Dinoszaurusz
| A félelem, mint a véraláfutás |
| üt át a padlón, pedig megint az |
| emeleten történt valami. Talán |
| paradicsomot főznek, s nyitva |
| felejtették a képzeletüket. Talán |
| fölismerték a vérébe fagyott |
| végtelen öregasszonyt, akit a |
| tévében mutogatnak. Talán csak |
| megsimogattak egy dinoszauruszt, |
| Szégyelld magadat. Mosolyognod |
| kellene, s ülni a fenekeden, |
| várni, hogy elmúlik ez is, de te |
| úgy érzed, megölnek, s ha nem |
| nevezel ki azonnal esküdt |
| ellenségeket, vagy csak egyet is, |
| növeszthetsz, hogy emberfeletti |
| erővel kelljen küzdened ellene, |
| ha nem rúgod égre a csigolyáidat, |
| ha nem húzod arrébb a szőnyeget, |
| véged van. Miért nem mindegy, hogy |
| miképpen csapod be magadat? Honnan a |
| csomó a pengeszálon, ami elveszett |
| benned, amit sem kibogozni, sem |
| kettévágni nem lehet? Mit akarnak az |
| órában a sejtek, ha az időt a |
| dobogó mennyezet mutatja? |
|
Sötétebb
| A csavar megeszi az anyát, a fába |
| beleszorul a fa. Észre sem veszed, |
| hogy sohasem érsz oda, hogy |
| ugyanazt a percet taposod akkor is, |
| ha a páncélszekrény és a hajszál |
| azonos sebességgel lebeg az |
| helyben járva kerüli meg a földet, |
| ha hirtelen úgy érzed, hogy |
| te következel. A képzelet |
| nem fér el az időben, a valóság |
| sötétebb, mint az árnyék, valaki |
| lekapcsolja a villanyt. Könnyebb |
| keríteni egy szentjánosbogarat, |
| mint ép ésszel letépni a függönyt, |
| lyukakat fúrni a fiók alján és |
| kibújni a kertben, mint sárgarépa, |
| meggyfa, harmatcsepp a rügyön. |
| átmegy a falon, ha a másik |
| oldalon is ott kell lenni? |
| Ha minden előbb kezdődik és |
| később végződik, mint a hiteles |
| tanúk? Ha folyton melléütsz, mert |
|
Fagyos
| Februári kés. Az ágak köze is |
| elrontottál valamit. Azelőtt |
| odanyúltál és kinyitottad. Most |
| vérzik az ujjad… Igen, a felső |
| naptárt kellene megtaposnod. |
| emlékezned a gyerekkorodra. |
| Akkora a fény, hogy a kezed |
| melletted állóéhoz. Egy lány |
| leereszkednek az ufonauták. |
| de csak a penge hideg lapja |
| toporogsz a megállóig. Ha a |
| az előre megfontolt szándékot is |
|
Ítélet
| Fölállsz, megfordulsz, újra a |
| kezedbe veszed, nézed. Ami a |
| Ha nem képzelődnél annyit, |
| lefekhetnél két mozdulat közé. |
| benne a történet. A porszemnek |
| megvan. Az ujjad, a szemed, |
| arrébb tenni a virágládát, |
| megszámolni a szoba sarkait, |
|
Árnyék
| Kicsinyesként rakni össze. |
| Elfeledkezni időről, térről, |
| Nem figyelni a mozdulatok |
| egymást habzsoló végtelenjére, |
| ráhangolódik az univerzumra, |
| készül a történelem. Csak |
| lélegezned kell hozzá, csak |
| Mintha a sást húznád szét, |
| amikor suhog az eső. Mintha |
|
Évszak
| Nem találod az üres kosarat, |
| a kéz röpköd a levegőben. |
| Nő a szerencse becsülete. |
|
Tükör
| meg is vágom, mégis a kést |
| Néztek, mint bárányt a tócsa. |
