Februári kés

Új versek, 1998–1999

 

 

 

 

Árnyék

 

 

 

 

Dinoszaurusz

A félelem, mint a véraláfutás
üt át a padlón, pedig megint az
emeleten történt valami. Talán
paradicsomot főznek, s nyitva
felejtették a képzeletüket. Talán
fölismerték a vérébe fagyott
végtelen öregasszonyt, akit a
tévében mutogatnak. Talán csak
megsimogattak egy dinoszauruszt,
s nem fér el a falakban.
Szégyelld magadat. Mosolyognod
kellene, s ülni a fenekeden,
várni, hogy elmúlik ez is, de te
úgy érzed, megölnek, s ha nem
nevezel ki azonnal esküdt
ellenségeket, vagy csak egyet is,
akit fokozatosan óriássá
növeszthetsz, hogy emberfeletti
erővel kelljen küzdened ellene,
ha nem rúgod égre a csigolyáidat,
ha nem húzod arrébb a szőnyeget,
véged van. Miért nem mindegy, hogy
miképpen csapod be magadat? Honnan a
csomó a pengeszálon, ami elveszett
benned, amit sem kibogozni, sem
kettévágni nem lehet? Mit akarnak az
órában a sejtek, ha az időt a
dobogó mennyezet mutatja?

 

 

 

Sötétebb

A csavar megeszi az anyát, a fába
beleszorul a fa. Észre sem veszed,
hogy sohasem érsz oda, hogy
ugyanazt a percet taposod akkor is,
ha a páncélszekrény és a hajszál
azonos sebességgel lebeg az
űrhajóban, ha a falióra
helyben járva kerüli meg a földet,
ha hirtelen úgy érzed, hogy
te következel. A képzelet
nem fér el az időben, a valóság
sötétebb, mint az árnyék, valaki
lekapcsolja a villanyt. Könnyebb
keríteni egy szentjánosbogarat,
mint ép ésszel letépni a függönyt,
lyukakat fúrni a fiók alján és
kibújni a kertben, mint sárgarépa,
meggyfa, harmatcsepp a rügyön.
Ki hiszi el, hogy a fény
átmegy a falon, ha a másik
oldalon is ott kell lenni?
Ha minden előbb kezdődik és
később végződik, mint a hiteles
tanúk? Ha folyton melléütsz, mert
nem akarsz becsavarodni?

 

 

 

Fagyos

Februári kés. Az ágak köze is
be van üvegezve. Megint
elrontottál valamit. Azelőtt
odanyúltál és kinyitottad. Most
vérzik az ujjad… Igen, a felső
csomagtartóban van hó!
Csak a döccenést
kellene kivárnod. Csak a
naptárt kellene megtaposnod.
Csak vissza kellene
emlékezned a gyerekkorodra.
Csillámló üveggyapotban
siklik a busz. Fagyos
porszemek sisteregnek.
Akkora a fény, hogy a kezed
akaratlanul hozzáér a
melletted állóéhoz. Egy lány
tágra nyílt szemébe
leereszkednek az ufonauták.
Úgy érzed, érted jöttek,
de csak a penge hideg lapja
ütődik homlokodhoz.
Mint a bűnöző
toporogsz a megállóig. Ha a
mellednek szegezik,
az előre megfontolt szándékot is
beismered.

 

 

 

Ítélet

Fölállsz, megfordulsz, újra a
kezedbe veszed, nézed. Ami a
repedésből kilátszik,
már majdnem ugyanaz.
Ha nem képzelődnél annyit,
lefekhetnél két mozdulat közé.
A pillanatban
benne a történet. A porszemnek
vége, ha megnevezed.
Ami hiányzik, az
akkor sem lesz meg, ha
megvan. Az ujjad, a szemed,
az orrod, a füled,
minden ízed a
nyelvedbe kapaszkodik.
Most kellene
arrébb tenni a virágládát,
megszámolni a szoba sarkait,
kimondani az ítéletet.
Hallgatsz.
Mintha filmen látnád,
csobog alá a
narancsízű almalé.

 

 

 

Árnyék

Kicsinyesként rakni össze.
Elfeledkezni időről, térről,
el a füttyszóról, ami
egybekapcsolja a hiányt
a félelemmel, s mint
szárnyak között a test,
működteti a pillanatot.
Nem figyelni a mozdulatok
egymást habzsoló végtelenjére,
úgy élni meg a vacogást,
ahogy a költöző madarak
hulláma átcsap
nyár végén Afrikába,
ahogy a magzat szíve
ráhangolódik az univerzumra,
ahogy a halottakból
készül a történelem. Csak
lélegezned kell hozzá, csak
cseppenként bele kell
keverned a véredet, csak
ki kell találnod újra.
Mintha a sást húznád szét,
amikor suhog az eső. Mintha
nem tudnál róla, hogy
elveszel benne.

 

 

 

Évszak

Hiányfogás. Benyúl a nap
a levelek alá.
Összerándulnak az
öregasszonyok.
Elejti az urnát
a szavazóbiztos.
Nagy kék kupakot
teker valaki. Oda-vissza
szökik a buborék.
Nem találod az üres kosarat,
amit púpozva megemeltél.
A horog most a hátadban
akad meg. Ha mozdulsz,
beesik a lélegzeted alá.
Onnan kellene
kiszakítani, de csak
a pára lüktet a tükrön,
az ágak nyirkosodnak,
a kéz röpköd a levegőben.
Az érzékek közötti résbe
bújik az évszak.
Nő a szerencse becsülete.

 

 

 

Tükör

Könnyen megvághatom
magam vele,
s valószínű, hogy
meg is vágom, mégis a kést
választom…
Néztek, mint bárányt a tócsa.
Jó, átugrom…
Csak addig bírjátok ki, amíg
eltűnik benne a képem.
Onnantól kezdve
én leszek a tükör.
Döntenetek kell, hogy a
helyetekre fordultok-e,
vagy azok maradtok, akiket
mutatok…
Olyan közel a vér, hogy csak a
pillámat kell lecsuknom,
csak az emlékeiteket kell
megfeszítenem, csak
bele kell mozdulnunk.
Nos?
Itt vagytok még?

