Nem azonos

A szebbik arcát, a kisebb pocakját, a mulandó örökkévalóba belesimuló képzeletbelit szerette volna mutatni, akkor is, sőt, akkor még inkább, amikor rajtakapták, amikor hirtelen hahotáznia kellett volna, együtt kacagni a kacagókkal, zavarba hozni a pusmogókat, meglepni a szájukat biggyesztőket, hogy „igen!”, „na és?!”, s hogy „ki nem?”, amikor még csukott szárnyakkal átröpülhetett volna a város fölött, vagy dicsőségesen lezuhanhatott volna egy tál töltött káposzta meg egy üveg vörösbor mellé, amikor semmi értelme sem volt már a magyarázkodásnak, a szégyenteljes elkotródásnak, s pláne az azon való rágódásnak, hogy lám, hogy ez is, meg az is, hogy nekik bezzeg, s hogy mekkora marha még mindig, s hogy ott a tükör, a naptár, s hogy rusnya is, vén is már, s legalább húsz kilóval nehezebb a kelleténél, s hogy dehogy akar ő másnak látszani, csak folyton elfelejti, hogy nem azonos a látványával, hogy a teste ott maradt valahol, és pöffed, jajgat, rádiózik utána, s időnként vissza kellene fordulnia hozzá, megnézni, meglapogatni, megszagolni, gatyába rázni, s mindenek fölött tudomásul venni, mi több, azonosulni vele, s ha képes rá, akkor megváltoztatni, ha mást nem, legalább a róla alkotott képét, azazhogy önmagában feszengő önmagát.