| Csak addig bírjátok ki, amíg |
| vagy azok maradtok, akiket |
| Olyan közel a vér, hogy csak a |
| csak az emlékeiteket kell |
|
Kiterjedés
| Kutyatetem az út mellett, piciny idő |
| a végtelen térből, amit a nap, a szél, |
| az eső, a föld és a férgek |
| akkor is hamar szétmorzsolnak már, |
| ha magadra gondolva nem kaparod el |
| az árokparton. A mozgás folyton |
| rakoncátlankodik, a gravitáció |
| megbocsát és visszafogad. A kukac a |
| legnagyobb hazugságból is kibújik. |
| azoknak mindegy, hogy kívülről vagy |
| belülről verik az ajtót, a zabszem |
| kiesik a fenekükből és talajt fog. |
| Akik nézik csak, amit látnak, és |
| át akarnak jutni a túloldalra, azok |
| legjobb ha alagutakat fúrnak, s mint |
| óvakodnak el a trombózisig. |
| A kiterjedés sohasem azonos a |
| történettel, az univerzum |
| ott rándul össze, ahol tud. |
| Az óra lapja és jelentése |
| egyszerre robban föl. A legtöbb, |
| visszafordulsz és átmégy ugyanott. |
|
Szikra
| Köröző zseblámpa a mélyben, |
| jaj a fekete madaraknak, akik |
| kezdődik a sötétség, s akiknek |
| (úgy tűnik) igazuk van, csak |
| folyton kilyukad a hatóság, |
| szikra kerül a nyugtatóba. |
| A gravitáció következetes. |
| Olyan alacsonyan röpülsz, |
|
Kupac
| Valami rászakadt, valami alatt |
| ott van. Érzed, sőt tudod, hogy |
| megint belefeledkezhetnél, |
| csinálhatnád, simogathatnád, |
| örülhetnél neki. Fölrakhatnád a |
| kupac tetejére, röpülhetnél vele, |
| s ha lezuhannál, átlyukasztaná |
| alattad a földet, hogy alulról is |
| lásd a túloldalt. Bármire |
| te lennél ő, miképpen talán |
| toporogsz körülötte, vizsgálgatod, |
| elképzeled, megijedsz, hátat |
| aztán meg visszasompolyogsz, |
| elillan belőled a levegő, |
| Akkora lesz a csönd, hogy |
| kimondhatatlan moccanását. |
|
Képtelen
| Halott javasasszonyt lát. |
| Alattomos teákat válogat. |
| – jó fogóval a gyomorban is |
|
Pacni
| Most azért retteg, mert az előbb |
| valami rendkívülit élt át, de |
| nem tudja, hogy mit, csak a |
| fölemelő érzés, a súlytalanság |
| s a rémület, hogy egyszer csak |
| semmire sem fog emlékezni, sőt, |
| semmi új sem jut az eszébe, |
| s bizonyára azért, mert mindent |
| elmondott már, s minden a |
| ismételgetése-rakosgatása, |
| s a pontos jelentésükre való |
| visszaemlékezés sajgó kísérlete |
| volt csak, s mint a halott a havon, |
| akiről nem lehet tudni, hogy |
| azért fagyott-e meg, mert |
| leitta magát, vagy azért itta le |
| magát, mert meg akart halni… |
| a pillanat azon múlik, hogy |
| képes-e a másik végével is |
| kiköpni se, lenyelni se tud már. |
|
Határtalan
| alig fér el már a mindenség |
| és önmaga határán, s úgy érzi, |
| hirtelen az összes drótot a |
| dobbant is hozzá egy nagyot, |
| oda az összeköttetés, ideje |
| fölébredni, vigyázzba feküdni, |
| esetleg kimenni a mosdóba, |
| hidegvizes borogatást rakni a |
| gubancra, berezelni, vagy |
| teleszívni mélyen a tüdőt, |
