnek-fának arról beszél, hogy baj van, szökik a levegő. Bizottságot kellene alakítani, naponta végigjárni a tömlőt, nyersgumival, foltokkal erősíteni, táblákkal jelölni a gyenge részeket. Amíg nem késő. Ő állja a sarat, ő tudja, mi a kötelessége, őt nem érheti vád. Ő most is elsőként vette észre, elsőként tette szóvá.

Mi lenne, ha egyszer ő sem? Mi lenne, ha egyszer ő is?

 

 

 

X.

Hogy milyen ember X.? – tette fel a szónoki kérdést az amőba, és gyengéden hozzáért a moszathoz –, látod, ez az, amit csak én tudhatok. Én, aki évek óta szemtanúja vagyok piszkos üzelmeinek. Aljas gazember! Megjátssza az emberbarátot, de titokban moszatevő.

A moszat tágra nyitotta a szemét, s beleszívott a cigarettájába. A szavak mellbe vágták. Kíváncsian várta a folytatást, hisz a véletlenen múlott, hogy nem X. ül vele szemben. Észre sem vette, hogy az amőba állábaival lassan körbefonta a derekát.

– X. a legálnokabb ember a világon – folytatta az amőba. – Beférkőzik a bizalmadba, s az első adandó alkalommal elárul. Áldozatok testén át vezet az útja. Vér és könny tapad a kezéhez… Nekem elhiheted. Tudod, hogy szeretlek. Hogy csak te kellesz nekem. Te, a hitvány kis moszat. Pedig…

A moszat az utolsó szavakat már nem hallotta. Eltűnt az állábakból formált gyomorban.

– Megvárhattam volna, amíg elszívja a cigarettáját – sziszegte az amőba, miközben égő gyomrára szorította a kezét.

 

 

 

Az ember

 

 

 

 

Áprilisi fa

Befelé, mindig befelé,
a szem, mint bogár csápja,
mint ultrahang, gépiesen
jelez falat, fát, embert,
a fül, a szervek ághegye
vattába fúr, végérvényes
arcot vesz föl a város…
Befelé, mindig befelé,
hasadt sziklákra, kövületekre,
mammutnyomba lépő mammutra,
emberi hangú növényekre,
a fára, a falra, az arcra,
befelé, be a múzeumra…
És ez az áprilisi fa,
az egyszeri, a sose látott,
zöld ujjhegyeivel fölborítja,
helyrebillenti a világot.

 

 

 

Gyorsított eljárással

A borjakat is a krumplit is
a tornyot is a bűnözőt is
a szerelmet is az életet is
sietve
sietve szorításban
határidő előtt
közben a féligkész ügyek
a részletek földcsuszamlása
a magyarázkodás mocsarai
a beszakadt hitek
micsoda mágnes rabjai?
ki maradt le?
miről?

 

 

 

Amíg

Szívdobbanásnyi ideig,
addig sem, csak amíg a szív
a nyomás és szívás között
megáll, amíg a tűszúrás
érzete eljut az agyig,
az ismeretlen sáv, holtpont,
a köztes idő
karcán engedtem el,
kívül a tudatos világ
határán, választottaknak
derengő tartományban,
ahová ő se látott
akkor, csak berontott
csattogó patákkal,
fegyvert, sisakot villogtatva
nyomult utánam, hátráló után,
haddá sötétült országa előtt
hanyattvágódni, szétterülni,
kardélű fűvé hegyesedni
kényszerített, megfeszült bennem,
mint atya a tékozló fiúban,
ki megadtam magam
szívdobbanásnyi ideig,
addig sem, csak amíg a szív
a nyomás és szívás között
megáll, amíg a tűszúrás
érzete eljut az agyig.

 

 

 

Tedd le a kést!

Torzsák közül, kezedben késsel
mutatsz rám. Védekezel.
Szemed mögött zuhog a zápor. Fázom.
Se házam, se fegyverem.
Ami volt, arcod meredélyén
szivárog, puskaként tüzel.
Árnyékom lyukas kőkerítés
árnyéka. Cipelem.
Meghallgathatnál. Bűnös is mentheti
bőrét ítélet előtt.
Késednek nincs nyele, dobd el!
Nem érzed? Vérezel.
Ez a város északi része.
Kőbánya, katlanok. A zöld
repedésekbe fogódzik, tüntet.
Szövetségem se kell?
Ez már nem harc, önvédelem.
Hát ne ellenem! Megszökik
lábamon át a gyáva állat,
de a torzsa marad.
Nyugodj meg. Eddig se léggömb
emelt. Minden, ami van itt
naptárunkból kapott nevet,
kezünk által szabad.
A torzsák is. Újra fejelni
csonkjukat nem lehet.
Halál árán sem. Tedd le a kést!
Szabadítsd meg magad.
A nap pénzről süt. Ahol
moha, ott a meleg.
Arra van dél. Tedd le a kést.
Nem védem magamat.

 

 

 

Mi már

Mi már soha egy űrkabinban
soha együtt egy csigaház fölött
soha együtt lövészárokban mi már
nem öntözünk közös virágot
pedig itt áll Justitia
billeg a mérleg lebegünk
kidobált homokzsákok felett
egyikünk fölemelkedik
aztán fordítva így vagyunk
le-föl kinek van igaza?
ki tud a régi bajnokok
páncélingébe belenőni?
ki tud hamarább belefogyni?
nem lenne jobb saját gúnyánk?
nem a sziklát kellene inkább
közösen megmozdítani
amíg a nagy ívben kilőtt
tüzes golyó szét nem lapít?

