Pókháló

Fátyolos érintés az arcon. Fekete ceruzahegy a levegőben. Pókok ideje ez. Valaki hamarosan izzadni kezd. Lucskos ágyneműjét bokrokra, fákra, füvekre teríti. A vers, mint a pókháló a pincelejáróban. A tört fény is megrezzen, ha beléakad. Aki ír, szédelgő, részeg, félhalott legyekre vadászik. Becsomagolja, otthagyja őket. Ha akarná, a közeli hegygerincet is elintézhetné. Az igazság rothadó körte a földön. Tétova darazsak, ijedt hangyák darabolják, viszik a vackukba. Mind azt hiszi, hogy övé az egész. A szó a ködbe, a kéreg alá, a föld alá bújik, földön túli ritmusba tagolódik. A rezgő rajzolaton áttetszik a szerkezet. Szavak nélkül írja, fejezi be a verset.