 

 

 

Kiterjedés

Kutyatetem az út mellett, piciny idő
a végtelen térből, amit a nap, a szél,
az eső, a föld és a férgek
akkor is hamar szétmorzsolnak már,
ha magadra gondolva nem kaparod el
az árokparton. A mozgás folyton
rakoncátlankodik, a gravitáció
megbocsát és visszafogad. A kukac a
legnagyobb hazugságból is kibújik.
Akiket hív egy eszme,
azoknak mindegy, hogy kívülről vagy
belülről verik az ajtót, a zabszem
kiesik a fenekükből és talajt fog.
Akik nézik csak, amit látnak, és
át akarnak jutni a túloldalra, azok
legjobb ha alagutakat fúrnak, s mint
visszerekben a vér,
óvakodnak el a trombózisig.
A kiterjedés sohasem azonos a
történettel, az univerzum
ott rándul össze, ahol tud.
Az óra lapja és jelentése
egyszerre robban föl. A legtöbb,
amit tehetsz, hogy
visszafordulsz és átmégy ugyanott.

 

 

 

Szikra

Köröző zseblámpa a mélyben,
jaj a fekete madaraknak, akik
azt hiszik, hogy velük
kezdődik a sötétség, s akiknek
(úgy tűnik) igazuk van, csak
folyton kilyukad a hatóság,
átmegy az úton a macska,
szikra kerül a nyugtatóba.
A gravitáció következetes.
Nem lehet
önfeledten átsuhanni
egyik sejtből a másikba.
Hová rohansz?
Csak a mozgásban
vetheted meg a lábadat?
Sebzett madárszárny
csapkodja a melled?
Félsz, hogy ok nélkül
megbüntetnek?
Olyan magasan
hordod az orrodat,
mintha neked a lenyugvó
napkorong körözne.
Olyan alacsonyan röpülsz,
hogy a legyeket fogdosó
fecske is elkap.

 

 

 

Kupac

Valami rászakadt, valami alatt
ott van. Érzed, sőt tudod, hogy
megint belefeledkezhetnél,
csinálhatnád, simogathatnád,
örülhetnél neki. Fölrakhatnád a
kupac tetejére, röpülhetnél vele,
s ha lezuhannál, átlyukasztaná
alattad a földet, hogy alulról is
lásd a túloldalt. Bármire
képes lehetnél, hiszen
te lennél ő, miképpen talán
most is te vagy, de csak
toporogsz körülötte, vizsgálgatod,
elképzeled, megijedsz, hátat
fordítasz neki, elmégy,
aztán meg visszasompolyogsz,
megérinted, s már-már
szabad vagy, amikor
megáll a szó a szádban,
elillan belőled a levegő,
lecsúszik róla a kezed.
Akkora lesz a csönd, hogy
érzékeiden túlról hallod
kimondhatatlan moccanását.

 

 

 

Képtelen

Szegeket ver a torkába.
Halott javasasszonyt lát.
Alattomos teákat válogat.
Képtelen
szétgondolni a tüskés
szelídgesztenye-fondort.
Madarak
toporognak a vállán,
csőrükben harapófogó.
Megcsúszott,
elvágódott az ég.
Érezni, ahogy
a legaljára
gurulnak a csillagok.
A szakértő szerint:
– addig kell
levegőt pumpálni bele,
amíg együtt van,
– a gesztenyét
az kaparja ki, aki
először csöpögtet mézet
a keserű pohárba,
– a sarkon túl most
az édes szeget szeretik.
A kalapács szerint:
– a kétségbeesés
egyenes következménye
a szabadságnak,
– jó fogóval a gyomorban is
lehet röpülni,
– a képzelet nem bomba.
A javasasszony hallgat.
Izzó parazsat dobál
kicsike tálba.
Várja, hogy
elsimul a víz.

 

 

 

Pacni

Most azért retteg, mert az előbb
valami rendkívülit élt át, de
nem tudja, hogy mit, csak a
fölemelő érzés, a súlytalanság
érzése maradt meg benne,
s a rémület, hogy egyszer csak
semmire sem fog emlékezni, sőt,
semmi új sem jut az eszébe,
s bizonyára azért, mert mindent
elmondott már, s minden a
legelső szavak folytonos
ismételgetése-rakosgatása,
elvesztése-találgatása,
s a pontos jelentésükre való
visszaemlékezés sajgó kísérlete
volt csak, s mint a halott a havon,
akiről nem lehet tudni, hogy
azért fagyott-e meg, mert
leitta magát, vagy azért itta le
magát, mert meg akart halni…
a pillanat azon múlik, hogy
képes-e a másik végével is
érzékelni a pacnit, amit
kiköpni se, lenyelni se tud már.

 

 

 

Határtalan

Félálomban még, amikor
alig fér el már a mindenség
és önmaga határán, s úgy érzi,
vezetéket húznak át az
ágya fölött, s valaki
hirtelen az összes drótot a
mellére ejti, ráadásul
dobbant is hozzá egy nagyot,
ekképpen jelezvén, hogy
oda az összeköttetés, ideje
fölébredni, vigyázzba feküdni,
esetleg kimenni a mosdóba,
hidegvizes borogatást rakni a
gubancra, berezelni, vagy
teleszívni mélyen a tüdőt,
lassan engedni ki a levegőt,
s ismételgetni ezt, hátha
lefordul a melléről a teher,
s visszaalszik a halott anyja
ölébe, akivel az előbb
álmában beszélgetett…
félálomban még ki-be sétálgat
az élet és a halál közötti kapun,
s úgy tesz, mintha a saját
akaratán múlna a határtalan.

