Ablak

 

 

 

 

Zéró

Visszaszámlál. A fának először
a felső ágait vágja le, s ahogy
közelít a földhöz, egyre lassabban
halad. A törzset utoljára,
pár centivel a nyirkos rögtől,
térden állva nyiszálja. Négy,
három, három… Az orra
neki-nekiütődik a
fűrész keretének. Odavágná,
abbahagyná már, de most
ettől függ a családi béke, úgy is
mondhatná, hogy az energia-
egyensúly. Az ilyen nagy szavaktól
mindig új erőre kap, mert aztán
elszégyelli magát. Aki alulról fölfelé
számol („szagolja az ibolyát”),
nagyjából ugyanilyen közel lehet.
Mínuszban? Pluszban? A nulla
alulról nézve is nulla. Kettő, egy,
egy… Ha a törzs elszáll, a tuskón
találkoznak. Annak onnan a könnye
szökik föl, neki az izzadtsága
csöpög a csonkra. A zérót ki se kell
(ki se meri) mondani. Ott van.
A nedvek benne egyesülnek.
Ragyognak. Távolodnak.

 

 

 

Idegolvadás

Idegolvadás. Ízlelgeti
nyelve hegyén a szót. Ha
kiköpi, az íze már akkor is
a szájában marad. Vajon miért
játszik vele a kora tavaszi
simogatás? A langymeleg
érintés, amitől izgalomba jön,
megindul a völgybe a
hegyoldal? Miért kacsint össze
a vénemberrel a buszon, aki
kihívóan néz (fixíroz?) egy szép
fiatal nőt, s közben
azt meséli, hogy az ibolya
idén a hó alatt kinyílt?
„Mint a kililult hófolt,
mint az üveges (?) tekintet,
egyszer csak ott volt.”
Miért billen meg, mint a
teli lavór víz, amikor a nő
mosolyogva leszáll? Miért
loccsan ki belőle az öröm,
mikor a sofőr hirtelen
visszarántja a kormányt, s a vér
elönti a hajszálereket?
S miért neveti,
hogy valamely nyelvész,
aki a fagyért felelős, megint
bolondnak nevezi majd?

 

 

 

Vér

Kiszorul, kiszorítja
lassacskán önmagát, csak a vér,
a titokzatos Mikulás-csomag
lökődik, préselődik
oda-vissza benne, mintha
valamelyik őse valamit
kifelejtett volna belőle,
mintha valaki, aki már
sohasem születik meg,
türelmetlenül húzná,
rángatná, várná a túloldalon,
s mintha a lüktető
se-itt-se-ott-ban fokról-fokra
odaragadna a falhoz,
megakadályozni a fényes
megérkezést, mi több a
sima átjutást is, mintha már
annyi lenne a dolga csak,
hogy jelenlétével hitelesítse
a bíróságot, a boldog
gyermeket, aki az ítéletet
kimondja fölötte.

 

 

 

Sziget

Körbejárja, kijelöli a partot,
fölfelé, majd befelé figyel,
mély levegőt vesz, kiírja az
első fára, hogy „Sziget nincs!”,
s minthogy a valóságot így
szépen elrendezte, fölmegy a
legnagyobb dombra,
tüzet rak, előveszi a távcsövet,
elkezdi lesni a horizontot,
el az eget, mikor jön,
jön-e már valaki, akinek
megmutathatja, elmondhatja,
bebizonyíthatja, aki nélkül
a van is meg a nincs is
merő hazugság, s aki maga is
tudja, hogy az álmodozás az
egyetlen erő, a mozgató és a
megtartó energia, s aki ha
sohase jön el, akkor is
jelen lesz már,
örökkön-örökké, ámen.

 

 

 

Szavak

Egy szál virágot csak, egy
levelet, a zöld színt, a
nedvet, a rostok mögötti
surrogást, a mozgást csak,
a semmiből csinál semmit
szárnyalását, a mindenható
hiányt, az elkövetni sokkal
könnyebb, mint jóvá tenni
ólmelegét, az önfeláldozó
jelentéktelenség tágasságát,
a legalsó tégla alatti
eget csak, az áttetsző a világ,
mint a hajnali ölelkezés
sarokkövét, az érintés megadó
ketrecét, ahonnan fölszáll,
a temető krizantém-illatát,
ahová lenyugszik,
a savak megtartó ízét,
a nyelv eladó házát csak,
az életet és a halált csúfoló
vázát csak, Uram,
ahová egyenként
beesnek a szavak.

