Például

 

 

 

 

Mint röntgenképen a halott

Áttetszik a fákon a hegy.
Szállnak a kitépett lapok.
Senki sem kérdezget, ahogy.
Mindenre kész a felelet.
Mint üvegen a kupakot,
elfordítod a kezedet.
Ha az összes út meredek,
miért kaptatnak ugyanott?
Olyan közel van, ami egy,
hogy külön-külön is nagyobb.
Tudod az egész mondatot,
de a felétől lenyeled.
Mint röntgenképen a halott.
Mint mikor minden erezet.

 

 

 

Mint a lóvá tett szamarak

Megint az erősebb esik.
Töri össze a várakat.
Aki kártyára esküszik,
örvendezhet, hogy mennyi lap.
Megint, merthogy neki szabad.
Ő a hazugságon a lik.
Vagy kizuhan, vagy odacsap.
Még mindenki következik.
Megint előre engedik.
Ha erősebb, hát okosabb.
Előzékenyek, mint akik.
Mint a lóvá tett szamarak.
Megint, hogy föl fog állni vagy.
S hogy akkor túl is élhetik.

 

 

 

Egy mosollyal pótolható

Nézel kifelé a trafó.
Idegesen alszol, eszel.
Ha tovább csökkented a szó,
előbb-utóbb szétvet a hely.
Az egészet kéne emel,
de nem találni fogható.
S íme egymást kapcsolja fel.
És minden eltűnik a jó.
Legalább mondd, hogy látható.
És hogy benned hová, kivel.
Hogy amíg körbeér az ó,
a pillanat ne vesszen el.
A nyugalom olyan közel,
egy mosollyal pótolható.

 

 

 

Ki úszik el?

Lengyel Balázsnak

 
Éjjel fél három. Valaki
bedobta a hálót, kihúzott.
Figyeli, hogy rendesen
fölébredsz-e. Ha nem,
fejbe vág. Meg sem kérdezi,
hogy három kívánságát
tudnád-e teljesíteni. Pedig…
Ki lehet?
Apránként szedegeted össze a
pikkelyeket. Percek múlnak el,
amíg a roló résein keresztül
a merev halszemet azonosítod,
amíg kiderül, hogy a kopogást
a melled kövéről hallod,
amíg a mennyezetről
lepörög a korom. Vajon a szék,
a szekrény, az asztal, a tükör,
az ágyad kivel vannak?
Meddig terjed az óceán,
meddig a háló?
Ki úszik el az álommal,
ha fölkelsz és átöltözöl,
mert csuromvíz vagy?

 

 

 

Élvezet

Kígyóember? Guminő?
A saját lába között néz
hátulról előre.
Testnyílásai olyan közel
vannak egymáshoz,
mintha egy ellenzéki és egy
kormánypárti magyar
képviselő szájon akarná
csókolni egymást.
Mintha az alfeleden be,
a szádon ki madzagot
húznának, s a köldöködnél
szorosra kötnék.
Úgy érzed, azonnal
kifordul a gyomrod, de
minden izmodat megfeszíted,
hogy a közös élvezetet
el ne rontsd.
Összegörnyedve
könnyebbültök meg.
Bűzlötök mint a gőzölgő
ürülék.

 

 

 

Elválaszthatatlan

Mintha kerítés résén keresztül nézné.
Nem, nem leskelődik, csak ott van.
S mintha a kerítés az égig érne,
s a szeme volna a rés.
Ha megmozdul, vele mozdul az egész.
Pedig mások is nézik.
Ám, ha cserélnek, váltanak,
ha hirtelen odaugrik a szomszédos réshez,
viszi a szemében ezt is,
ezt, amit most lát.
S amíg a kettőt egymásra illesztgeti,
addig érzi, hogy él, hogy teremti,
csinálja maga is,
de akkor meg beleveszik a
tevékenységbe, a látványba, a falba.
S ha a rés nem a szeme, hanem
a szemüveg kerete csak?
A szemüvegé, ami nélkül nem látna semmit?
Miért nem tudja pontosan?
Miért akarja tudni?
Hogyan kezdődött, hogy egyszer csak
kettő lett, s önmagát kezdte el
vizsgálni, mérni, kétségbe vonni?
Önmagát is, nem csupán azt,
amit a falon túl lát:
a vizet, a fát, a követ…?
Ha behunyja a szemét, belül, a kútban is
ugyanazt látja már.
De miért ott kell elválasztania egymástól,
ami elválaszthatatlan?
A falra azt mondania, fal,
a szemére azt, hogy végtelen?