 

 

 

Csiga

Kiteszi a kukát. Fölállítja az
egérfogót. Tornázik. Eltűnődik,
hogy hol lehet a baj?
Hagyta meghalni a
citromfát? Kihajította a
hetekig gyűjtött
„nyerő” üvegkupakokat?
Hirtelen ölelt, s
összeborzolódtak a csillámok?
Kora reggel akkora a hőség,
hogy odaragad a saját
hátához.
A szomszéd máris az
újságból jön. Gyújtózsinórral.
Ha itt lenne a világ
fölrobbantaná.
A meztelen csiga éjjel
ezüst csíkot húzott a falra.
A csík a ház fölötti
légifolyosóban folytatódik.
A bátorsága hiányzik?
A hite?
Eldobja a követ,
megigazítja a nadrágját.
Áll ott, mint Dávid, aki
sohasem tudja meg, hogy
eltalálta-e Góliátot.

 

 

 

Majdnem

Lenyírva a fű, leverve mind
a cövek. Majdnem tökéletes a
közérzete. Ha meg kellene
számolnia a fán a körtét,
csak a férgesét nem tudná
hová sorolni. Ha ki lehetne
rázni az eget, csak a
helyszűke feszélyezné.
Ha akkorát nyújtózna, hogy
kireped a nadrágja, csak
ideje nem volna odakapni.
Föl-alá sétáltatja az
állva maradt fűszálakat.
Nézi a madarat, ahogy
sűrű szárnycsapásokkal
összevarrja a horizontot.
Vajon miért a mozgó cövekek
nyugtalanítják?
Miért keresgéli a kavicsot,
amit a fűnyíróval
hiába kerülgetett?
Miért úgy ül le, hogy a szék
akkor is meg fog billenni,
ha a dögsima betonra teszi?
Hol a gömb, ami minden
kerek percébe belevillan?

 

 

 

Kulcs

Kihagyások, kapuk, öleléssé
táguló délutánok, alkalmi
alagutak, itt is, ott is lyukak,
amikor átlátni már a
nyárból az őszbe, de senki se
néz át. Leesik mellette egy
alma, eldől a sütőlapát,
hason fekve világít be a
bokor alá, de nem találja
valaminek a végét.
Mezítláb lépked a
kiégett újságokon, sóhajt
káromkodás helyett,
ott hagyja az
összegubancolódott
locsolócsövet, „mindennek
megvan a helye, de semmi
sincs a helyén” – „na és!?”.
S mintha szándékosan
botlana meg a saját
árnyékában, úgy csúszik bele a
hirtelen fölfogott pillanatba,
mint kulcs a zárba, mint aki
azonossá lett önmagával,
s ha kell, megsemmisülhet.

 

 

 

Játszik

Türemkedik a délutáni árnyék,
nő a cefre széle, játszik a
megállíthatatlan. Most azt,
hogy mindenhová odafirkantja:
„Itt a közepe”. Tehát ne félj,
csak pörgesd föl a kereket,
bukj át a vödrön,
bizakodva légy ott a cseppben.
Ahogy a szilva megy a
pálinka felé, ahogy a horizont
maga alá gyűri a földet,
ahogy arrébb teszed a fazekat.
Ha beszállsz a játékba,
attól kezdve történik minden.
Ha nem számít, hogy nyersz-e,
az idő melléd fekszik,
csupán az óramutatók
távolodnak. Ha az egészet
elfelejted, úgy érezheted, hogy
te találod ki a buborékot,
s előbb-utóbb
szétpukkad az is,
amiről semmit sem tudsz.

 

 

 

Novemberi

Lassan járkálni ide-oda,
kavicsokat rakni a kőre,
nem engedni, hogy a
hívatlan vendégek
beözönöljenek az agyba,
hogy a baromfiak
átbújjanak a kerítés alatt.
Egyetlen mozdulattól
kiszakadhat a köd,
elröpülhet az összes
törülköző. Egyetlen szótól
megkopaszodhatsz, s olyan
esendő leszel, mint a
szükségét végző novemberi
bokor. A jelen annyi csak,
hogy rögtön azután, amikor
elmúlt, emlékezetedbe
vésed a pillanatot, miközben
észrevétlenül elillan
a tulajdonképpeni jelen.
Az ágak át vannak fűzve
a lábaidon. Legalább
azt varrd össze, ami
magától összevarródik.

 

 

 

Például

 

 

 

 

Mint röntgenképen a halott

Áttetszik a fákon a hegy.
Szállnak a kitépett lapok.
Senki sem kérdezget, ahogy.
Mindenre kész a felelet.
Mint üvegen a kupakot,
elfordítod a kezedet.
Ha az összes út meredek,
miért kaptatnak ugyanott?
Olyan közel van, ami egy,
hogy külön-külön is nagyobb.
Tudod az egész mondatot,
de a felétől lenyeled.
Mint röntgenképen a halott.
Mint mikor minden erezet.

 

 

 

Mint a lóvá tett szamarak

Megint az erősebb esik.
Töri össze a várakat.
Aki kártyára esküszik,
örvendezhet, hogy mennyi lap.
Megint, merthogy neki szabad.
Ő a hazugságon a lik.
Vagy kizuhan, vagy odacsap.
Még mindenki következik.
Megint előre engedik.
Ha erősebb, hát okosabb.
Előzékenyek, mint akik.
Mint a lóvá tett szamarak.
Megint, hogy föl fog állni vagy.
S hogy akkor túl is élhetik.

 

 

 

Egy mosollyal pótolható

Nézel kifelé a trafó.
Idegesen alszol, eszel.
Ha tovább csökkented a szó,
előbb-utóbb szétvet a hely.
Az egészet kéne emel,
de nem találni fogható.
S íme egymást kapcsolja fel.
És minden eltűnik a jó.
Legalább mondd, hogy látható.
És hogy benned hová, kivel.
Hogy amíg körbeér az ó,
a pillanat ne vesszen el.
A nyugalom olyan közel,
egy mosollyal pótolható.

