Kulcs

Kihagyások, kapuk, öleléssé táguló délutánok, alkalmi alagutak, itt is, ott is lyukak, amikor átlátni már a nyárból az őszbe, de senki se néz át. Leesik mellette egy alma, eldől a sütőlapát, hason fekve világít be a bokor alá, de nem találja valaminek a végét. Mezítláb lépked a kiégett újságokon, sóhajt káromkodás helyett, ott hagyja az összegubancolódott locsolócsövet, „mindennek megvan a helye, de semmi sincs a helyén” – „na és!?”. S mintha szándékosan botlana meg a saját árnyékában, úgy csúszik bele a hirtelen fölfogott pillanatba, mint kulcs a zárba, mint aki azonossá lett önmagával, s ha kell, megsemmisülhet.