Dédapám, március

Állsz egy üres lavórban

Szabadság, szerelem!

E kettő kell nekem.

Petőfi Sándor

Onnan a plakátokon, palánkokon,

s a látóhatár vándorló peremén,

állsz egy üres lavórban, amit

úgy nevezek most: emlékezet,

állsz piros kis ingben, füstösen,

annyira hihetetlenül,

hogy meg sem látnak, miközben halomra

öldösik egymást érted, azaz:

négymilliárd-féle képmásodért, amely

„nem tud külsővé válni”, nem te vagy.

Állsz egy üres lavórban, amit

úgy is hívhatnék: jövő,

gyönyörű vagy és meztelen,

tehát mulandó, elpusztítható,

hullámzol lassan, mint a hold

minden alkalmi gravitációban,

s mikor annyira önmagad leszel,

hogy önmagadról elfeledkezel,

fölismer mind, és újra megfogan

az időben a tér, a nincsben a van.

Dédapám, március

1

Ha elképzelem, hogy százötven éve

dédapám, ki ezerkilencszázegyben,

hatvannégy évesen abba halt bele,

hogy megrúgta a ló, ha elképzelem,

hogy százötven éve nem is élt még,

s hozzá, hogy élnek száznegyvenkét

éves öregek az újságokban, s ha

mondjuk, Levédiából Etelközbe

az a bizonyos ősünk már nem jön be,

mert unja az örökös költözködést,

s átszivárog délre, Abháziába,

talán koccinthatnék is dédapámmal

az újságokban ma, mikor március

tizenötödike van, s elképzelem,

hogy százötven éve nem is élt, akit

őseim közül még így-úgy ismerek,

hogy negyvennyolc márciusában gyerek,

tizenegy éves sem volt, fiamnál is

két évvel fiatalabb, s csak egy évvel

idősebb, mint apám tizenkilencben,

vagy mint ezerkilencszáznegyvenötben

én, ki dédapám házában születtem,

s így nemcsak génjeimben, de szememben,

fülemben, orromban, bőrömben, minden

érzékszervemben kitörölhetetlen

üzenetével, ha most elképzelem,

hogy százötven éve nem is élt még,

s bizony csak nyolc év múlva ünnepelnénk

akkor is, ha valami ország-világ-

ra szóló tettet visz véghez mégis, mint

gyerek, hisz volt már példa rá, ha mondjuk

rálő Jellasicsra, aki ott vonult

a közelben Pákozd felé, a rácok

élén, nagyanyám nevezte rácoknak

őket s gyalázatosoknak, ezt mindig

hozzátette, ha szóba jöttek mégis,

hisz ezerkilencszázharminckilencben,

mikor a szabadkéményes, a füstös

konyhánkat apámék átépítették,

és elkezdődött a részleges világvég

Európában, a padláson a rag

alatt ott volt dédapám elütőttős

puskája és pisztolya üzenetként,

és ha elképzelem, hogy apám ekkor

harmincéves volt, akárcsak dédapám

ezernyolcszázhatvanhétben, egy évvel

háza felépítése után, máris

három halott, három élő gyerekkel,

kiegyezésre nem hajlandó, űzött

betyárokkal közösködve-komázva,

s újabb vállalkozások közepében

akkora lendülettel, mintha ezer

év öklét akarná szétfeszíteni,

építkezik, földet vesz, pereskedik,

s ha sípujjú ingét feltűri, szalad,

ki merre lát s ordít: „a Peti Csicsa