 

 

 

Ki úszik el?

Lengyel Balázsnak

 
Éjjel fél három. Valaki
bedobta a hálót, kihúzott.
Figyeli, hogy rendesen
fölébredsz-e. Ha nem,
fejbe vág. Meg sem kérdezi,
hogy három kívánságát
tudnád-e teljesíteni. Pedig…
Ki lehet?
Apránként szedegeted össze a
pikkelyeket. Percek múlnak el,
amíg a roló résein keresztül
a merev halszemet azonosítod,
amíg kiderül, hogy a kopogást
a melled kövéről hallod,
amíg a mennyezetről
lepörög a korom. Vajon a szék,
a szekrény, az asztal, a tükör,
az ágyad kivel vannak?
Meddig terjed az óceán,
meddig a háló?
Ki úszik el az álommal,
ha fölkelsz és átöltözöl,
mert csuromvíz vagy?

 

 

 

Élvezet

Kígyóember? Guminő?
A saját lába között néz
hátulról előre.
Testnyílásai olyan közel
vannak egymáshoz,
mintha egy ellenzéki és egy
kormánypárti magyar
képviselő szájon akarná
csókolni egymást.
Mintha az alfeleden be,
a szádon ki madzagot
húznának, s a köldöködnél
szorosra kötnék.
Úgy érzed, azonnal
kifordul a gyomrod, de
minden izmodat megfeszíted,
hogy a közös élvezetet
el ne rontsd.
Összegörnyedve
könnyebbültök meg.
Bűzlötök mint a gőzölgő
ürülék.

 

 

 

Elválaszthatatlan

Mintha kerítés résén keresztül nézné.
Nem, nem leskelődik, csak ott van.
S mintha a kerítés az égig érne,
s a szeme volna a rés.
Ha megmozdul, vele mozdul az egész.
Pedig mások is nézik.
Ám, ha cserélnek, váltanak,
ha hirtelen odaugrik a szomszédos réshez,
viszi a szemében ezt is,
ezt, amit most lát.
S amíg a kettőt egymásra illesztgeti,
addig érzi, hogy él, hogy teremti,
csinálja maga is,
de akkor meg beleveszik a
tevékenységbe, a látványba, a falba.
S ha a rés nem a szeme, hanem
a szemüveg kerete csak?
A szemüvegé, ami nélkül nem látna semmit?
Miért nem tudja pontosan?
Miért akarja tudni?
Hogyan kezdődött, hogy egyszer csak
kettő lett, s önmagát kezdte el
vizsgálni, mérni, kétségbe vonni?
Önmagát is, nem csupán azt,
amit a falon túl lát:
a vizet, a fát, a követ…?
Ha behunyja a szemét, belül, a kútban is
ugyanazt látja már.
De miért ott kell elválasztania egymástól,
ami elválaszthatatlan?
A falra azt mondania, fal,
a szemére azt, hogy végtelen?

 

 

 

Lila ciromban

Megvárta, lám, a tulipán,
kapaszkodik az orgonába.
Szalad az ész a szív után,
száll a madár előtt a szárnya.
Lila ciromban ég a kert.
Szerencse? Sors? Vér a bilincsen?
A barackfa mért sietett?
Virág van, de tanulság nincsen.

 

 

 

Nem azonos

A szebbik arcát, a kisebb pocakját,
a mulandó örökkévalóba
belesimuló képzeletbelit
szerette volna mutatni, akkor is, sőt,
akkor még inkább, amikor
rajtakapták, amikor hirtelen
hahotáznia kellett volna, együtt
kacagni a kacagókkal, zavarba hozni a
pusmogókat, meglepni a szájukat
biggyesztőket, hogy „igen!”, „na és?!”,
s hogy „ki nem?”, amikor még
csukott szárnyakkal átröpülhetett
volna a város fölött, vagy dicsőségesen
lezuhanhatott volna egy tál
töltött káposzta meg egy üveg vörösbor
mellé, amikor semmi értelme sem
volt már a magyarázkodásnak, a
szégyenteljes elkotródásnak, s pláne az
azon való rágódásnak, hogy lám,
hogy ez is, meg az is, hogy nekik bezzeg,
s hogy mekkora marha még mindig,
s hogy ott a tükör, a naptár, s hogy
rusnya is, vén is már, s legalább húsz
kilóval nehezebb a kelleténél, s hogy
dehogy akar ő másnak látszani, csak
folyton elfelejti, hogy nem azonos a
látványával, hogy a teste
ott maradt valahol, és pöffed, jajgat,
rádiózik utána, s időnként vissza
kellene fordulnia hozzá, megnézni,
meglapogatni, megszagolni, gatyába
rázni, s mindenek fölött
tudomásul venni, mi több, azonosulni
vele, s ha képes rá, akkor
megváltoztatni, ha mást nem, legalább a
róla alkotott képét, azazhogy
önmagában feszengő önmagát.

 

 

 

Például

Keresztben rajta ott van. Ki kellene
hajítani az órát, letenni a távolsági
szemüveget, leguggolni hozzá,
megsimogatni.
Nézni, mint egyik vízcsepp
nézi a másikat. Párologni vele.
Csak végszükségben nevezni meg .
Például, ha le kell emelni róla,
vagy el kell felejteni.
Mindig érkezik valaki, aki
szó nélkül megáll, és rögtön
arrébb lép, nehogy eltakarja.
Napnak háttal vagy oldalról
akkor is látni, ha a helyzet
rosszabb a valóságnál.
Ha nem az élvezetet,
hanem a megértést választod,
ki kell töltened a formát.
A pillanat fölkínálja magát.
Mért nincs türelmed észre venni?
Álmodni róla? Hinni benne?
Elindulni minden irányban?