 

 

 

Könnyedén

Könnyedén. Érinteni csak.
Elhúzni pikkelye felett.
Azt, hogy semmi sem ugyanaz,
magától tudja meg.
Tartani a mázsás vasat,
mintha ő tartaná.
Megszökni a siker elől,
egy tükröt hagyni rá.
Odaállni teste elé,
elkapni a golyót.
Mesélje egy életen át,
hogy szerencséje volt.
Közötte és a gyönyörű
megállói között
egy dobra figyelni, ahogy
a sejtek, a rögök.
Kimondani, úgy, mintha ő,
ahogy az ablakok
párája mondja az időt,
a hajnali fagyot.

 

 

 

Mézöntő

Rézpántú dombok
őszvégi hangjai,
fagygombos bundába gubózott
tó villanásai,
szőlőkarókként
sorbavert betűhad
zöld tőkéi: vízi, hegyi nép,
gyerekek, halak,
som-íz, bor, gálic,
mandulák, – kék világ
feszes mértanán, mint a gránit,
őrzik Takáts Gyulát.

 

 

 

A csoda

Lefokoztuk a csodát ki figyel
sarat dagasztó közlegényre
parancsszóra pattan tiszteleg
megölné apját anyját
vasárnaponként pipitér köznapon
stilizált puska a gomblyukában
szelíd akár a jóllakott bika
könnyűjárású üszőt nézeget
ó elálló lélegzetek falnak
támaszkodások tátott szájak
régi fényképeken zsigereinkben
kövületekben megdermedők
a közlegény csoda időnként
kimenő ruhában elétek áll
sorsotok tudója elmagyarázza
születéstek a múzeumőrnek
hazaugrik befekszik felesége
föltérképezett paplana alá
és eltűnődnek miért fájhat
hasikája a legkisebb csodának
pontosan visszatér akár a
fogaskerék foga
nyikorogtatja a vaságyat
s ha elmarad a riadó álmodik
régi nagy csodákat.

 

 

 

Nem láttam a tengert

Nem láttam a tengert, csak combjaitokat,
a jövő kétágú útvonalát,
a végtelen fehér pilléreit.
Nem láttam a tengert, csak nagyanyáimat
simára gyalult deszkák iramával
elsiklani a láthatár alatt.
Nem láttam a tengert, csak fiam szemét,
benne az egyetlen aranyhidat,
a tengerre toborzó hirdetést.
A reggeleknek sóíze van.
Menetrend szerint befutnak az órák,
kikötnek kirakódnak.
Viszik, amit találnak. Kikérdeznek,
szerelmet, halált elintéznek,
és láttamozzák arcomat.
Mit küldjek a múlt vizeire?
Mulasztásaim leltárkönyveit?
Szándékaim anyakönyvi kivonatát?
A tenyeremet tegező kapát?
Az elbuktató ökörnyálat?
A megmászott szakadékok fényképeit?
Tetteim átnyúlnak felettem.
Az idő soros járatai
lebélyegezve mindent visszahoznak.
Meghozták ezt a napot is.
Fehérre festve arcomat
a tenger sóízű üzenetével.

 

 

 

Örökké

Megállt egy tiszta arc,
nem méri az időt.
Csak süt, csak bombáz, mint a Nap
a teremtés előtt.
Tenger színén, óvóhelyen
újszülött sejtek riadoznak.
Ki szólt? – kérdezem. Nevet adok.
Nevezlek Kankalinnak.
Így teremtődik a világ?
Feszül minden tagom.
Alkalmas ez a bolygó? Nem felelsz.
Szemedben mosakodom.
Benépesítjük! Így – az ember.
Én meg, lásd, eltűröm,
hogy kijelöltél, beprogramoztál,
ragyogsz át az Űrön.
Micsoda erő kellene
hozzád röpítenem magam?
Évezredeken, fényéveken,
mágneses téren át, zajtalan.
Tisztaságod erőterébe
növényi-tisztán jutni be,
megállítanom az időt
milyen sebesség kellene?
Fogadnál-e? Vasak között
lélegzem fényedet.
Akarom, hogy így maradj, itt állj!
Megsemmisítelek.
Legyél égitest, tiszta arc,
penge a fában, Kankalin.
Cipellek örökké, mint mércét,
mint Ábel emlékét Kain.

 

 

 

Ki hitte volna?

Beteljesült. Zöld púpja ormán
virágok csatárlánca.
Az ég átlátszó tenyere alól
felszáll egy madár.
Lábán a véraláfutást
gyűrűzték végtelennel,
csőrében fűszál.
Megcsípem magam, szerszámaimat
tisztítom, ékelem.
Frissen hantolt kacatjaimon
csikónyerítés-koszorú.
Kidobtam a kötelet, fönnakadt,
kúszik rajta felfelé könnyedén
kedvem, a pókhasú.
Most lehet újra kezdeni
űrlap-kitöltést, életet.
Jácintok sövénye mögött
a tél ellenségeimnél lakik.
Ki hitte volna? – vizsgálom magam.
Páncél-hátú bogarak cipelik
a nap halottjait.

 

 

 

Az ember

Az ember összefogódzik,
áll, mint a betonoszlop,
kerítés lesz, harci alakzat,
arcán golyók és csillagok jele.
Bebútorozza a világot
kölcsönnel, régi bútorokkal,
nyakkendőt köt és meg sem érzi
bőrén a kozmikus sugárzást.
Csinál magának történelmet,
homorú hátát nekidönti,
ágyékát jövőbe feszíti,
halálát is megmagyarázza.
Begyalogol az Űr vizébe,
de ott is ugyanazt találja,
mint Akarattyán, Szodomában,
visszatér, megvacsorázik.
Csak a szomszéd hascsikarása
ébreszti rá, hogy egyedül van,
a csillagos ég áramtelepe
koponyájában bizsereg.
Átfordul másik oldalára,
tárgyait mondja, pántlikázza,
megsimogat egy állatot,
és holnap újra kezdi.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]