Nem volt fölírva sehová sem

Minél inkább bezárkózik, befalazza, bebetonozza magát, annál inkább vágyik a szabadulásra. Arra, hogy valaki kinyissa, ledöntse, fölrobbantsa. Még akkor is, ha tagadja, ha erősködik, ha megfeszíti magát, hogy azért se, s ha azt hiszi, hogy élve eltemetkezhet. Már egy tekintettől, egy érintéstől belecsap a villám, a tétova közeledéstől is fölvillanyozódik. Mindenét kirakja, mutogatja, beszéli, ajándékozza, vagy legalábbis azonnal erre készülődik, s várja, hogy ugyanolyan lelkes, önfeledt legyen a viszonzás. Naiv és gyerekesen jóhiszemű, s minél mélyebbre ássa magát, annál inkább azzá lesz. Önző és vak, eszébe se jut, hogy aki kiszabadítja, kiszabadítaná, hogy az is akarhat valamit. Hogy netán ugyanazokkal a kényszerképzetekkel, gátlásokkal, feszültségekkel van tele, s annyi csak, hogy egy kupacba kerül, kerülne a kettő, mert akkor elviselhetőbb. Ha meg több ennél, ha szeretettel, megértéssel, kíváncsisággal teli a közelítés, ha az öröméből vagy a bölcsességéből képes adni a másik, akkor azt is tudja, hogy amit ad, annak a helyére a magány, a keserűség, a fájdalom, a szorongás duplája elfér, sőt, ott előbb-utóbb közömbösül semmivé válik. Minderre utólag gondol, amikor már bizonytalan, hogy jól cselekedett-e, amikor már szégyelli, hogy föladta, kiadta magát, s rádöbbent, hogy az eszét s nem az ösztöneit kellett volna szabadjára engednie, s hogy valószínű, megijesztette, elriasztotta, akit megfoghatott volna, s akit újra látni, hallani szeretne már, s aki után bizonyára el lehetne indulni, s akit el lehetne érni, csak több bátorság, alázat, empátia, türelem, nyitottság kellene, s ha csak egy szót is, mondani neki valamit arról, hogy milyen szabadnak látta.

Egyszer csak észrevette, hogy nem arról ír, amiről akar. Találkozott az utcán egy lánnyal, aki megkérdezte tőle, hogy hol található a legközelebbi telefonfülke, s ahogy ránézett, hirtelen úgy tűnt, hogy ismeri, hogy ez az a lány, aki, hogy ez a lány… A szemei ugyanazok voltak, s ahogy együtt mentek a fülkéig, többször is szólni akart neki, aztán elbizonytalanodott. Belenyugodott, hogy nem az, hiszen, ha az lenne, tudnia kéne, hogy kit kérdezett meg, s azt is, hogy hol a fülke. Mi volt ez? Remek témák, hangulatok, gondok jutnak eszébe, fölborzolja néha egy nagyon buta vagy egy nagyon okos politikus szövege is, események, képek, hangok, illatok kavarognak, dobnak föl a mélyből ezt is, azt is, ami aztán azonnal hullik vissza a semmibe. Agresszió és reagresszió, kompromisszum és szolgalelkűség, settenkedők és gatyázók, pipiskedők és félreállók, humanisták és terroristák, árulkodók és hazudozók, „olyan szegényen és bután hal meg, ahogy megszületett”, jut eszébe, és áll tanácstalanul, és kétségbe kellene esnie, és hátat fordít… Hol lehet az a lány? Ez az egy, ami nem volt fölírva sehová sem, de ami most mindennél fontosabb, amitől nem szabadulhat és nem is akar. A szem, az a két szem, az senki másé nem lehetett, az most is nézi, és az egyetlen fényes pont amihez képest tájékozódhatna.