lovat akar nyúzni, meneküljetek!”,

Peti ragadványnevünk hivatalos

papírjaira is rávezettetett,

akkora lendülettel, hogy amikor

felesége meghal, a gyászévet se

győzi kivárni, és ha elképzelem,

hogy mikor a második asszonyától

tizedik gyerekeként megszületik

nagyapám, az ötödik fiú és a

harmadik István, aki végre életben

marad, dédapám annyi idős, mint én

most, ezerkilencszázhetvenkilencben,

azaz benne a negyvennegyedikben,

és annyira otthon Belső-Somogyban,

hogy keresztkomának a kóci csárda,

a környék immár egyetlen, utolsó

betyárcsárdájának a legutolsó

csaplárosát, Madarász Viktort hívja,

aki bizonyára orgazda, helyi

dualizmus fogójában maga is,

másik törvényt szolgál, ha pandúrokkal,

másikat, ha dédapámmal szól, akit

fülnek küldtek a betyárok az erdő

sűrűjéből, és ha elképzelem, hogy

öcsém neve Madarász keresztapa

miatt Viktor, s öcsém ezerkilencszáz-

harminchétben, pontosan száz évvel

később született, mint dédapám, s némely

viszonylatokban száz év nem is számít,

vagy azt, hogy nagyapámnak is, ki alig

hét évvel Trianon után a hadi-

fogságból hozott bajában pusztult el,

volt egy öccse, kivel osztozkodáskor

úgy összevesztek, hogy utódaik sem,

sohasem békültek ki, látomásból

és hírből ismertem csak, pedig ő az,

akit ezerkilencszáznegyvenötben

fegyveres katona kísért végig a

falun, nyakában tábla, táblán szöveg:

„Így jár, aki a pincébe, szobába

betör, és a menyével rosszul bánik”

mondania is kellett a szöveget,

s ha elképzelem, hogy csupán a saját

pincéjébe és szobájába tört be,

mert a menye már onnan is kizárta,

miután elveszített két háborút,

s csak enni-inni akart, mint az állat,

mentünk utánuk, gyerekek, ijedten,

majd elszégyelltem magam, hazamentem

hallgatni nagyanyámat, akinek jó

alkalom volt ez a gyalázkodásra-

átkozódásra dédapámig vissza,

onnan ide, s nem értettem tajtékzó

dühét, mert tőle, szemtanútól ezt-azt

mégis megtudtam dédapámról, csakhogy

ő két évvel ötvenhat után meghalt,

így sok mindent mégsem, s máig sem tudom,

hogy ki a nagyobb bűnös, az utódok

közül kinek illene közeledni,

felülvizsgálni, beismerni, s végre

megbékélni, ha egyszer egymás mellett

kell élni s múlttal együtt, míg március

tizenötödike lesz, s elképzelem,

hogy százötven éve nem is élt, akit

őseim közül még így-úgy ismerek,

hogy negyvennyolc márciusában gyerek,

tizenegy éves sem volt, fiamnál is

két évvel fiatalabb, és jobbágynak

született, mikor Kossuthot börtönbe

zárták és a Szózat megjelent, ezer-

nyolcszázharminchétben, annyira közel

szívemhez, hogy ha röptét elképzelem,

összekeverem magamat vele, és

azt hiszem, hogy ezerkilencszázegyben,

hatvannégy évesen engem rúgott meg

halálosan az a ló, azért nincsen

befejezve mindmáig annyi minden.