| lassan engedni ki a levegőt, |
| s ismételgetni ezt, hátha |
| lefordul a melléről a teher, |
| s visszaalszik a halott anyja |
| félálomban még ki-be sétálgat |
| az élet és a halál közötti kapun, |
| s úgy tesz, mintha a saját |
| akaratán múlna a határtalan. |
|
Csiga
| Kiteszi a kukát. Fölállítja az |
| egérfogót. Tornázik. Eltűnődik, |
| összeborzolódtak a csillámok? |
| Kora reggel akkora a hőség, |
| újságból jön. Gyújtózsinórral. |
| ezüst csíkot húzott a falra. |
| légifolyosóban folytatódik. |
|
Majdnem
| Lenyírva a fű, leverve mind |
| a cövek. Majdnem tökéletes a |
| közérzete. Ha meg kellene |
| számolnia a fán a körtét, |
| csak a férgesét nem tudná |
| hová sorolni. Ha ki lehetne |
| Ha akkorát nyújtózna, hogy |
| ideje nem volna odakapni. |
| összevarrja a horizontot. |
| Vajon miért a mozgó cövekek |
| Miért keresgéli a kavicsot, |
| Miért úgy ül le, hogy a szék |
| akkor is meg fog billenni, |
| ha a dögsima betonra teszi? |
| kerek percébe belevillan? |
|
Kulcs
| Kihagyások, kapuk, öleléssé |
| táguló délutánok, alkalmi |
| alagutak, itt is, ott is lyukak, |
| nyárból az őszbe, de senki se |
| néz át. Leesik mellette egy |
| bokor alá, de nem találja |
| kiégett újságokon, sóhajt |
| locsolócsövet, „mindennek |
| sincs a helyén” – „na és!?”. |
| árnyékában, úgy csúszik bele a |
| hirtelen fölfogott pillanatba, |
| mint kulcs a zárba, mint aki |
| s ha kell, megsemmisülhet. |
|
Játszik
| Türemkedik a délutáni árnyék, |
| nő a cefre széle, játszik a |
| megállíthatatlan. Most azt, |
| hogy mindenhová odafirkantja: |
| „Itt a közepe”. Tehát ne félj, |
| csak pörgesd föl a kereket, |
| bizakodva légy ott a cseppben. |
| pálinka felé, ahogy a horizont |
| ahogy arrébb teszed a fazekat. |
| attól kezdve történik minden. |
| Ha nem számít, hogy nyersz-e, |
| távolodnak. Ha az egészet |
| elfelejted, úgy érezheted, hogy |
| te találod ki a buborékot, |
|
Novemberi
| átbújjanak a kerítés alatt. |
| törülköző. Egyetlen szótól |
| megkopaszodhatsz, s olyan |
| szükségét végző novemberi |
| bokor. A jelen annyi csak, |
| hogy rögtön azután, amikor |
| vésed a pillanatot, miközben |
|
Mint röntgenképen a halott
| Áttetszik a fákon a hegy. |
| Szállnak a kitépett lapok. |
| Senki sem kérdezget, ahogy. |
|
| miért kaptatnak ugyanott? |
|
| Olyan közel van, ami egy, |
| hogy külön-külön is nagyobb. |
|
| Mint röntgenképen a halott. |
| Mint mikor minden erezet. |
|
|
Mint a lóvá tett szamarak
| örvendezhet, hogy mennyi lap. |
|
| Megint, merthogy neki szabad. |
| Vagy kizuhan, vagy odacsap. |
|
| Mint a lóvá tett szamarak. |
|
| Megint, hogy föl fog állni vagy. |
| S hogy akkor túl is élhetik. |
|
|
Egy mosollyal pótolható
| Ha tovább csökkented a szó, |
| előbb-utóbb szétvet a hely. |
|
| S íme egymást kapcsolja fel. |
|
| Legalább mondd, hogy látható. |
| És hogy benned hová, kivel. |
| a pillanat ne vesszen el. |
|
|
Ki úszik el?