 

 

 

A végtelen ha kell ha nem

A valamennyi változat
vagy legalábbis valamenny
az ez kihív az befogad
a nyüzsög minden mintha fenn
A lüktetés hogy annyi csak
hogy sorban és hogy melyiken
a kimarad ha kimarad
a benne lesz a többiben
Az egyetlen hogy része vagy
az önmagában semmi sem
az összes hogy szavak szavak
a súly csöndje a nyelveden
A tűz a kalapács alatt
a végtelen ha kell ha nem

 

 

 

Mintha alul minden teher

A legalján kezdeni el.
Akkor is beszorítani.
Ha az erő nem viszi fel,
a körülmény szakítsa ki.
Mintha lennének szárnyai,
s a között között annyi hely.
Ha képes kiterjeszteni,
onnantól csak mozgatni kell.
Mintha alul minden teher.
S nem is, hogy bizonyítani.
Csak érezni, hogy van mivel,
van hol, mikor, hogy valaki.
Mintha miközben emeli,
vele együtt röpülne el.

 

 

 

A kapaszkodás a mibe

A se vele, se nélküle.
A vége mindig ott marad.
A csipkedik a madarak.
A kopog az ég teteje.
A szó, a kinek mi köze?
A lélek, a sajog a nyak.
Az önkéntelen mozdulat.
Az úgy kell neki, ha hülye.
A kapaszkodás a mibe.
Az egyszer nézne vissza csak.
A dögöljön meg a cafat.
A lassan nincsen senkije.
Az akkor hát melyik fele?
A jaj, az egész rászakad.

 

 

 

Ez és ez

Az elmosogatni lehetetlen
edényen
mindig ott marad a miért nem.
A nemlétet
ha megsejted, meg is éled.
A doboz mindkét oldala
háttal jár haza.
Az összes
megengedi, hogy elkülönözhess.
Mintha te volnál,
ott áll a mosogatónál.
Aztán elkezdi
egyenként visszaszedegetni.
A derekad, a hátad,
a tárgyaidat, az emlékeidet,
a fantáziádat.
Dörög, villámlik,
mintha a saját akaratodból
volnál itt.
S egyszerre
bele a dobozba mindent, s
föladni nevedre.
Nincs cím, csak ez és ez,
hogy holtodban is
kérdezz.

 

 

 

Feltűnően világos

Két férfi is ült ott. Ahhoz képest,
ahol bejött, balra, a szomszéd
szobában. Hangjukat nem hallotta,
de a mozdulataikból látszott, hogy
erősen beszélgetnek. A nyitott
ajtón át nézte őket. Antik bútorok,
rend , tisztaság. A fény a háta mögül
ömlött. Feltűnően világos volt.
Mozdulatlanul állt a keleti szőnyegen.
S egyszer csak jobbról, a sarokból,
de lehet, hogy a nagy fehér ajtón,
belépett a régi kedvese.
S mintha nagyon várta volna már,
széles mosollyal jött oda hozzá.
Áradt belőle a szó, mindent egyszerre
akart elmondani, hallani.
Később balról egy másik nő is ott volt.
Hármasban, hang nélkül beszélgettek.
Talán azért feledte el, hogy miről.
Csak az örömre, az önfeledt
kitárulkozásra (odaadásra?) emlékszik.
De a nyitott ajtón keresztül
megint meglátta a két férfit.
„Azok ott mindent hallanak” – hajolt
közelebb és suttogni kezdett. „Azok?
Kicsodák? – nevetett a két nő. – Az nem
ajtó, hanem tükör.” Erre ébredt föl.
Valaki éppen becsapta a ház kapuját.

 

 

 

Keresgéled a végeket

Igazán mindegy, hogyha pon,
ha szabályosan eltemet,
kezdheti tüstént egyazon
a következő sortüzet.
Nem odáig a bizalom,
hogy mennyi még és mennyi meg,
síron túl is összeboron,
hogy egyik kutya, másik eb.
Ordítanak a részletek,
mert az egész újfent „potom”,
keresgéled a végeket:
tosan? i? halt? ál? ság? vagy on?
Oda-vissza szaladsz a nyom,
de a jó megint elveszett.

 

 

 

Ahogyan minden hivatal

Ahogyan mindkét oldala
ráesik a szemre a fal
s mert belülről is karika
kívülről is futni akar
Ahogyan minden hivatal
a pecsétje is makula
magáévá üti hamar
hogy sohase érjen oda
Ahogyan csak fantázia
az a való amit kavar
az egészet mozgatja ha
s nagyobb merthogy nagyobb a baj
Ahogyan éppen elinal
s nem lehet tudni hogy hova

 

 

 

Miközben eggyé válsz vele

Hiába a lyuk ugyanott,
s van a dugónak teteje,
az oldalán is kicsurog,
az abroncsot is üti le.
Hiába, hogy befogod-e,
hogy verjünk bele új csapot,
ha magától folyik ki-be,
próbálgathatod, dughatod.
Hiába mint az állatok,
ha nő benned az ereje,
s belefulladni volna jobb,
miközben eggyé válsz vele.
Hiába mondod, hogy sose,
ha tudod, hogy csak hazudod.

 

 

 

Zörögnek, felrobbannak

Ahogy nyomódik össze, préselődik,
s dermed meg a közönség, hökkennek a
kibicek, tombol az öntudatlan fény…
S ahogy már szinte semmi
sötétség benne, csak a
megfoghatatlan állat, a várható
becsapódások, az összegyűrt
levegő, a halott vacsoraedény…
S ahogy a fehér ablakrácson
átüt a kereszt, s át a halálfej,
alatta a csontokkal: vigyázat! ,
ez itt a század (az ezred?)
csomagja, mije… S ahogy
állsz előtte, mintha semmi
közöd sem lenne hozzá…
S ahogy állsz előtte, mintha
neked kellene az egészet
átemelned a… hova is?…
S ahogy már ott van, csak a
távirányító maradt a kezedben,
csak a pizsamád gombját nem tudod
átnyomkodni az utolsó lyukon…
S ahogy az összevissza mennyezeten
zörögnek, felrobbannak a betűk.

