Árnyék

 

 

 

 

Dinoszaurusz

A félelem, mint a véraláfutás
üt át a padlón, pedig megint az
emeleten történt valami. Talán
paradicsomot főznek, s nyitva
felejtették a képzeletüket. Talán
fölismerték a vérébe fagyott
végtelen öregasszonyt, akit a
tévében mutogatnak. Talán csak
megsimogattak egy dinoszauruszt,
s nem fér el a falakban.
Szégyelld magadat. Mosolyognod
kellene, s ülni a fenekeden,
várni, hogy elmúlik ez is, de te
úgy érzed, megölnek, s ha nem
nevezel ki azonnal esküdt
ellenségeket, vagy csak egyet is,
akit fokozatosan óriássá
növeszthetsz, hogy emberfeletti
erővel kelljen küzdened ellene,
ha nem rúgod égre a csigolyáidat,
ha nem húzod arrébb a szőnyeget,
véged van. Miért nem mindegy, hogy
miképpen csapod be magadat? Honnan a
csomó a pengeszálon, ami elveszett
benned, amit sem kibogozni, sem
kettévágni nem lehet? Mit akarnak az
órában a sejtek, ha az időt a
dobogó mennyezet mutatja?

 

 

 

Sötétebb

A csavar megeszi az anyát, a fába
beleszorul a fa. Észre sem veszed,
hogy sohasem érsz oda, hogy
ugyanazt a percet taposod akkor is,
ha a páncélszekrény és a hajszál
azonos sebességgel lebeg az
űrhajóban, ha a falióra
helyben járva kerüli meg a földet,
ha hirtelen úgy érzed, hogy
te következel. A képzelet
nem fér el az időben, a valóság
sötétebb, mint az árnyék, valaki
lekapcsolja a villanyt. Könnyebb
keríteni egy szentjánosbogarat,
mint ép ésszel letépni a függönyt,
lyukakat fúrni a fiók alján és
kibújni a kertben, mint sárgarépa,
meggyfa, harmatcsepp a rügyön.
Ki hiszi el, hogy a fény
átmegy a falon, ha a másik
oldalon is ott kell lenni?
Ha minden előbb kezdődik és
később végződik, mint a hiteles
tanúk? Ha folyton melléütsz, mert
nem akarsz becsavarodni?

 

 

 

Fagyos

Februári kés. Az ágak köze is
be van üvegezve. Megint
elrontottál valamit. Azelőtt
odanyúltál és kinyitottad. Most
vérzik az ujjad… Igen, a felső
csomagtartóban van hó!
Csak a döccenést
kellene kivárnod. Csak a
naptárt kellene megtaposnod.
Csak vissza kellene
emlékezned a gyerekkorodra.
Csillámló üveggyapotban
siklik a busz. Fagyos
porszemek sisteregnek.
Akkora a fény, hogy a kezed
akaratlanul hozzáér a
melletted állóéhoz. Egy lány
tágra nyílt szemébe
leereszkednek az ufonauták.
Úgy érzed, érted jöttek,
de csak a penge hideg lapja
ütődik homlokodhoz.
Mint a bűnöző
toporogsz a megállóig. Ha a
mellednek szegezik,
az előre megfontolt szándékot is
beismered.

 

 

 

Ítélet

Fölállsz, megfordulsz, újra a
kezedbe veszed, nézed. Ami a
repedésből kilátszik,
már majdnem ugyanaz.
Ha nem képzelődnél annyit,
lefekhetnél két mozdulat közé.
A pillanatban
benne a történet. A porszemnek
vége, ha megnevezed.
Ami hiányzik, az
akkor sem lesz meg, ha
megvan. Az ujjad, a szemed,
az orrod, a füled,
minden ízed a
nyelvedbe kapaszkodik.
Most kellene
arrébb tenni a virágládát,
megszámolni a szoba sarkait,
kimondani az ítéletet.
Hallgatsz.
Mintha filmen látnád,
csobog alá a
narancsízű almalé.

