Zéró
| Visszaszámlál. A fának először |
| a felső ágait vágja le, s ahogy |
| közelít a földhöz, egyre lassabban |
| halad. A törzset utoljára, |
| pár centivel a nyirkos rögtől, |
| térden állva nyiszálja. Négy, |
| fűrész keretének. Odavágná, |
| ettől függ a családi béke, úgy is |
| mondhatná, hogy az energia- |
| egyensúly. Az ilyen nagy szavaktól |
| mindig új erőre kap, mert aztán |
| elszégyelli magát. Aki alulról fölfelé |
| számol („szagolja az ibolyát”), |
| nagyjából ugyanilyen közel lehet. |
| Mínuszban? Pluszban? A nulla |
| alulról nézve is nulla. Kettő, egy, |
| egy… Ha a törzs elszáll, a tuskón |
| találkoznak. Annak onnan a könnye |
| szökik föl, neki az izzadtsága |
| csöpög a csonkra. A zérót ki se kell |
| (ki se meri) mondani. Ott van. |
| A nedvek benne egyesülnek. |
|
Idegolvadás
| kiköpi, az íze már akkor is |
| a szájában marad. Vajon miért |
| játszik vele a kora tavaszi |
| érintés, amitől izgalomba jön, |
| hegyoldal? Miért kacsint össze |
| a vénemberrel a buszon, aki |
| kihívóan néz (fixíroz?) egy szép |
| azt meséli, hogy az ibolya |
| mint az üveges (?) tekintet, |
| teli lavór víz, amikor a nő |
| mosolyogva leszáll? Miért |
| loccsan ki belőle az öröm, |
| visszarántja a kormányt, s a vér |
| aki a fagyért felelős, megint |
|
Vér
| lassacskán önmagát, csak a vér, |
| a titokzatos Mikulás-csomag |
| kifelejtett volna belőle, |
| rángatná, várná a túloldalon, |
| se-itt-se-ott-ban fokról-fokra |
| sima átjutást is, mintha már |
| annyi lenne a dolga csak, |
| hogy jelenlétével hitelesítse |
| gyermeket, aki az ítéletet |
|
Sziget
| Körbejárja, kijelöli a partot, |
| fölfelé, majd befelé figyel, |
| mély levegőt vesz, kiírja az |
| első fára, hogy „Sziget nincs!”, |
| s minthogy a valóságot így |
| szépen elrendezte, fölmegy a |
| tüzet rak, előveszi a távcsövet, |
| elkezdi lesni a horizontot, |
| megmutathatja, elmondhatja, |
| bebizonyíthatja, aki nélkül |
| merő hazugság, s aki maga is |
| tudja, hogy az álmodozás az |
| egyetlen erő, a mozgató és a |
| megtartó energia, s aki ha |
|
Szavak
| Egy szál virágot csak, egy |
| surrogást, a mozgást csak, |
| szárnyalását, a mindenható |
| hiányt, az elkövetni sokkal |
| könnyebb, mint jóvá tenni |
| ólmelegét, az önfeláldozó |
| jelentéktelenség tágasságát, |
| eget csak, az áttetsző a világ, |
| sarokkövét, az érintés megadó |
| ketrecét, ahonnan fölszáll, |
| a temető krizantém-illatát, |
| a nyelv eladó házát csak, |
| az életet és a halált csúfoló |
|
Pókháló
| Fátyolos érintés az arcon. Fekete |
| ceruzahegy a levegőben. Pókok |
| ideje ez. Valaki hamarosan |
| izzadni kezd. Lucskos ágyneműjét |
| bokrokra, fákra, füvekre teríti. |
| pincelejáróban. A tört fény is |
| megrezzen, ha beléakad. Aki ír, |
| szédelgő, részeg, félhalott |
| legyekre vadászik. Becsomagolja, |
| otthagyja őket. Ha akarná, |
| Tétova darazsak, ijedt hangyák |
| darabolják, viszik a vackukba. |
| övé az egész. A szó a ködbe, |
| a kéreg alá, a föld alá bújik, |
| tagolódik. A rezgő rajzolaton |
|
Önmagát szépen
(Napfogyatkozás, 1999. aug. 11.) |
| ahogy a diófalevelek között |
|
| És kisütött a fa alatt a zöld, |
| s megszólaltak a tücskök, |
|
| Ahogy a világ begombolódott, |
| s látni lehetett a hátulról kivilágított |
|
| S mintha a sötét szemüveg, |
| ő játszott volna csak veled, |
| levetted, s máris világosodott, melegedett. |
|
| Ahogy a valóság a mesében |
| augusztus tizenegyedikén délben. |
|
|
Fölösleges