|
Lengyel Balázsnak
| bedobta a hálót, kihúzott. |
| fejbe vág. Meg sem kérdezi, |
| tudnád-e teljesíteni. Pedig… |
| Apránként szedegeted össze a |
| pikkelyeket. Percek múlnak el, |
| amíg a roló résein keresztül |
| a merev halszemet azonosítod, |
| amíg kiderül, hogy a kopogást |
| lepörög a korom. Vajon a szék, |
| a szekrény, az asztal, a tükör, |
| ha fölkelsz és átöltözöl, |
|
Élvezet
| mintha egy ellenzéki és egy |
| húznának, s a köldöködnél |
| minden izmodat megfeszíted, |
|
Elválaszthatatlan
| Mintha kerítés résén keresztül nézné. |
| Nem, nem leskelődik, csak ott van. |
| S mintha a kerítés az égig érne, |
| Ha megmozdul, vele mozdul az egész. |
| Ám, ha cserélnek, váltanak, |
| ha hirtelen odaugrik a szomszédos réshez, |
| S amíg a kettőt egymásra illesztgeti, |
| addig érzi, hogy él, hogy teremti, |
| de akkor meg beleveszik a |
| tevékenységbe, a látványba, a falba. |
|
| S ha a rés nem a szeme, hanem |
| A szemüvegé, ami nélkül nem látna semmit? |
| Miért nem tudja pontosan? |
| Hogyan kezdődött, hogy egyszer csak |
| kettő lett, s önmagát kezdte el |
| vizsgálni, mérni, kétségbe vonni? |
| Önmagát is, nem csupán azt, |
| a vizet, a fát, a követ…? |
| Ha behunyja a szemét, belül, a kútban is |
| De miért ott kell elválasztania egymástól, |
| A falra azt mondania, fal, |
| a szemére azt, hogy végtelen? |
|
|
Lila ciromban
| Megvárta, lám, a tulipán, |
| Szalad az ész a szív után, |
| száll a madár előtt a szárnya. |
|
| Szerencse? Sors? Vér a bilincsen? |
| Virág van, de tanulság nincsen. |
|
|
Nem azonos
| A szebbik arcát, a kisebb pocakját, |
| szerette volna mutatni, akkor is, sőt, |
| rajtakapták, amikor hirtelen |
| hahotáznia kellett volna, együtt |
| kacagni a kacagókkal, zavarba hozni a |
| pusmogókat, meglepni a szájukat |
| biggyesztőket, hogy „igen!”, „na és?!”, |
| s hogy „ki nem?”, amikor még |
| csukott szárnyakkal átröpülhetett |
| volna a város fölött, vagy dicsőségesen |
| lezuhanhatott volna egy tál |
| töltött káposzta meg egy üveg vörösbor |
| mellé, amikor semmi értelme sem |
| volt már a magyarázkodásnak, a |
| szégyenteljes elkotródásnak, s pláne az |
| azon való rágódásnak, hogy lám, |
| hogy ez is, meg az is, hogy nekik bezzeg, |
| s hogy mekkora marha még mindig, |
| s hogy ott a tükör, a naptár, s hogy |
| rusnya is, vén is már, s legalább húsz |
| kilóval nehezebb a kelleténél, s hogy |
| dehogy akar ő másnak látszani, csak |
| folyton elfelejti, hogy nem azonos a |
| látványával, hogy a teste |
| ott maradt valahol, és pöffed, jajgat, |
| rádiózik utána, s időnként vissza |
| kellene fordulnia hozzá, megnézni, |
| meglapogatni, megszagolni, gatyába |
| tudomásul venni, mi több, azonosulni |
| vele, s ha képes rá, akkor |
| megváltoztatni, ha mást nem, legalább a |
| róla alkotott képét, azazhogy |
| önmagában feszengő önmagát. |
|
Például
| Keresztben rajta ott van. Ki kellene |
| hajítani az órát, letenni a távolsági |
| szemüveget, leguggolni hozzá, |
| Nézni, mint egyik vízcsepp |
| nézi a másikat. Párologni vele. |
| Csak végszükségben nevezni meg . |
| Például, ha le kell emelni róla, |
| Mindig érkezik valaki, aki |
| szó nélkül megáll, és rögtön |
| arrébb lép, nehogy eltakarja. |
| Napnak háttal vagy oldalról |
| akkor is látni, ha a helyzet |
| hanem a megértést választod, |
| ki kell töltened a formát. |
| A pillanat fölkínálja magát. |
| Mért nincs türelmed észre venni? |
| Álmodni róla? Hinni benne? |