 

 

 

Árnyék

Kicsinyesként rakni össze.
Elfeledkezni időről, térről,
el a füttyszóról, ami
egybekapcsolja a hiányt
a félelemmel, s mint
szárnyak között a test,
működteti a pillanatot.
Nem figyelni a mozdulatok
egymást habzsoló végtelenjére,
úgy élni meg a vacogást,
ahogy a költöző madarak
hulláma átcsap
nyár végén Afrikába,
ahogy a magzat szíve
ráhangolódik az univerzumra,
ahogy a halottakból
készül a történelem. Csak
lélegezned kell hozzá, csak
cseppenként bele kell
keverned a véredet, csak
ki kell találnod újra.
Mintha a sást húznád szét,
amikor suhog az eső. Mintha
nem tudnál róla, hogy
elveszel benne.

 

 

 

Évszak

Hiányfogás. Benyúl a nap
a levelek alá.
Összerándulnak az
öregasszonyok.
Elejti az urnát
a szavazóbiztos.
Nagy kék kupakot
teker valaki. Oda-vissza
szökik a buborék.
Nem találod az üres kosarat,
amit púpozva megemeltél.
A horog most a hátadban
akad meg. Ha mozdulsz,
beesik a lélegzeted alá.
Onnan kellene
kiszakítani, de csak
a pára lüktet a tükrön,
az ágak nyirkosodnak,
a kéz röpköd a levegőben.
Az érzékek közötti résbe
bújik az évszak.
Nő a szerencse becsülete.

 

 

 

Tükör

Könnyen megvághatom
magam vele,
s valószínű, hogy
meg is vágom, mégis a kést
választom…
Néztek, mint bárányt a tócsa.
Jó, átugrom…
Csak addig bírjátok ki, amíg
eltűnik benne a képem.
Onnantól kezdve
én leszek a tükör.
Döntenetek kell, hogy a
helyetekre fordultok-e,
vagy azok maradtok, akiket
mutatok…
Olyan közel a vér, hogy csak a
pillámat kell lecsuknom,
csak az emlékeiteket kell
megfeszítenem, csak
bele kell mozdulnunk.
Nos?
Itt vagytok még?

 

 

 

Kiterjedés

Kutyatetem az út mellett, piciny idő
a végtelen térből, amit a nap, a szél,
az eső, a föld és a férgek
akkor is hamar szétmorzsolnak már,
ha magadra gondolva nem kaparod el
az árokparton. A mozgás folyton
rakoncátlankodik, a gravitáció
megbocsát és visszafogad. A kukac a
legnagyobb hazugságból is kibújik.
Akiket hív egy eszme,
azoknak mindegy, hogy kívülről vagy
belülről verik az ajtót, a zabszem
kiesik a fenekükből és talajt fog.
Akik nézik csak, amit látnak, és
át akarnak jutni a túloldalra, azok
legjobb ha alagutakat fúrnak, s mint
visszerekben a vér,
óvakodnak el a trombózisig.
A kiterjedés sohasem azonos a
történettel, az univerzum
ott rándul össze, ahol tud.
Az óra lapja és jelentése
egyszerre robban föl. A legtöbb,
amit tehetsz, hogy
visszafordulsz és átmégy ugyanott.

 

 

 

Szikra

Köröző zseblámpa a mélyben,
jaj a fekete madaraknak, akik
azt hiszik, hogy velük
kezdődik a sötétség, s akiknek
(úgy tűnik) igazuk van, csak
folyton kilyukad a hatóság,
átmegy az úton a macska,
szikra kerül a nyugtatóba.
A gravitáció következetes.
Nem lehet
önfeledten átsuhanni
egyik sejtből a másikba.
Hová rohansz?
Csak a mozgásban
vetheted meg a lábadat?
Sebzett madárszárny
csapkodja a melled?
Félsz, hogy ok nélkül
megbüntetnek?
Olyan magasan
hordod az orrodat,
mintha neked a lenyugvó
napkorong körözne.
Olyan alacsonyan röpülsz,
hogy a legyeket fogdosó
fecske is elkap.