 

 

 

Lila ciromban

Megvárta, lám, a tulipán,
kapaszkodik az orgonába.
Szalad az ész a szív után,
száll a madár előtt a szárnya.
Lila ciromban ég a kert.
Szerencse? Sors? Vér a bilincsen?
A barackfa mért sietett?
Virág van, de tanulság nincsen.

 

 

 

Nem azonos

A szebbik arcát, a kisebb pocakját,
a mulandó örökkévalóba
belesimuló képzeletbelit
szerette volna mutatni, akkor is, sőt,
akkor még inkább, amikor
rajtakapták, amikor hirtelen
hahotáznia kellett volna, együtt
kacagni a kacagókkal, zavarba hozni a
pusmogókat, meglepni a szájukat
biggyesztőket, hogy „igen!”, „na és?!”,
s hogy „ki nem?”, amikor még
csukott szárnyakkal átröpülhetett
volna a város fölött, vagy dicsőségesen
lezuhanhatott volna egy tál
töltött káposzta meg egy üveg vörösbor
mellé, amikor semmi értelme sem
volt már a magyarázkodásnak, a
szégyenteljes elkotródásnak, s pláne az
azon való rágódásnak, hogy lám,
hogy ez is, meg az is, hogy nekik bezzeg,
s hogy mekkora marha még mindig,
s hogy ott a tükör, a naptár, s hogy
rusnya is, vén is már, s legalább húsz
kilóval nehezebb a kelleténél, s hogy
dehogy akar ő másnak látszani, csak
folyton elfelejti, hogy nem azonos a
látványával, hogy a teste
ott maradt valahol, és pöffed, jajgat,
rádiózik utána, s időnként vissza
kellene fordulnia hozzá, megnézni,
meglapogatni, megszagolni, gatyába
rázni, s mindenek fölött
tudomásul venni, mi több, azonosulni
vele, s ha képes rá, akkor
megváltoztatni, ha mást nem, legalább a
róla alkotott képét, azazhogy
önmagában feszengő önmagát.

 

 

 

Például

Keresztben rajta ott van. Ki kellene
hajítani az órát, letenni a távolsági
szemüveget, leguggolni hozzá,
megsimogatni.
Nézni, mint egyik vízcsepp
nézi a másikat. Párologni vele.
Csak végszükségben nevezni meg .
Például, ha le kell emelni róla,
vagy el kell felejteni.
Mindig érkezik valaki, aki
szó nélkül megáll, és rögtön
arrébb lép, nehogy eltakarja.
Napnak háttal vagy oldalról
akkor is látni, ha a helyzet
rosszabb a valóságnál.
Ha nem az élvezetet,
hanem a megértést választod,
ki kell töltened a formát.
A pillanat fölkínálja magát.
Mért nincs türelmed észre venni?
Álmodni róla? Hinni benne?
Elindulni minden irányban?

 

 

 

A végtelen ha kell ha nem

A valamennyi változat
vagy legalábbis valamenny
az ez kihív az befogad
a nyüzsög minden mintha fenn
A lüktetés hogy annyi csak
hogy sorban és hogy melyiken
a kimarad ha kimarad
a benne lesz a többiben
Az egyetlen hogy része vagy
az önmagában semmi sem
az összes hogy szavak szavak
a súly csöndje a nyelveden
A tűz a kalapács alatt
a végtelen ha kell ha nem

 

 

 

Mintha alul minden teher

A legalján kezdeni el.
Akkor is beszorítani.
Ha az erő nem viszi fel,
a körülmény szakítsa ki.
Mintha lennének szárnyai,
s a között között annyi hely.
Ha képes kiterjeszteni,
onnantól csak mozgatni kell.
Mintha alul minden teher.
S nem is, hogy bizonyítani.
Csak érezni, hogy van mivel,
van hol, mikor, hogy valaki.
Mintha miközben emeli,
vele együtt röpülne el.

 

 

 

A kapaszkodás a mibe

A se vele, se nélküle.
A vége mindig ott marad.
A csipkedik a madarak.
A kopog az ég teteje.
A szó, a kinek mi köze?
A lélek, a sajog a nyak.
Az önkéntelen mozdulat.
Az úgy kell neki, ha hülye.
A kapaszkodás a mibe.
Az egyszer nézne vissza csak.
A dögöljön meg a cafat.
A lassan nincsen senkije.
Az akkor hát melyik fele?
A jaj, az egész rászakad.