| Elindulni minden irányban? |
|
A végtelen ha kell ha nem
| vagy legalábbis valamenny |
| a nyüzsög minden mintha fenn |
|
| A lüktetés hogy annyi csak |
| hogy sorban és hogy melyiken |
|
| Az egyetlen hogy része vagy |
| az összes hogy szavak szavak |
| a súly csöndje a nyelveden |
|
| a végtelen ha kell ha nem |
|
|
Mintha alul minden teher
| Mintha lennének szárnyai, |
| s a között között annyi hely. |
| onnantól csak mozgatni kell. |
|
| Mintha alul minden teher. |
| S nem is, hogy bizonyítani. |
| Csak érezni, hogy van mivel, |
| van hol, mikor, hogy valaki. |
|
|
A kapaszkodás a mibe
| Az úgy kell neki, ha hülye. |
|
| Az egyszer nézne vissza csak. |
| A lassan nincsen senkije. |
|
| Az akkor hát melyik fele? |
| A jaj, az egész rászakad. |
|
|
Ez és ez
| Az elmosogatni lehetetlen |
| mindig ott marad a miért nem. |
|
| ha megsejted, meg is éled. |
|
| megengedi, hogy elkülönözhess. |
|
| egyenként visszaszedegetni. |
|
| a tárgyaidat, az emlékeidet, |
|
| mintha a saját akaratodból |
|
| bele a dobozba mindent, s |
|
| Nincs cím, csak ez és ez, |
|
|
Feltűnően világos
| Két férfi is ült ott. Ahhoz képest, |
| ahol bejött, balra, a szomszéd |
| szobában. Hangjukat nem hallotta, |
| de a mozdulataikból látszott, hogy |
| erősen beszélgetnek. A nyitott |
| ajtón át nézte őket. Antik bútorok, |
| rend , tisztaság. A fény a háta mögül |
| ömlött. Feltűnően világos volt. |
| Mozdulatlanul állt a keleti szőnyegen. |
| S egyszer csak jobbról, a sarokból, |
| de lehet, hogy a nagy fehér ajtón, |
| S mintha nagyon várta volna már, |
| széles mosollyal jött oda hozzá. |
| Áradt belőle a szó, mindent egyszerre |
| akart elmondani, hallani. |
| Később balról egy másik nő is ott volt. |
| Hármasban, hang nélkül beszélgettek. |
| Talán azért feledte el, hogy miről. |
| Csak az örömre, az önfeledt |
| kitárulkozásra (odaadásra?) emlékszik. |
| De a nyitott ajtón keresztül |
| megint meglátta a két férfit. |
| „Azok ott mindent hallanak” – hajolt |
| közelebb és suttogni kezdett. „Azok? |
| Kicsodák? – nevetett a két nő. – Az nem |
| ajtó, hanem tükör.” Erre ébredt föl. |
| Valaki éppen becsapta a ház kapuját. |
|
Keresgéled a végeket
| Igazán mindegy, hogyha pon, |
|
| hogy mennyi még és mennyi meg, |
| hogy egyik kutya, másik eb. |
|
| mert az egész újfent „potom”, |
| tosan? i? halt? ál? ság? vagy on? |
|
| Oda-vissza szaladsz a nyom, |
| de a jó megint elveszett. |
|
|
Ahogyan minden hivatal
| s mert belülről is karika |
|
| s nagyobb merthogy nagyobb a baj |
|
| s nem lehet tudni hogy hova |
|
|
Miközben eggyé válsz vele
| hogy verjünk bele új csapot, |
| próbálgathatod, dughatod. |
|
| s belefulladni volna jobb, |
| miközben eggyé válsz vele. |
|
| ha tudod, hogy csak hazudod. |
|
|
Zörögnek, felrobbannak
| Ahogy nyomódik össze, préselődik, |
| s dermed meg a közönség, hökkennek a |
| kibicek, tombol az öntudatlan fény… |
| megfoghatatlan állat, a várható |
| becsapódások, az összegyűrt |
| levegő, a halott vacsoraedény… |
| S ahogy a fehér ablakrácson |
| átüt a kereszt, s át a halálfej, |
| alatta a csontokkal: vigyázat! , |
| ez itt a század (az ezred?) |
| állsz előtte, mintha semmi |
| S ahogy állsz előtte, mintha |
| S ahogy már ott van, csak a |
| távirányító maradt a kezedben, |
| csak a pizsamád gombját nem tudod |
| átnyomkodni az utolsó lyukon… |
| S ahogy az összevissza mennyezeten |
| zörögnek, felrobbannak a betűk. |
|
Zéró
| Visszaszámlál. A fának először |