 

 

 

Kupac

Valami rászakadt, valami alatt
ott van. Érzed, sőt tudod, hogy
megint belefeledkezhetnél,
csinálhatnád, simogathatnád,
örülhetnél neki. Fölrakhatnád a
kupac tetejére, röpülhetnél vele,
s ha lezuhannál, átlyukasztaná
alattad a földet, hogy alulról is
lásd a túloldalt. Bármire
képes lehetnél, hiszen
te lennél ő, miképpen talán
most is te vagy, de csak
toporogsz körülötte, vizsgálgatod,
elképzeled, megijedsz, hátat
fordítasz neki, elmégy,
aztán meg visszasompolyogsz,
megérinted, s már-már
szabad vagy, amikor
megáll a szó a szádban,
elillan belőled a levegő,
lecsúszik róla a kezed.
Akkora lesz a csönd, hogy
érzékeiden túlról hallod
kimondhatatlan moccanását.

 

 

 

Képtelen

Szegeket ver a torkába.
Halott javasasszonyt lát.
Alattomos teákat válogat.
Képtelen
szétgondolni a tüskés
szelídgesztenye-fondort.
Madarak
toporognak a vállán,
csőrükben harapófogó.
Megcsúszott,
elvágódott az ég.
Érezni, ahogy
a legaljára
gurulnak a csillagok.
A szakértő szerint:
– addig kell
levegőt pumpálni bele,
amíg együtt van,
– a gesztenyét
az kaparja ki, aki
először csöpögtet mézet
a keserű pohárba,
– a sarkon túl most
az édes szeget szeretik.
A kalapács szerint:
– a kétségbeesés
egyenes következménye
a szabadságnak,
– jó fogóval a gyomorban is
lehet röpülni,
– a képzelet nem bomba.
A javasasszony hallgat.
Izzó parazsat dobál
kicsike tálba.
Várja, hogy
elsimul a víz.

 

 

 

Pacni

Most azért retteg, mert az előbb
valami rendkívülit élt át, de
nem tudja, hogy mit, csak a
fölemelő érzés, a súlytalanság
érzése maradt meg benne,
s a rémület, hogy egyszer csak
semmire sem fog emlékezni, sőt,
semmi új sem jut az eszébe,
s bizonyára azért, mert mindent
elmondott már, s minden a
legelső szavak folytonos
ismételgetése-rakosgatása,
elvesztése-találgatása,
s a pontos jelentésükre való
visszaemlékezés sajgó kísérlete
volt csak, s mint a halott a havon,
akiről nem lehet tudni, hogy
azért fagyott-e meg, mert
leitta magát, vagy azért itta le
magát, mert meg akart halni…
a pillanat azon múlik, hogy
képes-e a másik végével is
érzékelni a pacnit, amit
kiköpni se, lenyelni se tud már.

 

 

 

Határtalan

Félálomban még, amikor
alig fér el már a mindenség
és önmaga határán, s úgy érzi,
vezetéket húznak át az
ágya fölött, s valaki
hirtelen az összes drótot a
mellére ejti, ráadásul
dobbant is hozzá egy nagyot,
ekképpen jelezvén, hogy
oda az összeköttetés, ideje
fölébredni, vigyázzba feküdni,
esetleg kimenni a mosdóba,
hidegvizes borogatást rakni a
gubancra, berezelni, vagy
teleszívni mélyen a tüdőt,
lassan engedni ki a levegőt,
s ismételgetni ezt, hátha
lefordul a melléről a teher,
s visszaalszik a halott anyja
ölébe, akivel az előbb
álmában beszélgetett…
félálomban még ki-be sétálgat
az élet és a halál közötti kapun,
s úgy tesz, mintha a saját
akaratán múlna a határtalan.

