Árnyék

Kicsinyesként rakni össze. Elfeledkezni időről, térről, el a füttyszóról, ami egybekapcsolja a hiányt a félelemmel, s mint szárnyak között a test, működteti a pillanatot. Nem figyelni a mozdulatok egymást habzsoló végtelenjére, úgy élni meg a vacogást, ahogy a költöző madarak hulláma átcsap nyár végén Afrikába, ahogy a magzat szíve ráhangolódik az univerzumra, ahogy a halottakból készül a történelem. Csak lélegezned kell hozzá, csak cseppenként bele kell keverned a véredet, csak ki kell találnod újra. Mintha a sást húznád szét, amikor suhog az eső. Mintha nem tudnál róla, hogy elveszel benne.