| a felső ágait vágja le, s ahogy |
| közelít a földhöz, egyre lassabban |
| halad. A törzset utoljára, |
| pár centivel a nyirkos rögtől, |
| térden állva nyiszálja. Négy, |
| fűrész keretének. Odavágná, |
| ettől függ a családi béke, úgy is |
| mondhatná, hogy az energia- |
| egyensúly. Az ilyen nagy szavaktól |
| mindig új erőre kap, mert aztán |
| elszégyelli magát. Aki alulról fölfelé |
| számol („szagolja az ibolyát”), |
| nagyjából ugyanilyen közel lehet. |
| Mínuszban? Pluszban? A nulla |
| alulról nézve is nulla. Kettő, egy, |
| egy… Ha a törzs elszáll, a tuskón |
| találkoznak. Annak onnan a könnye |
| szökik föl, neki az izzadtsága |
| csöpög a csonkra. A zérót ki se kell |
| (ki se meri) mondani. Ott van. |
| A nedvek benne egyesülnek. |
|
Idegolvadás
| kiköpi, az íze már akkor is |
| a szájában marad. Vajon miért |
| játszik vele a kora tavaszi |
| érintés, amitől izgalomba jön, |
| hegyoldal? Miért kacsint össze |
| a vénemberrel a buszon, aki |
| kihívóan néz (fixíroz?) egy szép |
| azt meséli, hogy az ibolya |
| mint az üveges (?) tekintet, |
| teli lavór víz, amikor a nő |
| mosolyogva leszáll? Miért |
| loccsan ki belőle az öröm, |
| visszarántja a kormányt, s a vér |
| aki a fagyért felelős, megint |
|
Vér
| lassacskán önmagát, csak a vér, |
| a titokzatos Mikulás-csomag |
| kifelejtett volna belőle, |
| rángatná, várná a túloldalon, |
| se-itt-se-ott-ban fokról-fokra |
| sima átjutást is, mintha már |
| annyi lenne a dolga csak, |
| hogy jelenlétével hitelesítse |
| gyermeket, aki az ítéletet |
|
Sziget
| Körbejárja, kijelöli a partot, |
| fölfelé, majd befelé figyel, |
| mély levegőt vesz, kiírja az |
| első fára, hogy „Sziget nincs!”, |
| s minthogy a valóságot így |
| szépen elrendezte, fölmegy a |
| tüzet rak, előveszi a távcsövet, |
| elkezdi lesni a horizontot, |
| megmutathatja, elmondhatja, |
| bebizonyíthatja, aki nélkül |
| merő hazugság, s aki maga is |
| tudja, hogy az álmodozás az |
| egyetlen erő, a mozgató és a |
| megtartó energia, s aki ha |
|
Szavak
| Egy szál virágot csak, egy |
| surrogást, a mozgást csak, |
| szárnyalását, a mindenható |
| hiányt, az elkövetni sokkal |
| könnyebb, mint jóvá tenni |
| ólmelegét, az önfeláldozó |
| jelentéktelenség tágasságát, |
| eget csak, az áttetsző a világ, |
| sarokkövét, az érintés megadó |
| ketrecét, ahonnan fölszáll, |
| a temető krizantém-illatát, |
| a nyelv eladó házát csak, |
| az életet és a halált csúfoló |
|
Pókháló
| Fátyolos érintés az arcon. Fekete |
| ceruzahegy a levegőben. Pókok |
| ideje ez. Valaki hamarosan |
| izzadni kezd. Lucskos ágyneműjét |
| bokrokra, fákra, füvekre teríti. |
| pincelejáróban. A tört fény is |
| megrezzen, ha beléakad. Aki ír, |
| szédelgő, részeg, félhalott |
| legyekre vadászik. Becsomagolja, |
| otthagyja őket. Ha akarná, |
| Tétova darazsak, ijedt hangyák |
| darabolják, viszik a vackukba. |
| övé az egész. A szó a ködbe, |
| a kéreg alá, a föld alá bújik, |
| tagolódik. A rezgő rajzolaton |
|
Önmagát szépen
(Napfogyatkozás, 1999. aug. 11.) |
| ahogy a diófalevelek között |
|
| És kisütött a fa alatt a zöld, |
| s megszólaltak a tücskök, |
|
| Ahogy a világ begombolódott, |
| s látni lehetett a hátulról kivilágított |
|
| S mintha a sötét szemüveg, |
| ő játszott volna csak veled, |
| levetted, s máris világosodott, melegedett. |
|
| Ahogy a valóság a mesében |
| augusztus tizenegyedikén délben. |
|
|
Fölösleges
| Az idő, ha siettetni szeretnéd, |