| Az idő, ha siettetni szeretnéd, |
| lassabban múlik, a tér, ha nem tudod |
| eldönteni, hol állsz, kiterjed. |
| Ha valaki hajnali fél négykor |
| le-föl mászkál a házban, mintha |
| az éjszaka széteső darabjait |
| szedegetné össze számodra, akkor |
| fölösleges azon tűnődnöd, hogy a |
| következő lépése vajon akkorát |
| dobban-e, mint az eddigiek, s hogy az |
| összes lépése valamiképpen |
| benne lehet-e egyben-egyben, |
| vagy csak te érzed úgy, miközben a |
| következőre vársz. Ő bizonyára |
| elfoglalja magát a működéssel, hogy |
| belegyömöszölje, beletapossa a világot |
| a láthatatlan, de bizonyíthatóan |
| mindent elnyelő fekete lyukba, |
| amelybe te képtelen vagy visszaaludni, |
| s nagyon kell ügyelnie, nehogy |
| kimaradjon, kilógjon vagy elvesszen |
| valami, s dehogy gondol arra, hogy te |
| éppen róla gondolkozol, s a pokolba |
| kívánod, mi több, egyre inkább |
| rettegsz is tőle, mert bárhogy figyelsz, |
| lehetetlen pontosan behatárolni, |
| melyik lakásból, s hogy lakásból |
| hallod-e egyáltalán, vagy a |
| lépcsőházból, esetleg a folyosó-szerű |
| kapualjból, netán a koponyád sötét |
| boltozatáról a kopogást. Legjobb tehát, |
| ha fölkelsz, kezedbe fogod a |
| zseblámpát és a sarokba állított |
| furkósbotot, s végigjárod a lépcsőházat, |
| megnézed a kaput, belehallgatsz az |
| utcai neszekbe, a szemét dörzsölő hajnal |
| mocorgásába. Ha te is elfoglalod magadat |
| az érzékszerveiddel közösködő |
| közvetlen valósággal, amely, lám, megint |
| túltesz a fantázián. Nem érdekli az sem, |
| ha verekedned kell, s leütnek. |
|
Idő után
| Lassabban dolgozik, lassabban |
| mint szeretne s mint szokott, |
| mintha valahol otthagyott, vagy |
| ottfelejtett volna valamit, ami |
| elengedhetetlen, s nem tudná |
| eldönteni, hogy visszamenjen-e, |
| sőt, hogy visszamehetne-e érte, |
| vagy várjon, amíg valaki utána |
| eléje sodródik, miközben „minden |
| folyik”, csak folyton marad az |
| alján valami, s egyre nehezebb |
| csinálni is, abbahagyni is. Hiába |
| jutnak eszébe húsz, harminc |
| évvel ezelőtti szitakötőszárnyú |
| öreg költők, akik ilyenkor |
| megrezzentek csak, és hipp-hopp, |
| húsz, harminc évvel azelőtti |
| önmagukban landoltak, s a két |
| időpont között ugyanolyan hosszú |
| volt az út oda, mint vissza, csak a |
| testüket kellett kiiktatni, csak a |
| pillanatot kellett összegyűrni és |
| elhajítani, mint a papirost. Neki |
| ólommá lesz a szárnya, fölizzik, |
| elég, ha visszafelé száll, s jobb |
| megfordulnia a tengelye körül vagy |
| helyben szaladnia, könnyebb előre |
| elmozdulnia, mint emlékeznie, |
| sopánkodnia, netán utánoznia a |
| nyitott ablakon át ki-be röpködő |
| önfeledt, öntelt, húsz, harminc évvel |
| fiatalabbakat, vagy az ablakkal a |
| testükön le-föl futkosó rendíthetetlen |
| nemzedéktársait. Elmarad, félbemarad, |
| el sem kezdődik, idő után készül el, |
| amitől, ha pontosan akar fogalmazni, |
| az élete függ. Mintha ekképpen |
| kapna valamennyi esélyt még, |
| hogy a kész dolgok mulandóságán |
|
Dióhéj
| mindig ott marad egy nagy |
|
| szétfröccsen a hegy mögött |
|
|
Kavics
| hogy akkor pincét, padlást |
|
|
Labda
| méltán hiszi, hogy minden |
|
|
Kert
| úgy tett, mint aki sántít. |
|
| részenként szól a test, de |
|
|
Gyufásdobozra
| Csak tűz, csak kanál, fazék. |
|
|
Happy end, 1999
|
(Haikukák a Jelenkor „Happy End”-estjére)
|
Kakukk
| születtünk, mondja, s ömlik, |
|
|
Ablak
| menyasszonyfátyol, elkelt |
|
|
|