Lustaság? Kényelemszeretet? Félelem? Az öregedéssel járó fokozódó elnehezülés, a lehangoló tapasztalatok, betegség? Mi lehet az oka, hogy lassacskán már nemhogy hat ökör, de hat erőgép sem tudná kimozdítani a magányából, a megszokott környezetéből, a begyakorolt rítusaiból, a viszonylagos biztonságot jelentő, egy óra alatt gyalog bejárható „életteréből”? Mintha feltöltődött volna, fokozatosan tovább töltődne urániummal, valamelyik nehézelemmel, s máris átlyukasztotta volna maga alatt a földet, s zuhanna a középpont felé, valami kemény fal felé, amibe belefúródik majd, s benne marad. Menekülhetne még, még úgy tűnik, nyúlnak utána, s ha bízna valakiben, ha megmozdítaná a kezét valamely irányba, megkapaszkodhatna, elindulhatna, de akikkel eddig volt, akiket a legközelebb érzett magához, azok is mintha vele együtt zuhannának. Valaki magával rántott valakit. Szorítja magához önmagát (a zászlót?, a kincset?), dobálja ki a zsebéből az összegyűrt papírdarabokat. Némely papíroson följegyzések, szólások, közmondások. „Isten nem ver bottal.” „Ütik a nyulat bokrostul.” „Zsákele, fótele.” „Madarat tolláról, embert barátjáról.” „Asszonynak, lónak nem kell hinni, Rabi ne!” „Amit Jancsi nem tanult meg, nem tudja azt János.” „Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.” „Dögölj meg!” Effélék. Tele a környék papírokkal, röplapokkal. Mások is dobálják. Néha fölvesz egyet, megváltoztat rajta egy szót, egy betűt, s visszadobja a többi közé.

Megy az utcán, és nemcsak az, hogy jönnek szembe, s hogy egyre többen jönnek, s a fiatalabbak is szinte nekimennek már, csak akkor lépnek hirtelen félre, s mert csak azért is határozottan megy, próbál menni, talán egyenrangú gyalogosnak tekintik a tizenévesek, huszonévesek, középkorúak is, s talán nem az erőszakosságuk, a neveletlenségük, az örökös rohanásuk miatt néznek át rajta, lökik kis híján föl, hanem mert az ősz feje, a látható kora ellenére emberszámba veszik, s nemcsak az, hogy jönnek szembe, s hogy egyre többen jönnek, hanem hogy feltűnően sokan kerülik el, s hogy azelőtt azt kellett hallania, hogy „Láttalak az utcán, nagyon siettél valahová…”, pedig nem is sietett, nem szándékosan ment gyorsabban, mint a legtöbb ember, hanem mert azt szokta meg, az volt a tempója, mert a „kötelező” napi sétája inkább afféle lassított kocogás volt, s abban az egy órában még csak találkozni sem szeretett senki ismerőssel, mert akkor kizökkent, lelassult, elfáradt, tehát a „Láttalak az utcán..”-ra természetes volt a válasza: „Ne haragudj, nem vettelek észre, máskor majd szólj rám”, de jobban örült, ha figyelmetlennek, modortalannak, beképzeltnek, lököttnek tartották inkább, mint ha leszólították, s nemcsak az, hogy aztán nem szólították le, hanem hogy még néhány éve is, szinte senki sem kerülte el, előzte meg, most meg ez is, az is elhúz mellette, s a legfurcsább, hogy úgy érzi, hogy ugyanolyan gyorsan, ugyanazzal a sebességgel megy, mint azelőtt.

