Mint röntgenképen a halott
| Áttetszik a fákon a hegy. |
| Szállnak a kitépett lapok. |
| Senki sem kérdezget, ahogy. |
|
| miért kaptatnak ugyanott? |
|
| Olyan közel van, ami egy, |
| hogy külön-külön is nagyobb. |
|
| Mint röntgenképen a halott. |
| Mint mikor minden erezet. |
|
|
Mint a lóvá tett szamarak
| örvendezhet, hogy mennyi lap. |
|
| Megint, merthogy neki szabad. |
| Vagy kizuhan, vagy odacsap. |
|
| Mint a lóvá tett szamarak. |
|
| Megint, hogy föl fog állni vagy. |
| S hogy akkor túl is élhetik. |
|
|
Egy mosollyal pótolható
| Ha tovább csökkented a szó, |
| előbb-utóbb szétvet a hely. |
|
| S íme egymást kapcsolja fel. |
|
| Legalább mondd, hogy látható. |
| És hogy benned hová, kivel. |
| a pillanat ne vesszen el. |
|
|
Ki úszik el?
|
Lengyel Balázsnak
| bedobta a hálót, kihúzott. |
| fejbe vág. Meg sem kérdezi, |
| tudnád-e teljesíteni. Pedig… |
| Apránként szedegeted össze a |
| pikkelyeket. Percek múlnak el, |
| amíg a roló résein keresztül |
| a merev halszemet azonosítod, |
| amíg kiderül, hogy a kopogást |
| lepörög a korom. Vajon a szék, |
| a szekrény, az asztal, a tükör, |
| ha fölkelsz és átöltözöl, |
|
Élvezet
| mintha egy ellenzéki és egy |
| húznának, s a köldöködnél |
| minden izmodat megfeszíted, |
|
Elválaszthatatlan
| Mintha kerítés résén keresztül nézné. |
| Nem, nem leskelődik, csak ott van. |
| S mintha a kerítés az égig érne, |
| Ha megmozdul, vele mozdul az egész. |
| Ám, ha cserélnek, váltanak, |
| ha hirtelen odaugrik a szomszédos réshez, |
| S amíg a kettőt egymásra illesztgeti, |
| addig érzi, hogy él, hogy teremti, |
| de akkor meg beleveszik a |
| tevékenységbe, a látványba, a falba. |
|
| S ha a rés nem a szeme, hanem |
| A szemüvegé, ami nélkül nem látna semmit? |
| Miért nem tudja pontosan? |
| Hogyan kezdődött, hogy egyszer csak |
| kettő lett, s önmagát kezdte el |
| vizsgálni, mérni, kétségbe vonni? |
| Önmagát is, nem csupán azt, |
| a vizet, a fát, a követ…? |
| Ha behunyja a szemét, belül, a kútban is |
| De miért ott kell elválasztania egymástól, |
| A falra azt mondania, fal, |
| a szemére azt, hogy végtelen? |
|
|
Lila ciromban
| Megvárta, lám, a tulipán, |
| Szalad az ész a szív után, |
| száll a madár előtt a szárnya. |
|
| Szerencse? Sors? Vér a bilincsen? |
| Virág van, de tanulság nincsen. |
|
|
Nem azonos
| A szebbik arcát, a kisebb pocakját, |
| szerette volna mutatni, akkor is, sőt, |
| rajtakapták, amikor hirtelen |
| hahotáznia kellett volna, együtt |
| kacagni a kacagókkal, zavarba hozni a |
| pusmogókat, meglepni a szájukat |
| biggyesztőket, hogy „igen!”, „na és?!”, |
| s hogy „ki nem?”, amikor még |
| csukott szárnyakkal átröpülhetett |
| volna a város fölött, vagy dicsőségesen |
| lezuhanhatott volna egy tál |
| töltött káposzta meg egy üveg vörösbor |
| mellé, amikor semmi értelme sem |
| volt már a magyarázkodásnak, a |
| szégyenteljes elkotródásnak, s pláne az |
| azon való rágódásnak, hogy lám, |
| hogy ez is, meg az is, hogy nekik bezzeg, |
| s hogy mekkora marha még mindig, |
| s hogy ott a tükör, a naptár, s hogy |
| rusnya is, vén is már, s legalább húsz |
| kilóval nehezebb a kelleténél, s hogy |
| dehogy akar ő másnak látszani, csak |
| folyton elfelejti, hogy nem azonos a |
| látványával, hogy a teste |
| ott maradt valahol, és pöffed, jajgat, |
| rádiózik utána, s időnként vissza |
| kellene fordulnia hozzá, megnézni, |
| meglapogatni, megszagolni, gatyába |
| tudomásul venni, mi több, azonosulni |
| vele, s ha képes rá, akkor |
| megváltoztatni, ha mást nem, legalább a |
| róla alkotott képét, azazhogy |
| önmagában feszengő önmagát. |
|
Például
| Keresztben rajta ott van. Ki kellene |
| hajítani az órát, letenni a távolsági |
| szemüveget, leguggolni hozzá, |
| Nézni, mint egyik vízcsepp |
| nézi a másikat. Párologni vele. |