 

 

 

Pókháló

Fátyolos érintés az arcon. Fekete
ceruzahegy a levegőben. Pókok
ideje ez. Valaki hamarosan
izzadni kezd. Lucskos ágyneműjét
bokrokra, fákra, füvekre teríti.
A vers, mint a pókháló a
pincelejáróban. A tört fény is
megrezzen, ha beléakad. Aki ír,
szédelgő, részeg, félhalott
legyekre vadászik. Becsomagolja,
otthagyja őket. Ha akarná,
a közeli hegygerincet is
elintézhetné. Az igazság
rothadó körte a földön.
Tétova darazsak, ijedt hangyák
darabolják, viszik a vackukba.
Mind azt hiszi, hogy
övé az egész. A szó a ködbe,
a kéreg alá, a föld alá bújik,
földön túli ritmusba
tagolódik. A rezgő rajzolaton
áttetszik a szerkezet.
Szavak nélkül írja,
fejezi be a verset.

 

 

 

Önmagát szépen

(Napfogyatkozás, 1999. aug. 11.)

 
Azok a pici holdak,
ahogy a diófalevelek között
átboldogoltak.
És kisütött a fa alatt a zöld,
s megszólaltak a tücskök,
mintha holnap.
Ahogy a világ begombolódott,
s látni lehetett a hátulról kivilágított
fekete gombot.
S mintha a sötét szemüveg,
ő játszott volna csak veled,
levetted, s máris világosodott, melegedett.
Ahogy a valóság a mesében
körülírta önmagát szépen
1999
augusztus tizenegyedikén délben.

 

 

 

Fölösleges

Az idő, ha siettetni szeretnéd,
lassabban múlik, a tér, ha nem tudod
eldönteni, hol állsz, kiterjed.
Ha valaki hajnali fél négykor
le-föl mászkál a házban, mintha
az éjszaka széteső darabjait
szedegetné össze számodra, akkor
fölösleges azon tűnődnöd, hogy a
következő lépése vajon akkorát
dobban-e, mint az eddigiek, s hogy az
összes lépése valamiképpen
benne lehet-e egyben-egyben,
vagy csak te érzed úgy, miközben a
következőre vársz. Ő bizonyára
elfoglalja magát a működéssel, hogy
belegyömöszölje, beletapossa a világot
a láthatatlan, de bizonyíthatóan
mindent elnyelő fekete lyukba,
amelybe te képtelen vagy visszaaludni,
s nagyon kell ügyelnie, nehogy
kimaradjon, kilógjon vagy elvesszen
valami, s dehogy gondol arra, hogy te
éppen róla gondolkozol, s a pokolba
kívánod, mi több, egyre inkább
rettegsz is tőle, mert bárhogy figyelsz,
lehetetlen pontosan behatárolni,
melyik lakásból, s hogy lakásból
hallod-e egyáltalán, vagy a
lépcsőházból, esetleg a folyosó-szerű
kapualjból, netán a koponyád sötét
boltozatáról a kopogást. Legjobb tehát,
ha fölkelsz, kezedbe fogod a
zseblámpát és a sarokba állított
furkósbotot, s végigjárod a lépcsőházat,
megnézed a kaput, belehallgatsz az
utcai neszekbe, a szemét dörzsölő hajnal
mocorgásába. Ha te is elfoglalod magadat
az érzékszerveiddel közösködő
közvetlen valósággal, amely, lám, megint
túltesz a fantázián. Nem érdekli az sem,
ha verekedned kell, s leütnek.

 

 

 