2

Talán az utolsó szó jogán, talán

fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem

átnyúl majd, hogy túl nemzedékek falán

megkapaszkodjék valami közösben,

ami személyes, el kell mondanom még,

hogy dédapám és március ügyében,

fellebbezések, perújrafelvétel

és ítéletek oda-vissza közben

sikerült végleg összekeverednem

dédapámmal, aki kilencszázegyben

véletlenül és dolgavégezetlen

halt meg, azazhogy megmaradt helyettem,

így esett, hogy ezerkilencszázötven-

ötben, akik illetékes körökben

gyűrt, sípujjú ingétől megijedtek,

lefüggönyözött autóval jöttek

értem is, betolattak a komora

ajtaja elé, de hogyha tükörnek

kinevezhetjük, a függönyös üveg

vert fényében már a pince ajtaja

láthatta fölösleges önmagát, sőt,

a kocsi vége a kiskonyha előtt,

s talán az utolsó szó jogán, talán

fiam jogán csak, ha egyszer mesélünk,

és nem felejtünk, el kell mondanom, hogy

nem ügyeltek a részletekre, a lök-

hárító vonalában a kemence

gubbasztott, mintha minden rendbe lenne,

csupáncsak betolattak udvarunkba,

s úgy jöttek, mintha már mennének vissza,

háttal arcunknak, s háttal a történe-

lemnek, azt játszva mégis, hogy előre,

s ezúttal a mi udvarunkban, ahol

személygépkocsi addig sohasem járt,

s hihettük azt is, hogy csak hátrafelé

képes bejönni, hiszen meglehetős

emelkedő az, ma is legalább két

méterrel magasabban áll a küszöb,

mint az utca, de huszonnégy-huszonöt

éve még nagyobb volt a szintkülönbség,

bár az esővíz száztizenhárom év

óta koptatja, hordja le az utca

közepére az udvart, mintha vissza

kellene állítani valami rég

elveszített harmóniát, azaz ha

jól meggondolom, dédapámhoz még

hátrafelé se jöhettek volna be,

s talán az utolsó szó jogán, talán

fiam jogán csak, ha már belekezdtem,

elmondanám még, hogy dédapám ezekben

a ki-hogyan-jön-be-s-áll-meg ügyekben,

már ezekben a puskapor szagáig

elment, s ha ivott, a hegyről hazáig,

holdvilágnál többször is agyonlőtte

az árnyékát, mert nem ült föl mögéje,

hát lehetett-e egészen véletlen,

hogy hol álltak meg, mikor betolattak?

vagy a helyzet, ahogy bejöttek hozzánk?

hisz már ezerkilencszáznegyvenötben

volt nekem puskám, s igaz, hogy nem a rag

alatt őriztem, hanem jászol alatt,

s igaz, hogy a tusa hiányzott, de még

lőttünk vele, mielőtt beledobtuk

a kenderáztatóba, valamiképp

tudniuk kellett erről, mert ha mégis

komolyan vették dolgukat, bármikor

megeshetett, hogy előlép az egyen-

félelem alól a nem várt valódi

ellenség, aki kenderáztatói

puskát is, ha más nincs, rendbe hozhat, és

azonnal értelmet nyerhet az egész,

s hogy ilyen viszonylagos helyzetekben,

mondjuk, ezerkilencszázötvenötben

mégis szerepet játszhat a véletlen,

bizonyítja, hogy mint a bennszülöttek,

kenyér és víz emlékével kezünkben

mentünk eléjük, anyám és én, várva

valamelyikük emberi szavára,

nem is gondolva, nemhogy dédapámra,

aki ekkor már évek óta ismét

nem érzett mást, csak ezer év keresztjét,

arra se, hogy miért és hova hátra?