 

 

 

Ablak

 

 

 

 

Zéró

Visszaszámlál. A fának először
a felső ágait vágja le, s ahogy
közelít a földhöz, egyre lassabban
halad. A törzset utoljára,
pár centivel a nyirkos rögtől,
térden állva nyiszálja. Négy,
három, három… Az orra
neki-nekiütődik a
fűrész keretének. Odavágná,
abbahagyná már, de most
ettől függ a családi béke, úgy is
mondhatná, hogy az energia-
egyensúly. Az ilyen nagy szavaktól
mindig új erőre kap, mert aztán
elszégyelli magát. Aki alulról fölfelé
számol („szagolja az ibolyát”),
nagyjából ugyanilyen közel lehet.
Mínuszban? Pluszban? A nulla
alulról nézve is nulla. Kettő, egy,
egy… Ha a törzs elszáll, a tuskón
találkoznak. Annak onnan a könnye
szökik föl, neki az izzadtsága
csöpög a csonkra. A zérót ki se kell
(ki se meri) mondani. Ott van.
A nedvek benne egyesülnek.
Ragyognak. Távolodnak.

 

 

 

Idegolvadás

Idegolvadás. Ízlelgeti
nyelve hegyén a szót. Ha
kiköpi, az íze már akkor is
a szájában marad. Vajon miért
játszik vele a kora tavaszi
simogatás? A langymeleg
érintés, amitől izgalomba jön,
megindul a völgybe a
hegyoldal? Miért kacsint össze
a vénemberrel a buszon, aki
kihívóan néz (fixíroz?) egy szép
fiatal nőt, s közben
azt meséli, hogy az ibolya
idén a hó alatt kinyílt?
„Mint a kililult hófolt,
mint az üveges (?) tekintet,
egyszer csak ott volt.”
Miért billen meg, mint a
teli lavór víz, amikor a nő
mosolyogva leszáll? Miért
loccsan ki belőle az öröm,
mikor a sofőr hirtelen
visszarántja a kormányt, s a vér
elönti a hajszálereket?
S miért neveti,
hogy valamely nyelvész,
aki a fagyért felelős, megint
bolondnak nevezi majd?

 

 

 

Vér

Kiszorul, kiszorítja
lassacskán önmagát, csak a vér,
a titokzatos Mikulás-csomag
lökődik, préselődik
oda-vissza benne, mintha
valamelyik őse valamit
kifelejtett volna belőle,
mintha valaki, aki már
sohasem születik meg,
türelmetlenül húzná,
rángatná, várná a túloldalon,
s mintha a lüktető
se-itt-se-ott-ban fokról-fokra
odaragadna a falhoz,
megakadályozni a fényes
megérkezést, mi több a
sima átjutást is, mintha már
annyi lenne a dolga csak,
hogy jelenlétével hitelesítse
a bíróságot, a boldog
gyermeket, aki az ítéletet
kimondja fölötte.

 

 

 

Sziget

Körbejárja, kijelöli a partot,
fölfelé, majd befelé figyel,
mély levegőt vesz, kiírja az
első fára, hogy „Sziget nincs!”,
s minthogy a valóságot így
szépen elrendezte, fölmegy a
legnagyobb dombra,
tüzet rak, előveszi a távcsövet,
elkezdi lesni a horizontot,
el az eget, mikor jön,
jön-e már valaki, akinek
megmutathatja, elmondhatja,
bebizonyíthatja, aki nélkül
a van is meg a nincs is
merő hazugság, s aki maga is
tudja, hogy az álmodozás az
egyetlen erő, a mozgató és a
megtartó energia, s aki ha
sohase jön el, akkor is
jelen lesz már,
örökkön-örökké, ámen.

 

 

 

Szavak

Egy szál virágot csak, egy
levelet, a zöld színt, a
nedvet, a rostok mögötti
surrogást, a mozgást csak,
a semmiből csinál semmit
szárnyalását, a mindenható
hiányt, az elkövetni sokkal
könnyebb, mint jóvá tenni
ólmelegét, az önfeláldozó
jelentéktelenség tágasságát,
a legalsó tégla alatti
eget csak, az áttetsző a világ,
mint a hajnali ölelkezés
sarokkövét, az érintés megadó
ketrecét, ahonnan fölszáll,
a temető krizantém-illatát,
ahová lenyugszik,
a savak megtartó ízét,
a nyelv eladó házát csak,
az életet és a halált csúfoló
vázát csak, Uram,
ahová egyenként
beesnek a szavak.

 

 

 

Pókháló

Fátyolos érintés az arcon. Fekete
ceruzahegy a levegőben. Pókok
ideje ez. Valaki hamarosan
izzadni kezd. Lucskos ágyneműjét
bokrokra, fákra, füvekre teríti.
A vers, mint a pókháló a
pincelejáróban. A tört fény is
megrezzen, ha beléakad. Aki ír,
szédelgő, részeg, félhalott
legyekre vadászik. Becsomagolja,
otthagyja őket. Ha akarná,
a közeli hegygerincet is
elintézhetné. Az igazság
rothadó körte a földön.
Tétova darazsak, ijedt hangyák
darabolják, viszik a vackukba.
Mind azt hiszi, hogy
övé az egész. A szó a ködbe,
a kéreg alá, a föld alá bújik,
földön túli ritmusba
tagolódik. A rezgő rajzolaton
áttetszik a szerkezet.
Szavak nélkül írja,
fejezi be a verset.

 

 

 

Önmagát szépen

(Napfogyatkozás, 1999. aug. 11.)

