Idő után

Lassabban dolgozik, lassabban mint szeretne s mint szokott, mintha valahol otthagyott, vagy ottfelejtett volna valamit, ami a normális működéshez elengedhetetlen, s nem tudná eldönteni, hogy visszamenjen-e, sőt, hogy visszamehetne-e érte, vagy várjon, amíg valaki utána hozza, esetleg magától eléje sodródik, miközben „minden folyik”, csak folyton marad az alján valami, s egyre nehezebb csinálni is, abbahagyni is. Hiába jutnak eszébe húsz, harminc évvel ezelőtti szitakötőszárnyú öreg költők, akik ilyenkor megrezzentek csak, és hipp-hopp, húsz, harminc évvel azelőtti önmagukban landoltak, s a két időpont között ugyanolyan hosszú volt az út oda, mint vissza, csak a testüket kellett kiiktatni, csak a pillanatot kellett összegyűrni és elhajítani, mint a papirost. Neki ólommá lesz a szárnya, fölizzik, elég, ha visszafelé száll, s jobb megfordulnia a tengelye körül vagy helyben szaladnia, könnyebb előre elmozdulnia, mint emlékeznie, sopánkodnia, netán utánoznia a nyitott ablakon át ki-be röpködő önfeledt, öntelt, húsz, harminc évvel fiatalabbakat, vagy az ablakkal a testükön le-föl futkosó rendíthetetlen nemzedéktársait. Elmarad, félbemarad, el sem kezdődik, idő után készül el, amitől, ha pontosan akar fogalmazni, az élete függ. Mintha ekképpen kapna valamennyi esélyt még, hogy a kész dolgok mulandóságán elgondolkozzék.