Elválaszthatatlan

Mintha kerítés résén keresztül nézné. Nem, nem leskelődik, csak ott van. S mintha a kerítés az égig érne, s a szeme volna a rés. Ha megmozdul, vele mozdul az egész. Pedig mások is nézik. Ám, ha cserélnek, váltanak, ha hirtelen odaugrik a szomszédos réshez, viszi a szemében ezt is, ezt, amit most lát. S amíg a kettőt egymásra illesztgeti, addig érzi, hogy él, hogy teremti, csinálja maga is, de akkor meg beleveszik a tevékenységbe, a látványba, a falba. S ha a rés nem a szeme, hanem a szemüveg kerete csak? A szemüvegé, ami nélkül nem látna semmit? Miért nem tudja pontosan? Miért akarja tudni? Hogyan kezdődött, hogy egyszer csak kettő lett, s önmagát kezdte el vizsgálni, mérni, kétségbe vonni? Önmagát is, nem csupán azt, amit a falon túl lát: a vizet, a fát, a követ…? Ha behunyja a szemét, belül, a kútban is ugyanazt látja már. De miért ott kell elválasztania egymástól, ami elválaszthatatlan? A falra azt mondania, fal, a szemére azt, hogy végtelen?