 
Azok a pici holdak,
ahogy a diófalevelek között
átboldogoltak.
És kisütött a fa alatt a zöld,
s megszólaltak a tücskök,
mintha holnap.
Ahogy a világ begombolódott,
s látni lehetett a hátulról kivilágított
fekete gombot.
S mintha a sötét szemüveg,
ő játszott volna csak veled,
levetted, s máris világosodott, melegedett.
Ahogy a valóság a mesében
körülírta önmagát szépen
1999
augusztus tizenegyedikén délben.

 

 

 

Fölösleges

Az idő, ha siettetni szeretnéd,
lassabban múlik, a tér, ha nem tudod
eldönteni, hol állsz, kiterjed.
Ha valaki hajnali fél négykor
le-föl mászkál a házban, mintha
az éjszaka széteső darabjait
szedegetné össze számodra, akkor
fölösleges azon tűnődnöd, hogy a
következő lépése vajon akkorát
dobban-e, mint az eddigiek, s hogy az
összes lépése valamiképpen
benne lehet-e egyben-egyben,
vagy csak te érzed úgy, miközben a
következőre vársz. Ő bizonyára
elfoglalja magát a működéssel, hogy
belegyömöszölje, beletapossa a világot
a láthatatlan, de bizonyíthatóan
mindent elnyelő fekete lyukba,
amelybe te képtelen vagy visszaaludni,
s nagyon kell ügyelnie, nehogy
kimaradjon, kilógjon vagy elvesszen
valami, s dehogy gondol arra, hogy te
éppen róla gondolkozol, s a pokolba
kívánod, mi több, egyre inkább
rettegsz is tőle, mert bárhogy figyelsz,
lehetetlen pontosan behatárolni,
melyik lakásból, s hogy lakásból
hallod-e egyáltalán, vagy a
lépcsőházból, esetleg a folyosó-szerű
kapualjból, netán a koponyád sötét
boltozatáról a kopogást. Legjobb tehát,
ha fölkelsz, kezedbe fogod a
zseblámpát és a sarokba állított
furkósbotot, s végigjárod a lépcsőházat,
megnézed a kaput, belehallgatsz az
utcai neszekbe, a szemét dörzsölő hajnal
mocorgásába. Ha te is elfoglalod magadat
az érzékszerveiddel közösködő
közvetlen valósággal, amely, lám, megint
túltesz a fantázián. Nem érdekli az sem,
ha verekedned kell, s leütnek.

 

 

 

Idő után

Lassabban dolgozik, lassabban
mint szeretne s mint szokott,
mintha valahol otthagyott, vagy
ottfelejtett volna valamit, ami
a normális működéshez
elengedhetetlen, s nem tudná
eldönteni, hogy visszamenjen-e,
sőt, hogy visszamehetne-e érte,
vagy várjon, amíg valaki utána
hozza, esetleg magától
eléje sodródik, miközben „minden
folyik”, csak folyton marad az
alján valami, s egyre nehezebb
csinálni is, abbahagyni is. Hiába
jutnak eszébe húsz, harminc
évvel ezelőtti szitakötőszárnyú
öreg költők, akik ilyenkor
megrezzentek csak, és hipp-hopp,
húsz, harminc évvel azelőtti
önmagukban landoltak, s a két
időpont között ugyanolyan hosszú
volt az út oda, mint vissza, csak a
testüket kellett kiiktatni, csak a
pillanatot kellett összegyűrni és
elhajítani, mint a papirost. Neki
ólommá lesz a szárnya, fölizzik,
elég, ha visszafelé száll, s jobb
megfordulnia a tengelye körül vagy
helyben szaladnia, könnyebb előre
elmozdulnia, mint emlékeznie,
sopánkodnia, netán utánoznia a
nyitott ablakon át ki-be röpködő
önfeledt, öntelt, húsz, harminc évvel
fiatalabbakat, vagy az ablakkal a
testükön le-föl futkosó rendíthetetlen
nemzedéktársait. Elmarad, félbemarad,
el sem kezdődik, idő után készül el,
amitől, ha pontosan akar fogalmazni,
az élete függ. Mintha ekképpen
kapna valamennyi esélyt még,
hogy a kész dolgok mulandóságán
elgondolkozzék.

 

 

 

Dióhéj

 

1

Kifúrt dióhéj
lyukán visszagyömöszölt
darált dióbél.
 

2

Október-sárga,
beleütve a mélykék
mosatlan tálba.
 

3

Lecsúszó szoknya,
meg-megakad a táj, de
senki se fogja.
 

4

Állati műnem,
a dráma novellává
bűzlik a fűben.
 

5

Átkiabálnak,
igen! látszik a ránc, de
az is egy állat.
 

6

Ha robbantás van,
mindig ott marad egy nagy
kő a bordában.
 

7

Elszáll fölötte,
szétfröccsen a hegy mögött
az idő pöttye.
 

8

S megint a vatta:
jobb-e a levélnek a
fán, mint alatta?
 

9

Több szerénységet!
Tátog a haldoklóból
az üres fészek.

 

 

 

Kavics

 

1

A másik ember,
a titkos kapcsolat a
reménytelennel.
 

2

A fán a kéreg,
ahogy a belőled nőtt
ölelést érzed.
 

3

A szeg a fába,
hogy összerezzenjen a
föld minden ága.
 

4

A sok külön seb,
mintha akaratodon
múlna a végzet.
 

5

A képzelt összes,
hogy akkor pincét, padlást
kilevegőztetsz.
 

6

A saját bicska,
a képtelenséget hogy
bebizonyítsa.
 

7

A mozdulat, hogy
egy almában, egy kézben
megkapaszkodj.
 

8

A szem szemedben,
hogy ugyanazzal nézed,
hát van, csak nincsen.
 

9

Egy-egy kavicsba,
ha az ég minden könnye
bele van sírva.