Idő után

Lassabban dolgozik, lassabban
mint szeretne s mint szokott,
mintha valahol otthagyott, vagy
ottfelejtett volna valamit, ami
a normális működéshez
elengedhetetlen, s nem tudná
eldönteni, hogy visszamenjen-e,
sőt, hogy visszamehetne-e érte,
vagy várjon, amíg valaki utána
hozza, esetleg magától
eléje sodródik, miközben „minden
folyik”, csak folyton marad az
alján valami, s egyre nehezebb
csinálni is, abbahagyni is. Hiába
jutnak eszébe húsz, harminc
évvel ezelőtti szitakötőszárnyú
öreg költők, akik ilyenkor
megrezzentek csak, és hipp-hopp,
húsz, harminc évvel azelőtti
önmagukban landoltak, s a két
időpont között ugyanolyan hosszú
volt az út oda, mint vissza, csak a
testüket kellett kiiktatni, csak a
pillanatot kellett összegyűrni és
elhajítani, mint a papirost. Neki
ólommá lesz a szárnya, fölizzik,
elég, ha visszafelé száll, s jobb
megfordulnia a tengelye körül vagy
helyben szaladnia, könnyebb előre
elmozdulnia, mint emlékeznie,
sopánkodnia, netán utánoznia a
nyitott ablakon át ki-be röpködő
önfeledt, öntelt, húsz, harminc évvel
fiatalabbakat, vagy az ablakkal a
testükön le-föl futkosó rendíthetetlen
nemzedéktársait. Elmarad, félbemarad,
el sem kezdődik, idő után készül el,
amitől, ha pontosan akar fogalmazni,
az élete függ. Mintha ekképpen
kapna valamennyi esélyt még,
hogy a kész dolgok mulandóságán
elgondolkozzék.

 

 

 

Dióhéj

 

1

Kifúrt dióhéj
lyukán visszagyömöszölt
darált dióbél.
 

2

Október-sárga,
beleütve a mélykék
mosatlan tálba.
 

3

Lecsúszó szoknya,
meg-megakad a táj, de
senki se fogja.
 

4

Állati műnem,
a dráma novellává
bűzlik a fűben.
 

5

Átkiabálnak,
igen! látszik a ránc, de
az is egy állat.
 

6

Ha robbantás van,
mindig ott marad egy nagy
kő a bordában.
 

7

Elszáll fölötte,
szétfröccsen a hegy mögött
az idő pöttye.
 

8

S megint a vatta:
jobb-e a levélnek a
fán, mint alatta?
 

9

Több szerénységet!
Tátog a haldoklóból
az üres fészek.

 

 

 

Kavics

 

1

A másik ember,
a titkos kapcsolat a
reménytelennel.
 

2

A fán a kéreg,
ahogy a belőled nőtt
ölelést érzed.
 

3

A szeg a fába,
hogy összerezzenjen a
föld minden ága.
 

4

A sok külön seb,
mintha akaratodon
múlna a végzet.
 

5

A képzelt összes,
hogy akkor pincét, padlást
kilevegőztetsz.
 

6

A saját bicska,
a képtelenséget hogy
bebizonyítsa.
 

7

A mozdulat, hogy
egy almában, egy kézben
megkapaszkodj.
 

8

A szem szemedben,
hogy ugyanazzal nézed,
hát van, csak nincsen.
 

9

Egy-egy kavicsba,
ha az ég minden könnye
bele van sírva.

 

 

 

Labda

 

1

Alantas mosoly,
egyre lejjebb rág bele
az égbe a moly.
 

2

Leér a földig,
méltán hiszi, hogy minden
vele kezdődik.
 

3

Ha már föladnád,
hagyd előbb gondolkodni
kicsit a labdát.
 

4

Klozeton ülve
Berzsenyi Dániel is
egy pesti ürge.
 

5

Hogyha költészet,
a galaxisok is csak
fájó testrészek.
 

6

Nagy, nyálasszájú
őszi szövegelésből
lóg ki a vályú.
 

7

Senki sem annyi,
folyton a szabad szélen
futna mindenki.
 

8

Tépett szárnyakkal
topog a diófában
a deres angyal.
 

9

Holt autókat
lenget a végtelenbe
eleven lószag.

 

 

 

Üres

 

1

Habos beretva,
az üveghegyen túlra
villog a meggyfa.
 

2

A vadszőlő rőt
levelei átütik
a szemlélődőt.
 

3

Tulajdon testét
kénytelen megszeretni,
hogy megszeressék.
 

4

Ha ellazítja,
érzi, hogy megfeszülhet
még minden izma.
 

5

S mert lét vagy nemlét,
közös tükörben mozdul,
csak külön megy szét.
 

6

Lepkényi ország.
Sötét szemüvegben száll,
hogy megfoghassák.
 

7

Isteni szufla,
kétezer gyertya bűzlik,
mikor elfújja.
 

8

Mindegy, hogy mennyi,
a rövid sorokban is
benne a semmi.
 