| lassabban múlik, a tér, ha nem tudod |
| eldönteni, hol állsz, kiterjed. |
| Ha valaki hajnali fél négykor |
| le-föl mászkál a házban, mintha |
| az éjszaka széteső darabjait |
| szedegetné össze számodra, akkor |
| fölösleges azon tűnődnöd, hogy a |
| következő lépése vajon akkorát |
| dobban-e, mint az eddigiek, s hogy az |
| összes lépése valamiképpen |
| benne lehet-e egyben-egyben, |
| vagy csak te érzed úgy, miközben a |
| következőre vársz. Ő bizonyára |
| elfoglalja magát a működéssel, hogy |
| belegyömöszölje, beletapossa a világot |
| a láthatatlan, de bizonyíthatóan |
| mindent elnyelő fekete lyukba, |
| amelybe te képtelen vagy visszaaludni, |
| s nagyon kell ügyelnie, nehogy |
| kimaradjon, kilógjon vagy elvesszen |
| valami, s dehogy gondol arra, hogy te |
| éppen róla gondolkozol, s a pokolba |
| kívánod, mi több, egyre inkább |
| rettegsz is tőle, mert bárhogy figyelsz, |
| lehetetlen pontosan behatárolni, |
| melyik lakásból, s hogy lakásból |
| hallod-e egyáltalán, vagy a |
| lépcsőházból, esetleg a folyosó-szerű |
| kapualjból, netán a koponyád sötét |
| boltozatáról a kopogást. Legjobb tehát, |
| ha fölkelsz, kezedbe fogod a |
| zseblámpát és a sarokba állított |
| furkósbotot, s végigjárod a lépcsőházat, |
| megnézed a kaput, belehallgatsz az |
| utcai neszekbe, a szemét dörzsölő hajnal |
| mocorgásába. Ha te is elfoglalod magadat |
| az érzékszerveiddel közösködő |
| közvetlen valósággal, amely, lám, megint |
| túltesz a fantázián. Nem érdekli az sem, |
| ha verekedned kell, s leütnek. |
|
Idő után
| Lassabban dolgozik, lassabban |
| mint szeretne s mint szokott, |
| mintha valahol otthagyott, vagy |
| ottfelejtett volna valamit, ami |
| elengedhetetlen, s nem tudná |
| eldönteni, hogy visszamenjen-e, |
| sőt, hogy visszamehetne-e érte, |
| vagy várjon, amíg valaki utána |
| eléje sodródik, miközben „minden |
| folyik”, csak folyton marad az |
| alján valami, s egyre nehezebb |
| csinálni is, abbahagyni is. Hiába |
| jutnak eszébe húsz, harminc |
| évvel ezelőtti szitakötőszárnyú |
| öreg költők, akik ilyenkor |
| megrezzentek csak, és hipp-hopp, |
| húsz, harminc évvel azelőtti |
| önmagukban landoltak, s a két |
| időpont között ugyanolyan hosszú |
| volt az út oda, mint vissza, csak a |
| testüket kellett kiiktatni, csak a |
| pillanatot kellett összegyűrni és |
| elhajítani, mint a papirost. Neki |
| ólommá lesz a szárnya, fölizzik, |
| elég, ha visszafelé száll, s jobb |
| megfordulnia a tengelye körül vagy |
| helyben szaladnia, könnyebb előre |
| elmozdulnia, mint emlékeznie, |
| sopánkodnia, netán utánoznia a |
| nyitott ablakon át ki-be röpködő |
| önfeledt, öntelt, húsz, harminc évvel |
| fiatalabbakat, vagy az ablakkal a |
| testükön le-föl futkosó rendíthetetlen |
| nemzedéktársait. Elmarad, félbemarad, |
| el sem kezdődik, idő után készül el, |
| amitől, ha pontosan akar fogalmazni, |
| az élete függ. Mintha ekképpen |
| kapna valamennyi esélyt még, |
| hogy a kész dolgok mulandóságán |
|
Dióhéj
| mindig ott marad egy nagy |
|
| szétfröccsen a hegy mögött |
|
|
Kavics
| hogy akkor pincét, padlást |
|
|
Labda
| méltán hiszi, hogy minden |
|
|
Kert
| úgy tett, mint aki sántít. |
|
| részenként szól a test, de |
|
|
Gyufásdobozra
| Csak tűz, csak kanál, fazék. |
|
|
Happy end, 1999
|
(Haikukák a Jelenkor „Happy End”-estjére)
|
Kakukk
| születtünk, mondja, s ömlik, |
|
|
Ablak
| menyasszonyfátyol, elkelt |
|
|
|