hiszen azért hűsöltem otthon éppen,

mert mint legkisebb fiú a mesében,

és a legelső a familiában,

bejutottam mégis főiskolára,

másodjára, s vélhettük, visszazökken,

legalább alattam, a kerék, közben,

a néhány töltény, mit ellövöldöztem

magányosan, és ráadásul versben,

dédapámé volt, akár az itélet,

amit kimondtam, szabadon, azt hittem,

nem kérdezhet rá senki, csak az Isten,

és dédapám, ha egyszer márciusban

összefutunk az első háborúban

megölt magyarok emlékművénél a

másodikban elpusztult magyarokra

emlékezvén, meg a tizenkét pontra,

de leginkább maradék önmagunkra,

s talán az utolsó szó jogán, talán

fiam jogán csak, ha már belekezdtem,

el kell mondanom, hogy közös ügyemben

ekkor történt, hogy összekeveredtem

végleg dédapámmal, akivel ketten

ezt-azt azóta mégis befejeztem,

de sok mindent nem, hiába siettem,

legalábbis így ítélem közelről,

ha az említett otthoni küszöbről

nézem, ahová akkor az apám, mint

élő andráskereszt befeszült, és csak

kemény fölszólításra maradt ép, s mert

elmentünk velük, dédapám s én, mégcsak

meg sem bilincseltek bennünket, szép nap

sütött, de nem ért hozzám, mert a függöny

eltakart, mintha sűrű zabosbükköny

alján nyúl lennék, mintha dédapám, ki

betyároknak vitt hírt, és fülöncsípték,

hallgattam a homályos autóban,

s később is, mert ha mégis megszólaltam,

azok az urak akkor sem értették,

mikor mindent elmondtam dédapámnak,

és arra vártam, hogy végre betyárnak

minősítenek, s valahol megtudják,

hogy az unokát vagy dédöregapját

tartják dutyiban, de kik elítéltek,

ijedten azok is mellébeszéltek,

s talán az utolsó szó jogán, talán

fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem

átnyúl, mondom, hogy összekeveredtem

dédapámmal kilencszázötvenötben,

és nem tudom, melyikünk bujdosott el,

amikor mindketten kiszabadultunk,

megint a rengetegbe, ki volt itten

mégiscsak benne minden ütközetben,

s ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem

fiammal együtt, és mondjuk, százötven,

vagy talán száznegyvenkét év múlva, hogy

dédapám életkorát ne feledjem,

tehát kétezer-egyszázhuszonegyben,

talán március tizenötödikén,

talán dédunokámmal és helyettem

elmondhatja itt, hogy befejeztem?

Vése fölött

Köszörűként forog Vése fölött,

visít, remeg az augusztusi ég,

kés röpül a versbe, holt malom zörög,

kifordul a múltból az összes kerék.

Koszorúba-körbe szédül a táj,

felpörög, billen, leesik a szó,

feszítenék féket, s gödör lesz a száj,

szívemet tiporja minden forduló.

Rákezdi a ház is, benne magunk,

apám kezében földnehéz kanál,

csikorog a mennybolt, megkapaszkodunk,

de a köszörűkő csak jár, körbejár.

Azt hittem, hogy pallón áll az idő?

alatta suhan lefelé, mi él?

és örökké így lesz: becsobban a kő,

s elsimul a hullám, mire partot ér?

Azt hittem? Vékonyul falu, család,

suhanni: látszat, a palló: pedál.

Ki tapossa? Meddig? Ez volt a világ,

s úgy gyorsul most bennem, mint ami megáll.

Kormos István

Fiam, valaki veled játszik

Füst Milán

Te, ki Győrött a nyakkendőmben,

Niklán Divinyi Mehmed-ingben,

de Párizsban is Berzsenyidben,

hova szaladtál homokozni?

Hova, ülni a kocsiútra,

alulról nézni, hogy a csorda

eldübörög megint akolba

Miklóson vagy Normandiában?

Hőmérőtokkal kombinékat

megemelni, mint buborékot,

hova feküdtél óvadéknak

értünk az elkurvult időben?

Mecsér, Udvarhely, Bretagne, Vése,

Európa minden szegénye,

minden rigó alá mi végre,

ha nem játszik már veled senki?

Gyöngyös vízen Nakonxipánba

tart az utolsó szelíd bálna,

miért ítéltél pusztulásra

minden élőt egy zuhanással?

Árva bátyám a nagy mesében

vacog utánad semmiségem,

sárkányod itt csücsül a széken,

s nem tudom verssé varázsolni.

1978. február 6.

Búcsú Nagy Lászlótól

Dübörög a föld, zokog a fa,

süket elemek kiabálnak.

Szólhat-e most más? Száguld haza

vak lovon a huszadik század.

Repedt égboltja lélekharang,

hiába hittük koronának.

Tétova árnyak igazodnak,

állnak eleven kopjafának.

Temetünk N.L., hűl a kozmosz,

szökik a meleg a hideghez.

Nyüzsög az anyag, ami fontos,

ezután mindig kevesebb lesz.

Sírodtól kezdve az a vátesz,

ki visszafelé néz s harangoz.

Nincsen veszély

Testedre nőtt rozsdás satu

a keserű, a szomorú.

Rághatod, mint a fát a szú,

nem lesz, csak magányos odu.

Perceghetsz, mintha más baja

ijesztene, szorítana,

ha senkinek sincs panasza,

hamisan szól a muzsika.

Kifényesítve a fülek,

a szemekben ebédszünet,

ragyognak, mint egy testület,

de külön-külön mind süket.

Díszes fejek homok alatt.

Akarod, hogy meglássanak?

Rejtsd el végképpen magadat,

legyél nekik a sivatag.

És sóhajtsd azt, hogy zöld a fa,

nincsen veszély, van még csoda,

megél magyar, megáll Buda,

és nem halunk meg, nem, soha.