 

 

 

Ez és ez

Az elmosogatni lehetetlen
edényen
mindig ott marad a miért nem.
A nemlétet
ha megsejted, meg is éled.
A doboz mindkét oldala
háttal jár haza.
Az összes
megengedi, hogy elkülönözhess.
Mintha te volnál,
ott áll a mosogatónál.
Aztán elkezdi
egyenként visszaszedegetni.
A derekad, a hátad,
a tárgyaidat, az emlékeidet,
a fantáziádat.
Dörög, villámlik,
mintha a saját akaratodból
volnál itt.
S egyszerre
bele a dobozba mindent, s
föladni nevedre.
Nincs cím, csak ez és ez,
hogy holtodban is
kérdezz.

 

 

 

Feltűnően világos

Két férfi is ült ott. Ahhoz képest,
ahol bejött, balra, a szomszéd
szobában. Hangjukat nem hallotta,
de a mozdulataikból látszott, hogy
erősen beszélgetnek. A nyitott
ajtón át nézte őket. Antik bútorok,
rend , tisztaság. A fény a háta mögül
ömlött. Feltűnően világos volt.
Mozdulatlanul állt a keleti szőnyegen.
S egyszer csak jobbról, a sarokból,
de lehet, hogy a nagy fehér ajtón,
belépett a régi kedvese.
S mintha nagyon várta volna már,
széles mosollyal jött oda hozzá.
Áradt belőle a szó, mindent egyszerre
akart elmondani, hallani.
Később balról egy másik nő is ott volt.
Hármasban, hang nélkül beszélgettek.
Talán azért feledte el, hogy miről.
Csak az örömre, az önfeledt
kitárulkozásra (odaadásra?) emlékszik.
De a nyitott ajtón keresztül
megint meglátta a két férfit.
„Azok ott mindent hallanak” – hajolt
közelebb és suttogni kezdett. „Azok?
Kicsodák? – nevetett a két nő. – Az nem
ajtó, hanem tükör.” Erre ébredt föl.
Valaki éppen becsapta a ház kapuját.

 

 

 

Keresgéled a végeket

Igazán mindegy, hogyha pon,
ha szabályosan eltemet,
kezdheti tüstént egyazon
a következő sortüzet.
Nem odáig a bizalom,
hogy mennyi még és mennyi meg,
síron túl is összeboron,
hogy egyik kutya, másik eb.
Ordítanak a részletek,
mert az egész újfent „potom”,
keresgéled a végeket:
tosan? i? halt? ál? ság? vagy on?
Oda-vissza szaladsz a nyom,
de a jó megint elveszett.

 

 

 

Ahogyan minden hivatal

Ahogyan mindkét oldala
ráesik a szemre a fal
s mert belülről is karika
kívülről is futni akar
Ahogyan minden hivatal
a pecsétje is makula
magáévá üti hamar
hogy sohase érjen oda
Ahogyan csak fantázia
az a való amit kavar
az egészet mozgatja ha
s nagyobb merthogy nagyobb a baj
Ahogyan éppen elinal
s nem lehet tudni hogy hova

 

 

 

Miközben eggyé válsz vele

Hiába a lyuk ugyanott,
s van a dugónak teteje,
az oldalán is kicsurog,
az abroncsot is üti le.
Hiába, hogy befogod-e,
hogy verjünk bele új csapot,
ha magától folyik ki-be,
próbálgathatod, dughatod.
Hiába mint az állatok,
ha nő benned az ereje,
s belefulladni volna jobb,
miközben eggyé válsz vele.
Hiába mondod, hogy sose,
ha tudod, hogy csak hazudod.

 

 

 

Zörögnek, felrobbannak

Ahogy nyomódik össze, préselődik,
s dermed meg a közönség, hökkennek a
kibicek, tombol az öntudatlan fény…
S ahogy már szinte semmi
sötétség benne, csak a
megfoghatatlan állat, a várható
becsapódások, az összegyűrt
levegő, a halott vacsoraedény…
S ahogy a fehér ablakrácson
átüt a kereszt, s át a halálfej,
alatta a csontokkal: vigyázat! ,
ez itt a század (az ezred?)
csomagja, mije… S ahogy
állsz előtte, mintha semmi
közöd sem lenne hozzá…
S ahogy állsz előtte, mintha
neked kellene az egészet
átemelned a… hova is?…
S ahogy már ott van, csak a
távirányító maradt a kezedben,
csak a pizsamád gombját nem tudod
átnyomkodni az utolsó lyukon…
S ahogy az összevissza mennyezeten
zörögnek, felrobbannak a betűk.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]