| Csak végszükségben nevezni meg . |
| Például, ha le kell emelni róla, |
| Mindig érkezik valaki, aki |
| szó nélkül megáll, és rögtön |
| arrébb lép, nehogy eltakarja. |
| Napnak háttal vagy oldalról |
| akkor is látni, ha a helyzet |
| hanem a megértést választod, |
| ki kell töltened a formát. |
| A pillanat fölkínálja magát. |
| Mért nincs türelmed észre venni? |
| Álmodni róla? Hinni benne? |
| Elindulni minden irányban? |
|
A végtelen ha kell ha nem
| vagy legalábbis valamenny |
| a nyüzsög minden mintha fenn |
|
| A lüktetés hogy annyi csak |
| hogy sorban és hogy melyiken |
|
| Az egyetlen hogy része vagy |
| az összes hogy szavak szavak |
| a súly csöndje a nyelveden |
|
| a végtelen ha kell ha nem |
|
|
Mintha alul minden teher
| Mintha lennének szárnyai, |
| s a között között annyi hely. |
| onnantól csak mozgatni kell. |
|
| Mintha alul minden teher. |
| S nem is, hogy bizonyítani. |
| Csak érezni, hogy van mivel, |
| van hol, mikor, hogy valaki. |
|
|
A kapaszkodás a mibe
| Az úgy kell neki, ha hülye. |
|
| Az egyszer nézne vissza csak. |
| A lassan nincsen senkije. |
|
| Az akkor hát melyik fele? |
| A jaj, az egész rászakad. |
|
|
Ez és ez
| Az elmosogatni lehetetlen |
| mindig ott marad a miért nem. |
|
| ha megsejted, meg is éled. |
|
| megengedi, hogy elkülönözhess. |
|
| egyenként visszaszedegetni. |
|
| a tárgyaidat, az emlékeidet, |
|
| mintha a saját akaratodból |
|
| bele a dobozba mindent, s |
|
| Nincs cím, csak ez és ez, |
|
|
Feltűnően világos
| Két férfi is ült ott. Ahhoz képest, |
| ahol bejött, balra, a szomszéd |
| szobában. Hangjukat nem hallotta, |
| de a mozdulataikból látszott, hogy |
| erősen beszélgetnek. A nyitott |
| ajtón át nézte őket. Antik bútorok, |
| rend , tisztaság. A fény a háta mögül |
| ömlött. Feltűnően világos volt. |
| Mozdulatlanul állt a keleti szőnyegen. |
| S egyszer csak jobbról, a sarokból, |
| de lehet, hogy a nagy fehér ajtón, |
| S mintha nagyon várta volna már, |
| széles mosollyal jött oda hozzá. |
| Áradt belőle a szó, mindent egyszerre |
| akart elmondani, hallani. |
| Később balról egy másik nő is ott volt. |
| Hármasban, hang nélkül beszélgettek. |
| Talán azért feledte el, hogy miről. |
| Csak az örömre, az önfeledt |
| kitárulkozásra (odaadásra?) emlékszik. |
| De a nyitott ajtón keresztül |
| megint meglátta a két férfit. |
| „Azok ott mindent hallanak” – hajolt |
| közelebb és suttogni kezdett. „Azok? |
| Kicsodák? – nevetett a két nő. – Az nem |
| ajtó, hanem tükör.” Erre ébredt föl. |
| Valaki éppen becsapta a ház kapuját. |
|
Keresgéled a végeket
| Igazán mindegy, hogyha pon, |
|
| hogy mennyi még és mennyi meg, |
| hogy egyik kutya, másik eb. |
|
| mert az egész újfent „potom”, |
| tosan? i? halt? ál? ság? vagy on? |
|
| Oda-vissza szaladsz a nyom, |
| de a jó megint elveszett. |
|
|
Ahogyan minden hivatal
| s mert belülről is karika |
|
| s nagyobb merthogy nagyobb a baj |
|
| s nem lehet tudni hogy hova |
|
|
Miközben eggyé válsz vele
| hogy verjünk bele új csapot, |
| próbálgathatod, dughatod. |
|
| s belefulladni volna jobb, |
| miközben eggyé válsz vele. |
|
| ha tudod, hogy csak hazudod. |
|
|
Zörögnek, felrobbannak
| Ahogy nyomódik össze, préselődik, |
| s dermed meg a közönség, hökkennek a |
| kibicek, tombol az öntudatlan fény… |
| megfoghatatlan állat, a várható |
| becsapódások, az összegyűrt |
| levegő, a halott vacsoraedény… |
| S ahogy a fehér ablakrácson |
| átüt a kereszt, s át a halálfej, |
| alatta a csontokkal: vigyázat! , |
| ez itt a század (az ezred?) |
| állsz előtte, mintha semmi |
| S ahogy állsz előtte, mintha |
| S ahogy már ott van, csak a |
| távirányító maradt a kezedben, |
| csak a pizsamád gombját nem tudod |
| átnyomkodni az utolsó lyukon… |
| S ahogy az összevissza mennyezeten |
| zörögnek, felrobbannak a betűk. |
|
|