Krakkói elégia

Egyszer majd ezt is elfelejted,

végül minden a helyére kerül,

a körgalléros hegyi faházak

kotkodácsolva visszaszállnak

anyád mélázó tyúkjai közé,

Chocholow, a galambház-falu

eldélibábozik Hortobágyra,

s kipenderül belőle ünneplőben

a juhnyájat terelő öregasszony,

ki lencséd elől elszaladt,

sebes pisztráng lesz Zakopane,

és csak nézed majd Lillafüreden,

nem tudod már, hogy sötét foltjai

szelet siklató gorál kalapok,

s a vers, amely a Szinvából zuhog,

miért idéz egy fátyolos hegyet,

megkondul majd a nyár, mint harang,

emlékezik rá bőröd és füled,

de elfelejted, hogy a pécsi dóm,

vagy Zsigmond király harangja-e,

csontjaidból a barna omnibusz

kidöcög egyszer, megállítanád,

de hol lesz Krakkó? szemben Arany János

ül majd és nézi a fagyos Dunát,

s ki néz vissza rá? talán a chocholowi,

báránycsengőt áruló nénike?

vagy az ötven tolnai magyar, ki tegnap

a Wawelben márványként körbeállta

Hedwig királynő nyughelyét?

Vagy maga Hedwig-Jadwiga?

Egyszer majd ezt is elfelejted.

A jóslat kampóján

Illyés Gyulának

A jóslat kampóján szavak

és lélek, akár egy darab

combhús, amely addig marad,

míg el nem hordják mind dagadt

szatyrokban, könyv meg sör alatt,

apránként, mint a madarak

a harctéri halottakat,

egy vagy kétszáz év elszalad,

s nem jut belőle jó falat

annak, ki a szelíd vadat

kedveli otthon, abból ad

gyerekének, hogy izmosabb

legyen még magabiztosabb,

aki úgy vesz el, mintha kap,

és nem sír, és nem válogat,

mert tudja, hogy itt ő a pap

és ő a hívek, holmi vad

népekhez nem épít hidat,

rombolni jöttek, halni csak.

A jóslat kampóján igék

és lélek, egy maroknyi nép

hordja az óceán vizét

tenyérben, haza, ezer év

hosszú pallóján, hol kötél-

táncosokat nyelt el a mély,

fizetett mindig, mindenért,

és ráadásul annyi szép

színt, friss vért, hitet, jó erényt

adott a méltó életért,

hogy lett, akár a többi nép,

feketék közt nem feketébb,

jóslat kampóján is fehér,

s az egy vagy két évszázadért

vacoghat vele mind, ki él,

ha fölfogja, hogy szakadék

szélén ki áll, miféle vég

szédít és kit, mekkora rész

akar azért is, élni még.

Ében-ország

Ady Endre emlékének

Kívül a fehér bizonyosság,

belül ébenfa, ében-ország,

kemény és nehéz, mint a végzet,

földjein varjak legelésznek,

magaslesen maga a Herceg

lapozgatja a lövésrendet,

de fegyver nem szól, hajtó nincsen,

vadász sincs, csak a Nincsen-isten,

szenes avartól kongó égig

ébenfa-arca feketéllik.

Mutatóujját megmozdítja,

s lapoz a Herceg fürge ujja,

varjú száll, ha a szeme rebben,

ki gondolhatná nála szebben?

ki gondolhatná okosabban

ezeréves, süket vadonban,

mikor ő, a Nincsen: a minden,

s az ő rangja, hogy megsegítsen?

Csak a Herceg papírja villog,

mint egy tejúton túli csillag,

leszegett feje mintha bolygó,

lenne fényében körbe forgó,

mintha ő lenne másik isten,

a fehér Van, az anti-minden,

a lövésrend nagy omegája,

de nevét sehol nem találja,

de templomának népe nincsen,

fölépített temploma sincsen,

csak van pokoli ellensége,

kényszerítője istenségre,

kényszerítője ravaszságra,

magaslesre, lapozgatásra,

jóra, tökélyre, Nincsen-isten

arca mögé, hogy segíthessen,

míg ében alól az a másik,

egyetlen ország kiviláglik.