Mindent megkérdez többször is, ettől is, attól is, ha valamit sohase csinált még, azt is a lehető körültekintéssel, biztonsággal akarja csinálni. „Bepermetezte-e lemosólével a fákat? Mikor kell?” – kérdi az egyik szomszédtól. „Be kell-e mindenképpen permetezni lemosólével a fákat?” – tudakolja a másiktól. „A tévében azt mondták…” – folytatná, de a szomszéd legyint. „Hülyének tetteted magadat” – dönnyögi a felesége. „Se permeteződ, se leved, s azt szeretnéd hallani, hogy nem kell permetezni. Úgy is mindenki mást mond. Fogj hozzá és kész!” Hát igen, az asszony mindig hamarabb szokott dönteni, könnyebben vállalta a kockázatot, még ha csak az ösztönére hallgatott is, s akkor volt a leghatározottabb, amikor ő vacakolt, totojázott, tétovázott. Azt is lehetne mondani, hogy jól kiegészítették egymást, de azért ilyenkor szokott megsemmisülni, szeretett volna hirtelen levegővé válni a szégyentől, mert az effélék rendszerint mások előtt történtek, s a letolás nemhogy segítette volna a magára találásban, hanem még inkább kibillentette a helyéből. Kiabált, dühöngött, elment. Ma már elhallgat, mosolyog. Igaza van, miért ne legyen igaza az asszonynak. Könnyebb is, ha nem rágódik rajta, ha csak végre kell hajtania. De miért, hogy csak a rápirítás után, hogy csak a másodikra koppan? Hogy az ösztöne, a reflexei a tapogatódzás, az alapos megismerés, a többszörös bebiztosítás, a lehetetlen tökéletesség felé lökdösik? S hogyan csinálja, ha tényleg nem tudja?

Hányszor, de hányszor mondta neki öreg barátja, ha elismeréssel emlegették valahol, ha kitüntették, ha rásütött a nap, hogy a helyzetet (az alkalmat) ki kellene használnia. Megszólalnia kellene, jelentkeznie kellene itt is, ott is, vinni a portékát a piacra, megrakni a pultot, mert ha reklám van, de produkció nincs, áru nincs, akkor elmúlik az idő, s minden marad a régiben. De szinte sohase volt „helyzetkész”, mert éppen akkor hagyta abba, kótyavetyélte el, fájdult meg a dereka, ment el a kedve az egésztől, mással vacakolt, s mert nem is érdekelte igazán, vagy nem fogta föl, hogy mibe keveredett, hogy most kellene termelni, ömleszteni, elárasztani mindent. Nem volt tele, s nem volt képes fölgyorsítani önmagát, sütkérezett, élvezkedett inkább a váratlan pillanatban, s ha később visszagondolt rá, akkor se bánkódott. Tudta már, hogy nem versenyló típus, hogy sokkal inkább igásló, aki a sötétben és a sárban is elhúzza a kocsit, s hogy amit csinál, az se lóverseny. S ha arra gondol, hogy hány női mit is?, muffot? húznak az orrára majd a másvilágon, mert lassú volt, mafla volt, készületlen volt, gyáva, előzékeny, türelmes volt, mert azt hitte, hogy fontosabb dolgok vannak, mert az egyiket nem akarta elveszíteni a másik miatt, mert aki lefeküdt eléje, azon átlépett, mert… akkor is inkább azoknak az emléke bizsereg benne, akiknek az orra, a szeme, a szája, a nyelve, a füle, a bőre… akikben úgy érzi, minden benne volt, amit a többiekben elszalasztott, s hogy majdcsak lesz valahogy a másvilágon is.

Mindvégig maradt benne valami állati (növényi?). Úgy érezte, ha nagyon éhes, akkor jogosan markol bele a tálba, akár puszta kézzel is, ha hajtja a vére, akkor a nyílt utcán is megbúbolhat egy nőt. Ha ez itt és így túlzásnak tűnik is, bevallja, hogy elkövetett effélét. Voltak nagy pillanatai, amikor az előző pillanatban sejtelme sem volt róla, hogy a következőben mi lesz, amikor kifordult önmagából, rohant neki a tónak, maga ellen fordította a kést, amikor fölrúgva az emberi szabályokat, szokásokat, viszonylatokat, úgy érezte, hogy a mindenséggel azonos, hogy benne szikrázik össze Isten és ördög, a minden és a semmi, az erő az erővel, s mint az ősrobbanásból, belőle száguldanak szét az égitestek és az űr. Állati? Növényi? Azt képzeli róluk, hogy közelebb vannak a titokhoz, kevesebbet vacakolnak az életükkel, és csak önmaguknak tartoznak számadással.