9

Üres játszótér.
Ezüst pénz, telihold jár
a jó végszóért.

 

 

 

Kert

 

1

Az eb egyszer csak
úgy tett, mint aki sántít.
Sajnos, megfogtad.
 

2

Az elfelejtett
félelem kísértete
járja a kertet.
 

3

Pöfeteggomba.
Mérges verseivel szúr
lógó orrodba.
 

4

A fájdalomban
részenként szól a test, de
az egész ott van.
 

5

Hogy romlik benne,
ő maga jelentgeti:
a bomló elme.
 

6

Hatvanöt év mi?
Hogy a hatvanadiktól
nem kell már félni?
 

7

Évszázad? Ezred?
Örökkévalóság, ha
van még egy perced.
 

8

Boldog karácsony,
húsz század pelenkái
lógnak a rácson.
 

9

Mikor a poklok
fenekére érsz, jössz rá,
hogy a menny megvolt.

 

 

 

Gyufásdobozra

 

1

Fényes üresség.
A képzelt falakról is
pereg a festék.
 

2

Gyufásdobozra
írná a verseit, ha
gyufája volna.
 

3

Kiesett csapszeg,
fénylik a lebukó nap,
de csak egy nagy segg.
 

4

Mohó repedés.
A holdra csúszó felhőt
átüti a mész.
 

5

Mért Arany János?
A lócsiszár akkor is
előbb volt sáros.
 

6

Nincsen másik nő.
Csak tűz, csak kanál, fazék.
A világ így fő.
 

7

Kövek és csontok.
Időtlen havazásba
veszik az égbolt.
 

8

Elnyel a kotyvasz.
A rend értelmetlen, ha
nem trehánykodhatsz.
 

9

Három kilences.
Jövőre három nulla.
Nagyobb klozet lesz?

 

 

 

Happy end, 1999

(Haikukák a Jelenkor „Happy End”-estjére)

 

1

A happy endet
akkor jó kitalálni,
amikor nem megy.
 

2

Hogy happy end-e,
attól függ, honnan nézel
deres fejedre.
 

3

Hogy happy end-e,
attól függ, hogy jövőre
Jelenkor lesz-e.
 

4

Ha happy endig,
legalább juss el egyszer
hétfőtől keddig.
 

5

Ó happy endek!
Mikor a királylányon
átmegy két ezred.
 

6

A happy endért
meg kéne jutalmazni,
mondjuk, húsz rendőrt.
 

7

A happy endre
az a legjobb rím mégis,
hogy Ady Endre.
 

8

Ha happy end, hát
vigyék a disznóólat,
ide a sonkát!
 

9

A happy enddel
leül szépen az ember,
s hé, pincér!, rendel.

 

 

 

Kakukk

 

1

Süllyedő árnyék,
suhan a mocsáron át
a tiszta szándék.
 

2

Messziről erdő,
csak fától fáig kozmosz,
túrós tepertő.
 

3

Fenyőfa-tűket
ver a kakukk a szívbe,
minden ág lüktet.
 

4

A tükröződő
holdban megfésülködik
egy fürdőző nő.
 

5

Bárhogy csinálja,
mindig beleér az ég
szárnya a sárba.
 

6

Futás, üresség,
a mindenható lábbal
írja a leckét.
 

7

Akkora börtön,
mindenkit be kell zárni,
hogy összedőljön.
 

8

Tehát örömre
születtünk, mondja, s ömlik,
ömlik a könnye.
 

9

Hideg tekintet,
csúszkál a befagyott tó
mélyén az ünnep.

 

 

 

Ablak

 

1

Zörgő csontokra
menyasszonyfátyol, elkelt
november bokra.
 

2

Égi fuvallat,
lélegző temetőre
nyílik az ablak.
 

3

Nem elkapkodni!
Az avar tiszta súlya
mindenütt annyi.
 

4

Ahol asszony van,
az összes többi elfér
egy ásónyomban.
 

5

Új s új vitézek,
s ugyanaz a hómező.
Minden más képzet.
 

6

Menekül folyton.
Ajtót, ablakot bezár.
Soha sincs otthon.
 

7

Elszánt és gyáva,
mélyeszti fogait a
saját farkába.
 

8

Ha kicsit él még,
önnön szemével nézi
végig a végét.
 

9

Ijedt ősállat
váza a múzeumban,
hogyha föltámad.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]