 

 

 

Csiga

Kiteszi a kukát. Fölállítja az
egérfogót. Tornázik. Eltűnődik,
hogy hol lehet a baj?
Hagyta meghalni a
citromfát? Kihajította a
hetekig gyűjtött
„nyerő” üvegkupakokat?
Hirtelen ölelt, s
összeborzolódtak a csillámok?
Kora reggel akkora a hőség,
hogy odaragad a saját
hátához.
A szomszéd máris az
újságból jön. Gyújtózsinórral.
Ha itt lenne a világ
fölrobbantaná.
A meztelen csiga éjjel
ezüst csíkot húzott a falra.
A csík a ház fölötti
légifolyosóban folytatódik.
A bátorsága hiányzik?
A hite?
Eldobja a követ,
megigazítja a nadrágját.
Áll ott, mint Dávid, aki
sohasem tudja meg, hogy
eltalálta-e Góliátot.

 

 

 

Majdnem

Lenyírva a fű, leverve mind
a cövek. Majdnem tökéletes a
közérzete. Ha meg kellene
számolnia a fán a körtét,
csak a férgesét nem tudná
hová sorolni. Ha ki lehetne
rázni az eget, csak a
helyszűke feszélyezné.
Ha akkorát nyújtózna, hogy
kireped a nadrágja, csak
ideje nem volna odakapni.
Föl-alá sétáltatja az
állva maradt fűszálakat.
Nézi a madarat, ahogy
sűrű szárnycsapásokkal
összevarrja a horizontot.
Vajon miért a mozgó cövekek
nyugtalanítják?
Miért keresgéli a kavicsot,
amit a fűnyíróval
hiába kerülgetett?
Miért úgy ül le, hogy a szék
akkor is meg fog billenni,
ha a dögsima betonra teszi?
Hol a gömb, ami minden
kerek percébe belevillan?

 

 

 

Kulcs

Kihagyások, kapuk, öleléssé
táguló délutánok, alkalmi
alagutak, itt is, ott is lyukak,
amikor átlátni már a
nyárból az őszbe, de senki se
néz át. Leesik mellette egy
alma, eldől a sütőlapát,
hason fekve világít be a
bokor alá, de nem találja
valaminek a végét.
Mezítláb lépked a
kiégett újságokon, sóhajt
káromkodás helyett,
ott hagyja az
összegubancolódott
locsolócsövet, „mindennek
megvan a helye, de semmi
sincs a helyén” – „na és!?”.
S mintha szándékosan
botlana meg a saját
árnyékában, úgy csúszik bele a
hirtelen fölfogott pillanatba,
mint kulcs a zárba, mint aki
azonossá lett önmagával,
s ha kell, megsemmisülhet.

 

 

 

Játszik

Türemkedik a délutáni árnyék,
nő a cefre széle, játszik a
megállíthatatlan. Most azt,
hogy mindenhová odafirkantja:
„Itt a közepe”. Tehát ne félj,
csak pörgesd föl a kereket,
bukj át a vödrön,
bizakodva légy ott a cseppben.
Ahogy a szilva megy a
pálinka felé, ahogy a horizont
maga alá gyűri a földet,
ahogy arrébb teszed a fazekat.
Ha beszállsz a játékba,
attól kezdve történik minden.
Ha nem számít, hogy nyersz-e,
az idő melléd fekszik,
csupán az óramutatók
távolodnak. Ha az egészet
elfelejted, úgy érezheted, hogy
te találod ki a buborékot,
s előbb-utóbb
szétpukkad az is,
amiről semmit sem tudsz.

 

 

 

Novemberi

Lassan járkálni ide-oda,
kavicsokat rakni a kőre,
nem engedni, hogy a
hívatlan vendégek
beözönöljenek az agyba,
hogy a baromfiak
átbújjanak a kerítés alatt.
Egyetlen mozdulattól
kiszakadhat a köd,
elröpülhet az összes
törülköző. Egyetlen szótól
megkopaszodhatsz, s olyan
esendő leszel, mint a
szükségét végző novemberi
bokor. A jelen annyi csak,
hogy rögtön azután, amikor
elmúlt, emlékezetedbe
vésed a pillanatot, miközben
észrevétlenül elillan
a tulajdonképpeni jelen.
Az ágak át vannak fűzve
a lábaidon. Legalább
azt varrd össze, ami
magától összevarródik.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]