Történetet akart mondani, de csak ötletek, gondolatok jutottak eszébe. Hangulatok, ítéletek. És régi cseh filmek. Tulajdonképpen arról akart mesélni, fölidézni valamit, helyzetet, leleményt, mindennapot, amiről azok a filmek szóltak. Nem, semmi cím, konkrétum, csak annyi, hogy a „cseh filmek”, amit addig a dimenzióig, hogy bennük, a filmek szereplői között, abban a közvetlen, nyílt, szókimondó, bővérű, finom, életes világban, mintha ő mondaná, mintha úgy ugrana föl a székéről, mint ott el egy vonat elől. Mint mikor ott van a vászon mögött a felvevőgép, a nagypolitika, de tojnak rá, élik a maguk örömeit, bajait, sikereit, butaságait. Nem beszélnek róla, csak megmaradnak. Merthogy az élet így maradt meg és így fog megmaradni ezután is, nem úgy, ahogy a történelemkönyvekben és a programirodalomban megírták. Az az igazság, hogy ezeket a húsz-, harmincéves cseh filmeket most egy olasz film idézte föl, s az is meglehet, hogy az olasz előbb készült, hiszen évtizedekkel előbb játszódik. A tévében ment, az elejét nem látta, s aztán sem járt utána. Ilyen nincs, ne rontsuk el, gondolta. Semmi kis történet arról, hogy egy lány, egy fiatal nő, hogyan éli túl az olasz fasizmust meg a második világháborút. Csetlik-botlik, megalázzák, kihasználják, mégis mindig kikeveredik a szégyenteljes helyzetekből, börtönből, kuplerájból, álszent és kegyetlen gazdagok, gonosz és pitiáner szegényemberek karmából, ágyából. A háború után, férjével az oldalán még Oroszországba is elmegy, megkeresni ifjúkori örök szerelme sírját. Megáll az autójuk egy tanya mellett, a sofőr kiszáll. Vizelni? Nyújtózkodni? A vetegető parasztnak is odaszól valamit. Kicsit messzebb a paraszt felesége, két kisgyereke. S ki ez az orosz paraszt, na ki? Ő bizony, hősnőnk ifjúkori örök szerelme. S a sofőr visszaül, az autó elporzik.

„Tudod, azért vagyok én még mindig meg, mert nem vettem olyan komolyan, mint a többiek. Már csak egyedül vagyok” mondja neki a nyolcvanöt éves, aki külsőre szinte ugyanolyan, mint harminc éve volt, s szellemileg is eleven, ma is alkot, szerepel, közügyekben vesz részt. Mennyi lehet belőle, ami a génjei, a neveltetése, a körülményei, a szerencséje része, s mennyi, ami az akarata, az esze, a hatodik érzéke, a leleménye, a bölcsessége következménye? Mennyi, ami tényleg rajta múlott? Az, hogy kerülte az örvényeket, a szeszélyes habokat, viharokat, s a mély vízre csak akkor evezett be, ha nem volt más út, s az első alkalmat kihasználta, hogy a biztosabb, nyugalmasabb parti vizeken lehessen, ahonnan viszont folytonosan kapcsolatot tartott minden hellyel és iránnyal, s ha másként nem tudott, akkor az ég tükrét, a felhők árnyékát, a madarak, a nád, a halak mozgását figyelve tájékozódott, válaszolt? Az, hogy akkor is inkább magányos volt, amikor másokkal együtt volt? Hogy titokzatosan mosolygott, de hihetően ítélt? Mit nem vett komolyan? A tülekedő, acsarkodó, álszent, kiszámíthatatlan emberi világot? Az esztelen csatározásokat, versenyeket, hazudozásokat, osztozkodásokat? Megállt, elhajolt, leült, várt inkább, ha süvítettek a kövek, a golyók? Megtudott, tudott valamit arról, amiről a többieknek fogalmuk sem volt, a mederről, amelyben az egész hánytorog, habzik, elmúlik?