 

 

 

Labda

 

1

Alantas mosoly,
egyre lejjebb rág bele
az égbe a moly.
 

2

Leér a földig,
méltán hiszi, hogy minden
vele kezdődik.
 

3

Ha már föladnád,
hagyd előbb gondolkodni
kicsit a labdát.
 

4

Klozeton ülve
Berzsenyi Dániel is
egy pesti ürge.
 

5

Hogyha költészet,
a galaxisok is csak
fájó testrészek.
 

6

Nagy, nyálasszájú
őszi szövegelésből
lóg ki a vályú.
 

7

Senki sem annyi,
folyton a szabad szélen
futna mindenki.
 

8

Tépett szárnyakkal
topog a diófában
a deres angyal.
 

9

Holt autókat
lenget a végtelenbe
eleven lószag.

 

 

 

Üres

 

1

Habos beretva,
az üveghegyen túlra
villog a meggyfa.
 

2

A vadszőlő rőt
levelei átütik
a szemlélődőt.
 

3

Tulajdon testét
kénytelen megszeretni,
hogy megszeressék.
 

4

Ha ellazítja,
érzi, hogy megfeszülhet
még minden izma.
 

5

S mert lét vagy nemlét,
közös tükörben mozdul,
csak külön megy szét.
 

6

Lepkényi ország.
Sötét szemüvegben száll,
hogy megfoghassák.
 

7

Isteni szufla,
kétezer gyertya bűzlik,
mikor elfújja.
 

8

Mindegy, hogy mennyi,
a rövid sorokban is
benne a semmi.
 

9

Üres játszótér.
Ezüst pénz, telihold jár
a jó végszóért.

 

 

 

Kert

 

1

Az eb egyszer csak
úgy tett, mint aki sántít.
Sajnos, megfogtad.
 

2

Az elfelejtett
félelem kísértete
járja a kertet.
 

3

Pöfeteggomba.
Mérges verseivel szúr
lógó orrodba.
 

4

A fájdalomban
részenként szól a test, de
az egész ott van.
 

5

Hogy romlik benne,
ő maga jelentgeti:
a bomló elme.
 

6

Hatvanöt év mi?
Hogy a hatvanadiktól
nem kell már félni?
 

7

Évszázad? Ezred?
Örökkévalóság, ha
van még egy perced.
 

8

Boldog karácsony,
húsz század pelenkái
lógnak a rácson.
 

9

Mikor a poklok
fenekére érsz, jössz rá,
hogy a menny megvolt.

 

 

 

Gyufásdobozra

 

1

Fényes üresség.
A képzelt falakról is
pereg a festék.
 

2

Gyufásdobozra
írná a verseit, ha
gyufája volna.
 

3

Kiesett csapszeg,
fénylik a lebukó nap,
de csak egy nagy segg.
 

4

Mohó repedés.
A holdra csúszó felhőt
átüti a mész.
 

5

Mért Arany János?
A lócsiszár akkor is
előbb volt sáros.
 

6

Nincsen másik nő.
Csak tűz, csak kanál, fazék.
A világ így fő.
 

7

Kövek és csontok.
Időtlen havazásba
veszik az égbolt.
 

8

Elnyel a kotyvasz.
A rend értelmetlen, ha
nem trehánykodhatsz.
 

9

Három kilences.
Jövőre három nulla.
Nagyobb klozet lesz?

 

 

 

Happy end, 1999

(Haikukák a Jelenkor „Happy End”-estjére)

 

1

A happy endet
akkor jó kitalálni,
amikor nem megy.
 

2

Hogy happy end-e,
attól függ, honnan nézel
deres fejedre.
 

3

Hogy happy end-e,
attól függ, hogy jövőre
Jelenkor lesz-e.
 

4

Ha happy endig,
legalább juss el egyszer
hétfőtől keddig.
 

5

Ó happy endek!
Mikor a királylányon
átmegy két ezred.
 

6

A happy endért
meg kéne jutalmazni,
mondjuk, húsz rendőrt.
 

7

A happy endre
az a legjobb rím mégis,
hogy Ady Endre.
 

8

Ha happy end, hát
vigyék a disznóólat,
ide a sonkát!
 

9

A happy enddel
leül szépen az ember,
s hé, pincér!, rendel.

 

 

 

Kakukk

 

1

Süllyedő árnyék,
suhan a mocsáron át
a tiszta szándék.
 

2

Messziről erdő,
csak fától fáig kozmosz,
túrós tepertő.
 

3

Fenyőfa-tűket
ver a kakukk a szívbe,
minden ág lüktet.
 

4

A tükröződő
holdban megfésülködik
egy fürdőző nő.
 

5

Bárhogy csinálja,
mindig beleér az ég
szárnya a sárba.
 

6

Futás, üresség,
a mindenható lábbal
írja a leckét.
 

7

Akkora börtön,
mindenkit be kell zárni,
hogy összedőljön.
 

8

Tehát örömre
születtünk, mondja, s ömlik,
ömlik a könnye.
 

9

Hideg tekintet,
csúszkál a befagyott tó
mélyén az ünnep.

 

 

 

Ablak

 

1

Zörgő csontokra
menyasszonyfátyol, elkelt
november bokra.
 

2

Égi fuvallat,
lélegző temetőre
nyílik az ablak.
 

3

Nem elkapkodni!
Az avar tiszta súlya
mindenütt annyi.
 

4

Ahol asszony van,
az összes többi elfér
egy ásónyomban.
 

5

Új s új vitézek,
s ugyanaz a hómező.
Minden más képzet.
 

6

Menekül folyton.
Ajtót, ablakot bezár.
Soha sincs otthon.
 

7

Elszánt és gyáva,
mélyeszti fogait a
saját farkába.
 

8

Ha kicsit él még,
önnön szemével nézi
végig a végét.
 

9

Ijedt ősállat
váza a múzeumban,
hogyha föltámad.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]