Fölösleges

Az idő, ha siettetni szeretnéd, lassabban múlik, a tér, ha nem tudod eldönteni, hol állsz, kiterjed. Ha valaki hajnali fél négykor le-föl mászkál a házban, mintha az éjszaka széteső darabjait szedegetné össze számodra, akkor fölösleges azon tűnődnöd, hogy a következő lépése vajon akkorát dobban-e, mint az eddigiek, s hogy az összes lépése valamiképpen benne lehet-e egyben-egyben, vagy csak te érzed úgy, miközben a következőre vársz. Ő bizonyára elfoglalja magát a működéssel, hogy belegyömöszölje, beletapossa a világot a láthatatlan, de bizonyíthatóan mindent elnyelő fekete lyukba, amelybe te képtelen vagy visszaaludni, s nagyon kell ügyelnie, nehogy kimaradjon, kilógjon vagy elvesszen valami, s dehogy gondol arra, hogy te éppen róla gondolkozol, s a pokolba kívánod, mi több, egyre inkább rettegsz is tőle, mert bárhogy figyelsz, lehetetlen pontosan behatárolni, melyik lakásból, s hogy lakásból hallod-e egyáltalán, vagy a lépcsőházból, esetleg a folyosó-szerű kapualjból, netán a koponyád sötét boltozatáról a kopogást. Legjobb tehát, ha fölkelsz, kezedbe fogod a zseblámpát és a sarokba állított furkósbotot, s végigjárod a lépcsőházat, megnézed a kaput, belehallgatsz az utcai neszekbe, a szemét dörzsölő hajnal mocorgásába. Ha te is elfoglalod magadat az érzékszerveiddel közösködő közvetlen valósággal, amely, lám, megint túltesz a fantázián. Nem érdekli az sem, ha verekedned kell, s leütnek.